Jelen (9. rész)

Most, hogy nagyjából mindenki képben van vissza is térhetünk a jelenbe. Mit is csinálok manapság? Mint egy fiatal huszonéves lánytól elvárnák… Tanulok… Isten ments! Rég felhagytam már a napóleoni háborúk analizálásával vagy az angol polgári forradalom jelentős személyének, példának okáért Oliver Cromwell cselekedeteinek és a következményeinek pontos magyarázgatásával. Befejeztem az egyetemet. Nem otthagytam, befejeztem. Tudom, most mindenki arra kíváncsi mivel tengetem szürke hétköznapjaimat. Ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket, nem csinálok az égvilágon semmit. Várok. Igen, tudom mi jutott az eszedbe. Várok a nagy semmire. Vagyis arra várok, hogy történjen végre valami. VALAMI, amire azt mondhatom: Ó, ez igazán jó, lesz mit mesélnem a többieknek.  Na, igen. A másik dolog, a többiek. Ne aggódjatok, mindent a maga idejében.

            Ülök a laptopom előtt és az e-mailjeimet nézegetem. Megint csak várok. Lerágtam a körmeimet is. Az senkit ne zavarjon, hogy egy hete voltam manikűrösnél és gyönyörű körmöket varázsolt a béna ujjaimra. Mielőtt bármibe is belekezdenék, még van egy-két dolog, amivel nem vagytok, nem lehettek tisztában. A levél, amire várok, egy srác levele. Minő meglepetés! Bediliztem, teljességgel bediliztem! Ahogy bámulom a képernyőt… egyszeriben megcsörrenik a telefonom, én pedig majd kiugrom a bőrömből, úgy megijedek. Kezembe fogom a Samsung Galaxy S4-emet és fogadom a hívást.

-          Aaden, mit akarsz? Most fontos levelet várok! – ordítottam a telefonba.

-          Nyugi már, kiscsillag. Van egy jó hírem, egy fantasztikus, meg egy kevésbé jó. Melyikkel kezdjem? – kérdezte olyan mértékű izgatottsággal, hogy jómagam is bezsongtam tőle. Egy percig elfelejtettem a levelet, amire már egyébként is hét perce várok.

-          A rosszat hagyd utoljára! – mondtam lezseren. Még a vállammal is jeleztem, hogy amúgy mindegy lenne, de arra nem gondoltam, hogy ezt ő nem látja.

-          Nos, Jade terhes – ordította a kagylóba és hallottam a vihorászását.

-          Úristen!  Gratulálok és nincs de!

-          Nem vagyok felkészülve az apaságra – mondta tettetett szomorúsággal. Hiába játssza meg magát előttem, tudom, hogy nagyon örül.

-          Ugyan cicus, soha senki nincs felkészülve arra, hogy szülő legyen – mondom nyugtatás/biztatásképpen.

-          Mondja ezt a huszonkét éves Sidney, aki facér!

-          Úgy beszélsz, mint a meleg haverom André – kuncogtam. Tényleg úgy beszélt, még a hanglejtése is olyan volt. El kellett hessegetnem ezt a gondolatot, mert tudtam, ha elkap a nevetés és nem fogom tudni abbahagyni.

-          Akkor túllőttem a célon.

-          Kicsit – mondtam nyugodtan, de közben félrehúztam a számat. – Na, mondd a második hírt.

-          Lizzie felhívott és találkozni akarnak veled – hangja komorra vált. Gondolom, nem ünnepelni jönnek a városba.

-          Ennek nagyon örülök. Nem is tudtam, hogy a városban vannak – tényleg örültem, még ha a hangomból nem ezt lehetett kiszűrni. Igazából féltem. Most először találkozunk a legutóbbi szerencsétlenkedésem óta. Abban nem kizárólag én voltam a hibás, de ez más lapra tarozik.

-          Hát igen. Csodálkoztam is, amiért engem hívtak fel és nem téged.  Mindegy. – sóhajtottam, miközben mondta a magáét – a harmadik dolog… Dana…

-          Mi az ördög van vele megint? – kérdeztem a legőszintébb felháborodással. Dana egy „barátnőm” az általánosból. Mindig hullámzott a kapcsolatunk, hol a legjobb barátnők voltunk, hol utáltuk egymást. Tiszta Gossip Girl a való életben. Néhány hete beugrott hozzám. Kicsit becsiccsentettünk és nem engedtem haza kocsival. Megágyaztam neki a vendégszobában.  Még mielőtt aludni ment volna, bementem hozzá a szobába, hogy nincs –e szüksége még valamire. Eközben skype-on beszélgetett egy régi ismerősével. Mivel nagyon jól ismeri az illemet (!)… bemutatott bennünket egymásnak. Leültem velük csevegni, hogy ne legyek udvariatlan.  Aztán Dana kiment a mosdóba, addig én ott maradtam vele. Rá kellett jönnöm, hogy egy jóképű sráccal beszélgetek, akit kb. öt perce ismerhetek, de kedvelem. Nem volt jó ez így. Aztán Dana visszajött én pedig kiálltam a képből. Nem hagyott nyugodni a srác. Tetszett a neve. Dallamos volt. Jensen Burke. Nem akartam szemét lenni, de még aznap este lecsekkoltam a Facebook profilját. Tetszett nekem a srác is, nem csak a neve, de semmi komolyabbra nem gondoltam, sőt semmire sem gondoltam vele kapcsolatban. Itt van nekem Will. Igaz, hogy sokat veszekedünk, túl sokat is, de mindig itt van velem, ha szükségem van rá.

-          Telebeszélte Liz fejét ökörségekkel és Liz most le akarja tépni a fejed.

-          Már csak ez hiányzott a tökéletes életemből! – kiáltottam fel. Az életem egy kicsit sem tökéletes és tényleg már csak ez hiányzott.

-          Nem tudok semmit, cicus. De sok szerencsét! – és ezzel le is rakta a telefont. Arcomat a két tenyerembe temettem. Legszívesebben sikítottam volna, a fejemet elkezdtem vadul rángatni ide-oda, mint egy őrült és elkezdtem nyüszíteni. Igen, nyüszíteni, mint a kis kutyám Stewie. Amint meghallotta, hogy „produkálom” magam felugrott mellém az ágyra és kaptam egy nyálas puszit az arcomra. Most nehogy egy kis Yorkshire-t képzeljetek el! Az én gyönyörűségem egy szürke dán dog. Elég apró termetű vagyok, ezért bámulnak meg bennünket a parton, ha kiviszem Stewie-t futni. Ha felállok, az orrát a mellem és a kulcscsontom közötti részhez tökéletesen hozzá tudja dörgölni a legkisebb erőfeszítés nélkül is. Most például… a puszi után kinyitottam a szemem – persze, csak az egyiket – és amit láttam, az Stewie csöpögő nyála volt. Két kezemmel eltakartam az arcom, hogy minél kevesebbet kapjak kedvencem aznapi ebédjéből, amikor meghallottam a hangot. Üzenetem jött! Gyorsan megfordultam Stewie lábai között és közelebb húztam a notebookomat. Stewie nyála továbbra is csöpögött a nyakamba, de nem érdekelt, csak arra ügyeltem, a notebookom ne essen a Nyál áldozatává. Megnyitottam az e-mailemet. Elmosolyodtam.

Feladó: Jensen Burke

Címzett: Sidney C. Smith

Tárgy: Elfeledett éjszaka

Nos, Sidney! A tegnap estét, sőt az egész éjszakát nekem ígérted. Nem mondom, hogy nem éreztem jól magam, csupán szerettem volna az egész éjszakát veled tölteni. Úgy látom, hogy téged és a szerelmedet nem lehet egymástól sokáig távol tartani.

Jensen

UI: Remélem, mihamarabb tudunk beszélni

Elnevettem magam. Még hogy engem, meg a szerelmemet! Imádok aludni és lustálkodni, az igaz. De azért nem nevezném… de, végül is a szerelmem. Bele is kezdek a válaszba. Míg azon törtem a fejem, mit is válaszolhatnék, ami még határon belül van, a drága kis kutyuskám egyre jobban halmozott el a kézzel fogható szeretetével. Ekkor beugrott valami.

Feladó: Sidney C. Smith

Címzett: Jensen Burke

Tárgy: Én és a szerelmem

Tudod, Jensen, a köztünk lévő szerelmet nem győzi le semmi.  Mármint az alvás és a köztem tomboló hatalmas érzelmeket. Soha nem válunk el egymástól túl hosszú időre. Sajnálom, hogy nem jött össze a dolog, megígérem, legközelebb több kávét iszok majd.

UI: Remélem, este újra beszélünk.

Sóhajtottam. Tudtam, hogy van barátom, tudtam, hogy nem helyes, mit teszek. Sosem szerettem több vasat tartani a tűzben. Most valahogy, vonzott a dolog. Will imádnivaló, és mindent megteszek érte, amit csak tudok, de Jensen tudná igazán megadni azt, amire vágyom. A minap megkérdezte, hogyan szeretek csókolózni! Mit mondhattam, mit tehettem volna? Leírtam neki. Leírtam mindent, pontosan úgy, ahogy a kapcsolatunkból ez hiányzik. Soha nem akartam megbántani őt. Évek óta a legjobb barátom volt. És most tönkretettem azzal, hogy hagytam, hogy megcsókoljon. Milyen normális ember tesz ilyet? Nem gondoltam semmire. Semmi olyanra, ami ne történhetne meg. Elég realista vagyok, főleg azok után, amint keresztülmentem nem túl hosszú életem során. Tudtam, hogy meg kell ragadnom az alkalmat, minden lehetőséget kiaknázni, ha boldog akarok lenni. Csak egy baj volt. Kezdtem beleszeretni Jensenbe. Azon gondolkoztam, hogyan fogom megmondani Willnek, hogy… nem biztos, hogy nekem is megfelel ez az egész így, ahogy van. Én sem értettem magamat, nem vártam volna el senkitől, hogy megértse. Rezgett a telefonom. Egy SMS. Willtől.

Jól érzed magad, kicsim? Kathy és a többiek várnak rád a Starbucksban a Silver Ridge Ave és a Glendale Blvd sarkán.

Szeretlek!

Szinte nem is gondolkodtam. Belekezdtem a válaszba:

Persze, nem érzem teljesen jól magam. Eljönnél értem? Én is szeretlek!

Mi a francot művelek? Pont most írtam le neki, hogy szeretem. Miért is lehetne minden tökéletes? Esküszöm, néha eszembe jut, mi lett volna, ha tényleg én maradok abban az autóban, ami a szakadék aljában kötött ki. MIÉRT? Sidney – féle elmélet: Ha nincs problémád, gyárts magadnak! Általában eszerint élek.

            Ültem az ágyon, Stewie az ölemben feküdt. Némán bámultam magam elé, pislogás nélkül és kedvencem buksiját simogattam. Egyszer csak felkapta a fejét és eszeveszettül elkezdett az ajtó felé rohanni. Nincs kutyaajtó. Nem probléma, Stewie tudja, mit kell ilyenkor csinálni. Csendben ül, és vár.

Odasétálok a hálószobám ajtajához, nekitámaszkodok az egyik vállammal az ajtónak, másik kezemet pedig az állam alá teszem. Megtámasztom, hogy ne legyen hideg az ajtó rámája. Figyelem Stewie-t. Nyitódik az ajtó. Én persze már tudom, ki jött, de a kis szőrpamacs nem tudja. Amint meglátja Will cipőjét ráugrik Willre. Will sem az a tipikus testépítő, ezért egy kicsit hátrahőköl, mikor Stewie támadásba lendül ellene.

-          Stewie, fuj! – mondtam mosolyogva. Odamentem Willhez, adtam az arcára egy puszit, miközben megszabadítottam Stewie szoros ölelésétől. – Gyere, ülj le!

-          Nem, nem. Öltözz és megyünk.

-          Na, csak egy pillanatra – kérleltem, de nem akarta beadni a derekát. Egyik pillanatban még ott állt előttem a másik pillanatban már az ágyon feküdt. Amint Stewie észrevette, hogy Will az ágyon fekszik ő is úgy döntött, letelepedik… Willre. Felnevettem. Néztem őket. Eszembe jutott, hogy nem helyes, amit teszek. Tudtam, hogy ennek csak egyféle vége lehet. Kicsit elszomorított, hogy így alakultak a dolgok. Miről is van szó? Sehova sem alakulnak a dolgok! Jensen egy aranyos srác, jókat beszélgetünk. És kezdek belezúgni. Míg én bambán gondolkoztam, Will lázasan nyomkodta ütött-kopott telefonja gombjait. Rámosolyogtam, de nem is figyelt rám. Kikaptam a kezéből a telefont. Mikor megláttam A NEVET a kijelzőn, azt hittem, megetetem Willel a telefont. Letettem az ágyra Stewie mellé. Nem szóltam egy árva szót sem. Bementem a szobámba és átöltöztem. Felkaptam magamra egy lenge nyári ruhát, a nyakamba egy égszínkék nyakláncot tettem és felkaptam a kedvenc karkötőmet, amin a végtelenség jele van. Kiértem a nappaliba, Will ült és még mindig pötyögött. Ez csak olaj volt a tűzre. Megfogtam a kocsi kulcsot –nem csak az enyémet, Willét is, természetesen és kisétáltam az ajtón, mint egy díva. Tudom, hogy Will imád feldühíteni, de ezt nem kellett volna. Hátrapillantottam és akkor láttam, hogy Will észrevette, hogy nincs ott a kulcs, ahol hagyta. Felpattant az ágyról és keresni kezdte. Amíg ő el volt foglalva a kereséssel, én beültem az autójába és gázt adtam. Mikor elindultam, Will rohant ki az ajtón, mire én elhajtottam. A kávézó elég messze van a házamtól, vagy gyalogol, vagy hív taxit.  Velem nem fog szórakozni senki! Még Will sem.

***

Kora reggel van és valaki dörömböl az ajtón. Alig bírok kimászni az ágyból. Ha a postás az, akkor közelebbről is megbarátkozhat az öklömmel. Mi a fészkes fenének kell ilyen vadul nyomni azt a csengőt?! Az ajtóhoz megyek. Előszedem minden kisfiús bájamat és kinyitom az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre nem a postás az.

-          Mi a …? Kathy?

-          A cikk!

-          Miről karattyolsz?

-          Az újság! Amit elrejtettünk Sidney elől.

-          Megnyugodnál végre? Végül is szombat kora reggel van!

Kathy szaggatottan lélegzik. Szemmel láthatóan alig kap levegőt. Kimegyek a konyhába. Amíg azon gondolkozom, hogy mit is inna Kat, az alatt az idő alatt előkapom a tejet a hűtőből és a müzlit a konyhapultról. Reggelit készítek magamnak Azt hiszem hozok neki egy pohár szénsavas ásványvizet.

-          Minden oké? – kérdezem, bár kissé aggódom. Kikapja kezemből a poharat és vadul belekortyol.

-          Egy június 9.-i nap az Úr 2007. esztendejében. Fényt derítünk egy tragikus baleset valódi lefolyására!

Minden bizonnyal a baleset okozója maga Richard Carter volt. A sofőr holttestét nem találták meg, a helyszínélők állítása szerint Richardnak esélye sem volt a túlélésre. Ellenben! Erre az állításra az „áldozat” szülei rácáfoltak. Két nappal ezelőtt a Carter család közölte, hogy Richard életben maradt. A New York-i közkórházban ápolták közel másfél évig, ahol többé-kevésbé rendbe is hozták. Az agyi sérülései miatt emlékei többségére nem emlékszik. Tisztában van személyiségével, gyerekkorával, lakhelyével, de az elmúlt 5 év eseményeire egyáltalán nem emlékszik.

Az orvosai elmondásai szerint az emlékezete visszatérése valószínűtlen. Ebben az esetben az emlékei csak másodlagosan működnek, ami azt jelenti, hogy álomszerű képekben emlékszik rá. A fő dolog viszont az, hogy valamiféle csoda folytán életben van. A…

-          Elég! Kérlek, hagyd abba! El kell tűntetni mindent, ami bizonyítékul szolgálhat.

-          Nem hinném, hogy az olyan könnyű lesz – mutat a lapos képernyős tévém felé.

-          Még szerencse, hogy Sidney nem szereti a tévét.

-          Apropó! Hol van Sid? – kérdezi tágra nyílt szemekkel. Kathy beijedt, hogy Sid itt aludt. Mosolyogtam.

-          Az előbb beszéltem vele telefonon. Otthon volt. Azt mondta, a törzshelyünkön találkozunk.

-          Tökéletes. Will tud Jensenről?

-          Nem. De Liz igen. Örülök, hogy Sid boldog, és ki…

-          Azt meghiszem, de abban ne legyél biztos, hogy ez Lizzienek is annyira bejön a helyzet, mint nekünk.

-          Ezt hogy érted? Tudod, cicám, nem vagyok otthon a csajos ügyekben.

-          Lizzie oda van Jensenért és Will is bejött neki – még szerencse, hogy előbb lenyeltem a müzlit, különben most nyeltem volna le a kanalat is.

-          Erről mi miért nem tudunk?

-          Lizzie próbálta titkolni, de előttem nem sikerült. Sidnek nem merte elmondani, félt a reakciójától. De szerintem, ha tudta volna…

-          Kathy, szerintem ez most kisebb probléma, mint az, hogy anyámék előlem is titkolták a bátyám hollétét, kilétét és azt, hogy egyáltalán életben van.

-          Oké, igazad van – beletúr a hajába, s közben fejét vakargatja. Ha nem ismerném, azt gondolnám, valamin keményen töri okos kis buksiját.

-          Koncentrálhatunk a Rick - ügyre!

-          Mit akarsz csinálni? – vonja fel kérdőn a szépen ívelt szemöldökét.

-          Elmegyek anyámékhoz!

-          Oké, mehetsz. De nem nélkülem!

***

Kiszállok az autóból és odasétálok Aadenhez, aki a teraszon üldögél egymaga.

-          Hé, Aaden – mosolygok rá és adok az arcára két puszit. Megölel – ne ilyen erősen, fáj!

-          Bocsi, elfelejtettem. Kathy és Liz elugortak valami táskáért. Hosszú sztori. Will hol van?- megvontam a vállam – Elvégre is azért küldtem el, hogy elhozzon téged.

-          Hosszú sztori – legyintettem és jeleztem a pincérnek, hogy a szokásosat kérem. Elég hosszú idő telt el azóta, hogy nem beszéltem a csajokkal. Tudom, mi lesz a reakciójuk, ha meglátnak. De először Will lesz az, aki nem hagyja majd szó nélkül a történteket, mivel pont ebben a pillanatban szállt ki a taxiból. Ránéztem Aadenre és sóhajtottam egyet. Will kezében volt a telefon és lázasan magyarázott. Mikor hallótávolságba ért, hallottam, hogy a munkahelyéről keresik.

-          Értem. Akkor viszont hallásra! – és lecsapta a telefont. Látja, hogy szeretném tudni, mi dühítette fel még nálam is jobban. Ismer annyira, hogy tudja, nem fogom megkérdezni, ezért folytatta is – Csak a munka. Módosítanom kell egy-két jegyzőkönyvet. Nem tudom, miért nem „emlékeztek” a dolgokra akkor, amikor kellett volna. – Szemmel láthatóan idegesebb, mint ahogy hagytam. Nem akarok belefolyni a munkájába, de nem szeretem őt így látni. Legalább is a munka miatt nem.

-          Van határidő? – kérdeztem kissé bátortalanul s kortyoltam egyet a kávémba. Nem akartam nyilvánosan veszekedni, ezért inkább meghúztam magam.

-          Szerencsére nincs. Csak az a baj, hogy még egyszer ki kell hallgatnom az érintetteket. És attól tartok, bírósági ügy is lesz belőle. Ha szerencséjük van, akkor a rendőrség nem akaszt a nyakukba egy pert a nyomozás akadályozásáért és bizonyítékok eltitkolásáért.

-          Hű, ez komolynak hangzik. Még anno tanultam róla valamit az egyetemen. Ezért börtönbe is kerülhetnek!

-          Bezony! De hagyjuk a munkát, mesélj, mi van veled Aaden!

-          Hát…  Jade babát vár!

-          Haver, gratulálok! – míg a fiúk beszélgettek én meg nézegettem a járókelőket Kathy és Lizzie is megérkezett.

-          Sziasztok! – mondták egyszerre. Kathy nem bírta tovább a fiúkat hallgatni, ezért megtörte a nem túl nagy csendet.

-          Jobban vagy már, Sid?

-          Semmi bajom. Szerencsére megúsztam pár karcolással – arcomra erőltettem egy mosolyt. Már hogy lennék jól?! Tönkreteszem a saját életem.

-          Ez nem úgy néz ki, mint egy karcolás – Will elhallgatott és felém fordul. Óvatosan hozzáér az államon lévő sebhez, mire én elhúzódok az érintésétől.

-          Jó. Még három helyen van mélyebb seb. A karomon, a csípőmön és itt – mutattam az államra, de eszemben sem volt hozzá érni.

-          Hogy lehettél ilyen felelőtlen? – mondta Lizzie olyan hangsúllyal, amiből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy az sem érdekelte volna, ha… bele se gondolok.

-          Nem figyeltem, kerestem a táskámban a mobilom. Leléptem a járdáról és egy sportkocsis selyemfiú pedig elütött.

-          Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni – magyarázkodott Will és szúrós tekintetét rám szegezte.

-          Nem kell magyarázkodnod – intett Aaden, majd mosolygott. Már látta a gyülekező esőfelhőket a fejünk felett.

Újabb hívás érkezik Will szolgálati telefonjára. A kis félrelépésem óta hiányoztak már a régi barátok. Amíg a kórházban voltam, legalábbis az első napokban a többiek is meglátogattak. De ezek a látogatások egy idő után befejeződtek. Ritkábban hívtak, mostanra már csak Kathyvel tartom a kapcsolatot. Nem tudom, mit tettem, amivel ezt érdemlem.

-          Sid! – zökkentett ki Will az eszmefuttatásomból.

-          De jó – mondtam és mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Sid, beszélhetnék veled négy szem közt? – rontott nekem Lizzie.

-          Persze – felálltam, s megszorította az eltört karom – óvatosan, ez még fáj!

-          Ja, bocs – vetette oda lazán – Jensenről akarok veled beszélni. Szakíts meg vele minden kapcsolatot. Nem akarom, hogy közöd legyen hozzá.

-          Igen. Mit akarsz ezzel mondani?

-          Tudom, hogy mi van közted és közte!

-          Lizzie! A barátnőm vagy, de nem mondhatod meg, hogy kivel találkozhatok és kivel nem!

-          Jensennek menyasszonya van! – csattan fel.

-          Mi? Neeeem, – mosolyogtam rá, részben azért is, hogy elrejtsem csalódottságomat .

-          Aha. Szóval nem hiszel nekem. Oké. Remélem, nem fogsz pofára esni – jelentette ki  túlságosan is őszintén. Pislogott kettőt, sarkon fordult és elrohant. Értetlenül néztem a többiekre, akik ugyanolyan kifejezéstelen arccal meredtek rám. Kivéve talán Willt – ő mintha mulatságosnak találta volna az egészet.