Anyához indultam, mikor hatalmas fordulatot vett az életem. Kiderült, hogy valami elfuserált angyal
vagyok és valami átok miatt nem engedhetek közel magamhoz senkit. Amikor
eljöttem abból az átkozott házból megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem
megyek vissza San Joséba. Elvezettem az anyám házáig, majd arra gondoltam, most
nem tudok szembenézni a történtekkel, nem tudok anyám elé állni és azt
mondani neki: Szia anya, minden rendben, örülök, hogy itt lehetek. Leparkoltam
az autómmal anyám háza elé, hagytam egy üzenetet a szélvédőn, miszerint
elutaztam és ne keressenek, mert egy darabig úgy sem jövök vissza. Hívtam egy taxit és kimentem a reptérre.
Az első géppel elutaztam Európába. Ez már vagy nyolc hónapja történt. Körbeutaztam egész Európát. Felmerül az
a kérdés, hogy miből volt rá pénzem? Ahogy már említette, megnyertem egy
táncversenyt. Igazából többet is. Feléltem a tartalékaim felét, és úgy
döntöttem, hogy dolgozni fogok, és ha tetszik majd a munka, itt is
maradok. Hol van az itt? Párizsban természetesen. Jártam már Berlinben,
Barcelonában, Madridban, Nizzában, Velencében, Pisában és bejártam az egyik
leghíresebb koncentrációs tábort, a lengyel Auschwitzot is. Már egy
hónapja Párizsban tengetem mindennapjaim, próbálok úgy élni, hogy ne találjanak
meg. Itt-ott képeslapot küldök anyámnak, kizárólag akkor, ha már készülök
elhagyni a helyet. A történtek után igyekszem átlagos lányként
viselkedni, úgy teszek, mintha minde rendben lenne. Holott mindenki tudja, hogy
semmi sincs rendben.
A nap már lenyugvóban van és rózsaszínre festette az eget.
A Szajna partja ilyenkor a legszebb. Látni a hatalmas Notre
Dame-ot, hallani a fiatalok énekét és nézni a turistákat, ahogy
igyekeznek minden pillanatot megörökíteni. Kicsit magányos vagyok, de sokszor
gondolok az otthoniakra, Aadenre, Jade-re, a gyermekükre, akinem még
a nemét sem tudom, Willre, anyára, George-ra, Josephre... A helyzet
az, hogy egyre többet gondolok Josephre. A bronszínű hajára,
a mélykék szemeire és... olyankor eszembe jut Danielle is. Többször
átgondolom az eseményeket, azt a pár napot, amikor megismerkedtünk, amikor
elütöttem, és amikor nála töltöttem azt a pár borzalmas napot, ami
egyébként fergetegesnek ígérkezett. Másra akartam gondolni, bármi másra, ami
nem Amerikáról szól, de a gondolataim mindig ugyanazt az emlékképet
választották célul: a kertet és Josephet, amint körbevezet. Egyszerűen nem
tudtam kiverni a fejemből.
Észrevettem, hogy Stewie ismét hiányzik, így hát füttyentettem neki. Már
láttam, hogy a messzeségből száguld felém. Amikor már biztos volt benne,
hogy én hívtam, leült mellém. Én a lábamat lógattam a Szajna-parton,
és élveztem, ahogy időnként a lágy szellő a hajamba kap. Többen
néztek minket, mert Stewie ülve nagyobb volt, mint én. A kezemmel
támasztottam magam és lóbáltam a lábaimat. Élveztem a zenét, ami
a túloldalró hallatszott és lehunytam a szemem. Pár pillanat múlva
éreztem, hogy valaki leül mellém, ezért kinyitottam az egyik szemem,
nehogy megint lenyúlják a táskámat, mint a múltkor. A helyzet
hasonló volt, ültem a parton és csukott szemmel élveztem a párizsi
élet hangjait. Viszont amikor indulni szerettem, a táskám sehol nem volt.
Az volt a szerencsém, hogy az igazolványom a zsebemben volt, az
útlevelem a hotelban, a tárcámban pedig csak pár euró volt. A táskámat
sajnáltam, egyedi darab volt. A tárca-kérdést hamar megoldottam. A Sacre Coeur – bazilikához vezető utcácskán találtam pár
ajándékboltot és ott beruháztam egy új, Párizst ábrázoló pénztárcára. Sokkal
okosabb és elővigyázatosabb voltam.
Mikor kinyitottam
szemem, gyorsan a táskámért nyúltam, de aztán rájöttem, hogy rajta ülök.
Hajrá Sidney! Hirtelen végignéztem az idegenen, aki mellém ült. Gyors mosolyt
villantottam felé és Stewie felé fordultam. Csakhogy az idegen, aki mellém ült
nem is volt olyan idegen. Ismerősnek
tűnt az a szomorú szempár, mikor a felismerés villáma hasított belém.
-
Te
mit keresel itt? – annyira meglepődtem, hogy köszönni is elfelejtettem.
-
Érted
jöttem. Vissza kell jönnöd Amerikába – mondta halál nyugodt hangon és nem
nézett rám, a víz zavaros felszínét bámulta.
-
Nem
megyek vissza.
-
Sidney... vissza kell jönnöd – elismételte még egyszer
lassan.
-
Nem
megyek vissza – elismételtem még egyszer lassan, hátha felfogja, hogy eszem
ágában sincs visszamenni LA-be. Tökéletes életem van, azt leszámítva, hogy
magányos vagyok. Ekkor váratlan dolog történt. Megfogta a kezem és mélyen
a szemembe nézett.
-
Akkor
itt maradok veled!
-
Nem!
– kiáltottam hangosan. Kizárt dolog, hogy veszélynek tegyem ki. – Egyáltalán,
hogy találtál meg?
-
Nem
volt nehéz – mosolygott és felállt. Leporolta nadrágjáról a ráragadt apró
kavicsokat, majd rám mosolygott. Eközben őt néztem, és arra gondoltam, mivel
érdemeltem ezt ki. Bunkó voltam vele. Miután emlékezni kezdtem, mi mindent éltem
át vele az alatt a pár nap alatt, nem akartam elengedni. Akkor viszont nem
akartam, hogy ott legyen. Megköszörülte a torkát, és ezzel kizökkentett
a gondolatmenetemből. Láttam, hogy erősen nyújtja felém a kezét,fel
akart , segíteni. Sóhajtottam és elkezdtem bámulni a Nôtre Dame-ot. Szándékosan nem néztem rá, tudtam, ha elkezd
beszélni, a végén még rábeszél és visszamegyek Amerikába. Leguggolt mellém
és nagyot sóhajtott. – Nehéz eset vagy, Sidney.
-
Tudom,
már többen tájékoztattak róla – konkrétan nem hozzá beszéltem, csak mondtam
a magamét a semmibe. Feltápászkodtam és felkaptam a táskámat is.
Szóltam Stewie-nak, hogy indulunk haza és ráerősítettem a pórázt
a nyakörvére. – Menj haza, Joseph.
Ezzel sarkon fordultam és elindultam hazafelé. Lassan lépkedtem és közben
azon filozofáltam, hogy találhatott meg, hiszen nem akartam, hogy bárki is
megtaláljon. Sajnos Stewie meglátott egy macskát, és ismét elszakadt
a póráz. Ahogy Stewie futni kezdett, magával rántott engem is és egy
tócsában végeztem.
-
Nyugodtan
hagyj itt, nem számít. Már ÉN se szeretlek annyira – kiabáltam Stewie után,
hátha sikerül hatnom rá. Tévedtem. Stewie még inkább futásnak eredt, és rám se
hederített. Kimásztam a tócsából és végignéztem magamon. A kedvenc selyemszoknyám
volt rajtam, épphogy kikandikált belőle a térdem, viszont így, a
fürdőzésem után már nem voltam benne biztos, hogy még egyszer viselhetem. A
felsőmről nem is beszélve! Orgona lila áttetsző blúzt húztam magamra, amit a
múlt héten vettem a Champs-Elysées-n. Ez alkalommal örültem, hogy Párizsban
kevesen tudnak angolul, mert iszonyatos káromkodásba kezdtem. Úgy látszott ez
az este tévedések sorozatából áll, mert abban a pillanatban, hogy
megkönnyebbültem volna, egy férfi szólított meg.
-
Egy
hölgynek nem illik ilyen cifrán beszélnie – mondta komor tekintettel és
tökéletes angol kiejtéssel.
-
Elnézést
– válaszoltam kurtán és már kész voltam Stewie után iramodni.
-
Kérem,
várjon! – az öklét az ajkához emelte, ahogy én láttam, bele is harapott.
Másodperc törtrésze alatt elkapta a kezét a szájától és mutatóujját az ég felé
tartotta és az egész alkarját mozgatni kezdte előre és hátra. – Nem szoktam
ismeretlen amerikai nőket így leszólítani, de… van önben valami. - Na, ne szórakozzon már velem!
Elmosolyodtam, mert nem is tudta, mennyire beletrafált a dolgokba.
-
Igazán?
– oké. Tőlem csak ennyi tellett.
-
Szeret
táncolni? – felhúzta a szemöldökét, de a tekintete merev maradt. Egy kis
gyermeki csintalanságot láttam megcsillanni a szeme sarkában.
-
Túlságosan
is – bárhova is akar vinni, elmegyek vele.
-
Eljönne
velem valahova? – áh, tudtam. Egy sorozatgyilkossal van dolgom. Ki fog belezni
és felakaszt függönynek a fürdőszobában.
-
Honnan
tudjam, hogy nem akar majd berángatni az első sikátorba? - kérdeztem merészen, és közben összefontam a
karjaim a mellkasom előtt. A férfi elnevette magát.
-
Miért,
az előző barátja ezt tette magával? – ó, de drága, azt hiszi, hogy Stewie a
barátom. Végül is igen, ő a legjobb barátom.
-
Szeretne
vele találkozni? – ekkor még nem láttam, hogy négylábú barátom közeleg. A pasi
szóhoz sem jutott, talán még a lélegzete is elakadt. Mutogattam felé, jelezve,
hogy ha megfordul, találkozhat a „barátommal”. Lassan megfordult, halványlila
gőzöm sincs, mire számított. Kissé merev volt a testtartása, de mikor meglátta
a kutyát, leengedte a vállait, szóval megkönnyebbült. Nem láttam az arcát és a
reakcióját, de szerettem volna. Szerintem ezt a vállrángatást el lehetett volna
kerülni, mert Stewie gondolt egyet, és rányomta sáros mancsát a férfi krémszínű
zakójára. A kezemet a szám elé kaptam, próbáltam ezzel leplezni a meglepetést,
amit drága kiskutyám okozott. Hiába próbáltam bármit is mondani, egy szó sem hagyta
el a számat. Nem tudtam hirtelen, hogy
sírjak-e vagy nevessek. Aztán előbújt belőlem az angyal.
-
Kérem, ne haragudjon a Barátomra, kissé neveletlen.
Hadd kárpótoljam, itt lakom a szomszéd lépcsőházban, jöjjön fel és segítek
kiszedni a foltot.
-
Erre semmi szükség – mondta a férfi szerényen.
-
Ragaszkodom hozzá – próbáltam erélyes lenni, nem
tudom, sikerült-e. A férfi nem túl hosszas gondolkozás után úgy döntött, végre
hajlandó megszólalni.
-
Alexander vagyok – nyújtotta felém a kezét. Kissé
meglepett ezzel a gesztussal. Csak azt nem értettem, miért gondolkozott eddig.
Vagy nem tudta mi a neve, vagy egy másik nevet mondott, nehogy megtalálják, ha
esetleg felnégyel.
-
Sidney? – próbáltam mosolyogni, de körülbelül úgy
nézhettem ki, mint egy hároméves kislány, amikor nem ízlik anya főztje.
-
Most ez tényleg kérdés? – bámult rám Alexander
értetlenül.
-
Ó, persze, hogy nem. Sidney a nevem – mondtam határozottabban,
mint az imént.
-
Örvendek a szerencsének – mosolygott rám vakítóan
fehér mosolyával. – Most, hogy nem vagyunk már teljesen idegenek, elfogadom a
segítségét.
-
Rendben – visszamosolyogtam Alexanderre és
elindultam a lépcsőház ajtaja felé. Nem szerettem volna kínos csendben
felmászni a negyedik emeletre, ezért beszélgetést kezdeményeztem az idegennel. –
Honnan származik, Alexander?
-
A családom Olaszországból származik, de én
Bordeaux-ban születtem. És
Ön, kedves Sidney?
-
Én Chicagóban születtem, most pedig itt élek. Van
egy házam Los Angelesben, de nem áll szándékomban visszaköltözni – csak úgy
jöttek belőlem a szavak. Úgy beszéltem, mintha Joseph hallhatná, amit mondok,
pedig ez szinte lehetetlen.
-
Érdekes… - mondta elgondolkozva, miközben felfelé
igyekeztünk. – Ha lehet egy olyan kérdésem… messze vagyunk még?
-
Nem – válaszoltam kedvesen, majd odasiettem az
ajtóhoz és beillesztettem a kulcsot a zárba. Csakhogy nem kellett elfordítanom,
mert nem volt bezárva. Benyitottam, de minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam.
Beinvitáltam a vendégemet és adtam Stewie-nak friss vizet. – Megkínálhatom valamivel?
-
Egy pohár vizet kérnék. Köszönöm – válaszolt udvariasan,
majd elfordult és levette a zakóját és a székre terítette. Gyorsan a konyhába
siettem, kikaptam egy poharat a szekrényből, de előtte még leellenőriztem, hogy
tiszta-e, és vizet töltöttem bele. A víz mellé egy tál kekszet is a tálcára
tettem és kiviharoztam a nappaliba. Alexander a zongora előtt ült és a
festményt nézte, ami két alakot ábrázol, amint flamencót táncolnak.
-
Sok mindent elárul Önről ez a kép – jelentette ki
olyan hanglejtéssel, amit még életemben nem hallottam. E pár szó hallatán az egész
életem lepergett a szemem előtt. Nem csak az a része, amire ebből az életből
emlékszem, hanem minden. Minden egyes mozzanat, az a sok rossz dolog, amit
tettem, egészen a mai napig.
-
Úgy gondolja? - úgy éreztem muszáj rákérdeznem. Nem tudom,
nem emlékszem, hogyan kell használni az „angyali képességeket”, ezért csak a
sötétben tapogatózom. Sejtettem, hogy Alexander nem egy egyszerű halandó, de
nem voltam benne biztos.
-
Határozottan. – szünetet tartott. Egyik kezét a
térdén pihentette, másikkal a koromfekete hajába túrt. – Az a véleményem, hogy
Ön egy szenvedélyes nő, aki nem tud egyedül megbirkózni az élet adta nehézségekkel.
-
Erre miből jött rá? – Most megvagy! – gondoltam, és
próbáltam csőbe húzni, hátha elárul valamit magáról.
-
Nézze a nőt a festményen – azzal a kezével, amivel
az előbb a hajába túrt most a festményen található női alakot rajzolta körbe -
Az egyik keze a magasba emelkedik, a másikkal viszont a földet érinti. A fejét
oldalra fordította, tehát nem akarta, hogy lássák a tekintetét vagy a szemeit.
A legvégső dolog pedig az, hogy teljesen aláveti magát a partnerének azzal,
hogy egyik kezével sem tartja annak vállát, nyakát vagy akármiét. Tehát vakon
bízik benne.
-
Vagy azért bízik benne, mert nincs más választása –
tettem hozzá Alexander szavaihoz. Alexander felém fordult és elismerően
bólintott.
-
A vörös pedig a szenvedély színe. A flamenco pedig
egy szenvedélyes tánc. A férfi testtartásáról pedig nem is beszélek… -
elvarázsolt ez a férfi. Nem a kisugárzásával, hanem a modorával. Azzal a
könnyed eleganciával, amivel képes volt a hatalmába keríteni másokat. Éreztem,
hogy ez nem evilági, ezért nem tudtam megállni, meg kellett kérdeznem.
-
Ki maga, Alexander?
-
Az őrangyal – válaszolt kurtán.