Balszerencse (10. rész)

Megfordultam, szinte tátott szájjal néztem a többiekre. Megráztam a fejem, gondoltam ennél rosszabb már nem lehet. Aztán ki kellett, hogy ábrándítsam magam, a legrosszab még csak most következett. Nem akartam rá gondolni, de nem jártam sikerrel. Sóhajtottam és leültem Aaden mellé.  Ekkor a pillantásom Willébe ütközött.

-          Jössz, vagy taxizol megint? – szegeztem a kérdésemet Willnek. Láttam az arcán egy gunyoros mosolyt, de nem szólt semmit. Felkapta az asztalról a kulcsot és elkezdett rohanni az autó felé. Nem számítottam erre, ezért még csak mozdulni sem tudtam. Aaden kikerekedett szemekkel figyelt. Nyeltem egyet – Hogy az a…!

-          Ez meg mi volt? – és igen, kitört Aadenből a nevetés. Vacilláltam, hogy elmondjam-e neki, vagy megvárjam, hogy Willtől tudja meg.

-          SMS. Elvittem a kocsi kulcsokat és eljöttem Will autójával. SMS feladója: Sandi.  

-          Megint? – aggódó tekintettel rám meredt – Tudja, hogy tudod?

-          Nem.  És ez így is marad.  Szerintem meg tudok békélni vele, hogy egyszer félrelépett.

-          Sid… - kezdte bűnbánóan. Éreztem, hogy valami nincs rendben – nem csak egy alkalomról van szó.

-          Hogy micsoda? – leesett állal bámultam Aadenre. Soha nem gondoltam volna, hogy képes lenne rá, hogy megcsaljon. Lassan kinyitottam a pénztárcámat, kivettem belőle egy tízest és letettem az asztalra.  Visszadőltem a szék támlájára és elsüllyesztettem a tárcám a többi holmi között, ami a táskámban pihent.

-          Sidney nézd, én sze…

-          Ne – vágtam a szavába – folytasd! Azt hittem te vagy a legjobb barátom és még csak egy figyelmeztető mondatod sem volt, hogy a pasim épp a város parti kurváját döngeti. Hát kössz.

Felugortam a székből. Kikaptam a telefonom a táskám oldalsó zsebéből és elkezdtem keresni Ty számát. Írtam neki egy rövid sms-t ezzel a szöveggel:

Jó estét Ty! Azt hiszem, hogy az én pasim a te nőddel szokott kefélni. Puszi. Sidney S.

Elkezdtem bolyongani a városban. Fogalmam sem volt, hogy hány óra lehetett, csak azt tudtam, hogy millió csillag világít a fejem felett, én meg sétálok a város kellős közepén. EGYEDÜL. Ez volt az egyetlen szó, ami elborzasztott. Soha nem akartam egyedül maradni. És most mégis teljesen egyedül éreztem magam. Hirtelen hangot hallottam. Egy részeg öregember esett bele a kukába. Ha a szívemre hallgattam volna, odamegyek és segítek neki. Viszont a józan eszemre hallgattam és inkább mentem tovább. Vagyis csak mentem volna tovább, de egy bár előtt találtam magam. Bementem. Leültem a pulthoz és kértem egy tequilát.  A jóképű latin-amerikai, feltehetőleg mexikói pincér rám kacsintott és mutatott a pult végénél unatkozó alakra. Mindig is tetszettek a kreol bőrűek, ezért a pincérre mosolyogtam és udvariasan biccentettem a pult végénél ülő férfi felé, így jelezve, hogy köszönöm az italt. Belenéztem a pohárba és megittam a benne álló folyadékot. Még vagy hétszer eljátszottam ugyanezt, már kértem volna a nyolcadikat, amikor a pincér megszólalt a hátam mögül.

-          ¡Señorita, kérem lassan menni kéne! Már be kellett volna zárnom. Jöjjön kikísérem – és lesegített a bárszékről, majd karját az enyémbe fonta. Mikor kiértünk, bezárta az ajtót és felém fordult. Amikor elegedte a karomat, majdnem elestem. Elkezdtem zavartan vigyorogni.

-          Táncolni szeretnék! &Bailamos! – mondtam a srácnak, aki elmosolyodott, de nem szólt semmit. Egyelőre… a telefonját piszkálta. Pár pillanat múlva a srác telefonja megszólalt. Felvette a telefonját és mosolyogva beleszólt:

-           ¡Hola amigo! ¿Dónde estáes?¡Muy bien, un momento y... claro! – letette a telefont és mélyen a szemembe nézett – ¡Vamos a bailar chica! – belém karolt és folytattuk az utunkat. Nem kellett sok spanyol tudás ahhoz, hogy megértsem, elvisz táncolni. Bő húsz perc séta után megálltunk a Grande Salsa előtt. Néztem a feliratot és elmosolyodtam. Mikor észrevettem, hogy a pincérsrác már jóval előttem járt. Elindultam utána, de bámészkodtam. Szinte észre sem vettem, hogy megváltozott itt valami, talán a festék, ugyanakkor azt sem vettem észre, hogy időközben a pincérsrác megállt előttem, így teljes erőmből beleszaladtam a srácba. Rámosolyogtam, de ő végignézett rajtam és csóválta a fejét. Ekkor tett egy határozott lépést felém és letépte a szoknyám alsó részét.

-          Mi a fenét csinálsz macsókám! Ez volt a kedvenc ruhám!

-          NE mérgelődj táncos maca, – hallok egy ismerős hangot a hátam mögül – így dögösebb! – épp azon voltam, hogy megfordulok és lekeverek a szemtelen köcsögnek egyet. Ehelyett, mikor megfordultam David állt mögöttem. Elnevettem magam.

-          Még hogy táncos maca! –mondtam tettetett sértődöttséggel – Örülök, hogy látlak.

-          Én is – kacsintott rám és kacéran mosolygott – bemutatnálak a barátomnak. Pablo ella es Sidney. – Pablo kézcsókkal üdvözölt. Mikor újra a szemembe nézett átvettem a szót Davidtól és bemutatkoztam.

-          Me llamo Sidney. – és rákacsintottam a srácra – Légyszi, váltsunk vissza az én anyanyelvemre, nekem a spanyol nem megy úgy, mint nektek.

-          De mégis csak ragadt rád valami a kultúránkból – mondta David és elkezdett a táncparkett felé húzni.

Miután bezárt a klub, elindultam taxit fogni. Eszembe jutott, milyen volt a város, amikor először jöttem ide. Nem is gondoltam volna, hogy végleg ide költözöm. Szeretem ezt a várost és szeretem az itteni barátaimat is. Megállt mellettem egy taxi, beszálltam, de nem akartam még haza menni. „A Silver Lake parkhoz legyen szíves”. Lassan haladtunk a város kanyargós utcáin át. Néztem a fényeket, a házakat. Minden csendes volt, nyugodt. Egy-egy helyen égett a lámpa. Elszomorodtam.  Mindig én vagyok az engedő fél. Én bocsátok meg először, elnézem, ha a másik hülyeséget csinál. Innentől kezdve ez megváltozik. Stewie jutott eszembe. Basszus! El is feledkeztem a kutyámról. Remélem, nem éhezik!

-          Hölgyem! 30 dollár lesz! – mondta bunkón a taxisofőr. Kezébe nyomtam a pénzt és kiugortam a kocsiból. Leültem a Silver Lake partjához egy padra. Néztem a vizet. Épp olyan csendes volt, mint a város. Gondolkoztam. Will jutott eszembe. Átfutottak az agyamon a vele kapcsolatos emlékek. Fájt, hogy pont ő az, aki nem egyszer hátba szúrt, elárult, a szemembe hazudott. Az a Will, akit gyerekként ismertem meg eltűnt. Ragaszkodtam hozzá, túl értékes volt nekem ahhoz, hogy elveszítsem, részben ezért is mentem bele, hogy próbáljuk ki, tartogat-e nekünk valami meglepetést a sors. Valamit, a túl a barátságon című fejezet alatt a nagykönyvben. De ott semmi nem volt. Sós könnyek csorogtak végig az arcomon. Ültem azon a padon és csenden sírdogáltam, mikor egy hatalmas szürke kutya termett ott előttem. Ott ült és kerek barna szemeit rám szegezte. A mancsát rátette a térdemre, mintha azt akarná mondani, ne sírj te, marha, az a gyökér meg sem érdemelt. Elkezdtem simogatni a kutyus buksiját, mire ő rám vetette magát és nyalogatni kezdett. Ugyan olyan volt, mint Stewie. Azzal a különbséggel, hogy ő lány volt. A távolban hallottam egy férfihangot, amint egy  nevet kiabál. Nagyon távoli volt, ezért még nem tudtam kivenni a kutya nevét. Ezt nem hiszem el! Hogy’ nevezhet el valaki egy kutyát Cosmónak? A könnyeim még mindig patakokban folytak az arcomon. Próbáltam erőt venni magamon, amire a kutya gazdája ide ér. Letöröltem a könnyeket az arcomról.

-          Megvagy! – ugrott rá a férfi a kutyára, majd rám szegezte tekintetét – Hölgyem, jól van?

-          Megvagyok, köszönöm – mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Egész biztos? Ha gondolja, Cosmóval haza kísérhetjük - erre elnevettem magam. A jóképű idegen furán nézett rám. Nem akartam bunkónak tűnni, ezért rögtön elkezdtem magyarázkodni.

-          Elnézést, csak fura név ez egy kutyának, nem gondolja? Egy koktélról elnevezni egy kutyát?

-          Maga nem állatbarát, igaz?

-          Ne vicceljen, nekem is ugyan ilyen kutyám van. Stewie-nak hívják – a férfi elnevette magát. Megsimogatta a kutyája hátát. Nem kellett nagyon megerőltetnie magát, csupán a kezét kellett kinyújtania. A férfi magas volt, bronzszínű hajjal és kék szemekkel áldotta meg a sors. Volt abban a szempárban valami, valami gyönyörű, de bújkált benne valami sötét, mintha magában hordozta volna az egész emberiség fájdalmát. Arcát egészen szögletesnek találtam volna, ha nem lett volna hosszabb haja. Az izzadt pólója alatt látszódott a kidolgozott felső teste.

-          Merre megyünk? – mosolygott rám az idegen.

-          A Kenilworth Ave-re.

-          Tökéletes, a másik utcában van a házam – mosolyogtam és egy gondolat fészkelt a fejembe. Ha itt lakik a szomszéd utcában, hogyhogy még soha nem láttam?

-          De, nem kell hazakísérni. Eltalálok egyedül is.

-          Ragaszkodom hozzá.  Nem minden reggel találok a parkban csinos nőket, akik szomorúan üldögélnek egy padon.

-          Sidney vagyok – mutatkoztam be a fiatalembernek. Az arca ismerősnek tűnt, de fogalmam sem volt honnan.

-          Joseph – mosolygott rám – Cosmót már ismeri.

-          Kérem, tegeződjünk. Szerintem egyikünk sincs még 30 fölött.

-          Ezt bóknak veszem – nevetett Joseph.

-          Annak szántam. Köszönöm, hogy hazakísért. Szia Cosmó – és megsimogattam a kutyát.

-          Nincs mit, Sidney. Remélem, minél előbb találkozunk – sarkon fordultak és elmentek. Nagyot sóhajtottam. Belenyúltam a táskámba és elkezdtem a kulcsom után kutatni. A mozdulattal, amivel kirántottam a kulcsot kiesett a tükröm és millió darabra tört. Na tessék Sidney! Most vár rád 7 szerencsétlen év. Ne aggódj, én nem megyek sehova – hallottam egy hangot a fejemben. Viszont hallottam egy másik hangot is. Stewie kezdett fülsiketítő ugatásba.  Felkaptam a tükör legnagyobb megmaradt darabját és a napi újságot. Kinyitottam az ajtót, Stewie majdnem fellökött.

-          Hé, haver! Ilyet nem csinálunk – mondtam halkan és lehámoztam a mancsait a vállamról. Stewie a ruhámat, vagyis annak maradékát szaglászta. Nem lepődtem meg, Stewie már rég nem volt más állatok közelében. A konyhába indultam, de egy pár cipőben majdnem orra estem. Will cipői. Ha az a szemét az ágyamban aludt levágom a tökeit! – figyelmeztettem magam. Nem mentem a hálóba, nem néztem meg hol van Will. Kinyitottam a hűtő ajtaját és kivettem a tejet. A szekrényhez mentem és előszedtem azokat az eszközöket, amik a müzli evéshez kellenek. Időközben belelestem Stewie táljába. Tele volt, ami enyhén szólva csodálkozással töltött el. Hozzáláttam a reggelimhez. Le sem nyeltem az első falatot, mikor Will kirohant a konyhába. Haja kócos volt, bőre szemmel láthatóan ragacsos volt az izzadtságtól. Úgy nézett ki, mintha fél napig egyfolytában szexelt volna valakivel. Az én lakásomban és az én ágyamban!

-          Jó reggelt! – mondtam vékony hangon, amit csak akkor használok, mikor valami nagyon nem tetszik. Ezt Will is észrevette. Nem szólt egy árva szót sem, elindult a kávéfőző felé. – Én is kérek egy lattét két cukorral! Hogy aludtál, SZÍVEM?

-          Netti hívott az éjjel. Aaden…

-          Jó, majd visszahívom - vágtam a szavába. Sóhajtott és elfordult a konyhapult felé. Néztem Will hátát és tudtam, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy sírjak, valamint az is eszembe jutott, amint Will eltakarodik a házamból csináltatok a konyhába egy konyhaszigetet, és az a két szoba, amit a gyerekeknek szántam… az egyik fitneszterem lesz, a másik pedig ebédlő. Tökéletes! Az ábrándozásomból az zökkentett ki, hogy William levágta elém a bögrét. Ránéztem, de nem szóltam semmit. Láttam a szemében, hogy kezd dühös lenni.  Lassan megittam a kávémat és továbbgondoltam a ház-átalakítási ötletemet. Az ablak alá teszek egy hatalmas szobai pálmát, hogy ne lássák a szenvedésemet. Kell egy futópad… kortyoltam egyet a kávémba, mikor észrevettem, hogy lassan kifogy.  És kell olyan izé is, amivel lábizmot varázsolhatok magamnak. Igen! Meg kellenek tükrök és súlyok.  Elkaptam az újságot az asztal közepéről és lapozni kezdtem.  Az utolsó korty kávémtól majdnem megfulladtam, mikor Will levágta magát a székre. A homlokán láttam az eret, amint kezdet lüktetni. Nem volt jó jel!

-          Csak nem arról a csávóról álmodozol, aki hazakísért reggel? – szegezte nekem a kérdését. Úgy éreztem, minta tőrt fogna a torkomhoz, és csak egy másodpercébe telne, hogy elvágja a torkomat.

-          Csak nem féltékeny vagy? – vágtam vissza Willnek. Elég gyenge volt, de per pillanat ez is tökléletesen megfelelt a célnak. MEg voltam zavarodva?! Fogalmam sem volt mi a célom. Az egyik felem - igen, most el lehet képzelni, hogy az egyik vállamon egy szolid, fehér hosszú ruhát viselő angyalka üldögél, szőke hajjal, az ÉN arcommal, az alakommal és egy glóriáva a feje felett suttog a fülembe - legszivesebben csendben maradna és hagyná, hogy a probléma magától megoldódjon. De a másik felem - az ördög, aki ugrál a másik vállamon, ha nem figyelek rá, akkor még hangosabban kiabál egészen addig, míg azt nem teszem, amit ő mondd, az ÉN arcommal parádézik, fekete hosszú hajjal és mini ruhában - meg van győződve arról, hogy úgy a jobb, ha még teszek rá egy lapáttal, és még jobban feldühítem őt. Egyszer ezt akarom, mászor azt... Esküszöm, előfordult már, hogy tudtam, mit akarok, tudtam, hogyan kell jót cselekednem, mégis az ellenkezőjét csináltam. Mintha a tudatommal nem lettem volna ura a saját testemnek. Mintha... valaki átvette volna az irányítást.

-          Én? Soha! - mondta Will és megvetően végignézett rajtam - Te, hogy nézel ki?

-          Hogy nézek ki? Rövid ruhám van, és akkor mi van? Azt hittem ezt szereted!

-          Úgy nézel ki, mint egy kurva! – kimondta. És kimondta. Felugrottam a müzlim mellől és egy hatalmasat lekevertem Willnek.

Azt gondolod, mert te vagy Sidney Smith, azt tehetsz, amit akarsz? – nem fogta az arca bal felét, meg sem rezzent. Elindultam a hálószobám felé. A könnyek már patakzottak az arcomon. Bevágtam magam mögött az ajtót. Mielőtt folytattam volna az utamat a fürdőszobába, kulcsra zártam az ajtót. Nem akarok Willel beszélni. Sőt, találkozni sem. Eddigi életem során többször találkoztam a mondattal, ami még mindig kiborít: „Azt gondolod, mert te vagy Sidney Smith, azt tehetsz, amit akarsz?”. És mindezt azért, mert tiniként úgy viselkedtem, ahogy. Mindennek meg van a maga oka. Nekem is meg volt az okom, amiért úgy éreztem, a legjobb védekezési módszer a támadás. Mindig meg akartam védeni magam, még akkor is, mikor csupán hallgatnom kellett volna. Igen, már belátom. De nem élhetek a múltban. El kell engednem mindent és mindenkit, aki nem fér bele a jelenembe, és a jövőmben sincs helye. Nehéz. De ki mondta, hogy az élet könnyű? SENKI! Most iszom meg annak a levét, hogy tizenévesen nem az voltam, akinek mindenki látni akart. Nem akartam azonosulni azzal a szereppel, amit rám akartak osztani. Most sem akarok! Nem leszek az a tökéletesnek vélt mintabarátnő, akinek mindenki látni akar. Még Will kedvéért sem.

Elkezdtem összepakolni a cuccaimat. Kinyitottam a szekrényajtót és elkezdtem hajigálni a ruhákat az ágyra. Mikor úgy gondoltam elég, elkezdtem hajtogatni a kis kézitáskámba. Legalább annyit, amennyi szükséges lehet egy-két éjszakára. Itt az ideje meglátogatnom anyámat.

-          Sidney, azonnal nyisd ki az ajtót! – ordított Will és dörömbölt az ajtón.

-          Eszemben sincs!

-          Sidney! Még nem fejeztem be a mondanivalómat! – á, hogy még csak nem is bocsánatot akar kérni!

-          Csak nem szemtől szembe akarod megmondani, hogy kellene viselkednem? Nem vagyok rá kíváncsi, kössz.

-          HA nem nyitod ki, betöröm az ajtót!

-          Persze, nem is vártam mást tőled! – hazudtam és Will neki esett az ajtónak, ami szerencsére még tűrte az ütlegelést. Először – és utoljára- éreztem, hogy félek tőle. Soha nem láttam őt agresszívnak. Mivel az ajtó préselt fából készült nem bírta sokáig Will erőteljes ütéseit. Egyre gyorsabban kezdtem a ruháimat hajtogatni, a végére már csak dobáltam a ruhadarabokat a táskámba. Épp végeztem, amikor Will bejutott a szobába.

-          Sidney – kezdte mérgesen, de egy pillanat múlva elakadt a szava. Láttam a félelmet a szemében – Mész valahova?

-          Igen. – higgadtan válaszoltam, holott a szívem össze-vissza kalapált. Próbáltam elsuhanni Will mellett, de elkapta a karomat.

-          Elhagysz? – az állam majdnem leesett a kérdés hallatán, a kezeim és a térdeim elkezdtek remegni. Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. Aztán összeszedtem minden bátorságomat és válaszoltam.

-          El! Nem fogok olyan mellet maradni, aki minden második héten megcsal! – nyeltem egyet. Kimondtam, és most már ő is tudja, hogy innen nincs visszaút. Will a tekintetemet fürkészte, de semmit nem tudott leolvasni róla. Egyetlen arcizmom sem mozdult. A karomat még mindig az erős keze birtokolta, ezért nem tudtam mozdulni. Egyre erősebben szorított. – Amire visszajövök, nem akarlak itt látni. És vidd el a cuccaidat is!  - Will karja a nyakamra csúszott át. Azt hittem, meg akar fojtani, de csak megsimogatta az arcomat. Aztán egyre erősebben kezdett rángatni az ágy felé. Egyik kezemmel kapaszkodtam a kilincsbe, a másik kezemben pedig a táskámat tartottam.

-          Nem! Nem hagyhatsz el! – még mindig az ágy felé rángatott - Nézz rám és mondd a szemembe, ha el akarsz hagyni! – már az államat szorította oly hatalmas erővel, hogy kénytelen voltam a szemébe nézni.

-          Engedj el! – próbáltam kiszabadulni, de nem tudtam.

-          Sejtettem. – folytatta Will - Tudod Sidney, most leplezted le magad. Akaratlanul is elárultad magatokat – Mi a frászról beszél? - Megtudtad, hogy a halottnak hitt férjecskéd életben van, és rögtön visszarohansz hozzá? – Mi? Rick? – Azt hitted nem jövök rá?

-          Él? – és én még azt gondoltam magamról, hogy az élet a legnevetségesebb, a leg szánalomra méltóbb lapokat osztotta nekem és, hogy ettől rosszabb már nem lehet. A francokat! Will gyönyörű barna szemei egy szempillantás alatt kikerekedtek, a szorítása gyengült. Ekkor a kézi táskámmal jól fejbe vágtam, csak hogy menekülni tudjak előle. Egy kis időt nyertem. A konyhapultról felkaptam az egyik kocsi kulcsát, a saját kulcscsomómat és egyenesen a garázs felé futottam. Beugortam a Volvóba (egy gyönyörű, sötétvörös XC 60-as, amit anyám második férjétől, a nevelőapámtól, George-tól kaptam a diplomaosztómra) és – ha nem lett volna automatizált a garázsajtó, tuti áthajtot rajta - gondolkozás nélkül kihajtottam a garázsból. Mikor végre felfogtam, mi történt, elsírtam magam. A könnyeimtől nem láttam az utat.

   Pár perccel később, miután lefordultam az Angus Streetre, egyszerre nagy csattanásra lettem figyelmes. Azonnal leállítottam a motort és kiugorttam az autóból.

-          Uram. Atyám. Jól van? – rohantam oda fiatalemberhez - mit sem törődve a könnyeimmel - akit abban a percben gázoltam el.

-          Egy ismeretlen ember sem siratott még meg – válaszol a földön fekvő férfi – de hisz nem is vagy ismeretlen!

-          Ó, basszus! Ráadásul a labdád is tönkre ment! – a könnyeim egyre szaporábban kezdtek hullani.

-          Kérem, ne sírj, a labda pótolható – mondta férfi és kacér mosolyt villantott felém.

-          Beviszem a kórházba!

-          Ugyan, csak egy karcolás – mosolygott és felült.

-          Hiszen eltört a lába! Majd én felsegítem! – kis híján hisztérikus rohamot kaptam, mikor Joseph megszólalt:

-          Nyugodjon meg, – kezdi a mondandóját, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy az ép lábára állítsam.

-          Nyugodjak meg? Most gázoltam el valakit!

-          Sidney, minden rendben lesz – mondta mély hangon és rám szegezte tekintetét.

-          Ismeri a várost? Melyik kórházba vigyem? Van biztosítása? Kér…? – kezdtem volna bele a millió kérdésembe, mikor a szavamba vágott. Hirtelen az jutott az eszembe, hogy híres színész, miért ne lenne biztosítása. Joseph már rég elkezdte mondani… amit mondott, de én csak a végére kezdtem figyelni rá.

-          San Joséban lakom, nem ismerem a környéket.

-          Akkor felvázolom a helyzetet. Pont San Fransiscóba tartok, útba esik San José is. Ha szeretnéd, elviszlek, de először beviszlek a Glendale kórházba – végre kitisztult a fejem és képes voltam abbahagyni a sírást.

-          Mielőtt elrabolnál, kérlek, hívd fel a húgomat, hogy ugorjon be a kórházba a cuccaimmal.

-          Önszántadból szállt be az autóba – mosolyogtam rá és a gázra tapostam

-          Sidney, ha így folytatod, akkor még egy sérültet szállíthatsz a speciális mentőddel.

-          Ne tereld el a figyelmem a vezetésről, ha nem akarsz egy útitársat.

Ezzel a srác elhallgatott és meg sem szólalt a kórház parkolójáig.

Jelen (9. rész)

Most, hogy nagyjából mindenki képben van vissza is térhetünk a jelenbe. Mit is csinálok manapság? Mint egy fiatal huszonéves lánytól elvárnák… Tanulok… Isten ments! Rég felhagytam már a napóleoni háborúk analizálásával vagy az angol polgári forradalom jelentős személyének, példának okáért Oliver Cromwell cselekedeteinek és a következményeinek pontos magyarázgatásával. Befejeztem az egyetemet. Nem otthagytam, befejeztem. Tudom, most mindenki arra kíváncsi mivel tengetem szürke hétköznapjaimat. Ki kell, hogy ábrándítsalak benneteket, nem csinálok az égvilágon semmit. Várok. Igen, tudom mi jutott az eszedbe. Várok a nagy semmire. Vagyis arra várok, hogy történjen végre valami. VALAMI, amire azt mondhatom: Ó, ez igazán jó, lesz mit mesélnem a többieknek.  Na, igen. A másik dolog, a többiek. Ne aggódjatok, mindent a maga idejében.

            Ülök a laptopom előtt és az e-mailjeimet nézegetem. Megint csak várok. Lerágtam a körmeimet is. Az senkit ne zavarjon, hogy egy hete voltam manikűrösnél és gyönyörű körmöket varázsolt a béna ujjaimra. Mielőtt bármibe is belekezdenék, még van egy-két dolog, amivel nem vagytok, nem lehettek tisztában. A levél, amire várok, egy srác levele. Minő meglepetés! Bediliztem, teljességgel bediliztem! Ahogy bámulom a képernyőt… egyszeriben megcsörrenik a telefonom, én pedig majd kiugrom a bőrömből, úgy megijedek. Kezembe fogom a Samsung Galaxy S4-emet és fogadom a hívást.

-          Aaden, mit akarsz? Most fontos levelet várok! – ordítottam a telefonba.

-          Nyugi már, kiscsillag. Van egy jó hírem, egy fantasztikus, meg egy kevésbé jó. Melyikkel kezdjem? – kérdezte olyan mértékű izgatottsággal, hogy jómagam is bezsongtam tőle. Egy percig elfelejtettem a levelet, amire már egyébként is hét perce várok.

-          A rosszat hagyd utoljára! – mondtam lezseren. Még a vállammal is jeleztem, hogy amúgy mindegy lenne, de arra nem gondoltam, hogy ezt ő nem látja.

-          Nos, Jade terhes – ordította a kagylóba és hallottam a vihorászását.

-          Úristen!  Gratulálok és nincs de!

-          Nem vagyok felkészülve az apaságra – mondta tettetett szomorúsággal. Hiába játssza meg magát előttem, tudom, hogy nagyon örül.

-          Ugyan cicus, soha senki nincs felkészülve arra, hogy szülő legyen – mondom nyugtatás/biztatásképpen.

-          Mondja ezt a huszonkét éves Sidney, aki facér!

-          Úgy beszélsz, mint a meleg haverom André – kuncogtam. Tényleg úgy beszélt, még a hanglejtése is olyan volt. El kellett hessegetnem ezt a gondolatot, mert tudtam, ha elkap a nevetés és nem fogom tudni abbahagyni.

-          Akkor túllőttem a célon.

-          Kicsit – mondtam nyugodtan, de közben félrehúztam a számat. – Na, mondd a második hírt.

-          Lizzie felhívott és találkozni akarnak veled – hangja komorra vált. Gondolom, nem ünnepelni jönnek a városba.

-          Ennek nagyon örülök. Nem is tudtam, hogy a városban vannak – tényleg örültem, még ha a hangomból nem ezt lehetett kiszűrni. Igazából féltem. Most először találkozunk a legutóbbi szerencsétlenkedésem óta. Abban nem kizárólag én voltam a hibás, de ez más lapra tarozik.

-          Hát igen. Csodálkoztam is, amiért engem hívtak fel és nem téged.  Mindegy. – sóhajtottam, miközben mondta a magáét – a harmadik dolog… Dana…

-          Mi az ördög van vele megint? – kérdeztem a legőszintébb felháborodással. Dana egy „barátnőm” az általánosból. Mindig hullámzott a kapcsolatunk, hol a legjobb barátnők voltunk, hol utáltuk egymást. Tiszta Gossip Girl a való életben. Néhány hete beugrott hozzám. Kicsit becsiccsentettünk és nem engedtem haza kocsival. Megágyaztam neki a vendégszobában.  Még mielőtt aludni ment volna, bementem hozzá a szobába, hogy nincs –e szüksége még valamire. Eközben skype-on beszélgetett egy régi ismerősével. Mivel nagyon jól ismeri az illemet (!)… bemutatott bennünket egymásnak. Leültem velük csevegni, hogy ne legyek udvariatlan.  Aztán Dana kiment a mosdóba, addig én ott maradtam vele. Rá kellett jönnöm, hogy egy jóképű sráccal beszélgetek, akit kb. öt perce ismerhetek, de kedvelem. Nem volt jó ez így. Aztán Dana visszajött én pedig kiálltam a képből. Nem hagyott nyugodni a srác. Tetszett a neve. Dallamos volt. Jensen Burke. Nem akartam szemét lenni, de még aznap este lecsekkoltam a Facebook profilját. Tetszett nekem a srác is, nem csak a neve, de semmi komolyabbra nem gondoltam, sőt semmire sem gondoltam vele kapcsolatban. Itt van nekem Will. Igaz, hogy sokat veszekedünk, túl sokat is, de mindig itt van velem, ha szükségem van rá.

-          Telebeszélte Liz fejét ökörségekkel és Liz most le akarja tépni a fejed.

-          Már csak ez hiányzott a tökéletes életemből! – kiáltottam fel. Az életem egy kicsit sem tökéletes és tényleg már csak ez hiányzott.

-          Nem tudok semmit, cicus. De sok szerencsét! – és ezzel le is rakta a telefont. Arcomat a két tenyerembe temettem. Legszívesebben sikítottam volna, a fejemet elkezdtem vadul rángatni ide-oda, mint egy őrült és elkezdtem nyüszíteni. Igen, nyüszíteni, mint a kis kutyám Stewie. Amint meghallotta, hogy „produkálom” magam felugrott mellém az ágyra és kaptam egy nyálas puszit az arcomra. Most nehogy egy kis Yorkshire-t képzeljetek el! Az én gyönyörűségem egy szürke dán dog. Elég apró termetű vagyok, ezért bámulnak meg bennünket a parton, ha kiviszem Stewie-t futni. Ha felállok, az orrát a mellem és a kulcscsontom közötti részhez tökéletesen hozzá tudja dörgölni a legkisebb erőfeszítés nélkül is. Most például… a puszi után kinyitottam a szemem – persze, csak az egyiket – és amit láttam, az Stewie csöpögő nyála volt. Két kezemmel eltakartam az arcom, hogy minél kevesebbet kapjak kedvencem aznapi ebédjéből, amikor meghallottam a hangot. Üzenetem jött! Gyorsan megfordultam Stewie lábai között és közelebb húztam a notebookomat. Stewie nyála továbbra is csöpögött a nyakamba, de nem érdekelt, csak arra ügyeltem, a notebookom ne essen a Nyál áldozatává. Megnyitottam az e-mailemet. Elmosolyodtam.

Feladó: Jensen Burke

Címzett: Sidney C. Smith

Tárgy: Elfeledett éjszaka

Nos, Sidney! A tegnap estét, sőt az egész éjszakát nekem ígérted. Nem mondom, hogy nem éreztem jól magam, csupán szerettem volna az egész éjszakát veled tölteni. Úgy látom, hogy téged és a szerelmedet nem lehet egymástól sokáig távol tartani.

Jensen

UI: Remélem, mihamarabb tudunk beszélni

Elnevettem magam. Még hogy engem, meg a szerelmemet! Imádok aludni és lustálkodni, az igaz. De azért nem nevezném… de, végül is a szerelmem. Bele is kezdek a válaszba. Míg azon törtem a fejem, mit is válaszolhatnék, ami még határon belül van, a drága kis kutyuskám egyre jobban halmozott el a kézzel fogható szeretetével. Ekkor beugrott valami.

Feladó: Sidney C. Smith

Címzett: Jensen Burke

Tárgy: Én és a szerelmem

Tudod, Jensen, a köztünk lévő szerelmet nem győzi le semmi.  Mármint az alvás és a köztem tomboló hatalmas érzelmeket. Soha nem válunk el egymástól túl hosszú időre. Sajnálom, hogy nem jött össze a dolog, megígérem, legközelebb több kávét iszok majd.

UI: Remélem, este újra beszélünk.

Sóhajtottam. Tudtam, hogy van barátom, tudtam, hogy nem helyes, mit teszek. Sosem szerettem több vasat tartani a tűzben. Most valahogy, vonzott a dolog. Will imádnivaló, és mindent megteszek érte, amit csak tudok, de Jensen tudná igazán megadni azt, amire vágyom. A minap megkérdezte, hogyan szeretek csókolózni! Mit mondhattam, mit tehettem volna? Leírtam neki. Leírtam mindent, pontosan úgy, ahogy a kapcsolatunkból ez hiányzik. Soha nem akartam megbántani őt. Évek óta a legjobb barátom volt. És most tönkretettem azzal, hogy hagytam, hogy megcsókoljon. Milyen normális ember tesz ilyet? Nem gondoltam semmire. Semmi olyanra, ami ne történhetne meg. Elég realista vagyok, főleg azok után, amint keresztülmentem nem túl hosszú életem során. Tudtam, hogy meg kell ragadnom az alkalmat, minden lehetőséget kiaknázni, ha boldog akarok lenni. Csak egy baj volt. Kezdtem beleszeretni Jensenbe. Azon gondolkoztam, hogyan fogom megmondani Willnek, hogy… nem biztos, hogy nekem is megfelel ez az egész így, ahogy van. Én sem értettem magamat, nem vártam volna el senkitől, hogy megértse. Rezgett a telefonom. Egy SMS. Willtől.

Jól érzed magad, kicsim? Kathy és a többiek várnak rád a Starbucksban a Silver Ridge Ave és a Glendale Blvd sarkán.

Szeretlek!

Szinte nem is gondolkodtam. Belekezdtem a válaszba:

Persze, nem érzem teljesen jól magam. Eljönnél értem? Én is szeretlek!

Mi a francot művelek? Pont most írtam le neki, hogy szeretem. Miért is lehetne minden tökéletes? Esküszöm, néha eszembe jut, mi lett volna, ha tényleg én maradok abban az autóban, ami a szakadék aljában kötött ki. MIÉRT? Sidney – féle elmélet: Ha nincs problémád, gyárts magadnak! Általában eszerint élek.

            Ültem az ágyon, Stewie az ölemben feküdt. Némán bámultam magam elé, pislogás nélkül és kedvencem buksiját simogattam. Egyszer csak felkapta a fejét és eszeveszettül elkezdett az ajtó felé rohanni. Nincs kutyaajtó. Nem probléma, Stewie tudja, mit kell ilyenkor csinálni. Csendben ül, és vár.

Odasétálok a hálószobám ajtajához, nekitámaszkodok az egyik vállammal az ajtónak, másik kezemet pedig az állam alá teszem. Megtámasztom, hogy ne legyen hideg az ajtó rámája. Figyelem Stewie-t. Nyitódik az ajtó. Én persze már tudom, ki jött, de a kis szőrpamacs nem tudja. Amint meglátja Will cipőjét ráugrik Willre. Will sem az a tipikus testépítő, ezért egy kicsit hátrahőköl, mikor Stewie támadásba lendül ellene.

-          Stewie, fuj! – mondtam mosolyogva. Odamentem Willhez, adtam az arcára egy puszit, miközben megszabadítottam Stewie szoros ölelésétől. – Gyere, ülj le!

-          Nem, nem. Öltözz és megyünk.

-          Na, csak egy pillanatra – kérleltem, de nem akarta beadni a derekát. Egyik pillanatban még ott állt előttem a másik pillanatban már az ágyon feküdt. Amint Stewie észrevette, hogy Will az ágyon fekszik ő is úgy döntött, letelepedik… Willre. Felnevettem. Néztem őket. Eszembe jutott, hogy nem helyes, amit teszek. Tudtam, hogy ennek csak egyféle vége lehet. Kicsit elszomorított, hogy így alakultak a dolgok. Miről is van szó? Sehova sem alakulnak a dolgok! Jensen egy aranyos srác, jókat beszélgetünk. És kezdek belezúgni. Míg én bambán gondolkoztam, Will lázasan nyomkodta ütött-kopott telefonja gombjait. Rámosolyogtam, de nem is figyelt rám. Kikaptam a kezéből a telefont. Mikor megláttam A NEVET a kijelzőn, azt hittem, megetetem Willel a telefont. Letettem az ágyra Stewie mellé. Nem szóltam egy árva szót sem. Bementem a szobámba és átöltöztem. Felkaptam magamra egy lenge nyári ruhát, a nyakamba egy égszínkék nyakláncot tettem és felkaptam a kedvenc karkötőmet, amin a végtelenség jele van. Kiértem a nappaliba, Will ült és még mindig pötyögött. Ez csak olaj volt a tűzre. Megfogtam a kocsi kulcsot –nem csak az enyémet, Willét is, természetesen és kisétáltam az ajtón, mint egy díva. Tudom, hogy Will imád feldühíteni, de ezt nem kellett volna. Hátrapillantottam és akkor láttam, hogy Will észrevette, hogy nincs ott a kulcs, ahol hagyta. Felpattant az ágyról és keresni kezdte. Amíg ő el volt foglalva a kereséssel, én beültem az autójába és gázt adtam. Mikor elindultam, Will rohant ki az ajtón, mire én elhajtottam. A kávézó elég messze van a házamtól, vagy gyalogol, vagy hív taxit.  Velem nem fog szórakozni senki! Még Will sem.

***

Kora reggel van és valaki dörömböl az ajtón. Alig bírok kimászni az ágyból. Ha a postás az, akkor közelebbről is megbarátkozhat az öklömmel. Mi a fészkes fenének kell ilyen vadul nyomni azt a csengőt?! Az ajtóhoz megyek. Előszedem minden kisfiús bájamat és kinyitom az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre nem a postás az.

-          Mi a …? Kathy?

-          A cikk!

-          Miről karattyolsz?

-          Az újság! Amit elrejtettünk Sidney elől.

-          Megnyugodnál végre? Végül is szombat kora reggel van!

Kathy szaggatottan lélegzik. Szemmel láthatóan alig kap levegőt. Kimegyek a konyhába. Amíg azon gondolkozom, hogy mit is inna Kat, az alatt az idő alatt előkapom a tejet a hűtőből és a müzlit a konyhapultról. Reggelit készítek magamnak Azt hiszem hozok neki egy pohár szénsavas ásványvizet.

-          Minden oké? – kérdezem, bár kissé aggódom. Kikapja kezemből a poharat és vadul belekortyol.

-          Egy június 9.-i nap az Úr 2007. esztendejében. Fényt derítünk egy tragikus baleset valódi lefolyására!

Minden bizonnyal a baleset okozója maga Richard Carter volt. A sofőr holttestét nem találták meg, a helyszínélők állítása szerint Richardnak esélye sem volt a túlélésre. Ellenben! Erre az állításra az „áldozat” szülei rácáfoltak. Két nappal ezelőtt a Carter család közölte, hogy Richard életben maradt. A New York-i közkórházban ápolták közel másfél évig, ahol többé-kevésbé rendbe is hozták. Az agyi sérülései miatt emlékei többségére nem emlékszik. Tisztában van személyiségével, gyerekkorával, lakhelyével, de az elmúlt 5 év eseményeire egyáltalán nem emlékszik.

Az orvosai elmondásai szerint az emlékezete visszatérése valószínűtlen. Ebben az esetben az emlékei csak másodlagosan működnek, ami azt jelenti, hogy álomszerű képekben emlékszik rá. A fő dolog viszont az, hogy valamiféle csoda folytán életben van. A…

-          Elég! Kérlek, hagyd abba! El kell tűntetni mindent, ami bizonyítékul szolgálhat.

-          Nem hinném, hogy az olyan könnyű lesz – mutat a lapos képernyős tévém felé.

-          Még szerencse, hogy Sidney nem szereti a tévét.

-          Apropó! Hol van Sid? – kérdezi tágra nyílt szemekkel. Kathy beijedt, hogy Sid itt aludt. Mosolyogtam.

-          Az előbb beszéltem vele telefonon. Otthon volt. Azt mondta, a törzshelyünkön találkozunk.

-          Tökéletes. Will tud Jensenről?

-          Nem. De Liz igen. Örülök, hogy Sid boldog, és ki…

-          Azt meghiszem, de abban ne legyél biztos, hogy ez Lizzienek is annyira bejön a helyzet, mint nekünk.

-          Ezt hogy érted? Tudod, cicám, nem vagyok otthon a csajos ügyekben.

-          Lizzie oda van Jensenért és Will is bejött neki – még szerencse, hogy előbb lenyeltem a müzlit, különben most nyeltem volna le a kanalat is.

-          Erről mi miért nem tudunk?

-          Lizzie próbálta titkolni, de előttem nem sikerült. Sidnek nem merte elmondani, félt a reakciójától. De szerintem, ha tudta volna…

-          Kathy, szerintem ez most kisebb probléma, mint az, hogy anyámék előlem is titkolták a bátyám hollétét, kilétét és azt, hogy egyáltalán életben van.

-          Oké, igazad van – beletúr a hajába, s közben fejét vakargatja. Ha nem ismerném, azt gondolnám, valamin keményen töri okos kis buksiját.

-          Koncentrálhatunk a Rick - ügyre!

-          Mit akarsz csinálni? – vonja fel kérdőn a szépen ívelt szemöldökét.

-          Elmegyek anyámékhoz!

-          Oké, mehetsz. De nem nélkülem!

***

Kiszállok az autóból és odasétálok Aadenhez, aki a teraszon üldögél egymaga.

-          Hé, Aaden – mosolygok rá és adok az arcára két puszit. Megölel – ne ilyen erősen, fáj!

-          Bocsi, elfelejtettem. Kathy és Liz elugortak valami táskáért. Hosszú sztori. Will hol van?- megvontam a vállam – Elvégre is azért küldtem el, hogy elhozzon téged.

-          Hosszú sztori – legyintettem és jeleztem a pincérnek, hogy a szokásosat kérem. Elég hosszú idő telt el azóta, hogy nem beszéltem a csajokkal. Tudom, mi lesz a reakciójuk, ha meglátnak. De először Will lesz az, aki nem hagyja majd szó nélkül a történteket, mivel pont ebben a pillanatban szállt ki a taxiból. Ránéztem Aadenre és sóhajtottam egyet. Will kezében volt a telefon és lázasan magyarázott. Mikor hallótávolságba ért, hallottam, hogy a munkahelyéről keresik.

-          Értem. Akkor viszont hallásra! – és lecsapta a telefont. Látja, hogy szeretném tudni, mi dühítette fel még nálam is jobban. Ismer annyira, hogy tudja, nem fogom megkérdezni, ezért folytatta is – Csak a munka. Módosítanom kell egy-két jegyzőkönyvet. Nem tudom, miért nem „emlékeztek” a dolgokra akkor, amikor kellett volna. – Szemmel láthatóan idegesebb, mint ahogy hagytam. Nem akarok belefolyni a munkájába, de nem szeretem őt így látni. Legalább is a munka miatt nem.

-          Van határidő? – kérdeztem kissé bátortalanul s kortyoltam egyet a kávémba. Nem akartam nyilvánosan veszekedni, ezért inkább meghúztam magam.

-          Szerencsére nincs. Csak az a baj, hogy még egyszer ki kell hallgatnom az érintetteket. És attól tartok, bírósági ügy is lesz belőle. Ha szerencséjük van, akkor a rendőrség nem akaszt a nyakukba egy pert a nyomozás akadályozásáért és bizonyítékok eltitkolásáért.

-          Hű, ez komolynak hangzik. Még anno tanultam róla valamit az egyetemen. Ezért börtönbe is kerülhetnek!

-          Bezony! De hagyjuk a munkát, mesélj, mi van veled Aaden!

-          Hát…  Jade babát vár!

-          Haver, gratulálok! – míg a fiúk beszélgettek én meg nézegettem a járókelőket Kathy és Lizzie is megérkezett.

-          Sziasztok! – mondták egyszerre. Kathy nem bírta tovább a fiúkat hallgatni, ezért megtörte a nem túl nagy csendet.

-          Jobban vagy már, Sid?

-          Semmi bajom. Szerencsére megúsztam pár karcolással – arcomra erőltettem egy mosolyt. Már hogy lennék jól?! Tönkreteszem a saját életem.

-          Ez nem úgy néz ki, mint egy karcolás – Will elhallgatott és felém fordul. Óvatosan hozzáér az államon lévő sebhez, mire én elhúzódok az érintésétől.

-          Jó. Még három helyen van mélyebb seb. A karomon, a csípőmön és itt – mutattam az államra, de eszemben sem volt hozzá érni.

-          Hogy lehettél ilyen felelőtlen? – mondta Lizzie olyan hangsúllyal, amiből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy az sem érdekelte volna, ha… bele se gondolok.

-          Nem figyeltem, kerestem a táskámban a mobilom. Leléptem a járdáról és egy sportkocsis selyemfiú pedig elütött.

-          Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni – magyarázkodott Will és szúrós tekintetét rám szegezte.

-          Nem kell magyarázkodnod – intett Aaden, majd mosolygott. Már látta a gyülekező esőfelhőket a fejünk felett.

Újabb hívás érkezik Will szolgálati telefonjára. A kis félrelépésem óta hiányoztak már a régi barátok. Amíg a kórházban voltam, legalábbis az első napokban a többiek is meglátogattak. De ezek a látogatások egy idő után befejeződtek. Ritkábban hívtak, mostanra már csak Kathyvel tartom a kapcsolatot. Nem tudom, mit tettem, amivel ezt érdemlem.

-          Sid! – zökkentett ki Will az eszmefuttatásomból.

-          De jó – mondtam és mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Sid, beszélhetnék veled négy szem közt? – rontott nekem Lizzie.

-          Persze – felálltam, s megszorította az eltört karom – óvatosan, ez még fáj!

-          Ja, bocs – vetette oda lazán – Jensenről akarok veled beszélni. Szakíts meg vele minden kapcsolatot. Nem akarom, hogy közöd legyen hozzá.

-          Igen. Mit akarsz ezzel mondani?

-          Tudom, hogy mi van közted és közte!

-          Lizzie! A barátnőm vagy, de nem mondhatod meg, hogy kivel találkozhatok és kivel nem!

-          Jensennek menyasszonya van! – csattan fel.

-          Mi? Neeeem, – mosolyogtam rá, részben azért is, hogy elrejtsem csalódottságomat .

-          Aha. Szóval nem hiszel nekem. Oké. Remélem, nem fogsz pofára esni – jelentette ki  túlságosan is őszintén. Pislogott kettőt, sarkon fordult és elrohant. Értetlenül néztem a többiekre, akik ugyanolyan kifejezéstelen arccal meredtek rám. Kivéve talán Willt – ő mintha mulatságosnak találta volna az egészet.