A dilemma (21. rész)

Ez meg mi volt? Kérdeztem magamtól, mert nem értettem, mi a fene történt most köztem és Joseph között. Soha nem akartam vele ilyen helyzetbe kerülni, noha nagyon vonzónak találtam. Olyan helyzetbe sodort az élet, amelyből nehéz volt visszakeveredni a normális kerékvágásba és korántsem akartam még bonyolítani az egészet egy szerelmi szállal vagy egy egyszerű testi kapcsolattal. Oké, ez hülyeség, mert egy egyszerűnek látszó testi kapcsolatba is bele lehet bonyolódni. Nyilvánvalóan. Főleg egy nőnek. Azt hiszem, ezt nem kell részleteznem, hisz mindenki tudja, hogy mi, nők, képesek vagyunk olyan dolgokat képzelni más dolgokba, amik egyértelműen nincsenek ott.

Joseph szapora lépteit hallottam egyre közelebbről. Próbáltam gyorsabban lépkedni, viszont tudtam, hogy nem tudok elfutni előle, de azért megpróbáltam. Ki akartam zárni a világot, nem akartam tudomást venni semmiről, mégsem voltam rá képes. A két márványarcú angyalra gondoltam, akik meglátogattak Párizsban. Szinte hihetetlen volt, hogy Rám akartak bízni egy ekkora terhet, mármint, hogy valamiért tényleg én legyek a felelős. És most a nyakamba akasztották a szerencsétlen kölyköt, aki nemrég csöppent bele a mi világunkba -Atyám, már úgy beszélek erről a világról, mintha az enyém is lenne! -, ahol pár dolog kivételével minden ismeretlen a számára. Kapott egy lehetőséget, hogy új ember legyen, és jóvátegye, amit az előzőekben elrontott. Én nem emlékszem, miért kaptam egy második lehetőséget. Igazából, ha minden szempontot figyelembe veszünk, kétszer is megkaptam a lehetőséget egy jobb élet kiépítésére, de úgy hiszem, kudarcot vallottam. Elhagytam a kislányomat, akit ezzel a lehető legnagyobb veszélybe sodortam. Kiszolgáltattam őt Danielle-nek, kis kaput hagyva a sötétségnek, hogy örökre bekebelezze a világot.

-          Sidney, mi lenne, ha végre emberi tempóra váltanál? – alig hallottam Joseph hangját, de éreztem a jelenlétét. Az volt a szerencsém, hogy nem tudott olvasni a gondolataimban.

-          Szó sem lehet róla! – kiáltottam vissza és felszegett állal masíroztam tovább. Halvány fogalmam sem volt róla, merre kell mennem, csupán hagytam, hogy a lábaim vigyenek előre. Tartottam a tempómat még egy jó ideig, majd lassítottam, mert arra lettem figyelmes, hogy kiértünk a veszélyes zónából. A nap egyenesen a szemembe tűzött, ezért megálltam és a kezemmel próbáltam eltakarni a fényforrást. Körbenéztem és sziklákat láttam mindenfelé. A táj kopárságát illetően arra gondoltam, csak Coloradóban lyukadhattunk ki. Sosem értettem miért, de mindig elvarázsolt a táj effajta szépsége, ezért most is gyönyörködtem a tájban, mindenről megfeledkezve. Néztem a magányosan álldogáló kaktuszokat, a sziklákat, amelyek az eső hiányáról árulkodtak, és itt-ott észrevettem pár apró állatot elosonni vagy épp elrohanni a gyér növényzetben. Pár pillanattal később Joseph elkapta a kezem és önmaga felé fordított. Kénytelen voltam szembenézni vele, holott eszem ágában sem volt magyarázkodni. – Már megint mit akarsz?

-          Ne harapd le a fejem, könyörgöm! – közben lihegett és elég rosszul nézett ki, ami azt illeti. Sápadt volt, saját bőrtónusához képest pedig túl fehér.

-          Jól érzed magad?

-          Igazából, kicsit elfáradtam – hát, ha nem jelenti ki, hogy elfáradt, talán észre sem veszem. Nem akartam nyafogni, de én is fáradt voltam, sőt szomjas is és szívesebben töltöttem volna a szabadidőmet egy ötcsillagos wellness szállodában, a medence szélén vagy a vízi bárban valami flancos nevű koktélt szürcsölgetve.  

-          Aha – válaszoltam egyhangúan és azon agyaltam, hogyan fogunk lejutni innen. Ez a szikla, itt előttem, túl meredek ahhoz, hogy simán lemásszunk rajta és bármerre néztem, szinte az összes ilyen egyforma volt. Ekkor elindultam balra. Miért balra? Fogalmam sincs, csak mentem, amerre jónak láttam.

-          Már megint hova mész? – kiáltott Joseph utánam, de nem fordultam meg, sőt, elengedtem a kérdést a fülem mellett és határozottan lépkedtem tovább. Megérte a menetelés, mert egy kis idő után egy kitaposott ösvényre bukkantam. Lassan, de annál nagyobb magabiztossággal haladtam az ösvényen.

Úgy éreztem, már órák óta gyalogolunk, viszont csak egy „röpke” óra telt el azóta, hogy nem hallottam Joseph hangját. Hátranéztem, de ő nem volt sehol. El sem tudtam képzelni, hogy az ördögbe mehetett el.

-          Joseph, az Isten szerelmére! Hol vagy már megint? – megfordultam, és elkezdem a messzeségbe

-          Sidney! – a nevem hallatán megfagyott ereimben a vér.

-          Ez. Nem. Lehet. Igaz. Te… nem lehetsz igazi, hisz be vagy zárva – hebegtem össze-vissza. Azt gondoltam: Ő nem lehet itt. Lehetetlen. Képtelenség.

-          De, drágám, itt vagyok. Akármennyire is hihetetlen. – nem mertem megfordulni, sőt a szemeimet is lehunytam, hátha csak illúzió az egész. De nem volt. Az ördögi fazon, aki miatt gyötör a bűntudat ismét megjelent abban a reményben, hogy ismét felégetek magam mögött mindent. Ez nem fog megtörténni. Soha! Ekkor hirtelen megpördültem és elindultam az apám felé.

-          Te! Még van képed visszajönni ide. Főleg azok után, amit velem tettél! Nem volt elég, hogy majdnem megöltem miattad a férjemet, aztán meg is ölték miattad a férjemet, majd elvesztettem a kislányomat is! – már a mutatóujjammal böködtem Azaelt. A véremben a düh hulláma siklott, amit apám nagyon is jól látott.

-          Ne légy zabos, kicsi angyal. A lányod, Genevieve nagyon jól érzi magát. Egyre erősödik. – ennél a kijelentésnél nekem nem is kellett több, a haragom egy új síkra lépett és szó szerint lángra lobbant. A tenyereimben forróságot éreztem, nem volt időm gondolkodni, a bal tenyeremet az ég felé fordítottam, majd megláttam benne  – pillanatnyilag a legjobb megoldásnak tűnő – pokoli tüzet. Pár másodpercig csodáltam a kéken izzó lángot. Majd óvatosan apámra pillantottam, aki szinte tátott szájjal bámult maga elé, majd egy határozott mozdulattal eldobtam a hozzám tartozó kékséget. Apám halk hörgést hallatott, majd eltűnt.

Az égre emeltem a tekintetem és sóhajtottam. Fogalmam sem volt, mi a fene történt, viszont tudatában voltam annak, hogy ezt titokban kell tartanom Joseph előtt. Meg kell találnom a kristályt! – emlékeztettem magam, majd tovább indultam abba az irányba, ahol az imént apám állt és tájékoztatott a lányom testi épségéről. El sem akartam hinni, hogy szó szerint kigyulladtam. Nem éreztem jól magam, de tudtam, hogy tovább kell mennem vagy Joseph-fel vagy nélküle. Mivel ő ekkor nem volt sehol, az utóbbi volt a logikus megoldás. Ütemesen lépkedtem előre, amikor egy méretes vérfoltra lettem figyelmes, az orromat pedig kénszag ütötte meg. Arra gondoltam, ez egyértelmű jel, hogy apám itt járt, valamint arra is, hogy én voltam, aki megsebezte.

-          Sidney! – hallottam egy ismerős hangot. – Sidney! – megfordultam, de nem láttam semmit. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban fizikailag hallom-e azt a bizonyos hangot, vagy csak a fejemben létezik. Ismét.

-          Elég! Ne szórakozz velem, bújj elő, mert ha megtalállak… - össze-vissza száguldoztak a gondolataim és attól tartok, a drága barátom is tudta, hogyan akartam befejezni a mondatomat. Szerintem épp ezért, de előbújt a bozótból. Az egész alakját nem láttam, de a homloka látványa is elég volt, hogy tudjam ki a látogatóm.

-          Sidney! Kérlek, ne!

-          Ó, Joseph. Micsoda meglepetés, hogy látlak – mintha a számban savként éreztem volna a maró gúnyt, amit az utóbbi mondatomban Josephnek szántam.

-          Kérlek, ne haragudj! – nem értettem, miért kér bocsánatot, hisz nem voltam mérges, hogy elszállt vagy mi a francot csinált, amíg én kerestem az utamat. Ugyanakkor azt sem értettem, miért nem mászott még elő teljesen.

-          Joseph, mi a…? – közelebb léptem és akkor láttam, hogy Joseph egy hatalmas vér áztatta gödörben ül és az egész testét vágások és égési sérülések borítják.

-          Az apád elkapott, miközben itt vártam rád. Mikor megéreztem egy angyal jelenlétét arra gondoltam, csak te lehetsz. Viszont hátulról támadott és esélyem sem volt a védelemre.

-          Meg tudlak gyógyítani – mondtam teljesen nyugodt hangon. Egészen addig biztos voltam a dolgomban, amíg meg nem láttam Joseph gyenge mosolyát.

-          Nem, Sid. Nem tudsz. Ezt a sebet a kék láng okozta, amit csak a Sötétek tudnak uralni és gyógyítani. -  Uram. Atyám! A kék láng a Sötéteké? Akkor én is közéjük tartozok? Ha meggyógyítom, akkor rájön, hogy nem vagyok jó. Hogy a szétválásnak semmi haszna nem volt. Hogy mégsem az vagyok, akinek hitt. De ha nem gyógyítom meg, akkor miattam hal meg. A halála a lelkemen fog száradni. Csak az enyémen. És akkor nem leszek különb, mint ők. A gondolataim ismét az autópályán érezték magukat és én tudat alatt cselekedtem. A kezemet Joseph homloka felé emeltem és ezt mondtam ördögi mosollyal az arcomon:

-          Nyugodj meg. Hunyd le a szemed. Nem lesz semmi baj. A vég nem fáj. 

A lélek mélyén (15.1 rész)

Éreztem, ahogy visszatér belém az erőm. Annyi év után kezdem érzékelni a világot magam körül. Az emberek világát. Hogy mit? Mit keresek itt? Érzem, hogy még mindig egy testben vagyok a jobbik felemmel. Ezt nem hiszem el, mikor szabadulok már meg tőle?! Nagyjából emlékszem arra, ami történt, de érzem, hogy ő egyáltalán nem. Nem érti az álmai lényegét. Hát akkor kivárom a végét. Még egy kicsit várhatok.

Tudom, hogy most van esélyem a megtörésére. Érzem, hogy Aeliana már nem bírja sokáig és összetörik, ekkor elérkezik az én időm.

Hirtelen ébredek, egy kutya ugat mellettem. Hallgattassa már el valaki azt a dögöt! Érzem, hogy Aeliana össze van zavarodva. Kikászálódik az ágyból, vagyis mi, mind a ketten, és a fürdőszobába rohanunk. A tükörbe nézve látom vörös szemeinket. Nem érti mitől lettek ilyen vörösek, hát segítek neki: Gyilkos! Ebből bizony rögtön rájött miről álmodott és mitől vörösek a szemei. Vitatkozik saját magával, vagy éppen velem? Ó, igen, velem, csak ezt nem tudja. Még nem. Gonoszan kacagok és továbbra is visszhangzik a fejében a hangom, a saját hangja. „ Gyilkos! Gyilkos! “ Győzködi magát,vitatkozik továbbra is. Körbe-körbe hajtogatja ugyanazt: Nem vagyok gyilkos!

Elhallgatok. Várok. Próbálja rendbe szedni magát, fogat mos, fésülködik. Belenéz a tükörbe és hirtelen elképed. Gúnyosan mosolygok, szinte ördögien. Végignézek magamon és rákacsintok. Igencsak dögösek vagyunk, mindig is jól néztünk ki, látom ez nem változott. Szegény kis Aeliana, érzem, hogy megijedt saját magától. Kezdi felfogni, hogy valami nagyon nincs rendben.

Látom a tükörben, hogy megjelenik egy pár szárny. Végre! Gyönyörűek, az egyik a fehér a másik pedig fekete. Fekete? Komolyan? A szárnyaink is érzik a változást. Most már biztos vagyok benne, hogy végre van rá esély, hogy szétváljunk.

A fekete szárny egyszerűen káprázatos. Meg kell érintenem. Tudom, hogy Ő is meg akarja érinteni és meg is teszi. Tesz egy próbát és széttárja őket. Impozánsak, nagyok és erősek. Elmosolyodom. Látom, hogy Aeliana megriad.

Felidézem neki az álmát, Rick halálát. „Gyilkos! Gyilkos vagy!“ Próbál harcolni ellenem, de nem megy. Hah, mi tis várt? Ekkor hirtelen olyan dolog történik, amire én sem számítottam. Ezernyi szúrást érzek a testünkben. Tudom, most csap össze a két személyiségünk: a jó és a rossz. A hirtelen jött nagy fájdalomtól a földre rogyunk és Aeliana csak keservesen sír. Nem, én nem. Még a gondolat is sértő, hogy én sírjak. Tudom, most senki sem segíthet.

Lépteket hallok. Ki ez? A vendéglátónk. Aeliana nem rég ismerte meg. A kisugárzása olyan fura. Tudom, biztosan tudom, hogy ő is csak angyal lehet és az én drága másik énem még csak nem is sejti. Megpróbálja nyugtatni Sidneyt. Sidney,szóval ez a neve ebben az életben. Nyugtatja és simogatja. Lemossa a vért a testünkről.

Ekkor érkezett egy szolga féleség, bejelentette, hogy kész a reggeli. Josepf- a szolga így szólította – elment a konyha felé. Eddig Sidney felöltözött, majd elindult ő is abba az irányba, ahol a konyhát sejtette.

A konyhában Josephen kívül még két férfi tartózkodott, Nate és Sam, Joseph barátai.

Sidney megreggelizett és elvonult a könyvtárba. Ott az olvasás közben elaludtunk. Megint a balesetről álmodott. Most látta az angyal arcát közelről és rájött, hogy ismeri ezt a pasit.

Felriadtunk. Ott ült előttönk Joseph. Elküldte Sidet átöltözködni, mivel valahova el akarta őt vinni.

Szobánk felé menet Sidney látta a pasit az álmából. Én is tudom, hogy ismerem, azt is tudom mit tettem vele, de nem emlékszem a nevére. Nem tudom ki ő és az érzés nagyon frusztrál.

Sidney fél, érzem. Gonoszan elmosolyodom és várok.

Az ágyon ülünk, Sid a tenyereibe temeti az arcát és próbál gondolkodni.

Az idegen megérkezett, érzem, hogy itt van. Éppen kilépett a függöny mögül, mikor felnéztünk rá.

- Végre megtaláltalak – emlékszem rá, tudom, hogy utáltam ezt a hangot. Sid megijedt, tudom, hogy most már biztos benne, hogy ismeri. Én az tis tudom honnan, de a neve mégsem jut az eszembe. Még mindig nem. Fura.

- Kerestél? – végignéztem az idegen öltözékén. Szürke öltöny, törtfehér ing, piros nyakkendő. Most nem viselt sisakot, mint legutóbb, így látható volt tejfölszőke haja.

- Azóta kereslek, hogy... – nem folytatja. Tudom miért, de Sidney még csak nem is sejti. Megindul felénk. Hiretelen előránt egy tőrt. Felismerem, ez az a tőr. Megérintette vele Sidney bőrét, vagyis a bőrünket, az állunktól húzta a hideg tőrt a szívünkig. Ott megállt. – Tudod Sidney... először azt gondoltam, hogy gonosz vagy és gyenge. Abban, hogy gonosz lennél nem kételkedem, viszont abban már nem vagyok biztos, hogy gyenge is vagy. Ők hamar meghalnak a nagyok játszmái során, és te még mindig életben vagy. Akkor, amikor először találkoztunk, ahogy te nevezed, a balesetkor... nos, azt gondoltam ez lesz az egyetlen esélyem, hogy megöljelek. Amikor Aniel úgy döntött, hogy megment téged, megint, lemondtam róla. Annyi mindenen keresztül mentem miattad, miattatok. Elég volt. Egyébként örülök, hogy így találkozunk. – Hirtelen leszakította a ruha egyik pántját, így rálátást nyert Sidney egyik mellére. Éreztem, hogy ideges, de én nyugodt maradtam és még mindig vártam.

- Nem értem miről beszélsz.- Igen, Sidney még mindig nem értette. Engem meg már igen csak kezdett untatni ez a játszadozás.

 - Természetesen el is felejtettem, hogy valami baj van a memóriáddal. Majd én segítek emlékezni! – Ekkor letépte a ruha másik pántját is, így az a földre csúszott és Sid és én,vagyis mi félmesztelenül álltunk előtte. Gyorsan eltüntette a tőrt, magához rátott és megcsókolt. Na, itt azért már kezdett elegem lenni. Engem egy jófiú smárolgasson? Ne már!

Beleharapott a szánkba. Éreztem a vér ízét. A vér. Látom az emlékeket, azokat az emlékeket, amelyeket miattam, az én sugallatomra követett el Sidney. Az égő város, kezemben a fáklya és arcomon a gúnyos, ördögi mosoly,lángoló kastélyok, halott emberek és mindehez az én gyönyörűen csengő gyilkos kacajom. Tökéletes.

Elérkeztünk az utolsó emlékképhez. Lassan sétálok, közeledek az idegen felé. Szerelmesen néz rám, de én már tudom mit fogok tenni vele. Átölelem őt, a kezemben tartom azt a tőrt, amelyet most ő hozott magával. „Hiányoztam?“ – kérdeztem tőle bájos mosollyal. Igazán elbűvölő tudok lenni, ha akarok. Ez volt életem egyik legjobb alakítása.

A hátába döftem a tőrt és gondolkodás nélkül levágtam a szárnyait. Ekkor hirtelen vége lett az emlékáradatnak.

Sidney nem akarta elhinni, az idegen az ágyra fektette őt és mellé ült. Vagyis mellénk.

- Fel akarok ébredni! – Sidney kezd végre kiborulni, így én erősödök.

- Nem álmodsz, édesem. Látom rajtad, hogy kíváncsi vagy a dolgokra. – Na végre hapsikám, siethetnél egy kicsit. - Nos... nem is tudom hol kezdjem. Aha! Látom nem vagy tisztában azzal sem, hogy angyalok léteznek. El kell mondanom, én is az vagyok. Amikor először találkoztunk, még nagyon fiatal voltál, és én is. Beléd szerettem rögtön az első találkozásunkkor. Évekig azt hittem, hogy szeretsz, sőt, örök hűséget is fogadtunk egymásnak.- Emlékek, boldog emlékek. Ne már, érzem, hogy Sidney sírni akar. Na, azt már nem, nem lehetünk ennyire szentimentálisak. -Aztán teltek-múltak az évek és felbukkant az apád.

- Az apám – ismételtük mindketten. Ördög és pokol, az apám! Hát persze! Nem is értem, hogy felejthettem el. Anyám nem mesélt róla, mivel gonosz volt. Akárcsak én. Apám nyitotta ki a szemem, megmutatta a sötét oldal fontosságát és erejét. Neki köszönhetek mindent.

- Látom, kezdenek visszatérni az emlékeid! Egykor szerettelek. Mindent megtettem volna érted, de te... te azzál váltál, amit a legjobban utáltál.

- Szörnyeteggé – kimondta, de nem volt igaza. Miért lennék szörnyeteg? Azért ez kicsit túlzás. Nem lettem az, csak a lelkem sötétsége mutatkozott meg.

- És miért? – Sidney nem tudta. – Gondoltam. Elárultál engem, minket, szövetkeztél a gonosszal, embereket öltél... és a büntetésed az lett, hogy egyetlen férfit sem szerethetsz igazán. – Sidney rájött, hogy Ricknek kellett meghalni és nem nem neki. Ezzel büntették. Hah! Még, hogy büntetés. Csak egy jelentéktelen személy volt, semmi több.

- Mert, ha egy férfit igazán szeretni fogok és ő is viszontszeret, annak el kell távozni az élők sorából?

- Pontosan. Okos lány vagy, Sidney, vagy akárhogy is hívnak most.

Sidneyt elárasztottá ez emlékek. Will, Aaden, Vale, Tom,Keith, George és végül apa, az az apa aki törődött vele. Biciklizések, pecázások, végül érettségi és a szülők válása. A mindig visszatérő álom az öcsiről, ahogyan a kocsi vele együtt az árokba zuhan, az álom Rick haláláról. Érzem, ahogy marja őt a lelkiismerete. Még szerencse, hogy nekem ilyen nincs, nem éppen kellemes érzés.

Kezdek komolyan ideges lenni. Szabadulni akarok már. Tudom, hogy valaminek történnie kell ahhoz, hogy végre sikerüljön. Csak nem tudom mi káne hozzá.

Szerencsére Sidney megoldja a problémát.

- A nevedre nem emlékszem.

- Gabriel. – Hát persze! Hirtelen alig kapok levegőt, erősen ver a szívem. Érzem, hogy itt az idő. Elárasztott az elégedettség és az öröm. Érzem, hogy kedvenc kis testvérkém megrémül a hirtelen jött gonosz erőtől. Hiretelen meg akarja támadni Gabrielt, vagyis inkább én, meg akarom szerzni a tőrt és bele akarom mélyeszteni a húsába.

Sidney érzi, hogy meg akarom támadni és minden erejével próbál visszatartani.

- Azt... Azt akarom, hogy menj el.

- Nem megyek sehova.- Határozott. Ez igen. Bár érzem, hogy kételkedik.

- Azonnal el kell tűnnöd innen! – Feszülnek az izmaink, forr a vérünk. Sidney körmeit a saját bőrébe vájja, annyira próbál engem magában tartani. Érzem a vér illatát, ahogy csorog lefele égetve a bőrünket. – Nem érted?!

- Nem akarok elmenni – hát ezt nem hiszem el. Kis bátor. Hirtelen megérinti az arcunkat. Micsoda? Meg mer érinteni? Engem?!

- Takarodj innen! – Egyszerre üvöltünk, én és Sid. Látom Gabrielen, hogy nem érti Sidney miért küldi el őt. Nem hiszem el, hogy ilyen értetlen. Nem látja, hogy ki akarok szabadulni és Sidney csak védeni akarja őt tőlem? Hah, értetlen kis angyalka. Sidney elmagyarázza neki. – Nem tudom sokáig irányítani, kérlek. Nem akarok még egyszer fájdalmat okozni!

Látom az arcán legördülni a könnyeit. Szánalmas. Még egyszer visszanéz, aztán hirtelen eltűnik. Remélem a saját érdekében addig nem jön vissza , amíg én és Sidney egy helyen tartózkodunk,ha mégis akkor most már nem hibázok és megölöm.