2014. november 26., szerda

Elkerülhetetlen (20. rész)

-          Hogy a fenébe kerülhettünk ilyen helyzetbe? – szegeztem a kérdésem Josephnek, de mintha meg sem hallotta volna. Sóhajtottam és lépkedtem tovább, óvatosan, az ösvény biztonságosabb részei után kutatva. Nem szerettem volna lezuhanni és kutyakajaként végezni a szakadék alján.
-          Chicago... – nyögte ki végül Joseph nagy lihegés közepette.
-          Chicago? Chicago?! Igen, én is emlékszem, hogy oda indultunk, csupán azt nem értem… akkor MIT KERESÜNK A SZIKLÁS-HEGYSÉGBEN??
-          Sidney, kérlek, ne... – nem tudta befejezni a mondatát, mert a csodálatos skálázásomnak köszönhetően denevérek százai reppentek felénk. Próbáltam elugrani, ami félig meddig sikerült is, csupán volt egy kis bökkenő, az ösvény biztonságosabb részei nem tartoztak abba a zónába, ahova landoltam.  A sikoltozásom nemcsak a denevéreket ébresztette fel, hanem kőomlást is eredményezett. Gratulálok Sidney! – mondtam magamnak és összehúztam magam, nehog egy nagyobb kődarab bezúzza a koponyámat.
-          Utállak, Joseph! – mordultam rá, viszont amikor megfordultam, útitársam hűlt helyére leltem. Nem mertem kockáztatni egy újabb „természeti katasztrófát“, ezért inkább csendben maradtam és körbenéztem. Éreztem Joseph energiáját, de nem láttam őt sehol. Ha ez is egy újabb abnormális képesség, feltétlenül meg kell tanulnom. Halk nyöszörgést hallottam. A hang túl távolinak tűnt, hogy Josephhez tartozzon, viszont senki más energiáját nem éreztem.  Óvatosan belekapaszkodtam egy kiálló sziklába és félig nyitott szemmel lenéztem. Joseph két méterrel lejjebb feküdt egy sziklaszirten. Arca úszott a vérben, teste szabad felülete, amit nem takart ruha, szintén véres volt és alig tudott mozogni.  Hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. Emlékeztem, hogy Alexander említett valamit az angyalok gyógyító képességéről, ám sosem tájékoztatott a használatáról. Még mielőtt pánikrohamot kaptam volna, vettem egy mély lélegzetet, és elkezdtem lemászni.  Ebben az esetben is kapóra jött a rengeteg erőnléti edzés, bár így is nehezemre esett lefelé mászni.  Utáltam a magasságot, a sziklákat, a mélységet, a denevéreket, de főleg Josephet.  Akkor mindent ellenszenvesnek találtam magam körül, egészen addig a pillanatig, míg a lábam nem érintette a talajt. Még mindig messze voltam Joseph félholtra ütött testétől, ezért futni kezdtem.
Valójában féltem, mihez fogok kezdeni, ha ez a néha kifejezetten idegesítő szerzet meghal. Tudniillik egy angyalt csak egy másik angyal ölhet meg, viszont ha az emberi teste eltávozik, az hatással van az adott angyal erejére is. Tehát, ha egy angyal emberi testéből elszáll az élet, akkor az angyal ereje jócskán megcsappan.  Számtalanszor le akartam csapni Joseph fejét egy bárddal, sokszor visszaküldtem volna abba a lyukba, ahonnan érkezett. Lyuk. Oké. Fogalmam sincs, Joseph honnan érkezett, nem tudok róla az égvilágon semmit, azon kívül, hogy egy fajtámbeli és San Joséban van egy gyönyörű villája. Teljesen kiégtem. Idáig egy helyen tartózkodtam egy szinte teljesen idegennel, aki a halál kapujában harcolt az életéért. Miközben rohantam felé, egy kiálló valamiben megbotlottam és elestem.  Mivel rólam van szó, ez nem egy egyszerű esés volt, métereket repültem a földet érésem előtt, az utolsó szakaszt már az alkaromon csúszva tettem meg.  Egy másik kődarab gondoskodott arról, hogy ne ússzam meg fejsérülés nélkül az esést, éreztem, ahogy egy apró, hegyes kavics a halántékomba fúródik. A fájdalom égette az alkaromat, az államat és a térdeimet egyaránt. Meleg vér csordogált az arcomon, viszont amikor Joseph teste megállította az enyémet, elfelejtettem, hogy mindenem fáj.  Egy szempillantás alatt kiszedtem a kavicsot a halántékomból és felküzdöttem magam ülő helyzetbe, pontosan Joseph mellé.  Az oldalára fordítottam, megkerestem a pulzusát és ennek hatására egy hatalmas kő esett le a szívemről.  Életben volt, viszont ami megijesztett, az a pulzusa magassága volt. Hihetetlen sebességgel száguldott a vér az ereiben, az arcát is elöntötte a pír, homlokán az izzadtság gyöngyei jelentek meg.  Mindkét kezemmel tartottam Joseph tűzforró fejét és elmondtam neki, ami már régóta nyomta a szívemet.
-          Ide figyelj, angyalkám! Néha tényleg idegesítő vagy és párszor legszívesebben kikapartam volna a szemed és megetettem volna Stewie-val, vagy átvágtam volna a torkodat egy szeráfpengével. Mindezek ellenére szükségem van rád. Nélküled idáig sem jutottam volna el, és nélküled nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe! – elkezdtem rázni a fejét a lehető összes irányba. Hirtelen vért köhögött fel, ami lassan végigfolyt az állán. Ekkor tört rám az elkerülhetetlen pánikroham. Sírni kezdtem és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amihez amúgy semmi köze nem lett volna. Az ölembe vettem a fejét és folytattam tovább az értelmetlen fecsegést. Lehunytam a szemem és Josephre koncentráltam. Mivelhogy ezzel nem mentem sokra, próbáltam nem gondolni semmire, ellenben nem tudtam egy dologra összpontosítani. A gondolataim akaratlanul is ugrándoztak, Danielle-ről Josephre, a reggelire a két élőlénnyel, a San José-i partira, a partiról Gábrielre. Szinte hihetetlen volt, de gondolatban mindig Josephez tértem vissza. Állandóan az a pillanat járt a fejemben, amikor ott ült mellettem az anyósülésen és arra várt, hogy segítsek neki bejutni a kórházba. Még mielőtt ezt megtehettem volna, Joseph megérintette a kezemet és olyat tapasztaltam, amit még soha azelőtt. Mintha apró áramütést kaptam volna, és az áram az ereimen keresztül eljutott volna a testem minden pontjába. A kezemet bámultam, aztán a szemébe néztem. És akkor megint láttam a szeme kékségében valami szomorúságot. „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.” Sosem felejtem el azt a fehér papirost, amin ez az idézet állt.
-          Joseph, tudom, hogy tisztában voltál azzal, hogy ha segítesz nekem, akkor a vesztedbe rohansz. Soha nem akartam, hogy a kezeim között halj meg! Szükségem van rád! Ne hagyj itt, kérlek! – a könnyek apadatlanul jöttek és jöttek.
A szakadék csendes volt, csupán az én sírásomat és a kérlelésemet lehetett hallani. Azt hittem megszakad a szívem, amikor halk kuncogást hallottam.
-          Felettébb kényelmes a lábad, Sid, maradhatok még? – ahogy ezt meghallottam, felpattantam és majdnem belevetettem magam a szakadékba. Joseph összes sérülése eltűnt.
-          Mi… mi… a franc történt? – kérdeztem értetlenül és csak egy hajszál választott el attól, hogy meg ne bolonduljak és fejest ugorjak ennek a feneketlennek ígérkező, tátongó akárminek az aljára.
-          Meggyógyítottál.
-          Hogy mi? – nem akartam hinni a fülemnek. Alex beszélt valamit, az angyalok gyógyító erejéről, de még csak álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer éles helyzetben fogom megtanulni, hogyan kell használni. Joseph felállt, közelebb lépett hozzám, megfogta a kezemet és elhúzott egy biztonságosabb részre. A szemébe néztem és nem tudtam eldönteni, hogy a kétségbeesés, a hála, a halálfélelem vagy az öröm tükröződik-e a tekintetében. A kezemet még mindig nem engedte el, és folyamatosan a tekintetemet kémlelte.
-          Köszönöm – nyögte ki végül, de a kezem még mindig az övében pihent. Ki akartam szabadítani a kezemet az övéből, de mintha egy láthatatlan erő előre tolt volna, léptem egyet Joseph felé. Tudtam, hogy nem akarok semmit Josephtől, mégis úgy vonzott magához, mint mágnes a vasat. Megráztam a fejem és egyszeriben elléptem Joseph mellől és elindultam előre.

-          Mennünk kell – mondtam és elkezdtem mászni felfelé, pontosan oda, ahol nemrég félbeszakadt az utunk.