Most, hogy nagyjából mindenki képben van vissza is
térhetünk a jelenbe. Mit is csinálok manapság? Mint egy fiatal huszonéves
lánytól elvárnák… Tanulok… Isten ments! Rég felhagytam már a napóleoni háborúk
analizálásával vagy az angol polgári forradalom jelentős személyének, példának
okáért Oliver Cromwell cselekedeteinek és a következményeinek pontos
magyarázgatásával. Befejeztem az egyetemet. Nem otthagytam, befejeztem. Tudom,
most mindenki arra kíváncsi mivel tengetem szürke hétköznapjaimat. Ki kell, hogy
ábrándítsalak benneteket, nem csinálok az égvilágon semmit. Várok. Igen, tudom
mi jutott az eszedbe. Várok a nagy semmire. Vagyis arra várok, hogy történjen
végre valami. VALAMI, amire azt mondhatom: Ó, ez igazán jó, lesz mit mesélnem a
többieknek. Na, igen. A másik dolog, a
többiek. Ne aggódjatok, mindent a maga idejében.
Ülök a
laptopom előtt és az e-mailjeimet nézegetem. Megint csak várok. Lerágtam a
körmeimet is. Az senkit ne zavarjon, hogy egy hete voltam manikűrösnél és
gyönyörű körmöket varázsolt a béna ujjaimra. Mielőtt bármibe is belekezdenék,
még van egy-két dolog, amivel nem vagytok, nem lehettek tisztában. A levél,
amire várok, egy srác levele. Minő meglepetés! Bediliztem, teljességgel
bediliztem! Ahogy bámulom a képernyőt… egyszeriben megcsörrenik a telefonom, én
pedig majd kiugrom a bőrömből, úgy megijedek. Kezembe fogom a Samsung Galaxy
S4-emet és fogadom a hívást.
-
Aaden, mit akarsz? Most fontos levelet várok! – ordítottam
a telefonba.
-
Nyugi már, kiscsillag. Van egy jó hírem, egy fantasztikus,
meg egy kevésbé jó. Melyikkel kezdjem? – kérdezte olyan mértékű izgatottsággal,
hogy jómagam is bezsongtam tőle. Egy percig elfelejtettem a levelet, amire már
egyébként is hét perce várok.
-
A rosszat hagyd utoljára! – mondtam lezseren. Még a
vállammal is jeleztem, hogy amúgy mindegy lenne, de arra nem gondoltam, hogy
ezt ő nem látja.
-
Nos, Jade terhes – ordította a kagylóba és hallottam a
vihorászását.
-
Úristen!
Gratulálok és nincs de!
-
Nem vagyok felkészülve az apaságra – mondta tettetett
szomorúsággal. Hiába játssza meg magát előttem, tudom, hogy nagyon örül.
-
Ugyan cicus, soha senki nincs felkészülve arra, hogy
szülő legyen – mondom nyugtatás/biztatásképpen.
-
Mondja ezt a huszonkét éves Sidney, aki facér!
-
Úgy beszélsz, mint a meleg haverom André – kuncogtam.
Tényleg úgy beszélt, még a hanglejtése is olyan volt. El kellett hessegetnem
ezt a gondolatot, mert tudtam, ha elkap a nevetés és nem fogom tudni
abbahagyni.
-
Akkor túllőttem a célon.
-
Kicsit – mondtam nyugodtan, de közben félrehúztam a
számat. – Na, mondd a második hírt.
-
Lizzie felhívott és találkozni akarnak veled – hangja
komorra vált. Gondolom, nem ünnepelni jönnek a városba.
-
Ennek nagyon örülök. Nem is tudtam, hogy a városban
vannak – tényleg örültem, még ha a hangomból nem ezt lehetett kiszűrni.
Igazából féltem. Most először találkozunk a legutóbbi szerencsétlenkedésem óta.
Abban nem kizárólag én voltam a hibás, de ez más lapra tarozik.
-
Hát igen. Csodálkoztam is, amiért engem hívtak fel és nem
téged. Mindegy. – sóhajtottam, miközben
mondta a magáét – a harmadik dolog… Dana…
-
Mi az ördög van vele megint? – kérdeztem a legőszintébb
felháborodással. Dana egy „barátnőm” az általánosból. Mindig hullámzott a
kapcsolatunk, hol a legjobb barátnők voltunk, hol utáltuk egymást. Tiszta
Gossip Girl a való életben. Néhány hete beugrott hozzám. Kicsit
becsiccsentettünk és nem engedtem haza kocsival. Megágyaztam neki a vendégszobában. Még mielőtt aludni ment volna, bementem hozzá
a szobába, hogy nincs –e szüksége még valamire. Eközben skype-on beszélgetett
egy régi ismerősével. Mivel nagyon jól ismeri az illemet (!)… bemutatott
bennünket egymásnak. Leültem velük csevegni, hogy ne legyek udvariatlan. Aztán Dana kiment a mosdóba, addig én ott
maradtam vele. Rá kellett jönnöm, hogy egy jóképű sráccal beszélgetek, akit kb.
öt perce ismerhetek, de kedvelem. Nem volt jó ez így. Aztán Dana visszajött én
pedig kiálltam a képből. Nem hagyott nyugodni a srác. Tetszett a neve. Dallamos
volt. Jensen Burke. Nem akartam szemét lenni, de még aznap este lecsekkoltam a
Facebook profilját. Tetszett nekem a srác is, nem csak a neve, de semmi
komolyabbra nem gondoltam, sőt semmire sem gondoltam vele kapcsolatban. Itt van
nekem Will. Igaz, hogy sokat veszekedünk, túl sokat is, de mindig itt van
velem, ha szükségem van rá.
-
Telebeszélte Liz fejét ökörségekkel és Liz most le akarja
tépni a fejed.
-
Már csak ez hiányzott a tökéletes életemből! – kiáltottam
fel. Az életem egy kicsit sem tökéletes és tényleg már csak ez hiányzott.
-
Nem tudok semmit, cicus. De sok szerencsét! – és ezzel le
is rakta a telefont. Arcomat a két tenyerembe temettem. Legszívesebben
sikítottam volna, a fejemet elkezdtem vadul rángatni ide-oda, mint egy őrült és
elkezdtem nyüszíteni. Igen, nyüszíteni, mint a kis kutyám Stewie. Amint
meghallotta, hogy „produkálom” magam felugrott mellém az ágyra és kaptam egy
nyálas puszit az arcomra. Most nehogy egy kis Yorkshire-t képzeljetek el! Az én
gyönyörűségem egy szürke dán dog. Elég apró termetű vagyok, ezért bámulnak meg
bennünket a parton, ha kiviszem Stewie-t futni. Ha felállok, az orrát a mellem
és a kulcscsontom közötti részhez tökéletesen hozzá tudja dörgölni a legkisebb
erőfeszítés nélkül is. Most például… a puszi után kinyitottam a szemem –
persze, csak az egyiket – és amit láttam, az Stewie csöpögő nyála volt. Két
kezemmel eltakartam az arcom, hogy minél kevesebbet kapjak kedvencem aznapi
ebédjéből, amikor meghallottam a hangot. Üzenetem jött! Gyorsan megfordultam
Stewie lábai között és közelebb húztam a notebookomat. Stewie nyála továbbra is
csöpögött a nyakamba, de nem érdekelt, csak arra ügyeltem, a notebookom ne
essen a Nyál áldozatává. Megnyitottam az e-mailemet. Elmosolyodtam.
Feladó: Jensen Burke
Címzett: Sidney C. Smith
Tárgy: Elfeledett éjszaka
Nos, Sidney! A tegnap estét, sőt az egész éjszakát nekem
ígérted. Nem mondom, hogy nem éreztem jól magam, csupán szerettem volna az
egész éjszakát veled tölteni. Úgy látom, hogy téged és a szerelmedet nem lehet
egymástól sokáig távol tartani.
Jensen
UI: Remélem, mihamarabb tudunk beszélni
Elnevettem magam. Még hogy engem, meg a szerelmemet!
Imádok aludni és lustálkodni, az igaz. De azért nem nevezném… de, végül is a
szerelmem. Bele is kezdek a válaszba. Míg azon törtem a fejem, mit is
válaszolhatnék, ami még határon belül van, a drága kis kutyuskám egyre jobban
halmozott el a kézzel fogható szeretetével. Ekkor beugrott valami.
Feladó: Sidney C. Smith
Címzett: Jensen Burke
Tárgy: Én és a szerelmem
Tudod, Jensen, a köztünk lévő szerelmet nem győzi le
semmi. Mármint az alvás és a köztem
tomboló hatalmas érzelmeket. Soha nem válunk el egymástól túl hosszú időre.
Sajnálom, hogy nem jött össze a dolog, megígérem, legközelebb több kávét iszok
majd.
UI: Remélem, este újra beszélünk.
Sóhajtottam. Tudtam, hogy van barátom, tudtam, hogy nem
helyes, mit teszek. Sosem szerettem több vasat tartani a tűzben. Most valahogy,
vonzott a dolog. Will imádnivaló, és mindent megteszek érte, amit csak tudok,
de Jensen tudná igazán megadni azt, amire vágyom. A minap megkérdezte, hogyan
szeretek csókolózni! Mit mondhattam, mit tehettem volna? Leírtam neki. Leírtam
mindent, pontosan úgy, ahogy a kapcsolatunkból ez hiányzik. Soha nem akartam
megbántani őt. Évek óta a legjobb barátom volt. És most tönkretettem azzal,
hogy hagytam, hogy megcsókoljon. Milyen normális ember tesz ilyet? Nem
gondoltam semmire. Semmi olyanra, ami ne történhetne meg. Elég realista vagyok,
főleg azok után, amint keresztülmentem nem túl hosszú életem során. Tudtam,
hogy meg kell ragadnom az alkalmat, minden lehetőséget kiaknázni, ha boldog
akarok lenni. Csak egy baj volt. Kezdtem beleszeretni Jensenbe. Azon
gondolkoztam, hogyan fogom megmondani Willnek, hogy… nem biztos, hogy nekem is
megfelel ez az egész így, ahogy van. Én sem értettem magamat, nem vártam volna
el senkitől, hogy megértse. Rezgett a telefonom. Egy SMS. Willtől.
Jól érzed magad, kicsim? Kathy és a többiek várnak rád a Starbucksban a Silver Ridge Ave és a Glendale Blvd sarkán.
Szeretlek!
Szinte nem is gondolkodtam. Belekezdtem a válaszba:
Persze, nem érzem teljesen jól magam.
Eljönnél értem? Én is szeretlek!
Mi a francot művelek? Pont most írtam le neki, hogy
szeretem. Miért is lehetne minden tökéletes? Esküszöm, néha eszembe jut, mi lett
volna, ha tényleg én maradok abban az autóban, ami a szakadék aljában kötött
ki. MIÉRT? Sidney – féle elmélet: Ha nincs problémád, gyárts magadnak!
Általában eszerint élek.
Ültem az
ágyon, Stewie az ölemben feküdt. Némán bámultam magam elé, pislogás nélkül és
kedvencem buksiját simogattam. Egyszer csak felkapta a fejét és eszeveszettül
elkezdett az ajtó felé rohanni. Nincs kutyaajtó. Nem probléma, Stewie tudja,
mit kell ilyenkor csinálni. Csendben ül, és vár.
Odasétálok a hálószobám ajtajához, nekitámaszkodok az
egyik vállammal az ajtónak, másik kezemet pedig az állam alá teszem.
Megtámasztom, hogy ne legyen hideg az ajtó rámája. Figyelem Stewie-t. Nyitódik
az ajtó. Én persze már tudom, ki jött, de a kis szőrpamacs nem tudja. Amint
meglátja Will cipőjét ráugrik Willre. Will sem az a tipikus testépítő, ezért
egy kicsit hátrahőköl, mikor Stewie támadásba lendül ellene.
-
Stewie, fuj! – mondtam mosolyogva. Odamentem Willhez,
adtam az arcára egy puszit, miközben megszabadítottam Stewie szoros ölelésétől.
– Gyere, ülj le!
-
Nem, nem. Öltözz és megyünk.
-
Na, csak egy pillanatra – kérleltem, de nem akarta beadni
a derekát. Egyik pillanatban még ott állt előttem a másik pillanatban már az
ágyon feküdt. Amint Stewie észrevette, hogy Will az ágyon fekszik ő is úgy döntött,
letelepedik… Willre. Felnevettem. Néztem őket. Eszembe jutott, hogy nem helyes,
amit teszek. Tudtam, hogy ennek csak egyféle vége lehet. Kicsit elszomorított,
hogy így alakultak a dolgok. Miről is van szó? Sehova sem alakulnak a dolgok!
Jensen egy aranyos srác, jókat beszélgetünk. És kezdek belezúgni. Míg én bambán
gondolkoztam, Will lázasan nyomkodta ütött-kopott telefonja gombjait.
Rámosolyogtam, de nem is figyelt rám. Kikaptam a kezéből a telefont. Mikor
megláttam A NEVET a kijelzőn, azt hittem, megetetem Willel a telefont. Letettem
az ágyra Stewie mellé. Nem szóltam egy árva szót sem. Bementem a szobámba és
átöltöztem. Felkaptam magamra egy lenge nyári ruhát, a nyakamba egy égszínkék
nyakláncot tettem és felkaptam a kedvenc karkötőmet, amin a végtelenség jele
van. Kiértem a nappaliba, Will ült és még mindig pötyögött. Ez csak olaj volt a
tűzre. Megfogtam a kocsi kulcsot –nem csak az enyémet, Willét is, természetesen
és kisétáltam az ajtón, mint egy díva. Tudom, hogy Will imád feldühíteni, de
ezt nem kellett volna. Hátrapillantottam és akkor láttam, hogy Will észrevette,
hogy nincs ott a kulcs, ahol hagyta. Felpattant az ágyról és keresni kezdte.
Amíg ő el volt foglalva a kereséssel, én beültem az autójába és gázt adtam.
Mikor elindultam, Will rohant ki az ajtón, mire én elhajtottam. A kávézó elég
messze van a házamtól, vagy gyalogol, vagy hív taxit. Velem nem fog szórakozni senki! Még Will sem.
***
Kora reggel van és valaki dörömböl az ajtón. Alig bírok
kimászni az ágyból. Ha a postás az, akkor közelebbről is megbarátkozhat az
öklömmel. Mi a fészkes fenének kell ilyen vadul nyomni azt a csengőt?! Az
ajtóhoz megyek. Előszedem minden kisfiús bájamat és kinyitom az ajtót.
Legnagyobb meglepetésemre nem a postás az.
-
Mi a …? Kathy?
-
A cikk!
-
Miről karattyolsz?
-
Az újság! Amit elrejtettünk Sidney elől.
-
Megnyugodnál végre? Végül is szombat kora reggel van!
Kathy szaggatottan lélegzik.
Szemmel láthatóan alig kap levegőt. Kimegyek a konyhába. Amíg azon gondolkozom,
hogy mit is inna Kat, az alatt az idő alatt előkapom a tejet a hűtőből és a
müzlit a konyhapultról. Reggelit készítek magamnak Azt hiszem hozok neki egy
pohár szénsavas ásványvizet.
-
Minden oké? – kérdezem, bár kissé aggódom. Kikapja
kezemből a poharat és vadul belekortyol.
-
Egy június 9.-i nap
az Úr 2007. esztendejében. Fényt derítünk egy tragikus baleset valódi
lefolyására!
Minden bizonnyal a baleset okozója maga Richard Carter
volt. A sofőr holttestét nem találták meg, a helyszínélők állítása szerint
Richardnak esélye sem volt a túlélésre. Ellenben! Erre az állításra az
„áldozat” szülei rácáfoltak. Két nappal ezelőtt a Carter család közölte, hogy
Richard életben maradt. A New York-i közkórházban ápolták közel másfél évig,
ahol többé-kevésbé rendbe is hozták. Az agyi sérülései miatt emlékei többségére
nem emlékszik. Tisztában van személyiségével, gyerekkorával, lakhelyével, de az
elmúlt 5 év eseményeire egyáltalán nem emlékszik.
Az orvosai elmondásai szerint az emlékezete visszatérése
valószínűtlen. Ebben az esetben az emlékei csak másodlagosan működnek, ami azt
jelenti, hogy álomszerű képekben emlékszik rá. A fő dolog viszont az, hogy
valamiféle csoda folytán életben van. A…
-
Elég! Kérlek, hagyd abba! El kell tűntetni mindent, ami
bizonyítékul szolgálhat.
-
Nem hinném, hogy az olyan könnyű lesz – mutat a lapos
képernyős tévém felé.
-
Még szerencse, hogy Sidney nem szereti a tévét.
-
Apropó! Hol van Sid? – kérdezi tágra nyílt szemekkel.
Kathy beijedt, hogy Sid itt aludt. Mosolyogtam.
-
Az előbb beszéltem vele telefonon. Otthon volt. Azt
mondta, a törzshelyünkön találkozunk.
-
Tökéletes. Will tud Jensenről?
-
Nem. De Liz igen. Örülök, hogy Sid boldog, és ki…
-
Azt meghiszem, de abban ne legyél biztos, hogy ez
Lizzienek is annyira bejön a helyzet, mint nekünk.
-
Ezt hogy érted? Tudod, cicám, nem vagyok otthon a csajos
ügyekben.
-
Lizzie oda van Jensenért és Will is bejött neki – még
szerencse, hogy előbb lenyeltem a müzlit, különben most nyeltem volna le a
kanalat is.
-
Erről mi miért nem tudunk?
-
Lizzie próbálta titkolni, de előttem nem sikerült. Sidnek
nem merte elmondani, félt a reakciójától. De szerintem, ha tudta volna…
-
Kathy, szerintem ez most kisebb probléma, mint az, hogy
anyámék előlem is titkolták a bátyám hollétét, kilétét és azt, hogy egyáltalán
életben van.
-
Oké, igazad van – beletúr a hajába, s közben fejét
vakargatja. Ha nem ismerném, azt gondolnám, valamin keményen töri okos kis
buksiját.
-
Koncentrálhatunk a Rick - ügyre!
-
Mit akarsz csinálni? – vonja fel kérdőn a szépen ívelt
szemöldökét.
-
Elmegyek anyámékhoz!
-
Oké, mehetsz. De nem nélkülem!
***
Kiszállok az autóból és
odasétálok Aadenhez, aki a teraszon üldögél egymaga.
-
Hé, Aaden – mosolygok rá és adok az arcára két puszit.
Megölel – ne ilyen erősen, fáj!
-
Bocsi, elfelejtettem. Kathy és Liz elugortak valami
táskáért. Hosszú sztori. Will hol van?- megvontam a vállam – Elvégre is azért
küldtem el, hogy elhozzon téged.
-
Hosszú sztori – legyintettem és jeleztem a pincérnek,
hogy a szokásosat kérem. Elég hosszú idő telt el azóta, hogy nem beszéltem a
csajokkal. Tudom, mi lesz a reakciójuk, ha meglátnak. De először Will lesz az,
aki nem hagyja majd szó nélkül a történteket, mivel pont ebben a pillanatban
szállt ki a taxiból. Ránéztem Aadenre és sóhajtottam egyet. Will kezében volt a
telefon és lázasan magyarázott. Mikor hallótávolságba ért, hallottam, hogy a
munkahelyéről keresik.
-
Értem. Akkor viszont hallásra! – és lecsapta a telefont.
Látja, hogy szeretném tudni, mi dühítette fel még nálam is jobban. Ismer
annyira, hogy tudja, nem fogom megkérdezni, ezért folytatta is – Csak a munka.
Módosítanom kell egy-két jegyzőkönyvet. Nem tudom, miért nem „emlékeztek” a
dolgokra akkor, amikor kellett volna. – Szemmel láthatóan idegesebb, mint ahogy
hagytam. Nem akarok belefolyni a munkájába, de nem szeretem őt így látni.
Legalább is a munka miatt nem.
-
Van határidő? – kérdeztem kissé bátortalanul s kortyoltam
egyet a kávémba. Nem akartam nyilvánosan veszekedni, ezért inkább meghúztam
magam.
-
Szerencsére nincs. Csak az a baj, hogy még egyszer ki
kell hallgatnom az érintetteket. És attól tartok, bírósági ügy is lesz belőle.
Ha szerencséjük van, akkor a rendőrség nem akaszt a nyakukba egy pert a
nyomozás akadályozásáért és bizonyítékok eltitkolásáért.
-
Hű, ez komolynak hangzik. Még anno tanultam róla valamit
az egyetemen. Ezért börtönbe is kerülhetnek!
-
Bezony! De hagyjuk a munkát, mesélj, mi van veled Aaden!
-
Hát… Jade babát
vár!
-
Haver, gratulálok! – míg a fiúk beszélgettek én meg
nézegettem a járókelőket Kathy és Lizzie is megérkezett.
-
Sziasztok! – mondták egyszerre. Kathy nem bírta tovább a
fiúkat hallgatni, ezért megtörte a nem túl nagy csendet.
-
Jobban vagy már, Sid?
-
Semmi bajom. Szerencsére megúsztam pár karcolással –
arcomra erőltettem egy mosolyt. Már hogy lennék jól?! Tönkreteszem a saját
életem.
-
Ez nem úgy néz ki, mint egy karcolás – Will elhallgatott
és felém fordul. Óvatosan hozzáér az államon lévő sebhez, mire én elhúzódok az
érintésétől.
-
Jó. Még három helyen van mélyebb seb. A karomon, a
csípőmön és itt – mutattam az államra, de eszemben sem volt hozzá érni.
-
Hogy lehettél ilyen felelőtlen? – mondta Lizzie olyan hangsúllyal,
amiből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy az sem érdekelte volna, ha… bele se
gondolok.
-
Nem figyeltem, kerestem a táskámban a mobilom. Leléptem a
járdáról és egy sportkocsis selyemfiú pedig elütött.
-
Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni – magyarázkodott
Will és szúrós tekintetét rám szegezte.
-
Nem kell magyarázkodnod – intett Aaden, majd mosolygott.
Már látta a gyülekező esőfelhőket a fejünk felett.
Újabb hívás érkezik Will
szolgálati telefonjára. A kis félrelépésem óta hiányoztak már a régi barátok.
Amíg a kórházban voltam, legalábbis az első napokban a többiek is
meglátogattak. De ezek a látogatások egy idő után befejeződtek. Ritkábban
hívtak, mostanra már csak Kathyvel tartom a kapcsolatot. Nem tudom, mit tettem,
amivel ezt érdemlem.
-
Sid! – zökkentett ki Will az eszmefuttatásomból.
-
De jó – mondtam és mosolyt erőltettem az arcomra.
-
Sid, beszélhetnék veled négy szem közt? – rontott nekem
Lizzie.
-
Persze – felálltam, s megszorította az eltört karom –
óvatosan, ez még fáj!
-
Ja, bocs – vetette oda lazán – Jensenről akarok veled
beszélni. Szakíts meg vele minden kapcsolatot. Nem akarom, hogy közöd legyen
hozzá.
-
Igen. Mit akarsz ezzel mondani?
-
Tudom, hogy mi van közted és közte!
-
Lizzie! A barátnőm vagy, de nem mondhatod meg, hogy kivel
találkozhatok és kivel nem!
-
Jensennek menyasszonya van! – csattan fel.
-
Mi? Neeeem, – mosolyogtam rá, részben azért is, hogy
elrejtsem csalódottságomat .
-
Aha. Szóval nem hiszel nekem. Oké. Remélem, nem fogsz
pofára esni – jelentette ki túlságosan
is őszintén. Pislogott kettőt, sarkon fordult és elrohant. Értetlenül néztem a
többiekre, akik ugyanolyan kifejezéstelen arccal meredtek rám. Kivéve talán
Willt – ő mintha mulatságosnak találta volna az egészet.