Megfordultam,
szinte tátott szájjal néztem a többiekre. Megráztam a fejem,
gondoltam ennél rosszabb már nem lehet. Aztán ki kellett, hogy ábrándítsam
magam, a legrosszab még csak most következett. Nem akartam rá gondolni, de
nem jártam sikerrel. Sóhajtottam és leültem Aaden mellé. Ekkor a pillantásom Willébe
ütközött.
-
Jössz, vagy taxizol megint? – szegeztem a kérdésemet
Willnek. Láttam az arcán egy gunyoros mosolyt, de nem szólt semmit. Felkapta az
asztalról a kulcsot és elkezdett rohanni az autó felé. Nem számítottam erre,
ezért még csak mozdulni sem tudtam. Aaden kikerekedett szemekkel figyelt.
Nyeltem egyet – Hogy az a…!
-
Ez meg mi volt? – és igen, kitört Aadenből a nevetés.
Vacilláltam, hogy elmondjam-e neki, vagy megvárjam, hogy Willtől tudja meg.
-
SMS. Elvittem a kocsi kulcsokat és eljöttem Will
autójával. SMS feladója: Sandi.
-
Megint? – aggódó tekintettel rám meredt – Tudja, hogy
tudod?
-
Nem. És ez így is
marad. Szerintem meg tudok békélni vele,
hogy egyszer félrelépett.
-
Sid… - kezdte bűnbánóan. Éreztem, hogy valami nincs
rendben – nem csak egy alkalomról van szó.
-
Hogy micsoda? – leesett állal bámultam Aadenre. Soha nem
gondoltam volna, hogy képes lenne rá, hogy megcsaljon. Lassan kinyitottam a
pénztárcámat, kivettem belőle egy tízest és letettem az asztalra. Visszadőltem a szék támlájára és
elsüllyesztettem a tárcám a többi holmi között, ami a táskámban pihent.
-
Sidney nézd, én sze…
-
Ne – vágtam a szavába –
folytasd! Azt hittem te vagy a legjobb barátom és még csak egy figyelmeztető
mondatod sem volt, hogy a pasim épp a város parti kurváját döngeti. Hát kössz.
Felugortam a székből. Kikaptam
a telefonom a táskám oldalsó zsebéből és elkezdtem keresni Ty számát. Írtam
neki egy rövid sms-t ezzel a szöveggel:
Jó estét Ty! Azt hiszem, hogy
az én pasim a te nőddel szokott kefélni. Puszi. Sidney S.
Elkezdtem bolyongani a
városban. Fogalmam sem volt, hogy hány óra lehetett, csak azt tudtam, hogy
millió csillag világít a fejem felett, én meg sétálok a város kellős közepén. EGYEDÜL.
Ez volt az egyetlen szó, ami elborzasztott. Soha nem akartam egyedül maradni.
És most mégis teljesen egyedül éreztem magam. Hirtelen hangot hallottam. Egy
részeg öregember esett bele a kukába. Ha a szívemre hallgattam volna, odamegyek
és segítek neki. Viszont a józan eszemre hallgattam és inkább mentem tovább.
Vagyis csak mentem volna tovább, de egy bár előtt találtam magam. Bementem.
Leültem a pulthoz és kértem egy tequilát. A jóképű latin-amerikai, feltehetőleg mexikói pincér
rám kacsintott és mutatott a pult végénél unatkozó alakra. Mindig is tetszettek
a kreol bőrűek, ezért a pincérre mosolyogtam és udvariasan biccentettem a pult
végénél ülő férfi felé, így jelezve, hogy köszönöm az italt. Belenéztem a
pohárba és megittam a benne álló folyadékot. Még vagy hétszer eljátszottam ugyanezt,
már kértem volna a nyolcadikat, amikor a pincér megszólalt a hátam mögül.
-
¡Señorita, kérem lassan menni kéne! Már be kellett volna
zárnom. Jöjjön kikísérem – és lesegített a bárszékről, majd karját az enyémbe
fonta. Mikor kiértünk, bezárta az ajtót és felém fordult. Amikor elegedte a
karomat, majdnem elestem. Elkezdtem zavartan vigyorogni.
-
Táncolni szeretnék! &Bailamos!
– mondtam a srácnak, aki elmosolyodott, de nem szólt semmit. Egyelőre… a
telefonját piszkálta. Pár pillanat múlva a srác telefonja megszólalt. Felvette
a telefonját és mosolyogva beleszólt:
-
¡Hola amigo! ¿Dónde
estáes?¡Muy bien, un momento y... claro! – letette a telefont és mélyen a
szemembe nézett – ¡Vamos a bailar chica! – belém karolt és folytattuk az
utunkat. Nem kellett sok spanyol tudás ahhoz, hogy megértsem, elvisz táncolni. Bő
húsz perc séta után megálltunk a Grande Salsa előtt. Néztem a feliratot és
elmosolyodtam. Mikor észrevettem, hogy a pincérsrác már jóval előttem járt.
Elindultam utána, de bámészkodtam. Szinte észre sem vettem, hogy megváltozott
itt valami, talán a festék, ugyanakkor azt sem vettem észre, hogy időközben a
pincérsrác megállt előttem, így teljes erőmből beleszaladtam a srácba.
Rámosolyogtam, de ő végignézett rajtam és csóválta a fejét. Ekkor tett egy határozott
lépést felém és letépte a szoknyám alsó részét.
-
Mi a fenét csinálsz
macsókám! Ez volt a kedvenc ruhám!
-
NE mérgelődj táncos maca,
– hallok egy ismerős hangot a hátam mögül – így dögösebb! – épp azon voltam,
hogy megfordulok és lekeverek a szemtelen köcsögnek egyet. Ehelyett, mikor
megfordultam David állt mögöttem. Elnevettem magam.
-
Még hogy táncos maca!
–mondtam tettetett sértődöttséggel – Örülök, hogy látlak.
-
Én is – kacsintott rám és
kacéran mosolygott – bemutatnálak a barátomnak. Pablo ella es Sidney. – Pablo
kézcsókkal üdvözölt. Mikor újra a szemembe nézett átvettem a szót Davidtól és
bemutatkoztam.
-
Me llamo Sidney. – és
rákacsintottam a srácra – Légyszi, váltsunk vissza az én anyanyelvemre, nekem a
spanyol nem megy úgy, mint nektek.
-
De mégis csak ragadt rád valami a kultúránkból – mondta David és
elkezdett a táncparkett felé húzni.
Miután bezárt a klub, elindultam taxit fogni. Eszembe
jutott, milyen volt a város, amikor először jöttem ide. Nem is gondoltam volna,
hogy végleg ide költözöm. Szeretem ezt a várost és szeretem az itteni
barátaimat is. Megállt mellettem egy taxi, beszálltam, de nem akartam még haza
menni. „A Silver Lake parkhoz legyen
szíves”. Lassan haladtunk a város kanyargós utcáin át. Néztem a fényeket, a
házakat. Minden csendes volt, nyugodt. Egy-egy helyen égett a lámpa.
Elszomorodtam. Mindig én vagyok az
engedő fél. Én bocsátok meg először, elnézem, ha a másik hülyeséget csinál.
Innentől kezdve ez megváltozik. Stewie jutott eszembe. Basszus! El is feledkeztem
a kutyámról. Remélem, nem éhezik!
-
Hölgyem! 30 dollár lesz!
– mondta bunkón a taxisofőr. Kezébe nyomtam a pénzt és kiugortam a kocsiból.
Leültem a Silver Lake partjához egy padra. Néztem a vizet. Épp olyan csendes
volt, mint a város. Gondolkoztam. Will jutott eszembe. Átfutottak az agyamon a
vele kapcsolatos emlékek. Fájt, hogy pont ő az, aki nem egyszer hátba szúrt,
elárult, a szemembe hazudott. Az a Will, akit gyerekként ismertem meg eltűnt.
Ragaszkodtam hozzá, túl értékes volt nekem ahhoz, hogy elveszítsem, részben
ezért is mentem bele, hogy próbáljuk ki, tartogat-e nekünk valami meglepetést a
sors. Valamit, a túl a barátságon című fejezet alatt a nagykönyvben. De ott
semmi nem volt. Sós könnyek csorogtak végig az arcomon. Ültem azon a padon és csenden
sírdogáltam, mikor egy hatalmas szürke kutya termett ott előttem. Ott ült és
kerek barna szemeit rám szegezte. A mancsát rátette a térdemre, mintha azt
akarná mondani, ne sírj te, marha, az a gyökér meg sem érdemelt. Elkezdtem
simogatni a kutyus buksiját, mire ő rám vetette magát és nyalogatni kezdett.
Ugyan olyan volt, mint Stewie. Azzal a különbséggel, hogy ő lány volt. A
távolban hallottam egy férfihangot, amint egy nevet kiabál. Nagyon távoli
volt, ezért még nem tudtam kivenni a kutya nevét. Ezt nem hiszem el! Hogy’
nevezhet el valaki egy kutyát Cosmónak? A könnyeim még mindig patakokban folytak az arcomon. Próbáltam erőt venni magamon, amire a kutya gazdája ide ér.
Letöröltem a könnyeket az arcomról.
-
Megvagy! – ugrott rá a
férfi a kutyára, majd rám szegezte tekintetét – Hölgyem, jól van?
-
Megvagyok, köszönöm –
mosolyt erőltettem az arcomra.
-
Egész biztos? Ha
gondolja, Cosmóval haza kísérhetjük - erre elnevettem magam. A jóképű idegen
furán nézett rám. Nem akartam bunkónak tűnni, ezért rögtön elkezdtem
magyarázkodni.
-
Elnézést, csak fura név
ez egy kutyának, nem gondolja? Egy koktélról elnevezni egy kutyát?
- Maga nem állatbarát,
igaz?
-
Ne vicceljen, nekem is
ugyan ilyen kutyám van. Stewie-nak hívják – a férfi elnevette magát.
Megsimogatta a kutyája hátát. Nem kellett nagyon megerőltetnie magát, csupán a
kezét kellett kinyújtania. A férfi magas volt, bronzszínű hajjal és kék
szemekkel áldotta meg a sors. Volt abban a szempárban valami, valami gyönyörű, de bújkált benne valami sötét, mintha magában hordozta volna az egész emberiség fájdalmát. Arcát egészen szögletesnek találtam volna, ha nem
lett volna hosszabb haja. Az izzadt pólója alatt látszódott a kidolgozott felső
teste.
-
Merre megyünk? –
mosolygott rám az idegen.
-
A Kenilworth Ave-re.
-
Tökéletes, a másik
utcában van a házam – mosolyogtam és egy gondolat fészkelt a fejembe. Ha itt lakik a
szomszéd utcában, hogyhogy még soha nem láttam?
-
De, nem kell hazakísérni.
Eltalálok egyedül is.
-
Ragaszkodom hozzá. Nem minden reggel találok a parkban csinos
nőket, akik szomorúan üldögélnek egy padon.
-
Sidney vagyok –
mutatkoztam be a fiatalembernek. Az arca ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt
honnan.
-
Joseph – mosolygott rám – Cosmót már ismeri.
-
Kérem, tegeződjünk.
Szerintem egyikünk sincs még 30 fölött.
-
Ezt bóknak veszem –
nevetett Joseph.
-
Annak szántam. Köszönöm,
hogy hazakísért. Szia Cosmó – és megsimogattam a kutyát.
-
Nincs mit, Sidney.
Remélem, minél előbb találkozunk – sarkon fordultak és elmentek. Nagyot
sóhajtottam. Belenyúltam a táskámba és elkezdtem a kulcsom után kutatni. A
mozdulattal, amivel kirántottam a kulcsot kiesett a tükröm és millió darabra
tört. Na tessék Sidney! Most vár rád 7 szerencsétlen év. Ne aggódj, én nem
megyek sehova – hallottam egy hangot a fejemben. Viszont hallottam egy másik
hangot is. Stewie kezdett fülsiketítő ugatásba. Felkaptam a tükör legnagyobb megmaradt
darabját és a napi újságot. Kinyitottam az ajtót, Stewie majdnem fellökött.
-
Hé, haver! Ilyet nem
csinálunk – mondtam halkan és lehámoztam a mancsait a vállamról. Stewie a
ruhámat, vagyis annak maradékát szaglászta. Nem lepődtem meg, Stewie már rég
nem volt más állatok közelében. A konyhába indultam, de egy pár cipőben majdnem
orra estem. Will cipői. Ha az a szemét az ágyamban aludt levágom a tökeit! –
figyelmeztettem magam. Nem mentem a hálóba, nem néztem meg hol van Will. Kinyitottam
a hűtő ajtaját és kivettem a tejet. A szekrényhez mentem és előszedtem azokat
az eszközöket, amik a müzli evéshez kellenek. Időközben belelestem Stewie
táljába. Tele volt, ami enyhén szólva csodálkozással töltött el. Hozzáláttam a
reggelimhez. Le sem nyeltem az első falatot, mikor Will kirohant a konyhába. Haja
kócos volt, bőre szemmel láthatóan ragacsos volt az izzadtságtól. Úgy nézett
ki, mintha fél napig egyfolytában szexelt volna valakivel. Az én lakásomban és
az én ágyamban!
-
Jó reggelt! – mondtam vékony
hangon, amit csak akkor használok, mikor valami nagyon nem tetszik. Ezt Will is
észrevette. Nem szólt egy árva szót sem, elindult a kávéfőző felé. – Én is
kérek egy lattét két cukorral! Hogy aludtál, SZÍVEM?
-
Netti hívott az éjjel.
Aaden…
-
Jó, majd visszahívom -
vágtam a szavába. Sóhajtott és elfordult a konyhapult felé. Néztem Will hátát
és tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy sírjak, valamint
az is eszembe jutott, amint Will eltakarodik a házamból csináltatok a konyhába
egy konyhaszigetet, és az a két szoba, amit a gyerekeknek szántam… az egyik fitneszterem
lesz, a másik pedig ebédlő. Tökéletes! Az ábrándozásomból az zökkentett ki,
hogy William levágta elém a bögrét. Ránéztem, de nem szóltam semmit. Láttam a
szemében, hogy kezd dühös lenni. Lassan
megittam a kávémat és továbbgondoltam a ház-átalakítási ötletemet. Az ablak alá
teszek egy hatalmas szobai pálmát, hogy ne lássák a szenvedésemet. Kell egy
futópad… kortyoltam egyet a kávémba, mikor észrevettem, hogy lassan kifogy. És kell olyan izé is, amivel lábizmot
varázsolhatok magamnak. Igen! Meg kellenek tükrök és súlyok. Elkaptam az újságot az asztal közepéről és
lapozni kezdtem. Az utolsó korty
kávémtól majdnem megfulladtam, mikor Will levágta magát a székre. A homlokán láttam az eret, amint kezdet lüktetni. Nem volt jó jel!
-
Csak nem arról a csávóról
álmodozol, aki hazakísért reggel? – szegezte nekem a kérdését. Úgy éreztem,
minta tőrt fogna a torkomhoz, és csak egy másodpercébe telne, hogy elvágja a
torkomat.
-
Csak nem féltékeny vagy? –
vágtam vissza Willnek. Elég gyenge volt, de per pillanat ez is tökléletesen megfelelt a célnak. MEg voltam zavarodva?! Fogalmam sem volt mi a célom. Az egyik felem - igen, most el lehet képzelni, hogy az egyik vállamon egy szolid, fehér hosszú ruhát viselő angyalka üldögél, szőke hajjal, az ÉN arcommal, az alakommal és egy glóriáva a feje felett suttog a fülembe - legszivesebben csendben maradna és hagyná, hogy a probléma magától megoldódjon. De a másik felem - az ördög, aki ugrál a másik vállamon, ha nem figyelek rá, akkor még hangosabban kiabál egészen addig, míg azt nem teszem, amit ő mondd, az ÉN arcommal parádézik, fekete hosszú hajjal és mini ruhában - meg van győződve arról, hogy úgy a jobb, ha még teszek rá egy lapáttal, és még jobban feldühítem őt. Egyszer ezt akarom, mászor azt... Esküszöm, előfordult már, hogy tudtam, mit akarok, tudtam, hogyan kell jót cselekednem, mégis az ellenkezőjét csináltam. Mintha a tudatommal nem lettem volna ura a saját testemnek. Mintha... valaki átvette volna az irányítást.
-
Én? Soha! - mondta Will és megvetően végignézett rajtam - Te, hogy nézel
ki?
-
Hogy nézek ki? Rövid ruhám
van, és akkor mi van? Azt hittem ezt szereted!
-
Úgy nézel ki, mint egy
kurva! – kimondta. És kimondta. Felugrottam a müzlim mellől és egy hatalmasat
lekevertem Willnek.
Azt gondolod, mert te vagy Sidney Smith, azt tehetsz, amit akarsz? – nem fogta
az arca bal felét, meg sem rezzent. Elindultam a hálószobám felé. A könnyek már
patakzottak az arcomon. Bevágtam magam mögött az ajtót. Mielőtt folytattam
volna az utamat a fürdőszobába, kulcsra zártam az ajtót. Nem akarok Willel
beszélni. Sőt, találkozni sem. Eddigi életem során többször találkoztam a
mondattal, ami még mindig kiborít: „Azt
gondolod, mert te vagy Sidney Smith, azt tehetsz, amit akarsz?”. És mindezt
azért, mert tiniként úgy viselkedtem, ahogy. Mindennek meg van a maga oka.
Nekem is meg volt az okom, amiért úgy éreztem, a legjobb védekezési módszer a támadás.
Mindig meg akartam védeni magam, még akkor is, mikor csupán hallgatnom kellett
volna. Igen, már belátom. De nem élhetek a múltban. El kell engednem mindent és
mindenkit, aki nem fér bele a jelenembe, és a jövőmben sincs helye. Nehéz. De
ki mondta, hogy az élet könnyű? SENKI! Most iszom meg annak a levét, hogy
tizenévesen nem az voltam, akinek mindenki látni akart. Nem akartam azonosulni
azzal a szereppel, amit rám akartak osztani. Most sem akarok! Nem leszek az a
tökéletesnek vélt mintabarátnő, akinek mindenki látni akar. Még Will kedvéért
sem.
Elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Kinyitottam a
szekrényajtót és elkezdtem hajigálni a ruhákat az ágyra. Mikor úgy gondoltam
elég, elkezdtem hajtogatni a kis kézitáskámba. Legalább annyit, amennyi
szükséges lehet egy-két éjszakára. Itt az ideje meglátogatnom anyámat.
-
Sidney, azonnal nyisd ki
az ajtót! – ordított Will és dörömbölt az ajtón.
-
Eszemben sincs!
-
Sidney! Még nem fejeztem
be a mondanivalómat! – á, hogy még csak
nem is bocsánatot akar kérni!
-
Csak nem szemtől szembe
akarod megmondani, hogy kellene viselkednem? Nem vagyok rá kíváncsi, kössz.
-
HA nem nyitod ki, betöröm
az ajtót!
-
Persze, nem is vártam mást
tőled! – hazudtam és Will neki esett az ajtónak, ami szerencsére még tűrte az
ütlegelést. Először – és utoljára- éreztem, hogy félek tőle. Soha nem láttam őt
agresszívnak. Mivel az ajtó préselt fából készült nem bírta sokáig Will
erőteljes ütéseit. Egyre gyorsabban kezdtem a ruháimat hajtogatni, a végére már
csak dobáltam a ruhadarabokat a táskámba. Épp végeztem, amikor Will bejutott a
szobába.
-
Sidney – kezdte mérgesen,
de egy pillanat múlva elakadt a szava. Láttam a félelmet a szemében – Mész
valahova?
-
Igen. – higgadtan válaszoltam,
holott a szívem össze-vissza kalapált. Próbáltam elsuhanni Will mellett, de
elkapta a karomat.
-
Elhagysz? – az állam
majdnem leesett a kérdés hallatán, a kezeim és a térdeim elkezdtek remegni.
Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. Aztán összeszedtem minden bátorságomat és
válaszoltam.
-
El! Nem fogok olyan
mellet maradni, aki minden második héten megcsal! – nyeltem egyet. Kimondtam,
és most már ő is tudja, hogy innen nincs visszaút. Will a tekintetemet
fürkészte, de semmit nem tudott leolvasni róla. Egyetlen arcizmom sem mozdult. A
karomat még mindig az erős keze birtokolta, ezért nem tudtam mozdulni. Egyre
erősebben szorított. – Amire visszajövök, nem akarlak itt látni. És vidd el a
cuccaidat is! - Will karja a nyakamra
csúszott át. Azt hittem, meg akar fojtani, de csak megsimogatta az arcomat. Aztán
egyre erősebben kezdett rángatni az ágy felé. Egyik kezemmel kapaszkodtam a
kilincsbe, a másik kezemben pedig a táskámat tartottam.
-
Nem! Nem hagyhatsz el! –
még mindig az ágy felé rángatott - Nézz rám és mondd a szemembe, ha el akarsz
hagyni! – már az államat szorította oly hatalmas erővel, hogy kénytelen voltam
a szemébe nézni.
-
Engedj el! – próbáltam
kiszabadulni, de nem tudtam.
-
Sejtettem. – folytatta
Will - Tudod Sidney, most leplezted le magad. Akaratlanul is elárultad
magatokat – Mi a frászról beszél? - Megtudtad,
hogy a halottnak hitt férjecskéd életben van, és rögtön visszarohansz hozzá? – Mi? Rick? – Azt hitted nem jövök rá?
-
Él? – és én még azt
gondoltam magamról, hogy az élet a legnevetségesebb, a leg szánalomra méltóbb
lapokat osztotta nekem és, hogy ettől rosszabb már nem lehet. A francokat! Will
gyönyörű barna szemei egy szempillantás alatt kikerekedtek, a szorítása gyengült.
Ekkor a kézi táskámmal jól fejbe vágtam, csak hogy menekülni tudjak előle. Egy
kis időt nyertem. A konyhapultról felkaptam az egyik kocsi kulcsát, a saját
kulcscsomómat és egyenesen a garázs felé futottam. Beugortam a Volvóba (egy
gyönyörű, sötétvörös XC 60-as, amit anyám második férjétől, a nevelőapámtól,
George-tól kaptam a diplomaosztómra) és – ha nem lett volna automatizált a
garázsajtó, tuti áthajtot rajta - gondolkozás nélkül kihajtottam a garázsból.
Mikor végre felfogtam, mi történt, elsírtam magam. A könnyeimtől nem láttam az
utat.
Pár perccel később, miután lefordultam az
Angus Streetre, egyszerre nagy csattanásra lettem figyelmes. Azonnal leállítottam
a motort és kiugorttam az autóból.
-
Uram. Atyám. Jól van? –
rohantam oda fiatalemberhez - mit sem törődve a könnyeimmel - akit abban a
percben gázoltam el.
-
Egy ismeretlen ember sem
siratott még meg – válaszol a földön fekvő férfi – de hisz nem is vagy
ismeretlen!
-
Ó, basszus! Ráadásul a
labdád is tönkre ment! – a könnyeim egyre szaporábban kezdtek hullani.
-
Kérem, ne sírj, a labda
pótolható – mondta férfi és kacér mosolyt villantott felém.
-
Beviszem a kórházba!
-
Ugyan, csak egy karcolás
– mosolygott és felült.
-
Hiszen eltört a lába!
Majd én felsegítem! – kis híján hisztérikus rohamot kaptam, mikor Joseph megszólalt:
-
Nyugodjon meg, – kezdi a
mondandóját, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy az ép lábára állítsam.
-
Nyugodjak meg? Most gázoltam
el valakit!
-
Sidney, minden rendben
lesz – mondta mély hangon és rám szegezte tekintetét.
-
Ismeri a várost? Melyik
kórházba vigyem? Van biztosítása? Kér…? – kezdtem volna bele a millió kérdésembe,
mikor a szavamba vágott. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy híres színész,
miért ne lenne biztosítása. Joseph már rég elkezdte mondani… amit mondott, de
én csak a végére kezdtem figyelni rá.
-
San Joséban lakom, nem
ismerem a környéket.
-
Akkor felvázolom a helyzetet.
Pont San Fransiscóba tartok, útba esik San José is. Ha szeretnéd, elviszlek, de
először beviszlek a Glendale kórházba – végre kitisztult a fejem és képes voltam
abbahagyni a sírást.
-
Mielőtt elrabolnál, kérlek,
hívd fel a húgomat, hogy ugorjon be a kórházba a cuccaimmal.
-
Önszántadból szállt be az
autóba – mosolyogtam rá és a gázra tapostam
-
Sidney, ha így folytatod,
akkor még egy sérültet szállíthatsz a speciális mentőddel.
-
Ne tereld el a figyelmem
a vezetésről, ha nem akarsz egy útitársat.
Ezzel a srác elhallgatott és meg sem szólalt a kórház
parkolójáig.