After party két személyre (7. rész)

Vége lett a számnak, nekem pedig teljesen végem volt. Láttam, hogy Will egyedül ücsörgött az asztalnál az üres whisky-s pohárral játszadozva. Nem vall rá, hogy kimarad a buliból. Leültem mellé és intetem a pincér srácnak. Bólintással jelezte, hogy egy pillanat és jön. Néztem Will arcát, de az nem árult el semmit. Fel akartam vidítani, de nem tudtam hogyan. Aztán eszembe jutott és elmosolyodtam, sőt… majdnem hangosan elnevettem magam. Will felkapta a fejét és rám szegezte a tekintetét.  Megrázta a fejét és újra az asztalt nézte. Nem hiszem el! Közelebb húzódok hozzá. Megfogom a kezét.

-          Will! Két évig te vigasztaltál engem, most én jövök! – nem mosolyogtam. Ritkán láttam Willnek ezt az oldalát, de nagyon is jól ismertem. Egyszer azt mondta nekem, hogy sokkal jobban ismerem őt, mint gondolnám. Sokáig tartott rájönnöm, hogy mire gondol. De aztán sikerül. Azóta odafigyelek a részletekre is vele kapcsolatban.

-          Semmi gond, én tudom ezt kezelni – mosolyt erőltetett arcára, de a szemei egyáltalán nem mosolyogtak.

-          Csaj van a dologban, mi?  - a szemembe nézett, de az szokásos csillogás helyett most csak ürességet és szomorúságot láttam. Sóhajtottam. Láttam, hogy nem akar válaszolni. Gondoltam, egy tanáccsal talán segíthetek rajta – figyelj… miért nem hívod el valahova? Egy próbát megér. Oké. Aztán, ha nem jól sülne el, akkor nyugodtan hibáztathatsz érte engem. De addig nem fogod tudni, hogy működik-e, amíg meg nem próbálod – én pedig mondtam volna tovább, de a pincér hozta az italunkat. Megfogtam a poharat, óvatosan hozzákoccintottam Will poharához, és megittam. Elsétált mellettem egy srác, én pedig a tekintetemmel végigmértem. Ránéztem Willre, aki elnevette magát. Végre egy mosoly! – Fájt?

-          Mi fájt? – nézett rám értetlenül és mosolyogva rázta a fejét. Én is mosolyogtam – az tényleg fájt, amikor az ablakodon kellett kimásznom fent akadtam a fenyőfán.

-          Ó, tényleg, erre is emlékszem – nevettem fel. Már majdnem el is felejtettem, mikor szakított velem az utolsó pasim Rick előtt. Will jött, mint egy hős lovag és egész éjjel velem volt, és vigasztalt. Nem voltam szerelmes a srácba, de rosszul esett, hogy elhagyott. Ott volt velem, és reggel, mikor George – a nevelőapám ment dolgozni, ki kellett szöktetnem az ablakon.

-          Gyere, menjünk ki – állt fel hirtelen az asztaltól és magával húzott. Esélyem nem volt nemleges választ adni, de azért még visszaültem.

-          Tengerpart? – kérdeztem, és a pohara aljában volt még egy kevés, azt is megittam. Ránéztem és kacsintottam. Újra mosolygott.

-          Nekem mindegy, csak gyere már! – mondta türelmetlenül.

-          LA leghomokosabb tengerpartja? – mosolyogtam. Nem voltam benne biztos, hogy érti-e, de reméltem. Mindig is ő volt az, aki tudta, hogy mikor mit kell mondani. Azt például kifejezetten utáltam, sőt utálom is, amikor Rémuszokban beszél és  én nem értem mit akar.

-          Indulhatunk végre? – nem értettem miért ilyen türelmetlen.

-          Persze! – pattantam fel, kezembe fogtam a táskám és elindultam a kijárat felé.

-          Végre friss levegő! – mondta Will és elindult az ellenkező irányba. Pedig én a másik irányba akartam menni!

-          Hova mész? – kérdezem ijedten. Ha nem ismerném, azt hinném el akar rabolni és el akarja adni a vesémet.

-          Bízz bennem, gyere! – elkapta a kezem, esélyem sem volt ellenkezni. Nem mintha akartam volna – lehet, hogy nem LA leghomokosabb tengerpartja, de egész biztos a legszebb.

-          Te ismered LA-t? – nem válaszolt, csak mentünk tovább. Pár perc nézelődés után elegem lett a csendből és megszólaltam: Amúgy fiatalember, nem illik kérdésre kérdéssel felelni!

-          Tudja, kisasszony, tulajdonképpen Ön kezdte – folytatta Will. Túl jól ismertük egymást. Tudtam, hogy ezt biztos nem hagyná ki.

-          Netán férjnél van? – kérdezte bátran, de mikor kicsúszott a száján, egy kicsit elgondolkodott, hogy jól tette-e.

-          Már régóta nem. Miért? Csak nem úgy viselkedek, mint egy férjes asszony?

-          Dehogy – vágja rá határozottan. Felemeli a kezeit, szemmel láthatóan arra céloz, nincs jegygyűrűje.

-          Áh, szóval Ön sem nős – bólintottam elismerően.

Rámosolyogtam, eltűrtem az arcomba lógó hajtincseket és némán követtem. Elgondolkoztam, mi mindent hagytam ki, amíg Ricket gyászoltam.  Életem legborzalmasabb két éve volt. Minden áldott nap zokogva aludtam el, legalábbis a temetést követő három héten. Elég gyakori eset volt, hogy csak altatóval tudtam rendesen, rémálmok nélkül aludni. Igen, magamat hibáztattam, amiért ő zuhant a szakadékba az autóval és nem én.  Eljátszottam a gondolattal, mi van, ha én zuhanok le, Rick is ennyit várt-e volna.  Ismertem őt, teljesen, azt gondoltam, örökké együtt leszünk. Reméltem, ő is ugyanígy vélekedik és az évek hosszú során nem is viselkedett másként. Mára már egészen máshogy gondolom. Soha nem volt az a típus, aki sokáig rágódott volna a múlton. Lehet, úgy próbálta volna feldolgozni az elvesztésemet, hogy rögtön… a francokat! Rövid időn belül keresett volna magának valakit, aki segít neki túljutni a dolgokon. A valóság viszont, hogy ez sosem derül ki.

-          Mi ez a nagy szótlanság? – zökkentett ki gondolatmenetemből Will.

-          Csak… elgondolkoztam. Messze vagyunk még? - lehet, hogy egy kissé hisztisen hangzott a kérdésem, de nem érdekelt, ismer már annyira, hogy tudja milyen vagyok.

-          Ellenkezőleg – mondta és a tenger felé mutatott.

-          Ez egyszerűen… elképesztő! Nem is tudtam, hogy ennyire ismered Los Angelest.

-          Tudom – mosolyog – épp ezért hoztalak ide. Nem kell mindent tudnod, még neked sem – kacsintott rám.

-          Miért is? – mikor rám nézett, hirtelen nevetés kapta el. Biztos meglátta a grimaszt, amit vágtam.

-          Ilyen gyönyörű ifjú hölgy nem sétálgathat az átlagos szépségű tengerparton.  Nézz körül – követtem Will tekintetét, ahogy a sziklás partot fürkészte. Hirtelen befejezte mondanivalóját és a szemembe nézett – Ez a hely nagyon szép, de fel sem veheti a versenyt a te szépségeddel.

-          Will, kuss! Én…

-          Sss, még nem fejeztem be. Tudod, mikor kicsik voltunk… odáig voltam érted. De mohó voltam és sok mindent akartam. Aztán, miután Rick itt hagyott… nem részletezem, de annyit tudnod kell, hogy beléd szerettem. Mindig is volt valami vonzó benned.  Máig nem tudom, a kisugárzásod, a szépséged, a megjelenésed, vagy a mosolyod miatt van-e ez az egész. – kis szünetet tartott. Nem szóltam, mert nem tudtam mit is válaszolhatnék erre. Nem tudtam, hogy a nő ügy én vagyok! – Gyere! De… ő… jobb lesz, ha ledobod a cipőd. Bár te ebben profi vagy, igaz?

Nem szólok. Nem hiszem el! Le vagyok sújtva. Soha nem viselkedtem úgy vele, hogy azt akarjam, hogy szándékosan belém szeressen. Úgy teszek, ahogy Will tanácsolta. A homok cirógatta a talpam. Nem akartam magam megijeszteni, de ez a jelenet hasonlít egy horror filmhez, ahol a mániákus sorozatgyilkos megtalálja a lányt, akire régóta vadászik.

-          Na, jössz már? – áh, a sorozatgyilkosok nem így néznek ki. Nem mosolyognának az áldozatukra ilyen lehengerlő mosollyal. Vagy mégis? Mit számít, egyszer élünk!

-          Ide akarsz felmászni? Felejtsd el! Én nem…

-          Na, ne kéresd magad! Add a kezed, segítek – nyújtotta felém a kezét.

-          Aú, ne szorítsd ennyire a karom!

-          Bocsánat – mondta, de nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna. Figyelj, Sidney. Lehet, hogy egy  kicsit megijesztettelek... – két szeme kérdőn rám tapadt. Mire kinyithattam volna a számat és megszólalhattam volna, addigra folytatta – Ne is próbáld tagadni! Az arcodra  van írva.

-          Jó, nem tagadom, de Will... ez...

-          Soha nem bántanálak – bámult komoran maga elé, majd rám szegezte őszinte, ámde nem túl reményteljes tekintetét.. Őzsintén szólva, megijesztett. Aztán, miért is ne lennék ma is (túlságosan is!) önmagam?! Ahogy próbálok „menekülni” Will elől, majdnem a vízbe esem. Hirtelen a nem túl daliás herceg elkapja a derekamat és magához húz.

-          Köszi, hogy nem hagytál beleesni – mondtam neki és próbáltam kiszabadulni az öleléséből, de ő nem engedte.

-          Ugyan, semmiség – mosolygott rám, és megcsókolt. Nem fordítottam el a fejem és nem hámoztam ki magam Will kezei közül. Én is meglepődtem rajta, hogy mennyire kívántam. Szája rátapadta az enyémre és vadul csókolt. Vadul, tüzesen, szenvedélyesen. Pár másodperc múlva elenged, de nem szól semmit. Kicsit messzebb a szikla peremétől leterítette pólóját és leült. Értetlenül bámultam rá, mire elmosolyodott és megütögette az üres helyet maga mellett. Nem mozdultam. Kérdőn felvonta a szemöldökét, mire hangos, önfeledt nevetésben törtem ki.

-          Most már hajlandó vagy leülni mellém? Vagy... – halvány mosolyra húzódik szája.

-          Innen gyönyörűen látni a város fényeit. Azt hiszem, itt öregednék meg – nem hagytam, hogy legyűrjön a nevetés, nem nevettem el magam, inkább megfordultam, és összeszorított ajkakkal néztem a város felé. Will némán figyelt. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a lágy szellő a hajamba kapjon. Éreztem az arcomon, hogy a ruhám alja már egészen vizes a fel-felcsapó hullámoktól, azt a kevés homokot, ami a talpamra ragadt, már rég lemosta a háborgó tenger, ezért csak a nyirkos, érdes sziklát éreztem. Annyira békés volt minden. A város zajait hallgatva eszembe jutott, milyen is lenne itt élni. Talán jelentkeznék valamelyik egyetemre is. Ki tudja. Szabadnak érezném magam, Seattle annyira más. Megszokott. Szorongással teli. Itt új életet kezdhetnék, elfelejthetném azt a sok borzalmat, amit átéltem. Persze, én is nagyon jól tudom, hogy ez így nem teljesen kivitelezhető.

Ahogy néztem a tengert a sziklaszirt alatt, eszembe jut, utoljára tizenéves koromban voltam a tengernél. Őszintén szólva, nem igazán vagyok a víz szerelmese. De akkor... Vonzott. A tenger vize nem volt hideg, éreztem, ahogy cirógatta a talpamat a víz. Sötét van, de láttam, hogy nem voltak sziklák a szirt alatt. Hülyeség! NE csináld, Sidney! – súgja egy belső hang.  Sőt... a belső hang.

Lassan elkezdtem lefejteni magamról a ruhám pántját. Per pillanat nem érdekelt, mit is gondolhat a mögöttem üldögélő egyén, bár kíváncsi lennék rá. Kibújtam a ruhámból, lehajoltam érte, és Will mellé dobtam, ahol a táskámat is elhelyeztem. Láttam, hogy szemeivel a félig meztelen testemet pásztázta, s nem értette, mit akarok. Fogadni mertem volna, hogy... hmm... Mindegy. Nem kellett, hogy tudja vagy értse, hogy mit is akarok, elég, hogy én biztos voltam magamban. A szemébe néztem, és rá mosolyogtam. Szétengedtem a laza copfba összefogott hajamat. Szépen lassan, de kecsesen, mint egy balerina megfordultam, sétáltam vissza, a szirt pereméhez, de a tengerrel ellentétes irányba. Egyszeriben elkezdtem rohanni a tenger felé. Mikor leugortam, a szél a hajamba kapott, s az érzés... hűűű, olyan mintha repültem volna magasan a felhők között. A karjaimat széttártam, mint egy magabiztosan szárnyaló sas madár.  Lehunytam a szemem s fejjel a vízbe csapódtam. Rövid időn belül visszaértem, a felszínre, kinyitottam a szemem és mit láttam? Will ugrásra készen a szirt tetején várt, pontosan ott, ahonnan levetettem magam. Hihetetlenkedve bámult rám. Ismert. Tudta, hogy nem szeretem a vizet.

-       Most mi van? Te nem akarsz jönni? – kérdeztem, és kacér mosolyt villantottam felé.  

Salsa! (6. rész)

-          Jó helyen vagyunk?

-          Drága szívem! – kezdte Will monológját Lizzienek.

-          Szőke! – Aaden már szinte ordított – ott van a tábla. Olvasni tudsz, nemde?

-          Mi van veled? – szólta le Kathy Aadent – Évekkel ezelőtt látta… - elakadt Kathy szava is, fogalmam sem volt, mire gondolhatott. Kathy mindenkinél jobban ismeri Aadent. Mindig sikerült lelket öntenie belé, nagyon reméltem, most is sikerül. Arra gondoltam, biztos a tegnap este nem jött össze. Csak bámultam Kathyre és Aadenre, fogalmam nem volt mi folyik itt. – Beszélhetnénk négy szem között?

-          Hmm… Nem hagynál inkább békén? – mordult Kathyre.

-          Eszemben sincs! – megszorította Kathy Aaden karját és eltűntek az emberek között. Kathy úgy húzta magával Aadent, mint egy durcás kis fiút az anyukája.

-          Tudjátok ennek meg mi baja? – nézett értetlenül a semmibe Will.

***

-          Mi a fészkes fenét művelsz Katherine Bright? – elég hangosan kiabáltam Kathyvel. Nagyon kiborultam a délután történtek miatt. Most sem vagyok nyugodt. Majd’ szét vet az ideg.

-          Elrabollak, kivágom a veséidet, a májadat a tüdődet, a szívedet és eladom a feketepiacon. Mégis mit csinálnék? Beszélnünk kell!

-          Ugyan miről? – forgattam a szemem.

-          Hagyd már! Ez az én stílusom! – megpróbáltam elkerülni Kathy szúrós tekintetét, de nem sikerült. Nem volt más választásom a szemébe kellett néznem.

-          Az apád van a dologban, igaz? – mélyen a szemembe nézett, nem is hagyott szóhoz jutni. Nyitottam már a számat, de megelőzött – Ne próbáld tagadni, ismerlek!

-          Miért tagadnám le? Csupán nem szeretném, ha a többiek tudnának róla.

-          Sidnek elmondtad?

-          Ő volt az első… - mondtam ironikusan. Azt nem kell tudnia, hogy igazából Sid volt az első, akinek el akartam mondani, de mikor Sid szemébe néztem… láttam valamit, amit már rég láttam. Csillogott a szeme. Valami történt vele az éjjel, és ennek nagyon örülök.

-          Ennyi az egész? – nézett rám barna szemeivel, erősen a tekintetemet vizslatta. Mikor már kezdett kínossá válni a szitu, megcsóválta a fejét és folytatta – Persze, hogy nem!

-          Rick.

-          Mi? Ne kezd te is! – leengedte kezeit a teste mellé és hatalmasat sóhajtott. Tudtam mire gondol. Nem tudtam megfogalmazni… annyi minden jutott eszembe. Átfutott az agyamon az a lehetőség is, mi van, ha tényleg ő volt az. Újra lehetne testvérem. Nem tudtam, hogy az ilyet hogyan kell közölni a másikkal, hogy ne kapjon egyenesen agyvérzést. Máig sem tudom. Nagy levegőt vettem. Kifújtam. Elcsukló hangon csak ennyit tudtam mondani: Életben van!

-          Ne haragudj, nem értettem! – Kathy rám, szegezte tekintetét, ami már korántsem volt olyan szúrós, mint az előbb. Felemeltem a bal kezem a mellkasom elé és ezzel próbáltam magam rávenni, hogy még egyszer kimondjam.

-          Rick él! – ökölbe szorított kezem leengedtem a testem mellé. Kathy szemei kikerekedtek. Homlokára tapasztotta tenyerét, fejét pedig az ég felé fordította. Szeme végigpásztázta a horizontot. Átgondolta, amit az imént hallott.

-          Te drogozol?! – úgy néztem Kathyre, mintha most láttam volna először nőt kiakadni. Én láttam a halottnak hitt testvéremet, mégis ő viselkedett úgy, mint aki bekattant. – Ez lehetetlen!

-          Gondolkodj józanul és…

-          Én? Kettőnk közül te beszélsz félre! – Kathy már üvöltött velem. Elhiszem, hogy nem bírja már idegileg ezt a Rick-dolgot. Nekem is sok lett volna, két éven keresztül a legjobb barátnőmet nézni, ahogy a halott férje után epedezik és nem találja a helyét nélküle.

-          Elmondhatom? – Kathy intett a kezével, hogy folytathatom.

-          Egyik jelentés sem mondta ki, hogy Rick meghalt. A holtteste sem került elő.  Elvileg lehetséges, sőt…

-          Még mindig nem értem – ismét nagyot sóhajtott. Láttam, hogy ez sok neki, de nem tarthattam magamban.

-          Mikor érem már meg azt, hogy nem vágsz a szavamba? – mordultam rá mérgesen. Sosem tudtam vele úgy beszélgetni, hogy ne vágott volna közbe.

-          Bocsi.

-          Találkoztam Rickkel ma reggel a kávézóban.

-          Nem hallucináltál?

-          Nem drogozok! Érted? – Kathy kezd kihozni a sodromból. Tudom, hogy elég heves vérmérsékletű ember vagyok, de még soha senki nem borított ki ennyire, mint most ez a helyzet. Kathy kezét a szájához emelte. Megérintette a felső ajka vonalát. Nagyon erősen gondolkozott. Pár másodperces szünet után előállt a naagy… semmivel.

-          Beszéltél is vele?

-          Persze, első dolgom volt, hogy odarohantam hozzá és azt mondtam neki: Helló bátyó. Nem is mondtad, hogy a holtak kapnak kimenőt a túlvilágról.

-          Aaden! – dorgált Kathy.

-          Meg kell ígérned, hogy ez kettőnk titka marad! – ráztam a fejem és belenéztem Kathy szemébe. Láttam a tekintetében, hogy nem akarja, hogy ez megtörténjen. Én sem akarom. Mégis itt vagyunk. Rickkel együtt.

-          Lakat a számon. Nyugodj meg, minden oké lesz – és ezzel Kathy szorosan átölelt. Megnyugtató volt.

-          Remélem igazad lesz – elindulunk visszafelé.

-          Ne félj, itt leszek veled.

-          Tudom – mosolyogtam rá és megfogom a kezét.

***

-          Reggeltől zaklatott – enyhe fáziskéséssel válaszoltam Will kérdésére.

-          Nem mesélte, hogy mi történt?

-          Említett valamit, de… szerintem nem tudja feldolgozni, hogy a szülei semmibe veszik a bátyja halála óta – fogtam a fejem. Utáltam is emiatt Aaden szüleit. Sosem tudatosították, hogy két fiuk van. Nem vagyok szülő, de szerintem, ha egy családban két gyerek van, akkor mindkét gyerekre ugyanúgy kell figyelni.

-          Segítenünk kell neki – szólt közbe Lizzie. A homlokát ráncolta és rázta a fejét. Mindenkit megviselt egy kicsit Aaden kitörése.

-          Tudjuk Liz, csak arra kellene rájönni, hogyan – Will próbált nyugtatni bennünket, de nem igazán sikerült neki. Nyugtalan voltam. Rossz érzésem volt.

Senki nem szólt egy árva szót sem. Egy pillanatra elgondolkoztam, miért is borult ki ennyire Aaden. Megértem, hogy nincs jóban a szüleivel, de nem szabadna túlreagálnia. Beszélni fogok vele, amint a helyzet engedi.

-          Jönnek – tette a kezét a vállamra Lizzie, észrevette, hogy elgondolkoztam.

-          Most már jobb? – mosolyt erőltettem az arcomra. Per pillanat nem éreztem magam úgy, mint akinek mosolyognia kéne. Éreztem, hogy valami nincs rendben. És Kathy arca is ugyanezt árulta el. Kacsintott, amikor ballagott Aaden mögött, de ez nem az igazi kathys kacsintás volt. Nem volt benne élet.

-          Köszönöm kérdésed, Sid, valamivel jobb.

-          Most már ideje táncolni – mondta Kathy és elindult a bejárat felé, ahol akadályba ütközött. Ami azt illeti, elég nagy akadályba.

-          Hölgyeim, uraim, belépők? – a kidobó mogorván, mosoly nélkül, talán egy kissé összevont szemöldökkel pásztázott végig mindünket. Nem úgy nézett ki, mintha tetszettünk volna neki. Összenéztünk a srácokkal hirtelen senkinek nem jutott eszébe semmi. Azt vettem észre, hogy a kidobó csak engem néz. A szemébe néztem, de még akkor sem nézett másfelé. Egyértelműen a dekoltázsomat bámulta. Elindultam felé, de Liz megfogta a kezem, még mielőtt odaléphettem volna hozzá.

-          Majd én – intett Lizzie és bevetette bájos mosolyát – Nem hiszem, hogy nem vagyunk azon a listán kérem, nézze meg még egyszer – bőszen rebegtette szempilláit és mosolygott, de úgy tűnt, hogy ez nem használ. A nagydarab srác még mindig engem nézett és csóválta a fejét. Eszében sem volt minket beengedni. Ekkor megjelent egy csinos latin-amerikai fiú. Ránézett a srácra és összevonta a szemöldökét. A másik pillanatban már Liz ajkán csüngött.

-          Erre tessék – szólalt meg a srác, akinek a Taylor név díszelgett a pólóján. Eléggé rémisztő egy alak! Nem akartam ránézni, de mikor be akartam menni, egyszerűen elém állt. Nem engedett tovább. Lehunytam a szemem és arra gondoltam, mi a fene lesz ebből. Sóhajtottam és kérdő pillantást vetettem Taylorra. Mosolyt villantott felém. Nagyon szép, fehér fogai voltak.

-          Elnézést a kellemetlenségért, csak a munkámat végeztem – kért elnézést, és mintha egy kis pír jelent volna meg az arcán.

-          Semmi gond, megértem – mosolyogtam vissza. Ki gondolta volna, hogy egy ekkora ember képes elpirulni, mikor hozzászól egy lányhoz. viszont elég nagy bátorságra utal, hogy meg mert szólítani. Egy kis fehér cetlit húzott ki a zsebéből. A neve és a telefonszáma volt rajta. Elmosolyodtam. Nem vártam volna, hogy valaki megadja nekem a számát.

-          Van egy tollad? – kérdeztem a srácot.  Lerántotta a listája széléről a tollát és boldogan nekem adta. Kivettem a kezéből a listáját, és az alján, ahol volt üres hely, felírtam a nevem és a telefonszámom. Visszatettem a tollat a helyére és a lista végre a helyére került. Még egyszer utoljára rámosolyogtam Taylorra és bementem.

Még be sem léptem, Will rohant felém. Elkapott és egyenesen a táncparkett felé vette az irányt. Érdekesnek találtam az egészet, mert Will sosem szeretett táncolni. Vagy csak nagyon jól titkolta mindünk előtt.

Táncolás közben eszembe jutottak a tegnap esti események. Legalábbis egy részük, amikre emlékszem. És az álom… Nem tudom kiverni a fejemből. Annyira valóságos volt. Nagyon rég álmodtam Rickkel. Őszintén, nem is hiányzott, hogy újra felzaklasson. Határozottan jobban kezelem, mint a múltban, de még mindig nehéz. Lazán, de mégis a ritmusra megfelelően táncolok, mikor Will felkapott. Úgy kapaszkodtam a nyakába, mint egy kis majom. A többiek a pultnál ültek és röhögtek rajtunk. Will letett a legközelebbi szabad bárszékre a srácok mellett. Kapok egy tequilát és rögtön meg is iszom. Jöhet a következő is – gondoltam magamban. Ki sem kellett mondanom, kaptam a következő kört. Ugyanúgy a pohár fenekére néztem, mint az előbb. Még semmit sem láttam a klubból, ezért miután letettem a poharat megpördültem a székkel és körbenéztem. Rengetegen vannak. A pultnál rajtunk kívül csak pár ember ücsörög. Néztem a táncoló tömeget és eszembe jut, hogy egy rendes sráccal buliztam, aki… Mason?! Néztem bambán magam elé, de hirtelen Mason alakja rajzolódott ki előttem.  Amint eljutott a tudatomig, hogy ő az, a szívem mintha hevesebben vert volna. Nem tudtam mi ütött belém! Remek Sidney, büszke lehetsz magadra! – gondoltam.

-          Sidney, micsoda meglepetés! – lépett oda hozzám Mason.  Ha nem lennének fülei, a mosolya körbeérte volna a fejét.

-          Én is örvendek, Mason – mosolyogtam rá. Ahogy végigmértem, az inge alatt kirajzolódtak az izmai. Vonzódtam hozzá. De rettenetesen! Enyhén megharaptam a szám szélét és sóhajtottam. Láttam, hogy elmosolyodik, ezért visszamosolyogtam. Szerencsére a főleg hormonok irányította beszélgetést megszakította a szexi kreol fiú, akinek köszönhetően itt vagyunk.

-          Derek vagyok, örülök, hogy megismerhetlek titeket – kezet rázott a fiúkkal és átölelte Lizziet.

-          Aaden – bólintott és mintha mosolyra húzódott volna a szája.

-          William, örvendek – nyújtotta kezét Will és Derek pontos mása felé biccentett.

-          David – mosolygott az ikerpár másik tagja – Te Sidney vagy, ha nem tévedek, és csak te lehetsz Lizzie – üdvözölt bennünket és lenyomott az arcunkra két puszit.

-          Pontosan – mosolyogtam a fiúkra. Azon gondolkoztam, hogy vajon tegnap ismerték meg egymást, vagy már ismerték egymást azelőtt is, csak most csúcsosodott ki a dolog. Abban biztos vagyok, hogy Kathy csak tegnap találkozott Daviddel, már tudtam volna róla. Habár, a történtek után nem lehetek benne biztos.  

Macskajaj?! ( 5. rész)

Úgy érzem magam, mint akit sikeresen leütöttek egy baseball ütővel. Lassan kinyitottam a szemeimet. Homályosan láttam mindent. Nem emlékeztem, hogy a szobában lett volna baldachin. De ez olyan volt, mintha közvetlenül az arcomra terítették volna, de nem éreztem semmit. Elkezdtem sűrűn pislogni, de a tegnapi festék maradékát sikeresen belekentem a szemembe. Ekkor semmit sem láttam. Ki sem tudtam nyitni a szemem. Mérgesen rácsaptam ökölbe szorított kezeimmel a takaróra. Olyan voltam, mint egy óvodás, aki épp hiszti rohamot kap. A hátamon feküdtem pár percig, majd újra próbálkoztam. Végre sikerült kinyitnom a szemem, és láttam is. Sűrűn pislogtam. Álmos voltam, fájt a fejem… Tisztában voltam vele, hogy a tegnapi este utórengése, de már akkor tudtam, hogy határozottan megérte. Rég szórakoztam ilyen jól. Sokat ittam az este. Apró képek villantak fel. Például a Dj… a jó zene… AZ a csók. Egyre jobban emlékeztem Mason csókjára is. De főleg arra. Reggel láttam őt. Hova tűnhetett? Nem lehetek olyan peches, hogy kétszer egymás után olyan pasit fogok ki, aki eltűnik, mint a kámfor.  Úgyhogy nekem ne merjen senki (soha többé) azzal a szöveggel előállni, hogy meghalnék érted. Nem akartam az este történtekre gondolni, de az agyam máson sem kattogott, csak azon a csókon. Én meg mint a gyáva nyúl elmenekültem ahelyett, hogy megfogtam volna a nyakát és még erősebben csókoltam volna. Esetleg, ott helyben letéphettem volna róla az inget, és… Gratulálok kisanyám, megcsináltad! Most már ne siránkozz nekem! – hallottam a hangot a fejemben. Sebezhetőnek éreztem magam.  Sőt, megsebzettnek. Mintha, átment volna rajtam egy úthenger. Egy szaros úthenger. Még a szagom is olyan. Sőt… sokkal-sokkal rosszabb.

-          Sid! – ugrott rám Lizzie és a göndör fürtjei a számba lógtak.

-          Mi a pi…? Szállj le rólam, hányni fogok! – egy jól irányzott, de nem túl erős rúgással tettem róla, hogy Lizzie minél előbb hagyjon elegendő mennyiségű oxigénhez jutni.

-          Okés, én csak arról akartam neked beszámolni… - kezdi csavargatni egyik tincsét a jobb mutatóujjával.

-          Hogy dél van, ideje ebédelni! Te meg bűzlesz, mint egy görény! – vág közbe Kathy.

-          Jó, csajok… Azt felejtsétek el, hogy én enni fogok. Hacsak, nem akarjátok látni, hogy tegnap mit ettem.

-          Elég, ha csak elmondod – mondta Kathy és a kezét maga elé helyezte úgy, hogy a tenyere pont eltakarta az arcomat, ha becsukta az egyik szemét.

-          Fuj, fürödj már meg! – Liz befogta az orrát és orrhangon tovább kezdett beszélni. Összenéztünk Kathyvel és elkezdtünk röhögni, mert egyikünk sem értette, mit motyog Liz.

-          Te kis álszent! – hozzávágtam Lizziehez a párnát és nevetve folytattam – ne nekem akard bemeséli, hogy még sosem voltál büdös. Másnaposan. A piától – mindhárman nevettünk. Hirtelen megcsörrent a telefon. Egymásra néztünk. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a mobilom csörög, vagy a szobában levő telefon.

-          Te vedd fel azt! – adtam ki a parancsot a csajoknak. Lizzie odament a fali telefonhoz. Felvette. Egy pillanat múlva újra hallottuk a csörgést. Amilyen gyorsan csak lehetett, elkezdtük keresni a telefont. Kathy kezében fogta a törött iPhone-omat. Nem hittem a szememnek. Egyszer rúgtam be rendesen, akkor is tönkretettem valamit. Mea neve jelent meg a képernyőn.

-          Sid? Élsz még?

-          Szia. Igen, minden ok. Kicsit másnapos vagyok, de… kibírom.

-          Örülök neki. Meddig vagy a városban?

-          Ő… jó kérdés. Egy hét? – rápislantok a csajokra, rázzák a fejüket – Talán kettő, nem tudom – mosolyognak mindketten és elégedetten bólogatnak.

-          Fantasztikus – hallottam Mea hangján valami titokzatosságot.

-          Mikor találkozunk legközelebb?

-          Ő… igen… erről akartam veled beszélni…

-          Ne szívass már te is! – elnevette magát. Szívből jövő nevetés volt.

-          Nem akarlak szívatni. Jövő szombaton lesz az eljegyzési partim. Szeretném, ha eljönnél.

-          De drága vagy, ott leszek.

-          Nyolcra. NE késs! – és ezzel lerakta a telefont. Megráztam a fejem azzal a reménnyel, hogy kitisztul egy kicsit. Leteszem a törött telefonomat az éjjeli szekrényre és rárogyok az ágyra. A tegnapi ruha van rajtam.  Elég kényelmes, csak… nem alvásra. A tekintetem a kanapéra tévedt. A kanapé szélén egy férfi zakó. Elmosolyodtam. Sóhajtottam egyet, és a lányokra mosolyogtam:

-          Kinek, milyen kalandja volt az éjjel? Kezdhettek mesélni! Most már észhez tértem, talán fel is fogom, amit mondotok - erre a lányok elkezdtek összefüggéstelenül két különböző szöveget darálni.

-          Basszus! Egyszerre csak egy!

-          Lehet még az is túl sok információ lesz számára – Kathy oldalba bökte Lizziet és elkezdtek nevetni. Összeráncoltam a szemöldököm, majd ismét elmosolyodtam.

-          Jó akkor én kezdem – mondja Lizzie és levegővétel nélkül folytatja is – Volt ott ez a srác a pultnál. Táncoltunk, elvoltunk. Aztán reggel egy cetlit találtam magam mellett az ágyon egy vörös rózsával. A cetlin ez a felirat állt: Életem legvadabb éjszakáját tölthettem veled. Köszönöm. Szeretném, ha este találkoznánk a Grande Salsa nevű helyen. Hivatkozz rám. David. Ennyi… - úgy elhadarta, hogy kellett pár másodperc, hogy átgondoljam mit is mondott.

-          Látod, mondtam, hogy sok lesz neki – megint elkezdtek röhögni.

-          Spanyol a srác, mi? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Ekkor ébredtem fel igazán.

-          Igen. – válaszolta nyugodt hangon. Ekkor még nem sejtette, hogy nem csípem a spanyolokat.

-          Hú, és elmész? – kérdeztem csodálkozva.

-          Mi bajod van a spanyolokkal?

-          Yo tengo nada problema – hazudtam. Csak azért utáltam a spanyolokat, mert a gimiben spanyolt kellett volna tanulnom és utáltam.

-          Még szép, hogy megyünk – kiöltötte Lizzie a nyelvét. Egy pillanatig nyugodtan ült a másikban pedig a szemét forgatta és megszólalt:

-          Te rasszista!

-          Ha ha! Én nem vagyok rasszista, és nincsenek…

-          DE vannak! – vág a szavamba Kathy – a fekákat is lenézed.

-          Hadd döntsem el, hogy kit nézek le, jó? Veled fogom kezdeni – felpattantam az ágyról és nevetve Kathyhez vágtam a legközelebbi díszpárnát.

-          Igazán? Te kis szemét – dobta felém, de elléptem a repülő párna elől és így Aadent találta el.

-          Melyik ribi volt? – kérdezte pajkosan és rám nézett, miközben úgy álltam a fürdőszoba ajtajában, mint egy jól nevelt kislány. Feltettem a kezeimet jelezve, hogy ezt most nem én követtem el – Tudtam! – kiáltotta és Kathy felé hajította a párnát – Tudtam, hogy csak te lehetsz olyan béna, hogy még Sidet se találod el.

-          Ugyan már, jobban kosarazok, mint te! – vágott vissza Kathy. Aaden nem tudta mit szóljon, tudta, hogy sajnos Kathynek igaza van. A kosárlabda nem tartozott az erősségei közé. Láttam az arcán valamit, de nem tudtam eldönteni, hogy mi is az. Rátettem a kezem a vállára és a fejemmel biccentettem az ágy felé. Tudta, hogy azt akarom mondani, hogy üljön le közénk.

-          Sid, de Kathy rövid sztoriját még nem hallottad! – ujjongott Liz. Ránéztem Kathyre és vártam, mikor kezdi már el a mondanivalóját.

-          Hát, az úgy volt, hogy Aadennel beszélgettünk…

-          Tudtam, hogy szórakoztok velem! Megint szexeltetek!

-          Dehogy szexeltünk! – összevonta két szemöldökét és fancsali képet vágott – Bocs cicám, jó nő vagy. Csak… ne kelljen magyaráznom! – Kathy zabos pillantást vetett Aaden felé, majd úgy tett, mintha ezt meg sem hallotta volna:

-          Ne szakíts félbe! Na, szóval, Aadennel beszélgettünk – ismét rápillantott. Ha villámot tudott volna szórni a szeme, Aaden már rég megsült volna. Nyelt egyet és mosolyogva folytatta a sztoriját - és odajött egy csini srác.  Szerintem ezt te is láttad. Elmentem vele táncolni. Iszogattunk. Becsíptünk. Aztán felhívtam a szobámba és gyakoroltunk egy kis lepedőakrobatikát!

-          Na, ne mondd! – mondta Aaden gúnyosan és összeráncolta a száját.

-          Ez igen, Kathy, elismerésem! – nevettem Kathyre és ő nagyon jól tudta, mire gondolok.

-          Nem, csajszik! Nem teregetünk LA-ben szennyest! – eközben felmutatta a bal mutató ujját, és azzal is jelezte, hogy nem fog többet mondani - Majd mindent a maga idejében. És ráadás! Írtam neki SMS-t, hogy találkozzunk a Grande Salsa nevű helyen, úgyhogy mehetünk együtt.

-          És velem mi lesz? Nehogy azt gondoljátok, itt fogok rohadni egész este! – néztem tettetett kétségbeeséssel Kathyre.

-          Nehogy azt gondold, hogy itt hagyunk majd téged rohadni, ebben a szobában – mondta nevetve Kathy.

-          Jössz velünk! Majd én kezelésbe veszlek! – Liz huncut mosollyal jelezte, mik a szándékai velem.

-          Neeeeee! Isten ments! El tudok készülni egyedül is, köszönöm – mondtam halvány mosollyal - Másnapos vagyok és este még bulizni akartok?

-          Egyszer élsz, Sid! – mondja Aaden.

-           Ez meg egy elcseszett Becks reklám – nevetett Will és ledobta magát az ágyra, nem zavartatta magát, hogy félig rajtam ül, szemrebbenés nélkül folytatta a rizsáját: Olyan szag van itt, mintha összeengedtek volna… hmm… görényeket – fancsali arcot vágott és erre mindenki, igen, még én is, nevetésben tört ki.

-          Oké, megyek és letusolok – ugortam fel az ágyból, mintha eddig tűkön ültem volna.

-          Ezt a ruhát is ideje lecserélni! – kiáltott Aaden és kiöltötte rám a nyelvét.

-          Megyek én is – mondta Will, és tényleg elindult felém.

-          Persze, még mit nem Casanova – nevettem felé, és mielőtt utolérhetett volna, kulcsra zártam előtte az ajtót – na, ezen gyere át, ha tudsz.

-          Megoldjam cicus?

-          Isten ments! – kiáltottam, egy pillanatig attól félve, hogy betörik az ajtót.

-          Még van… 3 órád, aztán indulunk, addigra készülj el – szólt utánam Lizzie.  Az igazat megvallva nem volt túl nagy kedvem a bulizáshoz.  

Beugortam a zuhany alá, azon gondolkoztam, ami az este történt. Tény, hogy Rick nagyon hiányzik nekem. De ő nem fog hozzám visszajönni. Arra várhatnék egész életemben. Azt ígérte, mindig velem marad. Részben igaza volt. Mindig itt lesz velem, a szívemben. De a tudat, hogy soha többé nem ölelhetem magamhoz, nem csókolhatom a száját, nem érezhetem bőrét a sajátomon, megőrjít. Nem teljesen, mert viszonylag elég „józan” vagyok, de… szó szót követ, hiányzik. Hiányozni is fog. Még egy olyat, mint Rick nem találok. Tudom, lesz, aki majd boldoggá tesz. Egész biztosan. Remélem, nincs is olyan messze az a lap a sors nagy könyvében, mert már belefáradtam az örökös harcba a szomorúsággal. Meg kell keresnem magamban azt az elveszett énem, aki szeret bulizni, élvezi az életet és nem rágódik a múlton. Örülnöm kellene annak, amim van. Van hat nagyszerű barátom, akik mindig mindenben mellettem állnak. MINDENBEN!

-          Sidney! Told ki a formás popódat a zuhany alól! – hallottam Aaden hangját.

-          Egy pillanat és megyek! – szóltam vissza és átfutott az agyamon az a gondolat, miért is nem beszél Aaden a szüleivel évek óta? Gondoltam majd megkérdezem tőle. Meghúztam rendesen a fürdőköpenyem kötőjét, nehogy leessen, mint a múltkor. Érdekes szitu volt az tuti! Kiballagtam Aadenhez.

-          Végre!

-          Mi az? Mi ütött beléd? Sok volt a kávé?

-          Nem Sidney! Apámmal találkoztam a kávézó előtt. Hozni akartam egy kávét neked, mert másnaposság ellen a kávé a legjobb gyógyszer…

-          Azt tudom… - forgattam a szemeim, majd észbe kaptam mit is mondott Aaden -  Apáddal? Mit keres ő itt?

-          Nem beszéltem vele. Sőt, úgy osontam ki, még véletlenül se vehessen észre.

-          Aaden! Miért zaklatott fel ez téged ennyire? És mit keres ő LA-ben?

-          Az a bajom ezzel az egésszel, hogy a történtek után is képesek a saját fejük után menni és mindenért téged hibáztatni. A baleset előtt sem volt rózsás a viszonyunk, utána meg… ne kelljen részleteznem!

-          Aaden! – sóhajtottam. Nem válaszolt a kérdésemre, ebből tudtam, hogy elég nagy a baj - Én vagyok az a személy, akinek nem kell bemutatnod a szüleidet. Pontosan tudom, miről beszélsz!

-           Évek óta az egyik legjobb barátom vagy, Sid! Szavak nélkül is meg tudjuk érteni egymást. De ezt nehéz lenne szavak nélkül elmagyarázni. Majd ha rájövök, hogyan is kell ilyesféle dolgot elmondani, akkor majd szólok – elmosolyodott és kiment a szobából. Aaden megőrült! Nem értem a mostani kitöréseit, de inkább nem is szeretném megérteni. Az azt jelentené, hogy én is megőrültem. Volt az életemben egy olyan szakasz, amikor tényleg az őrület szélén álltam, de ez a pár idióta, akiket a barátaimnak hívok, lerángattak a szakadék széléről. Azt hiszem, most én jövök… Segítenem kell Aadennek, hogy ne sikerüljön saját magát az őrületbe kergetnie. Tudom, hogy neki is hiányzik a bátyja, és látom rajta, hogy még mindig bántja, hogy a családja nem is vesz róla tudomást. De neki is el kell fogadnia, és tovább kell lépnie.

***

-          Helló, egy presszó kávét és egy lattét kérnék elvitelre!

-          Kártyával, vagy kézpénzzel fizetsz?

-          Kártyával azt hiszem – próbáltam viccelődni, de a csaj olyan bunkó, hogy máris folytattam:  - Igen, egész biztos, hogy kártyával fizetek.

-          Még ma ide tudnád adni a kártyádat? Ha nem látnád kint áll a sor! – szót fogadtam neki, nehogy elverje a popómat. Most nem élvezném. Vagy rosszabb! Rám is küldheti a Los Angeles-i maffiát.

-          Igen is! Tessék! – nyújtottam felé a kártyámat.

-          Köszönöm! Egészségedre. Viszlát!

Ez a csaj sem a türelméről és a nyugodtságáról lehet híres. Ennyire bunkónak lenni… Ilyen ember nem is dolgozhatna a vendéglátóiparban! Te jó ég! Az ott az apám? Mit keres ő LA -ben?  Kisurranok, nehogy meglásson! Nem akarok vele beszélgetni. Még nem.

Szerencsém van, nem látott meg. Leülök ide és… ó te szent ég! Ez nem lehet! Mennyire hasonlít az a pasi Rickre!  NEEEEEM LEHET IGAZ! Ez Rick! Ugyanott van az anyajegy is… Eltitkolták előlem! Eltitkolták mindenki elől… hagyták, hogy úgy éljünk egészen mostanáig, hogy nem tudjuk a színtiszta igazságot! El kell mondanom Sidnek. De nem mondhatom el neki… Ki tudja, hogy érintené… De, ha megtudná, hogy tudtam és nem mondtam el neki… Évek óta barátok vagyunk, rohanok is hozzá. Remélem, egy autó sem akar pont erre kanyarodni, mert akkor végem! Most abban bízok, a liftnél sem kell várakozni és Sid nem fekszik a kádban… Gyerüüünk! Áááá! Nem érdekel, berontok, csak nem fog mezítelenül a tükör előtt álldogálni.  Nem vallana rá…

-          Sidney! Told ki a formás popódat a zuhany alól! – kiáltottam, és rögtön hallottam is a választ:

-          Egy pillanat és megyek! – istenem Sidney gyere már. Mi tart ilyen sokáig??

-          Végre!

-          Mi az? Mi ütött beléd? Sok volt a kávé? – értetlenkedett Sid.

-          Nem Sidney! Apámmal találkoztam a kávézó előtt. Hozni akartam egy kávét neked, mert másnaposság ellen a kávé a legjobb gyógyszer…

-          Azt tudom…  - forgatta a szemeit és egy kis hatásszünet után ismét értetlenkedni kezdett: Apáddal? Mit keres ő itt?

-          Nem beszéltem vele. Sőt, úgy osontam ki, még véletlenül se vehessen észre.

-          Aaden! Miért zaklatott fel ez téged ennyire? ÉS mit keres ő LA-ben?

-          Az a bajom ezzel az egésszel, hogy a történtek után is képesek a saját fejük után menni és mindenért téged hibáztatni. A baleset előtt sem volt rózsás a viszonyunk, utána meg… ne kelljen részleteznem! – nem válaszoltam a kérdésére. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, hogy a halott bátyámat láttam a gyökér apámmal.

-          Aaden! – sóhajtott. Nem reagált arra, hogy figyelmen kívül hagytam a kérdését, és teljesen mást mondtam - Én vagyok az a személy, akinek nem kell bemutatnod a szüleidet. Pontosan tudom, miről beszélsz!

-          Évek óta az egyik legjobb barátom vagy, Sid! Szavak nélkül is meg tudjuk érteni egymást. De ezt nehéz lenne szavak nélkül elmagyarázni. Majd ha rájövök, hogyan is kell ilyesféle dolgot elmondani, akkor majd szólok – meggondoltam magam. Nem rontom el Sid nyarát. Majd talán a nyár végén… Megfordulok és kiviharzok az ajtón…