A dilemma (21. rész)

Ez meg mi volt? Kérdeztem magamtól, mert nem értettem, mi a fene történt most köztem és Joseph között. Soha nem akartam vele ilyen helyzetbe kerülni, noha nagyon vonzónak találtam. Olyan helyzetbe sodort az élet, amelyből nehéz volt visszakeveredni a normális kerékvágásba és korántsem akartam még bonyolítani az egészet egy szerelmi szállal vagy egy egyszerű testi kapcsolattal. Oké, ez hülyeség, mert egy egyszerűnek látszó testi kapcsolatba is bele lehet bonyolódni. Nyilvánvalóan. Főleg egy nőnek. Azt hiszem, ezt nem kell részleteznem, hisz mindenki tudja, hogy mi, nők, képesek vagyunk olyan dolgokat képzelni más dolgokba, amik egyértelműen nincsenek ott.

Joseph szapora lépteit hallottam egyre közelebbről. Próbáltam gyorsabban lépkedni, viszont tudtam, hogy nem tudok elfutni előle, de azért megpróbáltam. Ki akartam zárni a világot, nem akartam tudomást venni semmiről, mégsem voltam rá képes. A két márványarcú angyalra gondoltam, akik meglátogattak Párizsban. Szinte hihetetlen volt, hogy Rám akartak bízni egy ekkora terhet, mármint, hogy valamiért tényleg én legyek a felelős. És most a nyakamba akasztották a szerencsétlen kölyköt, aki nemrég csöppent bele a mi világunkba -Atyám, már úgy beszélek erről a világról, mintha az enyém is lenne! -, ahol pár dolog kivételével minden ismeretlen a számára. Kapott egy lehetőséget, hogy új ember legyen, és jóvátegye, amit az előzőekben elrontott. Én nem emlékszem, miért kaptam egy második lehetőséget. Igazából, ha minden szempontot figyelembe veszünk, kétszer is megkaptam a lehetőséget egy jobb élet kiépítésére, de úgy hiszem, kudarcot vallottam. Elhagytam a kislányomat, akit ezzel a lehető legnagyobb veszélybe sodortam. Kiszolgáltattam őt Danielle-nek, kis kaput hagyva a sötétségnek, hogy örökre bekebelezze a világot.

-          Sidney, mi lenne, ha végre emberi tempóra váltanál? – alig hallottam Joseph hangját, de éreztem a jelenlétét. Az volt a szerencsém, hogy nem tudott olvasni a gondolataimban.

-          Szó sem lehet róla! – kiáltottam vissza és felszegett állal masíroztam tovább. Halvány fogalmam sem volt róla, merre kell mennem, csupán hagytam, hogy a lábaim vigyenek előre. Tartottam a tempómat még egy jó ideig, majd lassítottam, mert arra lettem figyelmes, hogy kiértünk a veszélyes zónából. A nap egyenesen a szemembe tűzött, ezért megálltam és a kezemmel próbáltam eltakarni a fényforrást. Körbenéztem és sziklákat láttam mindenfelé. A táj kopárságát illetően arra gondoltam, csak Coloradóban lyukadhattunk ki. Sosem értettem miért, de mindig elvarázsolt a táj effajta szépsége, ezért most is gyönyörködtem a tájban, mindenről megfeledkezve. Néztem a magányosan álldogáló kaktuszokat, a sziklákat, amelyek az eső hiányáról árulkodtak, és itt-ott észrevettem pár apró állatot elosonni vagy épp elrohanni a gyér növényzetben. Pár pillanattal később Joseph elkapta a kezem és önmaga felé fordított. Kénytelen voltam szembenézni vele, holott eszem ágában sem volt magyarázkodni. – Már megint mit akarsz?

-          Ne harapd le a fejem, könyörgöm! – közben lihegett és elég rosszul nézett ki, ami azt illeti. Sápadt volt, saját bőrtónusához képest pedig túl fehér.

-          Jól érzed magad?

-          Igazából, kicsit elfáradtam – hát, ha nem jelenti ki, hogy elfáradt, talán észre sem veszem. Nem akartam nyafogni, de én is fáradt voltam, sőt szomjas is és szívesebben töltöttem volna a szabadidőmet egy ötcsillagos wellness szállodában, a medence szélén vagy a vízi bárban valami flancos nevű koktélt szürcsölgetve.  

-          Aha – válaszoltam egyhangúan és azon agyaltam, hogyan fogunk lejutni innen. Ez a szikla, itt előttem, túl meredek ahhoz, hogy simán lemásszunk rajta és bármerre néztem, szinte az összes ilyen egyforma volt. Ekkor elindultam balra. Miért balra? Fogalmam sincs, csak mentem, amerre jónak láttam.

-          Már megint hova mész? – kiáltott Joseph utánam, de nem fordultam meg, sőt, elengedtem a kérdést a fülem mellett és határozottan lépkedtem tovább. Megérte a menetelés, mert egy kis idő után egy kitaposott ösvényre bukkantam. Lassan, de annál nagyobb magabiztossággal haladtam az ösvényen.

Úgy éreztem, már órák óta gyalogolunk, viszont csak egy „röpke” óra telt el azóta, hogy nem hallottam Joseph hangját. Hátranéztem, de ő nem volt sehol. El sem tudtam képzelni, hogy az ördögbe mehetett el.

-          Joseph, az Isten szerelmére! Hol vagy már megint? – megfordultam, és elkezdem a messzeségbe

-          Sidney! – a nevem hallatán megfagyott ereimben a vér.

-          Ez. Nem. Lehet. Igaz. Te… nem lehetsz igazi, hisz be vagy zárva – hebegtem össze-vissza. Azt gondoltam: Ő nem lehet itt. Lehetetlen. Képtelenség.

-          De, drágám, itt vagyok. Akármennyire is hihetetlen. – nem mertem megfordulni, sőt a szemeimet is lehunytam, hátha csak illúzió az egész. De nem volt. Az ördögi fazon, aki miatt gyötör a bűntudat ismét megjelent abban a reményben, hogy ismét felégetek magam mögött mindent. Ez nem fog megtörténni. Soha! Ekkor hirtelen megpördültem és elindultam az apám felé.

-          Te! Még van képed visszajönni ide. Főleg azok után, amit velem tettél! Nem volt elég, hogy majdnem megöltem miattad a férjemet, aztán meg is ölték miattad a férjemet, majd elvesztettem a kislányomat is! – már a mutatóujjammal böködtem Azaelt. A véremben a düh hulláma siklott, amit apám nagyon is jól látott.

-          Ne légy zabos, kicsi angyal. A lányod, Genevieve nagyon jól érzi magát. Egyre erősödik. – ennél a kijelentésnél nekem nem is kellett több, a haragom egy új síkra lépett és szó szerint lángra lobbant. A tenyereimben forróságot éreztem, nem volt időm gondolkodni, a bal tenyeremet az ég felé fordítottam, majd megláttam benne  – pillanatnyilag a legjobb megoldásnak tűnő – pokoli tüzet. Pár másodpercig csodáltam a kéken izzó lángot. Majd óvatosan apámra pillantottam, aki szinte tátott szájjal bámult maga elé, majd egy határozott mozdulattal eldobtam a hozzám tartozó kékséget. Apám halk hörgést hallatott, majd eltűnt.

Az égre emeltem a tekintetem és sóhajtottam. Fogalmam sem volt, mi a fene történt, viszont tudatában voltam annak, hogy ezt titokban kell tartanom Joseph előtt. Meg kell találnom a kristályt! – emlékeztettem magam, majd tovább indultam abba az irányba, ahol az imént apám állt és tájékoztatott a lányom testi épségéről. El sem akartam hinni, hogy szó szerint kigyulladtam. Nem éreztem jól magam, de tudtam, hogy tovább kell mennem vagy Joseph-fel vagy nélküle. Mivel ő ekkor nem volt sehol, az utóbbi volt a logikus megoldás. Ütemesen lépkedtem előre, amikor egy méretes vérfoltra lettem figyelmes, az orromat pedig kénszag ütötte meg. Arra gondoltam, ez egyértelmű jel, hogy apám itt járt, valamint arra is, hogy én voltam, aki megsebezte.

-          Sidney! – hallottam egy ismerős hangot. – Sidney! – megfordultam, de nem láttam semmit. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban fizikailag hallom-e azt a bizonyos hangot, vagy csak a fejemben létezik. Ismét.

-          Elég! Ne szórakozz velem, bújj elő, mert ha megtalállak… - össze-vissza száguldoztak a gondolataim és attól tartok, a drága barátom is tudta, hogyan akartam befejezni a mondatomat. Szerintem épp ezért, de előbújt a bozótból. Az egész alakját nem láttam, de a homloka látványa is elég volt, hogy tudjam ki a látogatóm.

-          Sidney! Kérlek, ne!

-          Ó, Joseph. Micsoda meglepetés, hogy látlak – mintha a számban savként éreztem volna a maró gúnyt, amit az utóbbi mondatomban Josephnek szántam.

-          Kérlek, ne haragudj! – nem értettem, miért kér bocsánatot, hisz nem voltam mérges, hogy elszállt vagy mi a francot csinált, amíg én kerestem az utamat. Ugyanakkor azt sem értettem, miért nem mászott még elő teljesen.

-          Joseph, mi a…? – közelebb léptem és akkor láttam, hogy Joseph egy hatalmas vér áztatta gödörben ül és az egész testét vágások és égési sérülések borítják.

-          Az apád elkapott, miközben itt vártam rád. Mikor megéreztem egy angyal jelenlétét arra gondoltam, csak te lehetsz. Viszont hátulról támadott és esélyem sem volt a védelemre.

-          Meg tudlak gyógyítani – mondtam teljesen nyugodt hangon. Egészen addig biztos voltam a dolgomban, amíg meg nem láttam Joseph gyenge mosolyát.

-          Nem, Sid. Nem tudsz. Ezt a sebet a kék láng okozta, amit csak a Sötétek tudnak uralni és gyógyítani. -  Uram. Atyám! A kék láng a Sötéteké? Akkor én is közéjük tartozok? Ha meggyógyítom, akkor rájön, hogy nem vagyok jó. Hogy a szétválásnak semmi haszna nem volt. Hogy mégsem az vagyok, akinek hitt. De ha nem gyógyítom meg, akkor miattam hal meg. A halála a lelkemen fog száradni. Csak az enyémen. És akkor nem leszek különb, mint ők. A gondolataim ismét az autópályán érezték magukat és én tudat alatt cselekedtem. A kezemet Joseph homloka felé emeltem és ezt mondtam ördögi mosollyal az arcomon:

-          Nyugodj meg. Hunyd le a szemed. Nem lesz semmi baj. A vég nem fáj.