Vér a vér ellen (27. rész)

Besötétedett. Hach mellettem fekszik, nyugalmat erőltet magára, de érzem, hogy feszeng. Nyugtalan, ahogy én is. Nagyon akarnám tudni, mire is gondolhat. Vajon ránk, vagy arra, ami történni fog velünk? Fogalmam sincs. Van egyáltalán olyan, hogy mi? Óvatosan Hach felé fordulok. Rám mosolyog, miközben az arcomat cirógatja. Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó érzés lehet. Jólesően megremegek.

-Valami baj van Dan? – hát persze, hogy észreveszi. Kis szemfüles.

- Baj? – felhorkantok. – Semmi baj. Mi is lenne? Csak bármelyik pillanatban ránk támadhat egy csapat őrült angyal apám vezetésével, ja, meg elvihetik a lányomat. Ezen kívül, nem, semmi baj. – fájdalmasan felkacagok. Nem akartam őt megbántani, de nem izgat. Ugye, nem?

- Nem kell a cinizmusod mögé bújnod. – lop tőlem egy röpke csókot. – Előlem nem.

Próbálok elfordulni tőle, felülni, de ő maga alá gyűr, és nem enged. Lassan, minden szavát megfontolva suttogni kezd.

- Kiismertelek Danielle. Gyilkos vagy? Oké, én is. Gonosz? Jól tudod, hogy engem sem a jó oldal csábít. De ennek ellenére megengedhetjük magunknak azt a kis luxust, hogy emellett boldogok is legyünk. Nem gondolod? A mi titkunk marad, nem kell senkinek tudni róla. Csak te, én és Gwen.

- Jól tudod, hogy számomra ezek a dolgok ismeretlenek. Én nem fogok neked szerelmes szavakat suttogni naphosszat meg semmilyen szentimentális gagyiságot csinálni.

Nevet. Komolyan. Kinevet. Megfojtom.

-Nem is várom ezt el tőled. Ha ezt akarnám, akkor nem te kellenél nekem. Nem gondolod? Hidd el, egyáltalán nem vágyom ilyen dolgokra, amiket felsoroltál. Sőt, csak rá gondolok egy gyertyafényes vacsorára és elhányom magam. – ezen mind a ketten jót röhögünk. Még egyszer megcsókol és felkel. Nekiáll öltözködni. Én is követem a példáját.

Felmegyek Gwen után. Gyorsan bepakoljuk a bőröndjét, mivel tudom, hogy nem maradhatunk itt tovább, ha ezeket legyőzzük többen fognak jönni. Az ebédlőben Hach éppen a mi pakkjainkat rakja le a kanapéra. Gwennek elmagyarázzuk, hogy mindig maradjon mellettünk vagy mögöttünk.

Hach felemeli őt a karjaiba és ad neki egy puszit az arcára.

-Ha baj lenne, emlékezz mindenre, amire tanítottalak és megpróbálhatsz segíteni. De csak akkor, ha már nem fogunk bírni, felkelni az anyuval. Megértetted? Addig nem szabad semmit csinálnod. Jól van kincsem? – Gwen szipogva bólogat.

Nem tudjuk folytatni a beszélgetést, mivel óriási dörrenés rázza meg a házat. A következő pillanatban öt fekete alak jelenik meg. Apámon látni, hogy még mindig nincs valami jó passzban.

-Nos, lányom – lép ki a többi közül – még mindig nem adod át a lányt? – A válasz az arcomra van írva. – Hát jó, ahogy gondolod.

Int a többieknek, akik megindulnak felénk. Ketten alacsonyabb rangúak. Szuper, ezeket simán tudom irányítani. Mindig is játszva tudtam a kisebb angyalok agyába hatolni. Ezek sem tudnak ellenkezni nekem és egymásnak esnek. Néhány pillanat múlva már csak két porhüvely marad a helyükön.

Tudok én, ha akarok.

Megindul a másik kettő is. Nekem jut a nagyobbik, mert há’ mért is ne. Komolyan nagy, izmos hosszú fekete hajjal és kék szemekkel. Az agyába nem tudok behatolni, szóval nem valami kis senkiházi. Hm, ki lehet ez, még sosem láttam. Na, mindegy, most nem érünk rá barátkozni. Rám vicsorog és én érzem, ahogy a levegőbe röppenek. Nincs időm tétovázni. Gyorsan megjelennek a szárnyaim és tőröket lövellek ki belőlük felé. Egy forgószéllel kivédi a támadást és a tőrök most felém repülnek. Szárnyaim páncéllá keményednek és a tőrök darabokra törnek az ütközés által. Szemem sarkából látom, ahogyan Hach harcol, elesik, vérzik. Az ellenfele a földön hever és haldoklik. Hach utolsó erejéből lesújt rá és a fekete angyal nem mozdul többet. Gwen odafut Hachhoz és gyógyítja. Ezt persze apám észreveszi, és ki akarja használni Hach helyzetét. Még mit nem! Gyorsan végeznem kell ezzel a marhával velem szemben. Nem játszok tovább. Egy nagyon erős támadással kivégzem őt. Gyorsan apám felé sietek, aki félúton van Gwenék és közöttem. Látom, hogy meg akarja támadni Hachot. Nem hagyhatom, nekem most ők ketten a családom, és ami az enyém, ahhoz senki sem nyúlhat. Felemelem a kezemet apám felé, ebben a pillanatban Gwen is éppen azt teszi. Biccentek neki, mire ő is erősen neki áll koncentrálni. Ugyanazzal sújtjuk, amivel Sid is. Nincs esélye, ő is tudja. Gwen és az én erőm egyszerre csap le rá. Arca eltorzul a fájdalomtól, utoljára rám néz és megszólal.

- M..miért?... Lányom…

- Megmondtam, senki sem veszi el a lányomat, még te sem, apám! – még egyszer rám néz, és hirtelen fájdalmasan felkiált. A helyen ahol előbb állt, csak egy fekete égés nyom árulkodik arról, mi is történt itt. Hát így távozott egy igazán sötét angyal, ez egyetlen, akiben egy ideje megbíztam, az apám. Egyetlen egy könnycsepp gördül le az arcomon. Lecsöppen a kormos talajra. Életem első könnycseppje. Megtántorodom, de megindulok Hach és Gwen felé. Útközben letörlöm a legördülni akaró következő könnycseppet és csak magamnak csendben elmotyogom, hogy senki ne hallja:

- Ég veled, apám!   

Változások (26. rész)

Mióta látomásom volt a testvérkém kis kiruccanásáról, azóta egy nyugodt percem sincs. Ezzel nem vagyok egyedül, Hach szintén nagyon ideges, hiába tagadja. Sőt, totál kibírhatatlan az állandó védelmi kényszerével. Simán megvédem magamat, ha kell, nem kell engem pátyolgatni. Az oké, hogy félti a kicsit, na de engem is? Engem? Először is nem vagyok hozzászokva, hogy engem valaki féltsen, másodszor meg vagyok én is olyan erős, mint Sid. Egyforma ez erőnk. Sőt! Én merek olyan sötéten gondolkodni, ahogyan ő még csak álmában sem mer. Hah, a kis angyalka. Na, meg persze, nekem olyan ütőkártyám van, ami senki másnak az egész univerzumban. Nálam van a valaha volt legerősebb angyal. Gwen biztosan megvédené anyucit, ahogyan egy jól nevelt kislánynak illik. Oké, oké , tudom, hogy Sid is az anyja, de hát én nevelem, az én befolyásom alatt van. Engem szeret. Ó, igen, bizony szeret. Ő mondta valamelyik nap, meg is lepődtem. Engem nem szoktam szeretni, az utálathoz jobban hozzá vagyok szokva.

Azután mondta ezt, amikor elmagyaráztam neki, ki is Sid. Biztos, ami biztos, jobb, ha tudja. Na, persze, nem azt mondtam, hogy ő is az anyja. Dehogy. Felvázoltam neki nagy vonalakban a helyzetet: rossz néni, bántani akarja anyut, téged el akar vinni tőlem. Gwen megértette, mint mindig mindent. Biztosított róla, hogy ő csak velem marad-, és most jön-, azért marad csak velem, mert szeret. Hirtelen nem tudtam mit mondani neki erre, ezért csak megsimogattam a fejét. Szeretet? Furcsa, nagyon furcsa. Valamilyen természetellenes erőt éreztem akkor magamban. Bizsergést vagy ilyesmit a szívem körül. Ááá, hagyjuk, se bizsergés, se szív.

Furcsán érzem magam mostanában. Hachhal szemben is vannak furcsa érzésiem és észrevételeim. Az óta az ominózus eset óta, mikor is sikerült az ágyába csábítania engem, hozzáteszem csakis az alkohol miatt sikerülhetett ez neki, azóta, hacsak meglátom, rögtön az ajkaira téved a szemem. Nem értem miért, de állandóan erős készetetést érzek arra, hogy sajátjaimmal érintsem azokat a penge vékony ajkakat. Sokszor csak magam elé bámulok és eszembe jut az az éjszaka, az érintései a tekintete a… aaaa nem hiszem el. Kezdek megbolondulni, más magyarázat erre nem lehet. Ugye?

Nem szoktunk sok időt együtt tölteni, de az utolsó három napban, mióta Sid elindult Chicago felé állandóan együtt vagyunk, mivelhogy sosem tudhatjuk, mikor kell cselekedni.

Hach minden pillantása szinte éget engem, a véletlen érintései perzselik a bőrömet. Most komolyan? Mi van velem? Ne már!

Hirtelen felkapom a fejem. Hach összecsapja előttem a könyvet, amelyből idáig Gwennel tanultak. Reggeltől az angyali hierarchiát tanulták. Ahogy egymás mellett ülnek, engem figyelnek és somolyognak, vagyis inkább csak Hach.

-Hahó! Föld hívja Dent! – Hallom Hach hangját, miközben gúnyosan rám mosolyog. Az a mosoly… ó, hogy az a … ! Szedd össze magad, Dan!

- Jaj, de viccesnek képzeljük magunkat ma – egy kis szarkazmus sosem árt. – Figyelek. Na, mi van? – ráförmedek. Így legalább elterelem a gondolataimat róla.                                  

-Hé, most meg mi a franc bajod van? Semmi rosszat nem mondtam. – tudom, de akkor sem szabad elfelejtenem, hogy nem bírjuk egymást.

- Senkit sem érdekel mit mondtál. – gyorsan válaszolok, végül meg is bánom, hogy flegmulok vele, de egyszerűen nem tudok máshogy viselkedni vele ilyen helyzetben.

- Megyek a szobámba játszani. – szól csendesen Gwen és felfut az emeletre. Okos lány, tudja, hogy menni kell, mielőtt robban a bomba. Vagy inkább én.

- Látod? A lányodat is elriasztod magadtól! – hangja nyugodt, érzelemtől mentes, de én érzem a benne meglapuló szarkazmust. Ezt nem tűrhetem, igazán tudja, hogy kell az idegeimen táncolnia. Annyira fel tud idegesíteni, mint senki más. Meg kellene leckéztetnem, de akkor miért akarom megcsókolni? Fúúú, még mindig ez az érzés. Ah, gyorsan felpattanok, és idegesen elé csörtetek.

- Semmi közöd hozzá, mit csinálok a lányommal és mit nem. Érted?! – na, most már üvöltök. Hirtelen feláll, olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy szinte érzem a forró leheletét az arcomon. Felnézek rá, szemeiben gyilkos tűz villan. Ördög és pokol, azok a hollófekete szemek. Érzem, ahogy elveszek bennük. Szedd össze magad Danielle, most rögtön! Nem gondolhatok semmi ilyenre. Nem és kész!

- Tájékoztatlak, hogy igenis sok közöm van hozzá, sőt hozzátok. Mivel akár elfogadod, akár nem, Gwen apjaként tekint rám. Az ő szemében igenis egy család vagyunk.

- Család? – harsányan felnevetek. – Férj, feleség meg gyerek, nem? Jó vicc.

- Miért? Netán nem tetszene, ha ilyen férjed lenne, mint én? Vagy éppen pont én lennék az? – ó, az a rohadt gúny.

- Ezzel csak egy icipici kis gond van - hajolok teljesen közel a füléhez és bele suttogok. – Egyáltalán nem illünk egymáshoz. - Erősen megragadja a karjaimat és magához ránt.

- Gondolod? – szemei furcsán csillognak. – Figyellek, tudom, hogy nézel rám.

- Sehogyan sem nézek. – észrevette. Komolyan észrevette. Nyugalom, nyugalom. – Amúgy meg, nem gondolom, hanem tudom, hogy egyáltalán nem illünk össze.

- Tévedsz mindenben. Bebizonyítom. – ezzel a végszóval lecsapott az ajkaimra. A döbbenettől először csak hagytam, hogy erősen magához öleljen, aztán mikor eljutott a tudatomig, hogy mi is történik karjaim Hach nyaka köré fontam és belesimultam az ölelésébe. Mit csinálok? Nem érdekel, most nem. Végre egyszer nem kell a könyörtelen gyilkosnak lennem. De hát, ha én csak azt ismerem? Azért ez is jól megy. Mit is tehetek? Engedek a kényszernek. Érzem, hogy kíván engem, de még mennyire nagyon érzem. Elkezdem róla lehámozni az inget, hallom, ahogy a drága selyem sisteregve a földre hull.   Hach sem tétlenkedik, szépen lassan elkezdi felfele húzni a pólómat és… Ne már! Mi ez a zaj? És miért éppen most?!

Úgy rebbenünk szét, mint a rajtakapott tinédzserek. Egy pillanatra látom még a vágyat Hach szemében és hallom, ahogyan csalódottan sóhajt. A zaj forrása felé nézünk, miközben megigazítjuk az öltözékünket. Egy sötét alak fekszik a földön, látni rajta, hogy ramaty állapotban van. Elindulunk felé, mikor közelebb érünk, észreveszem, hogy aki a földön fekszik nem más, mint az…

-Apám! De hát mi történt? Hach gyere, tegyük őt gyorsan a kanapéra. – amíg Hach párnát rak apám feje alá, addig én elfutok egy pohár vízért.

- Sydney…na…nagyon er…rős…- hangja gyenge, de van benne valami, ami nagyon nem tetszik nekem. Furcsán méreget minket és folytatja. – Már… vissza… visszatért… minden ereje. Bár szerintem csak spo…spontán jött… nem tudja irányí ..tani.. csak az irántam érzett gyűlölet hoz…hozta ki belőle.

Felismerem ezeket a sebeket, erőszeretettel szoktam végignézni, ahogyan az áldozataim szépen lassan kínok között meghalnak.

- Apám, az erőm eme részét csak akkor szoktam használni, ha valakivel végezni akartam. Lassú és fájdalmas halálod lesz. Ezt nem lehet meggyógyítani. – olyan érzelemmentesen mondom ezt, hogy már szinte megijedek magamtól.

- Hacsak… - Hach elgondolkodva mered apámra.

- Hacsak? Mi jutott eszedbe?

- Hát én csak arra gondoltam, hogy az egyetlen angyal, aki megmentheti fent játszik a szobájában. Nem gondolod?

- Igazad van. Gwen! – kiálltok fel és már fut is le.

Ahogyan leér, rögtön apámhoz fut és kisimít egy kósza véres hajtincset az arcáról. Kérdőn rám néz.

-Mi töjtént? A gonosz néni bántotta? – szipogni kezdett és én csak bólintottam.

-Kicsikém – Hach letérdel mellé és megsimogatja – figyelj most rám. Megpróbálunk segíteni a nagyapán jó?

Gwen bólint és mind a ketten közelebb mennek apámhoz.

-Na, most szépen tedd az egyik kezed a fejére a másikat meg a mellkasára. Így ni, ügyes vagy. Most pedig figyeld az erődet és képzeld el, ahogyan körbe veszi a nagyapát.

Pár pillanatig nem történt semmi, aztán hirtelen nagy fényesség támadt, de egy röpke pillanat múlva el is múlt. Apám mocorogni kezdett, aztán fel is kelt, de még mindig ne nézett ki a legjobban. De élt, ez volt a fontos. Rideg tekintettel nézett rám, aztán Gwenhez fordult.

- Nem akarsz a nagyapával élni kicsim? – hogy mi a jó franc? Mit jelentsen ez?

- Nem, én anyucival maradok. – Tudtam. – Mehetek a szobámba? – bólintok.

- Mit jelentsen ez apám? – dühöngök. Sosem voltam még ilyen ideges. Hach olyan közel állt a hátamhoz, hogy éreztem a teste melegét.

- Semmi lányom, semmi, – apám kettőnket méreget – csak látom, ahogy elpuhultál és az unokámnak erős kezekben kell nevelkednie.

- Megnyugtatlak, hogy éppolyan kemény vagyok, mint mindig.

- Láttam, amit láttam – tekintete Hachra vándorol. Szóval annyira ereje még volt, hogy meglássa mit csináltunk.

- Ahhoz semmi közöd. – szinte köpöm a szavakat. – A lányomat meg nem adom!

- Rendben, ha így akarod, legyen. Adok neked még egy kis időt, hogy átgondold. Mire visszatérek, remélem, változtatsz a hozzáállásodon.

Fel sem eszméltünk és már el is tűnt. Sosem éreztem magam ilyen fáradtnak lelkileg. Fura. Hogyan fáradhat el olyasmi, amiről eddig azt sem hittem, hogy létezik.

Egy fáradt sóhajjal Hach mellkasának dőlök, mire ő átölel és megpróbál nyugtatni.

- Ne félj, senki sem viheti el Gwent. – maga felé fordít és mélyen a szemembe néz. – Nem engedem senkinek. Ígérem.

- Nem félek! – erre csak felvonja a szemöldökét. – Na, jó, talán egy kicsit. De akkor se felejtsd el, hogy nagyon erős vagyok, meg hát gondolom te is, ha mellém lettél rendelve.

- Pontosan. Ugye tudod, hogy apád nem fog egyedül jönni? Maximum holnapig van időnk, sőt, éjjel is jöhetnek. – fáradtan felsóhajtok majd cinkosan rámosolygok.

- Igazad van, de addig még van időnk, dél is alig múlt el, Gwen is játszik. Valamivel el kéne ütni az időt.

- Ja, hogy úgy – felvillannak a szemi – mit ajánlasz? Mit kéne addig csinálnunk?

- Hát – kigombolom az ingét és végig simítok a mellkasán – valamit elkezdtünk és tudod, én nem szeretek semmit sem félbe hagyni.

- Ááá, vagy úgy. – kezével végigsimít a hasamon. – Nos, hölgyem felidézi nekem hol is tartottunk?

- Örömmel uram. – gyorsan lecsapok az ajkaira. Úgy csókoljuk egymást, mintha az életünk múlna rajta. Ha valaki most is megzavar minket, annak Lucifer kegyelmezzen!

Ahogy egy órával később egymást ölelve fekszünk a nappali szőnyegén, azon gondolkodom, hogyan jutottam idáig. De fogalmam sincs és most nem is zavar. Valamit biztosan érzek Hach iránt, de hogy mit, azt nem tudom. Egy azonban biztos, a mai nappal nagyon sok minden megváltozik. Legfőképpen én.