Emlékek (1.rész)

Mellette ülök az autóban, ő vezet. A rádióban a kedvenc dalom szól, sőt a kedvenc dalunk. Mindketten éneklünk, élvezzük az utazást annak ellenére, hogy egész nap esett. Ránézek és akaratlanul is elmosolyodom.  Olykor-olykor eszembe jut, hogy a születésnapom is ma van, de ha Ő velem van, ez sem tud érdekelni. Csak ő számít. Soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megtalálom az igazit, a Nagy Őt…

                Egészen besötétedett. Még mindig elég rossz idő van, még mindig szakad az eső.  Szerencsére kiértünk az autópályára, innen már csak egyenesen Los Angeles felé kell mennünk. Az új otthonunk felé, amit együtt építettünk fel és rendeztünk be.

-          - Kicsim, - szólt Rick – ébren vagy?

-          - Most már igen! – elmosolyodtam.

-         - Szeretlek – mondta halkan, azzal a kisfiús mosolyával, amivel levett a lábamról még a gimiben.

-          - Én is szeretlek – súgtam óvatosan a fülébe, és nyomtam az arcára egy puszit. Éppen csak visszadőltem a helyemre, már kényelmesen el is helyezkedtem, mikor egy kamion fényszórója vakított el mindkettőnket. Kiáltani akartam Ricknek, de késő volt. A kamion frontálisan belénk ütközött…

Egy újabb rémálom, újra Vele. Már lassan két éve, hogy elment, de éjjelente még mindig hallom a szuszogását magam mellett, még mindig érzem csókjait a számon. Emlékszem rá teljes egészében, arra a mogyoróbarna szempárra, a gesztenyebarna hajára, izmos testére, bársonyos hangjára, érintésének puhaságára, szerelmünk lángolására. Ő volt a mindenem, az egész életemet feláldoztam volna érte… Az eszmefuttatásomat Kathy és Lizzie zavarták meg, a lakótársaim.

-          — Sidney, jól vagy?

-          – Hallottuk a sikítást, ismét Rickkel álmodtál? – Lizzie kisöpörte arcából a kósza tincseit és leült az ágyam szélére.

-          – Én csak azt nem értem, miért nem én haltam meg - és zokogás lett úrrá rajtam. Amikor felébredtem éreztem a párnámon a könnyeimet. Álmomban mindig sírok, mikor Rickkel álmodom. Minden egyes alkalommal érzem a tátongó ürességet, amit maga után hagyott. Azt gondolná az ember, hogy az idő múlásával minden egyre könnyebb lesz. Várná, hogy a fájdalom mértéke egyenlővé váljon a levegővel, s mikor már minden kötél szakad, átlépjen a súlytalanság gondatlan mezejére és lebegjen. Érzelmek nélkül. Mindenki – köztük persze én is- abban reménykedik, hogy egyszer elmúlik az a lüktető fájdalom, eltűnik az a kongó üresség, a tátongó űr. De az idő nem old meg semmit… Sőt, a fájdalom egyre erősebb, s a hiány belülről emészt fel. Amikor erre rájössz, mikor végre megérted, hogy a fájdalmat nem lehet megszüntetni, azt kérdezed: „Miért én?”

-          – Sid! Mi lenne velünk nélküled?

-         –  Kathy!  - szólt rá Lizzie, eléggé mérges tekintettel. Kathy lesütötte a szemét, mellyel végigpásztázta a telihold fényében úszkáló szőnyeget a szobám közepén. Mikor sikerült végiggondolnia mi is lehet a legmegnyugtatóbb válasz a számomra, megszólalt és nagy barna boci szemeit rám szegezte:

-          — Jaj, ne haragudj. Én csak arra gondoltam, hogy lehetsz még szerelmes, találhatsz magadnak más pasit. Én tudom, hogy szeretted, sőt szereted is Ricket, de nem ragaszkodhatsz hozzá örökké. Tovább kell lépned.

-          – Ebben igazatok van, de én nem tudok tovább lépni – válaszoltam búskomor tekintettel és letöröltem az arcomon letóduló könnyzuhatag maradékát.

-          – Nem tudsz, vagy nem akarsz? – szólalt meg Kathy azzal a bunkó modorával, amit ki nem állhatok. Ebben a pillanatban legalábbis. Máskor viszont eléggé vicces, ha nem engem vesz célba.

-          — Nem akarok. Emlékeztek rá mi volt ő nekem? – mordultam rá a lányokra.

-          – Persze hogy emlékszünk. Sosem volt ránk időd, mindig vele voltál. Tizenhat éves korunk óta talán most vagyunk újra olyan barátnők, mint azelőtt. El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál, és hogy akkor mennyire utáltam Ricket.

-         – Igen, tudom – önkénytelenül elmosolyodtam, eszembe jutott az este, amikor kibékültek egy üveg tequila mellett.

-          – Most komolyan?! – mosolygott rám Kathy. Ő is nagyon jól tudja, mi jutott eszembe.

-          – Igen, komolyan! Az éjszaka kellős közepe van, menjetek vissza, aludni. Nem kérhetem, hogy mindig, amikor újraélem, álmomban, azt a rettenetes éjszakát itt üljetek mellettem és vigasztaljatok.

-        –  Ezért vannak a barátok, szívem! – legyintett Lizzie. Pár másodpercig csak bambán nézett rám, majd elmosolyodott és átölelt.

-  mindketten a bőgésedet akarjuk hallgatni! – jött Kathy beszólása. Most már felültem rendesen. Kihúztam a nedves párnát a hátam mögül és hozzávágtam Kathyhez.

-         –  Itt maradunk veled, és együtt fogunk aludni, mindhárman – néztem Kathyre, majd Lizziere.  Gimis korunk óta nem aludtunk együtt.

-          – Rendben – fogtam rövidre a válaszadást. Örültem neki, hogy itt vannak mellettem. Több dologban is igaza van Kathynek. Főleg abban, hogy Ricknek köszönhetően eltávolodtunk egymástól.

-          – Jóéjszakát! – tettük hozzá mindhárman. A csajok viszonylag hamar elaludtak, nekem csak hosszas forgolódás után sikerült mély álomba zuhannom.  Ez az álom olyan mélyre sikerült, hogy nem emlékszem belőle egy másodpercre sem.  Dél lehetett, amikor megcsapta az orromat a lekváros francia palacsinta illata. Ez a kedvencem!  Lassan leslattyogtam a földszintre, és akkor láttam, hogy Kathy, Lizzie, Will és Aaden ebédet készítenek. Itt valami nem stimmel…

-         –  Jó reggelt! Boldog születésnapot Csipkerózsika! – viccelődött Aaden.

-          – Jó reggelt nektek is, és köszönöm, de nagyon jól tudjátok, hogy utálom a születésnapomat!

-         –  Pont azért fogjuk együtt megünnepelni, ma este a Heavenben.  Csak mi öten – tette hozzá Kathy és letett elém az asztalra egy nagy rózsaszín dobozt még nagyobb piros masnival.

-          – Na de srácok! – mondtam mérgesen – Öt belépő a Heavenbe! Basszus, az Los Angelesben van! Oda több mint fél napos az út kocsival, és nincs is nagyon kedvem szórakozni – közben elkezdtem kicsomagolni az ajándékomat.

-          – Meglepetés! – kiáltotta Lizzie, mikor észrevette, hogy már én is tisztában vagyok a doboz tartalmával.

-         – Ti nem vagytok normálisak! – kiáltottam a srácokra. Úgy éreztem mosolyognom kell. Évek óta nem láttam ehhez fogható ruhát. Gyönyörű, hófehér Versace koktélruha.  És annak örültem a legjobban, hogy nem beszéltem soha senkinek erről a szenvedélyemről, ők mégis tudták, mire vágyom. – Nagyon, nagyon köszönöm! Ígérem, ma nem leszek semmi jónak az elrontója!

-          – Túl hamar kiabáltad el, cicus! – nevetett Aaden. – A mi ajándékunkat még nem kaptad meg. De ha ennyire akarod, akkor… - felvonta a szemöldökét és idétlen grimaszt vágott. -  Tessék, és boldog szülinapot!

-          – Ne mááár!- kinyitottam a borítékot és 5 első osztályú repülőjegyet vettem ki belőle. A szemeim kikerekedtek és majdnem rosszul lettem - Engem ti nem tuszkoltok fel egy repülőgépre sem!

-          – Azért van itt ez! – és meglengeti a szemem előtt a negyedik ajándékot, ami nem más, mint egy üveg Jameson. A kedvenc whiskym.  – Ez majd segít neked ellazulni! És ráadásul a reptérre négykor indulunk, addigra készülj el!

-          – Elég lesz, ha holnap akadok ki, vagy most rögtön kezdjek el hisztizni?  - már én is elengedtem magam és elkezdtem velük viccelődni. Atya ég! Mintha egy tonnás kő esett volna le a szívemről.

-          – Légysziiii, most akaroooom! – mondta Will, és hozzátette: - Tudjuk mi történt az éjjel. Nem akarom elrontani a szülinapod,- felhúzta kócos szemöldökét, megvakarta a homlokát és folytatta - de az újságban láttam Rick képét és egy cikket róla. Elolvasni nem akartam, csak a címét láttam: Most kiderül az igazság! Sid, szeretném, ha elmesélnéd mi is történt. A rendőrség ki fog kérdezni, újra.

-         –  Oké, semmi gond. Elmesélek mindent, pontosan. Vagyis mindent, amire emlékszem. Szóval, elindultunk hazafelé Vegasból, és egész végig szakadt az eső, semmi probléma nem volt, amíg el nem aludtam. Akkor nem tudom mi történt, valószínűleg eltévedtünk. Mikor felébredtem adtam Rick arcára egy puszit és visszaültem rendesen a helyemre. Ekkor egy kamion jött velünk szembe, és Rick hirtelen elrántotta a kormányt. Az autó megpördült, én kirepültem az oldalsó ablakon, a kocsi pedig belezuhant egy mély kanyonba. A helyszínelők azt mondták, Ricknek esélye sem volt túlélni a zuhanást. A hazaút ennyi volt. És életem legboldogabb hete is.

-          – Sid, húsz éves voltál!

-          – És akkor jöttem haza nászútról, és szülinapom volt! Boldog voltam! Nagyon boldog – ismét előbújtak a könnyeim. A srácok összenéztek, és szinte egyszerre elindultak felém, hogy átöleljenek.

-          – Tudjuk Sid, tudjuk – tette hozzá Will és gyengéden megsimogatta az arcomat.

-          – Na, de hanyagoljuk ezt a témát, szerintem épp itt az ideje összecsomagolni! – mosolyog Kathy. Ekkor már tudtam, hogy itt nem lesz minden rendben.

-          – Csomagolni? Azt hittem csak jövünk-megyünk.

-          – Álljon meg a menet! Ilyet senki sem mondott! – mind a négyen elkezdtek huncutul vigyorogni.