Jelen (9. rész)

Most, hogy nagyjából mindenki képben van vissza is térhetünk a jelenbe. Mit is csinálok manapság? Mint egy fiatal huszonéves lánytól elvárnák… Tanulok… Isten ments! Rég felhagytam már a napóleoni háborúk analizálásával vagy az angol polgári forradalom jelentős személyének, példának okáért Oliver Cromwell cselekedeteinek és a következményeinek pontos magyarázgatásával. Befejeztem az egyetemet. Nem otthagytam, befejeztem. Tudom, most mindenki arra kíváncsi mivel tengetem szürke hétköznapjaimat. Ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket, nem csinálok az égvilágon semmit. Várok. Igen, tudom mi jutott az eszedbe. Várok a nagy semmire. Vagyis arra várok, hogy történjen végre valami. VALAMI, amire azt mondhatom: Ó, ez igazán jó, lesz mit mesélnem a többieknek.  Na, igen. A másik dolog, a többiek. Ne aggódjatok, mindent a maga idejében.

            Ülök a laptopom előtt és az e-mailjeimet nézegetem. Megint csak várok. Lerágtam a körmeimet is. Az senkit ne zavarjon, hogy egy hete voltam manikűrösnél és gyönyörű körmöket varázsolt a béna ujjaimra. Mielőtt bármibe is belekezdenék, még van egy-két dolog, amivel nem vagytok, nem lehettek tisztában. A levél, amire várok, egy srác levele. Minő meglepetés! Bediliztem, teljességgel bediliztem! Ahogy bámulom a képernyőt… egyszeriben megcsörrenik a telefonom, én pedig majd kiugrom a bőrömből, úgy megijedek. Kezembe fogom a Samsung Galaxy S4-emet és fogadom a hívást.

-          Aaden, mit akarsz? Most fontos levelet várok! – ordítottam a telefonba.

-          Nyugi már, kiscsillag. Van egy jó hírem, egy fantasztikus, meg egy kevésbé jó. Melyikkel kezdjem? – kérdezte olyan mértékű izgatottsággal, hogy jómagam is bezsongtam tőle. Egy percig elfelejtettem a levelet, amire már egyébként is hét perce várok.

-          A rosszat hagyd utoljára! – mondtam lezseren. Még a vállammal is jeleztem, hogy amúgy mindegy lenne, de arra nem gondoltam, hogy ezt ő nem látja.

-          Nos, Jade terhes – ordította a kagylóba és hallottam a vihorászását.

-          Úristen!  Gratulálok és nincs de!

-          Nem vagyok felkészülve az apaságra – mondta tettetett szomorúsággal. Hiába játssza meg magát előttem, tudom, hogy nagyon örül.

-          Ugyan cicus, soha senki nincs felkészülve arra, hogy szülő legyen – mondom nyugtatás/biztatásképpen.

-          Mondja ezt a huszonkét éves Sidney, aki facér!

-          Úgy beszélsz, mint a meleg haverom André – kuncogtam. Tényleg úgy beszélt, még a hanglejtése is olyan volt. El kellett hessegetnem ezt a gondolatot, mert tudtam, ha elkap a nevetés és nem fogom tudni abbahagyni.

-          Akkor túllőttem a célon.

-          Kicsit – mondtam nyugodtan, de közben félrehúztam a számat. – Na, mondd a második hírt.

-          Lizzie felhívott és találkozni akarnak veled – hangja komorra vált. Gondolom, nem ünnepelni jönnek a városba.

-          Ennek nagyon örülök. Nem is tudtam, hogy a városban vannak – tényleg örültem, még ha a hangomból nem ezt lehetett kiszűrni. Igazából féltem. Most először találkozunk a legutóbbi szerencsétlenkedésem óta. Abban nem kizárólag én voltam a hibás, de ez más lapra tarozik.

-          Hát igen. Csodálkoztam is, amiért engem hívtak fel és nem téged.  Mindegy. – sóhajtottam, miközben mondta a magáét – a harmadik dolog… Dana…

-          Mi az ördög van vele megint? – kérdeztem a legőszintébb felháborodással. Dana egy „barátnőm” az általánosból. Mindig hullámzott a kapcsolatunk, hol a legjobb barátnők voltunk, hol utáltuk egymást. Tiszta Gossip Girl a való életben. Néhány hete beugrott hozzám. Kicsit becsiccsentettünk és nem engedtem haza kocsival. Megágyaztam neki a vendégszobában.  Még mielőtt aludni ment volna, bementem hozzá a szobába, hogy nincs –e szüksége még valamire. Eközben skype-on beszélgetett egy régi ismerősével. Mivel nagyon jól ismeri az illemet (!)… bemutatott bennünket egymásnak. Leültem velük csevegni, hogy ne legyek udvariatlan.  Aztán Dana kiment a mosdóba, addig én ott maradtam vele. Rá kellett jönnöm, hogy egy jóképű sráccal beszélgetek, akit kb. öt perce ismerhetek, de kedvelem. Nem volt jó ez így. Aztán Dana visszajött én pedig kiálltam a képből. Nem hagyott nyugodni a srác. Tetszett a neve. Dallamos volt. Jensen Burke. Nem akartam szemét lenni, de még aznap este lecsekkoltam a Facebook profilját. Tetszett nekem a srác is, nem csak a neve, de semmi komolyabbra nem gondoltam, sőt semmire sem gondoltam vele kapcsolatban. Itt van nekem Will. Igaz, hogy sokat veszekedünk, túl sokat is, de mindig itt van velem, ha szükségem van rá.

-          Telebeszélte Liz fejét ökörségekkel és Liz most le akarja tépni a fejed.

-          Már csak ez hiányzott a tökéletes életemből! – kiáltottam fel. Az életem egy kicsit sem tökéletes és tényleg már csak ez hiányzott.

-          Nem tudok semmit, cicus. De sok szerencsét! – és ezzel le is rakta a telefont. Arcomat a két tenyerembe temettem. Legszívesebben sikítottam volna, a fejemet elkezdtem vadul rángatni ide-oda, mint egy őrült és elkezdtem nyüszíteni. Igen, nyüszíteni, mint a kis kutyám Stewie. Amint meghallotta, hogy „produkálom” magam felugrott mellém az ágyra és kaptam egy nyálas puszit az arcomra. Most nehogy egy kis Yorkshire-t képzeljetek el! Az én gyönyörűségem egy szürke dán dog. Elég apró termetű vagyok, ezért bámulnak meg bennünket a parton, ha kiviszem Stewie-t futni. Ha felállok, az orrát a mellem és a kulcscsontom közötti részhez tökéletesen hozzá tudja dörgölni a legkisebb erőfeszítés nélkül is. Most például… a puszi után kinyitottam a szemem – persze, csak az egyiket – és amit láttam, az Stewie csöpögő nyála volt. Két kezemmel eltakartam az arcom, hogy minél kevesebbet kapjak kedvencem aznapi ebédjéből, amikor meghallottam a hangot. Üzenetem jött! Gyorsan megfordultam Stewie lábai között és közelebb húztam a notebookomat. Stewie nyála továbbra is csöpögött a nyakamba, de nem érdekelt, csak arra ügyeltem, a notebookom ne essen a Nyál áldozatává. Megnyitottam az e-mailemet. Elmosolyodtam.

Feladó: Jensen Burke

Címzett: Sidney C. Smith

Tárgy: Elfeledett éjszaka

Nos, Sidney! A tegnap estét, sőt az egész éjszakát nekem ígérted. Nem mondom, hogy nem éreztem jól magam, csupán szerettem volna az egész éjszakát veled tölteni. Úgy látom, hogy téged és a szerelmedet nem lehet egymástól sokáig távol tartani.

Jensen

UI: Remélem, mihamarabb tudunk beszélni

Elnevettem magam. Még hogy engem, meg a szerelmemet! Imádok aludni és lustálkodni, az igaz. De azért nem nevezném… de, végül is a szerelmem. Bele is kezdek a válaszba. Míg azon törtem a fejem, mit is válaszolhatnék, ami még határon belül van, a drága kis kutyuskám egyre jobban halmozott el a kézzel fogható szeretetével. Ekkor beugrott valami.

Feladó: Sidney C. Smith

Címzett: Jensen Burke

Tárgy: Én és a szerelmem

Tudod, Jensen, a köztünk lévő szerelmet nem győzi le semmi.  Mármint az alvás és a köztem tomboló hatalmas érzelmeket. Soha nem válunk el egymástól túl hosszú időre. Sajnálom, hogy nem jött össze a dolog, megígérem, legközelebb több kávét iszok majd.

UI: Remélem, este újra beszélünk.

Sóhajtottam. Tudtam, hogy van barátom, tudtam, hogy nem helyes, mit teszek. Sosem szerettem több vasat tartani a tűzben. Most valahogy, vonzott a dolog. Will imádnivaló, és mindent megteszek érte, amit csak tudok, de Jensen tudná igazán megadni azt, amire vágyom. A minap megkérdezte, hogyan szeretek csókolózni! Mit mondhattam, mit tehettem volna? Leírtam neki. Leírtam mindent, pontosan úgy, ahogy a kapcsolatunkból ez hiányzik. Soha nem akartam megbántani őt. Évek óta a legjobb barátom volt. És most tönkretettem azzal, hogy hagytam, hogy megcsókoljon. Milyen normális ember tesz ilyet? Nem gondoltam semmire. Semmi olyanra, ami ne történhetne meg. Elég realista vagyok, főleg azok után, amint keresztülmentem nem túl hosszú életem során. Tudtam, hogy meg kell ragadnom az alkalmat, minden lehetőséget kiaknázni, ha boldog akarok lenni. Csak egy baj volt. Kezdtem beleszeretni Jensenbe. Azon gondolkoztam, hogyan fogom megmondani Willnek, hogy… nem biztos, hogy nekem is megfelel ez az egész így, ahogy van. Én sem értettem magamat, nem vártam volna el senkitől, hogy megértse. Rezgett a telefonom. Egy SMS. Willtől.

Jól érzed magad, kicsim? Kathy és a többiek várnak rád a Starbucksban a Silver Ridge Ave és a Glendale Blvd sarkán.

Szeretlek!

Szinte nem is gondolkodtam. Belekezdtem a válaszba:

Persze, nem érzem teljesen jól magam. Eljönnél értem? Én is szeretlek!

Mi a francot művelek? Pont most írtam le neki, hogy szeretem. Miért is lehetne minden tökéletes? Esküszöm, néha eszembe jut, mi lett volna, ha tényleg én maradok abban az autóban, ami a szakadék aljában kötött ki. MIÉRT? Sidney – féle elmélet: Ha nincs problémád, gyárts magadnak! Általában eszerint élek.

            Ültem az ágyon, Stewie az ölemben feküdt. Némán bámultam magam elé, pislogás nélkül és kedvencem buksiját simogattam. Egyszer csak felkapta a fejét és eszeveszettül elkezdett az ajtó felé rohanni. Nincs kutyaajtó. Nem probléma, Stewie tudja, mit kell ilyenkor csinálni. Csendben ül, és vár.

Odasétálok a hálószobám ajtajához, nekitámaszkodok az egyik vállammal az ajtónak, másik kezemet pedig az állam alá teszem. Megtámasztom, hogy ne legyen hideg az ajtó rámája. Figyelem Stewie-t. Nyitódik az ajtó. Én persze már tudom, ki jött, de a kis szőrpamacs nem tudja. Amint meglátja Will cipőjét ráugrik Willre. Will sem az a tipikus testépítő, ezért egy kicsit hátrahőköl, mikor Stewie támadásba lendül ellene.

-          Stewie, fuj! – mondtam mosolyogva. Odamentem Willhez, adtam az arcára egy puszit, miközben megszabadítottam Stewie szoros ölelésétől. – Gyere, ülj le!

-          Nem, nem. Öltözz és megyünk.

-          Na, csak egy pillanatra – kérleltem, de nem akarta beadni a derekát. Egyik pillanatban még ott állt előttem a másik pillanatban már az ágyon feküdt. Amint Stewie észrevette, hogy Will az ágyon fekszik ő is úgy döntött, letelepedik… Willre. Felnevettem. Néztem őket. Eszembe jutott, hogy nem helyes, amit teszek. Tudtam, hogy ennek csak egyféle vége lehet. Kicsit elszomorított, hogy így alakultak a dolgok. Miről is van szó? Sehova sem alakulnak a dolgok! Jensen egy aranyos srác, jókat beszélgetünk. És kezdek belezúgni. Míg én bambán gondolkoztam, Will lázasan nyomkodta ütött-kopott telefonja gombjait. Rámosolyogtam, de nem is figyelt rám. Kikaptam a kezéből a telefont. Mikor megláttam A NEVET a kijelzőn, azt hittem, megetetem Willel a telefont. Letettem az ágyra Stewie mellé. Nem szóltam egy árva szót sem. Bementem a szobámba és átöltöztem. Felkaptam magamra egy lenge nyári ruhát, a nyakamba egy égszínkék nyakláncot tettem és felkaptam a kedvenc karkötőmet, amin a végtelenség jele van. Kiértem a nappaliba, Will ült és még mindig pötyögött. Ez csak olaj volt a tűzre. Megfogtam a kocsi kulcsot –nem csak az enyémet, Willét is, természetesen és kisétáltam az ajtón, mint egy díva. Tudom, hogy Will imád feldühíteni, de ezt nem kellett volna. Hátrapillantottam és akkor láttam, hogy Will észrevette, hogy nincs ott a kulcs, ahol hagyta. Felpattant az ágyról és keresni kezdte. Amíg ő el volt foglalva a kereséssel, én beültem az autójába és gázt adtam. Mikor elindultam, Will rohant ki az ajtón, mire én elhajtottam. A kávézó elég messze van a házamtól, vagy gyalogol, vagy hív taxit.  Velem nem fog szórakozni senki! Még Will sem.

***

Kora reggel van és valaki dörömböl az ajtón. Alig bírok kimászni az ágyból. Ha a postás az, akkor közelebbről is megbarátkozhat az öklömmel. Mi a fészkes fenének kell ilyen vadul nyomni azt a csengőt?! Az ajtóhoz megyek. Előszedem minden kisfiús bájamat és kinyitom az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre nem a postás az.

-          Mi a …? Kathy?

-          A cikk!

-          Miről karattyolsz?

-          Az újság! Amit elrejtettünk Sidney elől.

-          Megnyugodnál végre? Végül is szombat kora reggel van!

Kathy szaggatottan lélegzik. Szemmel láthatóan alig kap levegőt. Kimegyek a konyhába. Amíg azon gondolkozom, hogy mit is inna Kat, az alatt az idő alatt előkapom a tejet a hűtőből és a müzlit a konyhapultról. Reggelit készítek magamnak Azt hiszem hozok neki egy pohár szénsavas ásványvizet.

-          Minden oké? – kérdezem, bár kissé aggódom. Kikapja kezemből a poharat és vadul belekortyol.

-          Egy június 9.-i nap az Úr 2007. esztendejében. Fényt derítünk egy tragikus baleset valódi lefolyására!

Minden bizonnyal a baleset okozója maga Richard Carter volt. A sofőr holttestét nem találták meg, a helyszínélők állítása szerint Richardnak esélye sem volt a túlélésre. Ellenben! Erre az állításra az „áldozat” szülei rácáfoltak. Két nappal ezelőtt a Carter család közölte, hogy Richard életben maradt. A New York-i közkórházban ápolták közel másfél évig, ahol többé-kevésbé rendbe is hozták. Az agyi sérülései miatt emlékei többségére nem emlékszik. Tisztában van személyiségével, gyerekkorával, lakhelyével, de az elmúlt 5 év eseményeire egyáltalán nem emlékszik.

Az orvosai elmondásai szerint az emlékezete visszatérése valószínűtlen. Ebben az esetben az emlékei csak másodlagosan működnek, ami azt jelenti, hogy álomszerű képekben emlékszik rá. A fő dolog viszont az, hogy valamiféle csoda folytán életben van. A…

-          Elég! Kérlek, hagyd abba! El kell tűntetni mindent, ami bizonyítékul szolgálhat.

-          Nem hinném, hogy az olyan könnyű lesz – mutat a lapos képernyős tévém felé.

-          Még szerencse, hogy Sidney nem szereti a tévét.

-          Apropó! Hol van Sid? – kérdezi tágra nyílt szemekkel. Kathy beijedt, hogy Sid itt aludt. Mosolyogtam.

-          Az előbb beszéltem vele telefonon. Otthon volt. Azt mondta, a törzshelyünkön találkozunk.

-          Tökéletes. Will tud Jensenről?

-          Nem. De Liz igen. Örülök, hogy Sid boldog, és ki…

-          Azt meghiszem, de abban ne legyél biztos, hogy ez Lizzienek is annyira bejön a helyzet, mint nekünk.

-          Ezt hogy érted? Tudod, cicám, nem vagyok otthon a csajos ügyekben.

-          Lizzie oda van Jensenért és Will is bejött neki – még szerencse, hogy előbb lenyeltem a müzlit, különben most nyeltem volna le a kanalat is.

-          Erről mi miért nem tudunk?

-          Lizzie próbálta titkolni, de előttem nem sikerült. Sidnek nem merte elmondani, félt a reakciójától. De szerintem, ha tudta volna…

-          Kathy, szerintem ez most kisebb probléma, mint az, hogy anyámék előlem is titkolták a bátyám hollétét, kilétét és azt, hogy egyáltalán életben van.

-          Oké, igazad van – beletúr a hajába, s közben fejét vakargatja. Ha nem ismerném, azt gondolnám, valamin keményen töri okos kis buksiját.

-          Koncentrálhatunk a Rick - ügyre!

-          Mit akarsz csinálni? – vonja fel kérdőn a szépen ívelt szemöldökét.

-          Elmegyek anyámékhoz!

-          Oké, mehetsz. De nem nélkülem!

***

Kiszállok az autóból és odasétálok Aadenhez, aki a teraszon üldögél egymaga.

-          Hé, Aaden – mosolygok rá és adok az arcára két puszit. Megölel – ne ilyen erősen, fáj!

-          Bocsi, elfelejtettem. Kathy és Liz elugortak valami táskáért. Hosszú sztori. Will hol van?- megvontam a vállam – Elvégre is azért küldtem el, hogy elhozzon téged.

-          Hosszú sztori – legyintettem és jeleztem a pincérnek, hogy a szokásosat kérem. Elég hosszú idő telt el azóta, hogy nem beszéltem a csajokkal. Tudom, mi lesz a reakciójuk, ha meglátnak. De először Will lesz az, aki nem hagyja majd szó nélkül a történteket, mivel pont ebben a pillanatban szállt ki a taxiból. Ránéztem Aadenre és sóhajtottam egyet. Will kezében volt a telefon és lázasan magyarázott. Mikor hallótávolságba ért, hallottam, hogy a munkahelyéről keresik.

-          Értem. Akkor viszont hallásra! – és lecsapta a telefont. Látja, hogy szeretném tudni, mi dühítette fel még nálam is jobban. Ismer annyira, hogy tudja, nem fogom megkérdezni, ezért folytatta is – Csak a munka. Módosítanom kell egy-két jegyzőkönyvet. Nem tudom, miért nem „emlékeztek” a dolgokra akkor, amikor kellett volna. – Szemmel láthatóan idegesebb, mint ahogy hagytam. Nem akarok belefolyni a munkájába, de nem szeretem őt így látni. Legalább is a munka miatt nem.

-          Van határidő? – kérdeztem kissé bátortalanul s kortyoltam egyet a kávémba. Nem akartam nyilvánosan veszekedni, ezért inkább meghúztam magam.

-          Szerencsére nincs. Csak az a baj, hogy még egyszer ki kell hallgatnom az érintetteket. És attól tartok, bírósági ügy is lesz belőle. Ha szerencséjük van, akkor a rendőrség nem akaszt a nyakukba egy pert a nyomozás akadályozásáért és bizonyítékok eltitkolásáért.

-          Hű, ez komolynak hangzik. Még anno tanultam róla valamit az egyetemen. Ezért börtönbe is kerülhetnek!

-          Bezony! De hagyjuk a munkát, mesélj, mi van veled Aaden!

-          Hát…  Jade babát vár!

-          Haver, gratulálok! – míg a fiúk beszélgettek én meg nézegettem a járókelőket Kathy és Lizzie is megérkezett.

-          Sziasztok! – mondták egyszerre. Kathy nem bírta tovább a fiúkat hallgatni, ezért megtörte a nem túl nagy csendet.

-          Jobban vagy már, Sid?

-          Semmi bajom. Szerencsére megúsztam pár karcolással – arcomra erőltettem egy mosolyt. Már hogy lennék jól?! Tönkreteszem a saját életem.

-          Ez nem úgy néz ki, mint egy karcolás – Will elhallgatott és felém fordul. Óvatosan hozzáér az államon lévő sebhez, mire én elhúzódok az érintésétől.

-          Jó. Még három helyen van mélyebb seb. A karomon, a csípőmön és itt – mutattam az államra, de eszemben sem volt hozzá érni.

-          Hogy lehettél ilyen felelőtlen? – mondta Lizzie olyan hangsúllyal, amiből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy az sem érdekelte volna, ha… bele se gondolok.

-          Nem figyeltem, kerestem a táskámban a mobilom. Leléptem a járdáról és egy sportkocsis selyemfiú pedig elütött.

-          Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni – magyarázkodott Will és szúrós tekintetét rám szegezte.

-          Nem kell magyarázkodnod – intett Aaden, majd mosolygott. Már látta a gyülekező esőfelhőket a fejünk felett.

Újabb hívás érkezik Will szolgálati telefonjára. A kis félrelépésem óta hiányoztak már a régi barátok. Amíg a kórházban voltam, legalábbis az első napokban a többiek is meglátogattak. De ezek a látogatások egy idő után befejeződtek. Ritkábban hívtak, mostanra már csak Kathyvel tartom a kapcsolatot. Nem tudom, mit tettem, amivel ezt érdemlem.

-          Sid! – zökkentett ki Will az eszmefuttatásomból.

-          De jó – mondtam és mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Sid, beszélhetnék veled négy szem közt? – rontott nekem Lizzie.

-          Persze – felálltam, s megszorította az eltört karom – óvatosan, ez még fáj!

-          Ja, bocs – vetette oda lazán – Jensenről akarok veled beszélni. Szakíts meg vele minden kapcsolatot. Nem akarom, hogy közöd legyen hozzá.

-          Igen. Mit akarsz ezzel mondani?

-          Tudom, hogy mi van közted és közte!

-          Lizzie! A barátnőm vagy, de nem mondhatod meg, hogy kivel találkozhatok és kivel nem!

-          Jensennek menyasszonya van! – csattan fel.

-          Mi? Neeeem, – mosolyogtam rá, részben azért is, hogy elrejtsem csalódottságomat .

-          Aha. Szóval nem hiszel nekem. Oké. Remélem, nem fogsz pofára esni – jelentette ki  túlságosan is őszintén. Pislogott kettőt, sarkon fordult és elrohant. Értetlenül néztem a többiekre, akik ugyanolyan kifejezéstelen arccal meredtek rám. Kivéve talán Willt – ő mintha mulatságosnak találta volna az egészet.

Vallomások ( 8. rész)

-          Sidney?!  Told ki a nagy seggedet a vízből! – szólt Will, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Lubickoltam a tengerben, élveztem, hogy minden oldalról víz vett körül. Ha nem ittam volna, talán zavarna, hogy nem látom mi van a lábam alatt.

-          Sid! Gyere már fel! Nem fogok beugrani utánad, ha görcsöt kap a lábad. Meg fulladhatsz egyedül! – tudtam, hogy nem fogja sokáig kibírni. Sosem szerette, ha ignorálják. Gondoltam, kicsit ráijesztek.

-          Ahogy akarod – mondtam és ismét a víz alatt voltam. Abban a pillanatban imádtam a tengert. Kiúsztam a partra és megpróbáltam beosonni Will mellé. Teljesen halk voltam, észre sem vette, hogy ott állok mögötte. Elfolytok egy nevetést, nem bírtam volna sokáig. Will kétségbeesetten fürkészte a tengert. DE sehol nem látott. Ekkor megszólalt:

-          Sidney? Élsz még? Ne akard, hogy utánad menjek! – a cipője már nem volt rajta, az ingjét pedig egy határozott mozdulattal lerántotta magáról és hátrafelé dobta. Elkaptam az ingét, felvettem magamra és észbe kaptam, hogy már a nadrágjától is megszabadult.

-          Istenem, nehogy levedd azt is – kuncogva mondtam Willnek – De ezt köszönöm! – mosolyogtam és megigazítottam magamon az ingét. Nem tudtam megállni, hogy ne folytassam: Rajtad felső nincs, rajtam alsó. Azt hiszem ez így fair.

-          Oké. Most már hajlandó vagy leülni mellém? – csak bámultam rá majdhogy nem tátott szájjal, felhúztam a szemöldököm, kiöltöttem a nyelvem és kissé ráharaptam. – Nem a kezedet kértem meg, Sidney.

-          Haha – kezdtem el gúnyosan nevetni és ledobtam magam Will mellé. A tekintetem akaratlanul is elidőzött tökéletesen kidolgozott felső testén. Oldalra fordítottam a fejem és Will hangosan felnevetett. Kezei még mindig összekulcsolva pihentek a térdén, miközben jóízűeket nevetett a reakcióimon.

-          Tudom, hogy nem semmi. Évekig dolgoztam rajta. De! Te sem panaszkodhatsz.

-          Ó azt a mindenit. Te sem vagy egocentrikus típus, igaz?

-          Úgy csinálsz, mintha nem ismernél. Milliószor elmondtam neked, hogy sokkal jobban ismersz, mint bárki más.

-          Tudom, tudom – mosolyogtam rá és beletúrtam a bal kezemmel a vizes hajamba. Szerencsére Los Angeles nem olyan, mint Seattle, Portland vagy a szülővárosom Chicago. Itt még éjjel is kellemes az idő. Nem fázom, sőt… ha nem úsztam volna egyet, most tuti, hogy melegem lenne.

-          Tudod – tudod. Persze. Mégsem viselkedsz úgy sosem! – a kezei már nem összekulcsolva pihentek. Egyik kezével támasztotta magát, másik karját a térdére helyezte. Felém fordult. Egy kicsit megijedtem, bár ismertem Willt, halványlila fogalmam nem volt, hogy mire készül. Féltem, hogy megint megcsókol, és nem fogok tudni uralkodni magamon. Sidney?! Mi a frászról hadoválsz? Az imént még Mason forró csókja járt a fejedben, most pedig már azon gondolkozol, hol fog megtörténni a dolog Willel? Szégyelld magad kisasszony! Hallottam a belső hangot. Részben igaza volt. Csak az a nagy helyzet, hogy nem voltam őszinte magammal sem. Hogy’ lehetnék őszinte másokkal, ha magamnak is hazudok? Will volt az első „pasim”. Vele csókolóztam először. Ő volt az első fiú, akivel együtt aludtam. Ő volt az első fiú, aki szakított velem. Neem, az első szexuális élményemet nem vele éltem át. Az más lapra tartozik. Mindig is fontos volt nekem. Talán túlságosan is… talán sosem vettem észre, mennyire oda van értem. Talán sosem mertem magamnak bevallani, hogy több nekem, mint egy átlagos barát. Sidney! Te teljesen megőrültél! Igen, sokszor én is ezt gondolom magamról.

-          Sidney! – mordul rám Will – Miért lóg ki egy üveg a táskádból?

-          Ő… - megvakartam a nyakamat – az úgy volt, hogy…

-          Csajszi! Most látlak olyannak, amilyen anno voltál. Úgy értem Rick előtt. Kapd elő azt az üveget és lássunk neki – mondta lazán és a megvonta a vállát. Mikor észrevette, hogy nem reagáltam, elnevette magát és kihúzta az üveget a táskámból. Az volt a legnagyobb baj, hogy nem tudtam mit akarok. De annál inkább tudtam, hogy mit NEM akarok. És nem akartam játszani Will érzéseivel. Belegondoltam, visszaemlékeztem. Will ott volt velem végig. Volt, hogy palacsintát sütött nekem, együtt néztünk filmet és elaludtam a mellkasán. Ó. Te. Jó. Ég. Levette az üvegről a kupakját és felém nyújtotta: Hölgyeké az elsőbbség. Megfogtam az üveget, a számhoz tartottam és annyit ittam belőle, amennyi a számba belefért.

-          Mintha hat évvel ezelőtt lennénk – elvette tőlem az üveget és ivott egy kortyot. Miután lenyelte, folytatta tovább – Tudod, mikor sms-t írtam és a végén az állt, hogy szeretlek, azt úgy is gondoltam. Sidney, te egy bomba nő vagy! Hülye lennék, ha elengednélek – nem tudtam ehhez mit szóljak. Egyik felem a karjába ugrott volna és rögtön letolta volna a bugyiját, de a másik, a reális felem azt mondta, ne kapkodjak el semmit.

-          Hát… az elmúlt két évben bizonyíthattam, hogy milyen bomba nő vagyok – mondtam kissé elkeseredetten.

-          Hé, ezt bóknak szántam – közelebb húzódott hozzám és átkarolt – Hű, csurom víz vagy! – figyelmen kívül hagytam az utolsó mondatát. Úgy csinált, mintha nem látta volna, hogy úsztam a tengerben. Nem akartam bunkó lenni, ezért fáziskéséssel, de válaszoltam:

-          Ez esetben ilyen... bókot sem kaptam még.

-          Attól tartok, be kell érned az ilyen bókjaimmal. – megvonta vállát és még közelebb húzódott. A szívem elkezdett eszeveszettül kalapálni, mintha életveszélyben lennék. Will közelebb húzódott az arcával is. Kezébe vette az üveget és megfogta az arcomat. – Tudom, hogy mindig ki akartad próbálni, csak a férjecskéd nem engedte! – sóhajtottam egyet és belekezdtem volna a mondanivalómba:

-          Soha nem voltam a kutyája! Mindig azt tettem, amit akartam! Ha… - de ekkor Will közbeszólt: Igen? Még mindig nem látod? Ennyire nem lehetsz vak! Amikor Melani szülinapja volt, mennyit voltál ott? Amíg Rickkel voltál, hányszor találkoztuk én beszélgettünk? Emlékszem rá, hogy annyira féltékeny volt, hogy nem beszélgethettél más fiúkkal, a buszon nem ülhettél más fiú mellé, sőt… amikor a színjátszó körrel adtátok elő a Between or Beyond[1] c. darabotokat, amire két teljes évig készültetek. És volt az a jelentet, amikor Keith- szel ölelkezve kellett táncolnod a végén… mikor Rick meglátta… a reakciója… még most sem látod? – csak pislogtam és tátott szájjal néztem magam elé. Ennél hidegebb, fagyosabb szembesítést még sosem hallottam. Tudtam, hogy igaza van. Sajnos, nagyon jól tudtam.

-           Nyugi, nincs semmi különösebb bajom azzal, hogy vak voltál. Azzal van bajom, hogy még mindig nem látsz!

-          Örülök.  – mondtam szárazan, de valójában kicsit sem örültem.

-          Ennyi? – nézett rám hatalmas zöld szemekkel. Nem értette. Ismert, tudta, hogy imádok vele veszekedni, tudta, hogy ha nem tetszik valami, akkor belebokszolok a vállába vagy tarkón csapom.

-          Ennyi. Miért mit vársz még? – kérdeztem tőle, s közben a kezemet a szám elé tettem. Visszafojtottam a sírást.

-          A véleményed – mondta halál nyugodtan.

-          Az a véleményem, hogy te egy barom vagy! Ami volt, az volt.

-          Én vagyok a barom? – kérdezte mosolyogva. Őszintén mosolyogott, majd hangosan nevetett.

-          Mégis mi olyan nevetséges? – felálltam és odasétáltam a szikla pereméhez – Elegem van abból, hogy mindenki Ricket hibáztatja! Hagyd már őt, nyugodjon békében! Különben is, már nincs itt, vége van. Elhagyott!

-          Sidney, nem voltál boldog mellette!

-          Nem voltam boldog? Én nem voltam boldog? Azt hittem, hogy megtaláltam álmaim férfiját! – kiabáltam vele. Kiabáltam és közben a sírás kapkodott. Elhallgattam, nem folytattam tovább. A tenger felé fordultam. Mély levegőt vettem és gyűjtöttem az erőmet, hogy elmondjam Willnek mit is gondolok. Ám, nem volt olyan könnyű, mint amilyenre számítottam. Megfordultam. Ekkorra már Will is állt, és a nadrágját igazgatta.  Az ingére mutatott és jelezte, hogy kéri vissza. Úgy tettem, mintha nem érteném.

-          Sandi küldött egy sms-t. Mennem kell.

-          Te most viccelsz! 

-          Miért viccelnék? – tette hozzá olyan mértékű közömbösséggel… rá sem lehetett ismerni. Vállát megvonta és elindult lefelé a szikláról. Utána mentem, de nem szóltam semmit. A gondolataim össze – vissza cikáztak, attól féltem, hogy áttörik a koponyámat. Egyre sebesebben loholtam Will után. Már a tengerparton voltunk, próbált elmenekülni előttem, de eszébe se jutott volna elfutni. Elkaptam a kezét és visszarántottam.

-          Te! Komolyan? Itt hagysz engem azért a riherongyért? – kérdeztem tőle, s láttam, hogy bántotta a szóhasználatom.

-          Miért lenne riherongy?

-          Annyira naiv vagy! Tudod mit?! Inkább menj… - megfordultam és elindultam vissza a klubba. Vagyis elindultam volna, de először Will fogta meg a kezem, másodszor… majd szép sorjában. Will megfogta a kezem és nagy vigyorral húzott magához. Kapálóztam, próbáltam kiszabadulni az öleléséből, de nem ment. Mindig is tudtam, hogy sokkal erősebb, mint én, de sosem tudatosítottam. Egészen mostanáig.

-          Igen, Sandi sms-t írt, de sosem hagynálak itt csak azért, mert ő kérte. Tudom, hogy egy ringyó, nem kell felvilágosítanod vele kapcsolatban. De tudod, hogy’ van vele az ember…

-          Tudom, ki ne mondd! – még halkan mondtam. Mikor már vagy negyed órája kapálóztam a karjaiban elkezdtem ordítani: Azonnal engedj el te disznó!

-          Szeretem, amikor ilyen nevekkel illetsz – mondja, és nevet tovább. Ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy végleg elfusson a méreg.

-          Engedj el, vagy sikítok! – belenéztem a szemébe, de sokkal jobban szórakoztattam, mint eddig.

-          Sikíts, ha mersz! – és azt gondolta, hogy nem merek torkom szakadtából sikítani. Ó dehogy nem!

-          Segítség, segítség! Ez az állat nem akar elengedni! Segítség! – Will egészen meglepődött, hogy sikítottam.  Engem ennyire nem lepett meg. Tudniillik, amikor dühös az ember, még én is, képes olyan dolgokra, amire általában nem. Hosszas kiáltozásom sikerrel járt. Arra jött egy… ismerős alak. Azt hiszem Mason volt az. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ez a sikoltozás. Abban az esetben az lett volna, ha nem Mason hallott volna meg.

-          Will, azonnal engedj el! Olyan vagy, mint egy óvodás!  - súgtam a fülébe. Ő nem láthatta, hogy valaki közeledik – Will, valaki jön! Kérlek, nem akarok balhét.

-          Elengedlek, ha megcsókolsz! – jelentette ki merészen. A helyzet adta magát. Mintha tudta volna, hogy Mason közeleg. Valószínűleg látta a csókcsatámat Masonnel, és – 100%-ra biztos vagyok benne - nem tetszett neki. Haboztam. Sok-sok éve először haboztam vele kapcsolatban. Bármikor hívott, írt… felpattantam és rohantam hozzá. Sokszor nem számított, hogy ki az, akin át kell gázolnom, csak oda akartam érni hozzá. ÉN EGY VAK TYÚK VAGYOK! Nem baj… végül is mondják, hogy vak tyúk is talál szemet. És lehet, hogy pont most találtam meg a szemem. Rick nem szerette, ha Willel vagyok. Már értem miért. Mindig is vonzódtam hozzá tudat alatt. Azt mondják, hogy egy nő sosem felejti el első szerelmét. Így igaz. Mosolyognom kellett. Belenéztem Will szemébe és megcsókolom. Meglepődött. Honnan tudtam? Ugyan már. Ha valakit olyan régóta ismersz, mint én Willt… tudom, mikor lepődik meg. Nem viccelek. De az is megerősített, hogy lassan csókolt vissza. Élvezte, hogy végre, évek múltán is az övé vagyok. Szerettem őt, de sajnos túlságosan is ismertem őt ahhoz, hogy életem végéig vele maradjak. Nem az a fajta lány vagyok, aki elkövetné egymás után kétszer ugyanazt a hibát.  Nekem ez nem elég. Én vagyok az ostoba lány, aki nem tanul a saját hibájából. Pont ezért sosem tudom, mikor hibázok. Csak utána jövök rá… amikor már túl késő.

---

[1] Between or Beyond – egy iskolai színdarab címe, amellyel megnyerték a drámafesztivált