Őrangyal (17. rész)

Anyához indultam, mikor hatalmas fordulatot vett az életem.  Kiderült, hogy valami elfuserált angyal vagyok és valami átok miatt nem engedhetek közel magamhoz senkit. Amikor eljöttem abból az átkozott házból megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem megyek vissza San Joséba. Elvezettem az anyám házáig, majd arra gondoltam, most nem tudok szembenézni a történtekkel, nem tudok anyám elé állni és azt mondani neki: Szia anya, minden rendben, örülök, hogy itt lehetek. Leparkoltam az autómmal anyám háza elé, hagytam egy üzenetet a szélvédőn, miszerint elutaztam és ne keressenek, mert egy darabig úgy sem jövök vissza.  Hívtam egy taxit és kimentem a reptérre. Az első géppel elutaztam Európába. Ez már vagy nyolc hónapja történt.  Körbeutaztam egész Európát. Felmerül az a kérdés, hogy miből volt rá pénzem? Ahogy már említette, megnyertem egy táncversenyt. Igazából többet is. Feléltem a tartalékaim felét, és úgy döntöttem, hogy dolgozni fogok, és ha tetszik majd a munka, itt is maradok. Hol van az itt? Párizsban természetesen. Jártam már Berlinben, Barcelonában, Madridban, Nizzában, Velencében, Pisában és bejártam az egyik leghíresebb koncentrációs tábort, a lengyel Auschwitzot is. Már egy hónapja Párizsban tengetem mindennapjaim, próbálok úgy élni, hogy ne találjanak meg. Itt-ott képeslapot küldök anyámnak, kizárólag akkor, ha már készülök elhagyni a helyet. A történtek után igyekszem átlagos lányként viselkedni, úgy teszek, mintha minde rendben lenne. Holott mindenki tudja, hogy semmi sincs rendben.

A nap már lenyugvóban van és rózsaszínre festette az eget. A Szajna partja ilyenkor a legszebb. Látni a hatalmas Notre Dame-ot, hallani a fiatalok énekét és nézni a turistákat, ahogy igyekeznek minden pillanatot megörökíteni. Kicsit magányos vagyok, de sokszor gondolok az otthoniakra, Aadenre, Jade-re, a gyermekükre, akinem még a nemét sem tudom, Willre, anyára, George-ra, Josephre... A helyzet az, hogy egyre többet gondolok Josephre. A bronszínű hajára, a mélykék szemeire és... olyankor eszembe jut Danielle is. Többször átgondolom az eseményeket, azt a pár napot, amikor megismerkedtünk, amikor elütöttem, és amikor nála töltöttem azt a pár borzalmas napot, ami egyébként fergetegesnek ígérkezett. Másra akartam gondolni, bármi másra, ami nem Amerikáról szól, de a gondolataim mindig ugyanazt az emlékképet választották célul: a kertet és Josephet, amint körbevezet. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.

Észrevettem, hogy Stewie ismét hiányzik, így hát füttyentettem neki. Már láttam, hogy a messzeségből száguld felém. Amikor már biztos volt benne, hogy én hívtam, leült mellém. Én a lábamat lógattam a Szajna-parton, és élveztem, ahogy időnként a lágy szellő a hajamba kap. Többen néztek minket, mert Stewie ülve nagyobb volt, mint én. A kezemmel támasztottam magam és lóbáltam a lábaimat. Élveztem a zenét, ami a túloldalró hallatszott és lehunytam a szemem. Pár pillanat múlva éreztem, hogy valaki leül mellém, ezért kinyitottam az egyik szemem, nehogy megint lenyúlják a táskámat, mint a múltkor. A helyzet hasonló volt, ültem a parton és csukott szemmel élveztem a párizsi élet hangjait. Viszont amikor indulni szerettem, a táskám sehol nem volt. Az volt a szerencsém, hogy az igazolványom a zsebemben volt, az útlevelem a hotelban, a tárcámban pedig csak pár euró volt. A táskámat sajnáltam, egyedi darab volt. A tárca-kérdést hamar megoldottam. A Sacre Coeur – bazilikához vezető utcácskán találtam pár ajándékboltot és ott beruháztam egy új, Párizst ábrázoló pénztárcára. Sokkal okosabb és elővigyázatosabb voltam.

Mikor kinyitottam szemem, gyorsan a táskámért nyúltam, de aztán rájöttem, hogy rajta ülök. Hajrá Sidney! Hirtelen végignéztem az idegenen, aki mellém ült. Gyors mosolyt villantottam felé és Stewie felé fordultam. Csakhogy az idegen, aki mellém ült nem is volt olyan idegen.  Ismerősnek tűnt az a szomorú szempár, mikor a felismerés villáma hasított belém.

-          Te mit keresel itt? – annyira meglepődtem, hogy köszönni is elfelejtettem.

-          Érted jöttem. Vissza kell jönnöd Amerikába – mondta halál nyugodt hangon és nem nézett rám, a víz zavaros felszínét bámulta.

-          Nem megyek vissza.

-          Sidney...  vissza kell jönnöd – elismételte még egyszer lassan.

-          Nem megyek vissza – elismételtem még egyszer lassan, hátha felfogja, hogy eszem ágában sincs visszamenni LA-be. Tökéletes életem van, azt leszámítva, hogy magányos vagyok. Ekkor váratlan dolog történt. Megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.

-          Akkor itt maradok veled!

-          Nem! – kiáltottam hangosan. Kizárt dolog, hogy veszélynek tegyem ki. – Egyáltalán, hogy találtál meg?

-          Nem volt nehéz – mosolygott és felállt. Leporolta nadrágjáról a ráragadt apró kavicsokat, majd rám mosolygott. Eközben őt néztem, és arra gondoltam, mivel érdemeltem ezt ki. Bunkó voltam vele. Miután emlékezni kezdtem, mi mindent éltem át vele az alatt a pár nap alatt, nem akartam elengedni. Akkor viszont nem akartam, hogy ott legyen. Megköszörülte a torkát, és ezzel kizökkentett a gondolatmenetemből. Láttam, hogy erősen nyújtja felém a kezét,fel akart , segíteni. Sóhajtottam és elkezdtem bámulni a Nôtre Dame-ot.  Szándékosan nem néztem rá, tudtam, ha elkezd beszélni, a végén még rábeszél és visszamegyek Amerikába. Leguggolt mellém és nagyot sóhajtott. – Nehéz eset vagy, Sidney.

-          Tudom, már többen tájékoztattak róla – konkrétan nem hozzá beszéltem, csak mondtam a magamét a semmibe. Feltápászkodtam és felkaptam a táskámat is. Szóltam Stewie-nak, hogy indulunk haza és ráerősítettem a pórázt a nyakörvére. – Menj haza, Joseph.

Ezzel sarkon fordultam és elindultam hazafelé. Lassan lépkedtem és közben azon filozofáltam, hogy találhatott meg, hiszen nem akartam, hogy bárki is megtaláljon. Sajnos Stewie meglátott egy macskát, és ismét elszakadt a póráz. Ahogy Stewie futni kezdett, magával rántott engem is és egy tócsában végeztem.

-          Nyugodtan hagyj itt, nem számít. Már ÉN se szeretlek annyira – kiabáltam Stewie után, hátha sikerül hatnom rá. Tévedtem. Stewie még inkább futásnak eredt, és rám se hederített. Kimásztam a tócsából és végignéztem magamon. A kedvenc selyemszoknyám volt rajtam, épphogy kikandikált belőle a térdem, viszont így, a fürdőzésem után már nem voltam benne biztos, hogy még egyszer viselhetem. A felsőmről nem is beszélve! Orgona lila áttetsző blúzt húztam magamra, amit a múlt héten vettem a Champs-Elysées-n. Ez alkalommal örültem, hogy Párizsban kevesen tudnak angolul, mert iszonyatos káromkodásba kezdtem. Úgy látszott ez az este tévedések sorozatából áll, mert abban a pillanatban, hogy megkönnyebbültem volna, egy férfi szólított meg.

-          Egy hölgynek nem illik ilyen cifrán beszélnie – mondta komor tekintettel és tökéletes angol kiejtéssel.

-          Elnézést – válaszoltam kurtán és már kész voltam Stewie után iramodni.

-          Kérem, várjon! – az öklét az ajkához emelte, ahogy én láttam, bele is harapott. Másodperc törtrésze alatt elkapta a kezét a szájától és mutatóujját az ég felé tartotta és az egész alkarját mozgatni kezdte előre és hátra. – Nem szoktam ismeretlen amerikai nőket így leszólítani, de… van önben valami. - Na, ne szórakozzon már velem! Elmosolyodtam, mert nem is tudta, mennyire beletrafált a dolgokba.

-          Igazán? – oké. Tőlem csak ennyi tellett.

-          Szeret táncolni? – felhúzta a szemöldökét, de a tekintete merev maradt. Egy kis gyermeki csintalanságot láttam megcsillanni a szeme sarkában.

-          Túlságosan is – bárhova is akar vinni, elmegyek vele.

-          Eljönne velem valahova? – áh, tudtam. Egy sorozatgyilkossal van dolgom. Ki fog belezni és felakaszt függönynek a fürdőszobában.

-          Honnan tudjam, hogy nem akar majd berángatni az első sikátorba?  - kérdeztem merészen, és közben összefontam a karjaim a mellkasom előtt. A férfi elnevette magát.

-          Miért, az előző barátja ezt tette magával? – ó, de drága, azt hiszi, hogy Stewie a barátom. Végül is igen, ő a legjobb barátom.

-          Szeretne vele találkozni? – ekkor még nem láttam, hogy négylábú barátom közeleg. A pasi szóhoz sem jutott, talán még a lélegzete is elakadt. Mutogattam felé, jelezve, hogy ha megfordul, találkozhat a „barátommal”. Lassan megfordult, halványlila gőzöm sincs, mire számított. Kissé merev volt a testtartása, de mikor meglátta a kutyát, leengedte a vállait, szóval megkönnyebbült. Nem láttam az arcát és a reakcióját, de szerettem volna. Szerintem ezt a vállrángatást el lehetett volna kerülni, mert Stewie gondolt egyet, és rányomta sáros mancsát a férfi krémszínű zakójára. A kezemet a szám elé kaptam, próbáltam ezzel leplezni a meglepetést, amit drága kiskutyám okozott. Hiába próbáltam bármit is mondani, egy szó sem hagyta el a számat. Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak-e vagy nevessek. Aztán előbújt belőlem az angyal.

-          Kérem, ne haragudjon a Barátomra, kissé neveletlen. Hadd kárpótoljam, itt lakom a szomszéd lépcsőházban, jöjjön fel és segítek kiszedni a foltot.

-          Erre semmi szükség – mondta a férfi szerényen.

-          Ragaszkodom hozzá – próbáltam erélyes lenni, nem tudom, sikerült-e. A férfi nem túl hosszas gondolkozás után úgy döntött, végre hajlandó megszólalni.

-          Alexander vagyok – nyújtotta felém a kezét. Kissé meglepett ezzel a gesztussal. Csak azt nem értettem, miért gondolkozott eddig. Vagy nem tudta mi a neve, vagy egy másik nevet mondott, nehogy megtalálják, ha esetleg felnégyel.

-          Sidney? – próbáltam mosolyogni, de körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy hároméves kislány, amikor nem ízlik anya főztje.

-          Most ez tényleg kérdés? – bámult rám Alexander értetlenül.

-          Ó, persze, hogy nem. Sidney a nevem – mondtam határozottabban, mint az imént.

-          Örvendek a szerencsének – mosolygott rám vakítóan fehér mosolyával. – Most, hogy nem vagyunk már teljesen idegenek, elfogadom a segítségét.

-          Rendben – visszamosolyogtam Alexanderre és elindultam a lépcsőház ajtaja felé. Nem szerettem volna kínos csendben felmászni a negyedik emeletre, ezért beszélgetést kezdeményeztem az idegennel. – Honnan származik, Alexander?

-          A családom Olaszországból származik, de én Bordeaux-ban születtem. És Ön, kedves Sidney?

-          Én Chicagóban születtem, most pedig itt élek. Van egy házam Los Angelesben, de nem áll szándékomban visszaköltözni – csak úgy jöttek belőlem a szavak. Úgy beszéltem, mintha Joseph hallhatná, amit mondok, pedig ez szinte lehetetlen.

-          Érdekes… - mondta elgondolkozva, miközben felfelé igyekeztünk. – Ha lehet egy olyan kérdésem… messze vagyunk még?

-          Nem – válaszoltam kedvesen, majd odasiettem az ajtóhoz és beillesztettem a kulcsot a zárba. Csakhogy nem kellett elfordítanom, mert nem volt bezárva. Benyitottam, de minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Beinvitáltam a vendégemet és adtam Stewie-nak friss vizet. – Megkínálhatom valamivel?

-          Egy pohár vizet kérnék. Köszönöm – válaszolt udvariasan, majd elfordult és levette a zakóját és a székre terítette. Gyorsan a konyhába siettem, kikaptam egy poharat a szekrényből, de előtte még leellenőriztem, hogy tiszta-e, és vizet töltöttem bele. A víz mellé egy tál kekszet is a tálcára tettem és kiviharoztam a nappaliba. Alexander a zongora előtt ült és a festményt nézte, ami két alakot ábrázol, amint flamencót táncolnak.

-          Sok mindent elárul Önről ez a kép – jelentette ki olyan hanglejtéssel, amit még életemben nem hallottam. E pár szó hallatán az egész életem lepergett a szemem előtt. Nem csak az a része, amire ebből az életből emlékszem, hanem minden. Minden egyes mozzanat, az a sok rossz dolog, amit tettem, egészen a mai napig.

-          Úgy gondolja?  - úgy éreztem muszáj rákérdeznem. Nem tudom, nem emlékszem, hogyan kell használni az „angyali képességeket”, ezért csak a sötétben tapogatózom. Sejtettem, hogy Alexander nem egy egyszerű halandó, de nem voltam benne biztos.

-          Határozottan. – szünetet tartott. Egyik kezét a térdén pihentette, másikkal a koromfekete hajába túrt. – Az a véleményem, hogy Ön egy szenvedélyes nő, aki nem tud egyedül megbirkózni az élet adta nehézségekkel.

-          Erre miből jött rá? – Most megvagy! – gondoltam, és próbáltam csőbe húzni, hátha elárul valamit magáról.

-          Nézze a nőt a festményen – azzal a kezével, amivel az előbb a hajába túrt most a festményen található női alakot rajzolta körbe - Az egyik keze a magasba emelkedik, a másikkal viszont a földet érinti. A fejét oldalra fordította, tehát nem akarta, hogy lássák a tekintetét vagy a szemeit. A legvégső dolog pedig az, hogy teljesen aláveti magát a partnerének azzal, hogy egyik kezével sem tartja annak vállát, nyakát vagy akármiét. Tehát vakon bízik benne.

-          Vagy azért bízik benne, mert nincs más választása – tettem hozzá Alexander szavaihoz. Alexander felém fordult és elismerően bólintott.

-          A vörös pedig a szenvedély színe. A flamenco pedig egy szenvedélyes tánc. A férfi testtartásáról pedig nem is beszélek… - elvarázsolt ez a férfi. Nem a kisugárzásával, hanem a modorával. Azzal a könnyed eleganciával, amivel képes volt a hatalmába keríteni másokat. Éreztem, hogy ez nem evilági, ezért nem tudtam megállni, meg kellett kérdeznem.

-          Ki maga, Alexander?

-          Az őrangyal – válaszolt kurtán.