-
Sidney?! Told ki a
nagy seggedet a vízből! – szólt Will, de úgy tettem, mintha nem hallottam
volna. Lubickoltam a tengerben, élveztem, hogy minden oldalról víz vett körül.
Ha nem ittam volna, talán zavarna, hogy nem látom mi van a lábam alatt.
-
Sid! Gyere már fel! Nem fogok beugrani utánad, ha görcsöt
kap a lábad. Meg fulladhatsz egyedül! – tudtam, hogy nem fogja sokáig kibírni.
Sosem szerette, ha ignorálják. Gondoltam, kicsit ráijesztek.
-
Ahogy akarod – mondtam és ismét a víz alatt voltam. Abban
a pillanatban imádtam a tengert. Kiúsztam a partra és megpróbáltam beosonni Will
mellé. Teljesen halk voltam, észre sem vette, hogy ott állok mögötte. Elfolytok
egy nevetést, nem bírtam volna sokáig. Will kétségbeesetten fürkészte a tengert.
DE sehol nem látott. Ekkor megszólalt:
-
Sidney? Élsz még? Ne akard, hogy utánad menjek! – a
cipője már nem volt rajta, az ingjét pedig egy határozott mozdulattal
lerántotta magáról és hátrafelé dobta. Elkaptam az ingét, felvettem magamra és
észbe kaptam, hogy már a nadrágjától is megszabadult.
-
Istenem, nehogy levedd azt is – kuncogva mondtam Willnek
– De ezt köszönöm! – mosolyogtam és megigazítottam magamon az ingét. Nem tudtam
megállni, hogy ne folytassam: Rajtad felső nincs, rajtam alsó. Azt hiszem ez
így fair.
-
Oké. Most már hajlandó vagy leülni mellém? – csak bámultam
rá majdhogy nem tátott szájjal, felhúztam a szemöldököm, kiöltöttem a nyelvem
és kissé ráharaptam. – Nem a kezedet kértem meg, Sidney.
-
Haha – kezdtem el gúnyosan nevetni és ledobtam magam Will
mellé. A tekintetem akaratlanul is elidőzött tökéletesen kidolgozott felső
testén. Oldalra fordítottam a fejem és Will hangosan felnevetett. Kezei még
mindig összekulcsolva pihentek a térdén, miközben jóízűeket nevetett a
reakcióimon.
-
Tudom, hogy nem semmi. Évekig dolgoztam rajta. De! Te sem
panaszkodhatsz.
-
Ó azt a mindenit. Te sem vagy egocentrikus típus, igaz?
-
Úgy csinálsz, mintha nem ismernél. Milliószor elmondtam
neked, hogy sokkal jobban ismersz, mint bárki más.
-
Tudom, tudom – mosolyogtam rá és beletúrtam a bal
kezemmel a vizes hajamba. Szerencsére Los Angeles nem olyan, mint Seattle,
Portland vagy a szülővárosom Chicago. Itt még éjjel is kellemes az idő. Nem
fázom, sőt… ha nem úsztam volna egyet, most tuti, hogy melegem lenne.
-
Tudod – tudod. Persze. Mégsem viselkedsz úgy sosem! – a
kezei már nem összekulcsolva pihentek. Egyik kezével támasztotta magát, másik
karját a térdére helyezte. Felém fordult. Egy kicsit megijedtem, bár ismertem
Willt, halványlila fogalmam nem volt, hogy mire készül. Féltem, hogy megint
megcsókol, és nem fogok tudni uralkodni magamon. Sidney?! Mi a frászról hadoválsz? Az imént még Mason forró csókja járt
a fejedben, most pedig már azon gondolkozol, hol fog megtörténni a dolog
Willel? Szégyelld magad kisasszony! Hallottam a belső hangot. Részben igaza
volt. Csak az a nagy helyzet, hogy nem voltam őszinte magammal sem. Hogy’
lehetnék őszinte másokkal, ha magamnak is hazudok? Will volt az első „pasim”.
Vele csókolóztam először. Ő volt az első fiú, akivel együtt aludtam. Ő volt az
első fiú, aki szakított velem. Neem, az első szexuális élményemet nem vele
éltem át. Az más lapra tartozik. Mindig is fontos volt nekem. Talán túlságosan
is… talán sosem vettem észre, mennyire oda van értem. Talán sosem mertem
magamnak bevallani, hogy több nekem, mint egy átlagos barát. Sidney! Te teljesen megőrültél! Igen,
sokszor én is ezt gondolom magamról.
-
Sidney! – mordul rám Will – Miért lóg ki egy üveg a
táskádból?
-
Ő… - megvakartam a nyakamat – az úgy volt, hogy…
-
Csajszi! Most látlak olyannak, amilyen anno voltál. Úgy
értem Rick előtt. Kapd elő azt az üveget és lássunk neki – mondta lazán és a
megvonta a vállát. Mikor észrevette, hogy nem reagáltam, elnevette magát és
kihúzta az üveget a táskámból. Az volt a legnagyobb baj, hogy nem tudtam mit
akarok. De annál inkább tudtam, hogy mit NEM akarok. És nem akartam játszani
Will érzéseivel. Belegondoltam, visszaemlékeztem. Will ott volt velem végig.
Volt, hogy palacsintát sütött nekem, együtt néztünk filmet és elaludtam a
mellkasán. Ó. Te. Jó. Ég. Levette az üvegről a kupakját és felém nyújtotta:
Hölgyeké az elsőbbség. Megfogtam az üveget, a számhoz tartottam és annyit ittam
belőle, amennyi a számba belefért.
-
Mintha hat évvel ezelőtt lennénk – elvette tőlem az
üveget és ivott egy kortyot. Miután lenyelte, folytatta tovább – Tudod, mikor
sms-t írtam és a végén az állt, hogy szeretlek, azt úgy is gondoltam. Sidney,
te egy bomba nő vagy! Hülye lennék, ha elengednélek – nem tudtam ehhez mit
szóljak. Egyik felem a karjába ugrott volna és rögtön letolta volna a bugyiját,
de a másik, a reális felem azt mondta, ne kapkodjak el semmit.
-
Hát… az elmúlt két évben bizonyíthattam, hogy milyen
bomba nő vagyok – mondtam kissé elkeseredetten.
-
Hé, ezt bóknak szántam – közelebb húzódott hozzám és
átkarolt – Hű, csurom víz vagy! – figyelmen kívül hagytam az utolsó mondatát.
Úgy csinált, mintha nem látta volna, hogy úsztam a tengerben. Nem akartam bunkó
lenni, ezért fáziskéséssel, de válaszoltam:
-
Ez esetben ilyen... bókot sem kaptam még.
-
Attól tartok, be kell érned az ilyen bókjaimmal. – megvonta
vállát és még közelebb húzódott. A szívem elkezdett eszeveszettül kalapálni,
mintha életveszélyben lennék. Will közelebb húzódott az arcával is. Kezébe
vette az üveget és megfogta az arcomat. – Tudom, hogy mindig ki akartad
próbálni, csak a férjecskéd nem engedte! – sóhajtottam egyet és belekezdtem
volna a mondanivalómba:
-
Soha nem voltam a kutyája! Mindig azt tettem, amit
akartam! Ha… - de ekkor Will közbeszólt: Igen? Még mindig nem látod? Ennyire
nem lehetsz vak! Amikor Melani szülinapja volt, mennyit voltál ott? Amíg
Rickkel voltál, hányszor találkoztuk én beszélgettünk? Emlékszem rá, hogy
annyira féltékeny volt, hogy nem beszélgethettél más fiúkkal, a buszon nem
ülhettél más fiú mellé, sőt… amikor a színjátszó körrel adtátok elő a Between
or Beyond[1]
c. darabotokat, amire két teljes évig készültetek. És volt az a jelentet,
amikor Keith- szel ölelkezve kellett táncolnod a végén… mikor Rick meglátta… a
reakciója… még most sem látod? – csak pislogtam és tátott szájjal néztem magam
elé. Ennél hidegebb, fagyosabb szembesítést még sosem hallottam. Tudtam, hogy
igaza van. Sajnos, nagyon jól tudtam.
-
Nyugi, nincs semmi
különösebb bajom azzal, hogy vak voltál. Azzal van bajom, hogy még mindig nem
látsz!
-
Örülök. – mondtam szárazan,
de valójában kicsit sem örültem.
-
Ennyi? – nézett rám hatalmas zöld szemekkel. Nem értette.
Ismert, tudta, hogy imádok vele veszekedni, tudta, hogy ha nem tetszik valami,
akkor belebokszolok a vállába vagy tarkón csapom.
-
Ennyi. Miért mit vársz még? – kérdeztem tőle, s közben a
kezemet a szám elé tettem. Visszafojtottam a sírást.
-
A véleményed – mondta halál nyugodtan.
-
Az a véleményem, hogy te egy barom vagy! Ami volt, az
volt.
-
Én vagyok a barom? – kérdezte mosolyogva. Őszintén
mosolyogott, majd hangosan nevetett.
-
Mégis mi olyan nevetséges? – felálltam és odasétáltam a
szikla pereméhez – Elegem van abból, hogy mindenki Ricket hibáztatja! Hagyd már
őt, nyugodjon békében! Különben is, már nincs itt, vége van. Elhagyott!
-
Sidney, nem voltál boldog mellette!
-
Nem voltam boldog? Én nem voltam boldog? Azt hittem, hogy
megtaláltam álmaim férfiját! – kiabáltam vele. Kiabáltam és közben a sírás
kapkodott. Elhallgattam, nem folytattam tovább. A tenger felé fordultam. Mély
levegőt vettem és gyűjtöttem az erőmet, hogy elmondjam Willnek mit is gondolok.
Ám, nem volt olyan könnyű, mint amilyenre számítottam. Megfordultam. Ekkorra
már Will is állt, és a nadrágját igazgatta.
Az ingére mutatott és jelezte, hogy kéri vissza. Úgy tettem, mintha nem
érteném.
-
Sandi küldött egy sms-t. Mennem kell.
-
Te most viccelsz!
-
Miért viccelnék? – tette hozzá olyan mértékű
közömbösséggel… rá sem lehetett ismerni. Vállát megvonta és elindult lefelé a
szikláról. Utána mentem, de nem szóltam semmit. A gondolataim össze – vissza
cikáztak, attól féltem, hogy áttörik a koponyámat. Egyre sebesebben loholtam
Will után. Már a tengerparton voltunk, próbált elmenekülni előttem, de eszébe
se jutott volna elfutni. Elkaptam a kezét és visszarántottam.
-
Te! Komolyan? Itt hagysz engem azért a riherongyért? –
kérdeztem tőle, s láttam, hogy bántotta a szóhasználatom.
-
Miért lenne riherongy?
-
Annyira naiv vagy! Tudod mit?! Inkább menj… -
megfordultam és elindultam vissza a klubba. Vagyis elindultam volna, de először
Will fogta meg a kezem, másodszor… majd szép sorjában. Will megfogta a kezem és
nagy vigyorral húzott magához. Kapálóztam, próbáltam kiszabadulni az
öleléséből, de nem ment. Mindig is tudtam, hogy sokkal erősebb, mint én, de
sosem tudatosítottam. Egészen mostanáig.
-
Igen, Sandi sms-t írt, de sosem hagynálak itt csak azért,
mert ő kérte. Tudom, hogy egy ringyó, nem kell felvilágosítanod vele
kapcsolatban. De tudod, hogy’ van vele az ember…
-
Tudom, ki ne mondd! – még halkan mondtam. Mikor már vagy
negyed órája kapálóztam a karjaiban elkezdtem ordítani: Azonnal engedj el te
disznó!
-
Szeretem, amikor ilyen nevekkel illetsz – mondja, és
nevet tovább. Ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy végleg elfusson a méreg.
-
Engedj el, vagy sikítok! – belenéztem a szemébe, de
sokkal jobban szórakoztattam, mint eddig.
-
Sikíts, ha mersz! – és azt gondolta, hogy nem merek
torkom szakadtából sikítani. Ó dehogy nem!
-
Segítség, segítség! Ez az állat nem akar elengedni!
Segítség! – Will egészen meglepődött, hogy sikítottam. Engem ennyire nem lepett meg. Tudniillik,
amikor dühös az ember, még én is, képes olyan dolgokra, amire általában nem.
Hosszas kiáltozásom sikerrel járt. Arra jött egy… ismerős alak. Azt hiszem
Mason volt az. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ez a sikoltozás. Abban az esetben
az lett volna, ha nem Mason hallott volna meg.
-
Will, azonnal engedj el! Olyan vagy, mint egy
óvodás! - súgtam a fülébe. Ő nem láthatta,
hogy valaki közeledik – Will, valaki jön! Kérlek, nem akarok balhét.
-
Elengedlek, ha megcsókolsz! – jelentette ki merészen. A helyzet
adta magát. Mintha tudta volna, hogy Mason közeleg. Valószínűleg látta a
csókcsatámat Masonnel, és – 100%-ra biztos vagyok benne - nem tetszett neki. Haboztam.
Sok-sok éve először haboztam vele kapcsolatban. Bármikor hívott, írt… felpattantam
és rohantam hozzá. Sokszor nem számított, hogy ki az, akin át kell gázolnom,
csak oda akartam érni hozzá. ÉN EGY VAK TYÚK VAGYOK! Nem baj… végül is mondják,
hogy vak tyúk is talál szemet. És lehet, hogy pont most találtam meg a szemem.
Rick nem szerette, ha Willel vagyok. Már értem miért. Mindig is vonzódtam hozzá
tudat alatt. Azt mondják, hogy egy nő sosem felejti el első szerelmét. Így igaz.
Mosolyognom kellett. Belenéztem Will szemébe és megcsókolom. Meglepődött.
Honnan tudtam? Ugyan már. Ha valakit olyan régóta ismersz, mint én Willt…
tudom, mikor lepődik meg. Nem viccelek. De az is megerősített, hogy lassan
csókolt vissza. Élvezte, hogy végre, évek múltán is az övé vagyok. Szerettem
őt, de sajnos túlságosan is ismertem őt ahhoz, hogy életem végéig vele
maradjak. Nem az a fajta lány vagyok, aki elkövetné egymás után kétszer ugyanazt
a hibát. Nekem ez nem elég. Én vagyok az
ostoba lány, aki nem tanul a saját hibájából. Pont ezért sosem tudom, mikor
hibázok. Csak utána jövök rá… amikor már túl késő.
