After party két személyre (7. rész)

Vége lett a számnak, nekem pedig teljesen végem volt. Láttam, hogy Will egyedül ücsörgött az asztalnál az üres whisky-s pohárral játszadozva. Nem vall rá, hogy kimarad a buliból. Leültem mellé és intetem a pincér srácnak. Bólintással jelezte, hogy egy pillanat és jön. Néztem Will arcát, de az nem árult el semmit. Fel akartam vidítani, de nem tudtam hogyan. Aztán eszembe jutott és elmosolyodtam, sőt… majdnem hangosan elnevettem magam. Will felkapta a fejét és rám szegezte a tekintetét.  Megrázta a fejét és újra az asztalt nézte. Nem hiszem el! Közelebb húzódok hozzá. Megfogom a kezét.

-          Will! Két évig te vigasztaltál engem, most én jövök! – nem mosolyogtam. Ritkán láttam Willnek ezt az oldalát, de nagyon is jól ismertem. Egyszer azt mondta nekem, hogy sokkal jobban ismerem őt, mint gondolnám. Sokáig tartott rájönnöm, hogy mire gondol. De aztán sikerül. Azóta odafigyelek a részletekre is vele kapcsolatban.

-          Semmi gond, én tudom ezt kezelni – mosolyt erőltetett arcára, de a szemei egyáltalán nem mosolyogtak.

-          Csaj van a dologban, mi?  - a szemembe nézett, de az szokásos csillogás helyett most csak ürességet és szomorúságot láttam. Sóhajtottam. Láttam, hogy nem akar válaszolni. Gondoltam, egy tanáccsal talán segíthetek rajta – figyelj… miért nem hívod el valahova? Egy próbát megér. Oké. Aztán, ha nem jól sülne el, akkor nyugodtan hibáztathatsz érte engem. De addig nem fogod tudni, hogy működik-e, amíg meg nem próbálod – én pedig mondtam volna tovább, de a pincér hozta az italunkat. Megfogtam a poharat, óvatosan hozzákoccintottam Will poharához, és megittam. Elsétált mellettem egy srác, én pedig a tekintetemmel végigmértem. Ránéztem Willre, aki elnevette magát. Végre egy mosoly! – Fájt?

-          Mi fájt? – nézett rám értetlenül és mosolyogva rázta a fejét. Én is mosolyogtam – az tényleg fájt, amikor az ablakodon kellett kimásznom fent akadtam a fenyőfán.

-          Ó, tényleg, erre is emlékszem – nevettem fel. Már majdnem el is felejtettem, mikor szakított velem az utolsó pasim Rick előtt. Will jött, mint egy hős lovag és egész éjjel velem volt, és vigasztalt. Nem voltam szerelmes a srácba, de rosszul esett, hogy elhagyott. Ott volt velem, és reggel, mikor George – a nevelőapám ment dolgozni, ki kellett szöktetnem az ablakon.

-          Gyere, menjünk ki – állt fel hirtelen az asztaltól és magával húzott. Esélyem nem volt nemleges választ adni, de azért még visszaültem.

-          Tengerpart? – kérdeztem, és a pohara aljában volt még egy kevés, azt is megittam. Ránéztem és kacsintottam. Újra mosolygott.

-          Nekem mindegy, csak gyere már! – mondta türelmetlenül.

-          LA leghomokosabb tengerpartja? – mosolyogtam. Nem voltam benne biztos, hogy érti-e, de reméltem. Mindig is ő volt az, aki tudta, hogy mikor mit kell mondani. Azt például kifejezetten utáltam, sőt utálom is, amikor Rémuszokban beszél és  én nem értem mit akar.

-          Indulhatunk végre? – nem értettem miért ilyen türelmetlen.

-          Persze! – pattantam fel, kezembe fogtam a táskám és elindultam a kijárat felé.

-          Végre friss levegő! – mondta Will és elindult az ellenkező irányba. Pedig én a másik irányba akartam menni!

-          Hova mész? – kérdezem ijedten. Ha nem ismerném, azt hinném el akar rabolni és el akarja adni a vesémet.

-          Bízz bennem, gyere! – elkapta a kezem, esélyem sem volt ellenkezni. Nem mintha akartam volna – lehet, hogy nem LA leghomokosabb tengerpartja, de egész biztos a legszebb.

-          Te ismered LA-t? – nem válaszolt, csak mentünk tovább. Pár perc nézelődés után elegem lett a csendből és megszólaltam: Amúgy fiatalember, nem illik kérdésre kérdéssel felelni!

-          Tudja, kisasszony, tulajdonképpen Ön kezdte – folytatta Will. Túl jól ismertük egymást. Tudtam, hogy ezt biztos nem hagyná ki.

-          Netán férjnél van? – kérdezte bátran, de mikor kicsúszott a száján, egy kicsit elgondolkodott, hogy jól tette-e.

-          Már régóta nem. Miért? Csak nem úgy viselkedek, mint egy férjes asszony?

-          Dehogy – vágja rá határozottan. Felemeli a kezeit, szemmel láthatóan arra céloz, nincs jegygyűrűje.

-          Áh, szóval Ön sem nős – bólintottam elismerően.

Rámosolyogtam, eltűrtem az arcomba lógó hajtincseket és némán követtem. Elgondolkoztam, mi mindent hagytam ki, amíg Ricket gyászoltam.  Életem legborzalmasabb két éve volt. Minden áldott nap zokogva aludtam el, legalábbis a temetést követő három héten. Elég gyakori eset volt, hogy csak altatóval tudtam rendesen, rémálmok nélkül aludni. Igen, magamat hibáztattam, amiért ő zuhant a szakadékba az autóval és nem én.  Eljátszottam a gondolattal, mi van, ha én zuhanok le, Rick is ennyit várt-e volna.  Ismertem őt, teljesen, azt gondoltam, örökké együtt leszünk. Reméltem, ő is ugyanígy vélekedik és az évek hosszú során nem is viselkedett másként. Mára már egészen máshogy gondolom. Soha nem volt az a típus, aki sokáig rágódott volna a múlton. Lehet, úgy próbálta volna feldolgozni az elvesztésemet, hogy rögtön… a francokat! Rövid időn belül keresett volna magának valakit, aki segít neki túljutni a dolgokon. A valóság viszont, hogy ez sosem derül ki.

-          Mi ez a nagy szótlanság? – zökkentett ki gondolatmenetemből Will.

-          Csak… elgondolkoztam. Messze vagyunk még? - lehet, hogy egy kissé hisztisen hangzott a kérdésem, de nem érdekelt, ismer már annyira, hogy tudja milyen vagyok.

-          Ellenkezőleg – mondta és a tenger felé mutatott.

-          Ez egyszerűen… elképesztő! Nem is tudtam, hogy ennyire ismered Los Angelest.

-          Tudom – mosolyog – épp ezért hoztalak ide. Nem kell mindent tudnod, még neked sem – kacsintott rám.

-          Miért is? – mikor rám nézett, hirtelen nevetés kapta el. Biztos meglátta a grimaszt, amit vágtam.

-          Ilyen gyönyörű ifjú hölgy nem sétálgathat az átlagos szépségű tengerparton.  Nézz körül – követtem Will tekintetét, ahogy a sziklás partot fürkészte. Hirtelen befejezte mondanivalóját és a szemembe nézett – Ez a hely nagyon szép, de fel sem veheti a versenyt a te szépségeddel.

-          Will, kuss! Én…

-          Sss, még nem fejeztem be. Tudod, mikor kicsik voltunk… odáig voltam érted. De mohó voltam és sok mindent akartam. Aztán, miután Rick itt hagyott… nem részletezem, de annyit tudnod kell, hogy beléd szerettem. Mindig is volt valami vonzó benned.  Máig nem tudom, a kisugárzásod, a szépséged, a megjelenésed, vagy a mosolyod miatt van-e ez az egész. – kis szünetet tartott. Nem szóltam, mert nem tudtam mit is válaszolhatnék erre. Nem tudtam, hogy a nő ügy én vagyok! – Gyere! De… ő… jobb lesz, ha ledobod a cipőd. Bár te ebben profi vagy, igaz?

Nem szólok. Nem hiszem el! Le vagyok sújtva. Soha nem viselkedtem úgy vele, hogy azt akarjam, hogy szándékosan belém szeressen. Úgy teszek, ahogy Will tanácsolta. A homok cirógatta a talpam. Nem akartam magam megijeszteni, de ez a jelenet hasonlít egy horror filmhez, ahol a mániákus sorozatgyilkos megtalálja a lányt, akire régóta vadászik.

-          Na, jössz már? – áh, a sorozatgyilkosok nem így néznek ki. Nem mosolyognának az áldozatukra ilyen lehengerlő mosollyal. Vagy mégis? Mit számít, egyszer élünk!

-          Ide akarsz felmászni? Felejtsd el! Én nem…

-          Na, ne kéresd magad! Add a kezed, segítek – nyújtotta felém a kezét.

-          Aú, ne szorítsd ennyire a karom!

-          Bocsánat – mondta, de nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna. Figyelj, Sidney. Lehet, hogy egy  kicsit megijesztettelek... – két szeme kérdőn rám tapadt. Mire kinyithattam volna a számat és megszólalhattam volna, addigra folytatta – Ne is próbáld tagadni! Az arcodra  van írva.

-          Jó, nem tagadom, de Will... ez...

-          Soha nem bántanálak – bámult komoran maga elé, majd rám szegezte őszinte, ámde nem túl reményteljes tekintetét.. Őzsintén szólva, megijesztett. Aztán, miért is ne lennék ma is (túlságosan is!) önmagam?! Ahogy próbálok „menekülni” Will elől, majdnem a vízbe esem. Hirtelen a nem túl daliás herceg elkapja a derekamat és magához húz.

-          Köszi, hogy nem hagytál beleesni – mondtam neki és próbáltam kiszabadulni az öleléséből, de ő nem engedte.

-          Ugyan, semmiség – mosolygott rám, és megcsókolt. Nem fordítottam el a fejem és nem hámoztam ki magam Will kezei közül. Én is meglepődtem rajta, hogy mennyire kívántam. Szája rátapadta az enyémre és vadul csókolt. Vadul, tüzesen, szenvedélyesen. Pár másodperc múlva elenged, de nem szól semmit. Kicsit messzebb a szikla peremétől leterítette pólóját és leült. Értetlenül bámultam rá, mire elmosolyodott és megütögette az üres helyet maga mellett. Nem mozdultam. Kérdőn felvonta a szemöldökét, mire hangos, önfeledt nevetésben törtem ki.

-          Most már hajlandó vagy leülni mellém? Vagy... – halvány mosolyra húzódik szája.

-          Innen gyönyörűen látni a város fényeit. Azt hiszem, itt öregednék meg – nem hagytam, hogy legyűrjön a nevetés, nem nevettem el magam, inkább megfordultam, és összeszorított ajkakkal néztem a város felé. Will némán figyelt. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a lágy szellő a hajamba kapjon. Éreztem az arcomon, hogy a ruhám alja már egészen vizes a fel-felcsapó hullámoktól, azt a kevés homokot, ami a talpamra ragadt, már rég lemosta a háborgó tenger, ezért csak a nyirkos, érdes sziklát éreztem. Annyira békés volt minden. A város zajait hallgatva eszembe jutott, milyen is lenne itt élni. Talán jelentkeznék valamelyik egyetemre is. Ki tudja. Szabadnak érezném magam, Seattle annyira más. Megszokott. Szorongással teli. Itt új életet kezdhetnék, elfelejthetném azt a sok borzalmat, amit átéltem. Persze, én is nagyon jól tudom, hogy ez így nem teljesen kivitelezhető.

Ahogy néztem a tengert a sziklaszirt alatt, eszembe jut, utoljára tizenéves koromban voltam a tengernél. Őszintén szólva, nem igazán vagyok a víz szerelmese. De akkor... Vonzott. A tenger vize nem volt hideg, éreztem, ahogy cirógatta a talpamat a víz. Sötét van, de láttam, hogy nem voltak sziklák a szirt alatt. Hülyeség! NE csináld, Sidney! – súgja egy belső hang.  Sőt... a belső hang.

Lassan elkezdtem lefejteni magamról a ruhám pántját. Per pillanat nem érdekelt, mit is gondolhat a mögöttem üldögélő egyén, bár kíváncsi lennék rá. Kibújtam a ruhámból, lehajoltam érte, és Will mellé dobtam, ahol a táskámat is elhelyeztem. Láttam, hogy szemeivel a félig meztelen testemet pásztázta, s nem értette, mit akarok. Fogadni mertem volna, hogy... hmm... Mindegy. Nem kellett, hogy tudja vagy értse, hogy mit is akarok, elég, hogy én biztos voltam magamban. A szemébe néztem, és rá mosolyogtam. Szétengedtem a laza copfba összefogott hajamat. Szépen lassan, de kecsesen, mint egy balerina megfordultam, sétáltam vissza, a szirt pereméhez, de a tengerrel ellentétes irányba. Egyszeriben elkezdtem rohanni a tenger felé. Mikor leugortam, a szél a hajamba kapott, s az érzés... hűűű, olyan mintha repültem volna magasan a felhők között. A karjaimat széttártam, mint egy magabiztosan szárnyaló sas madár.  Lehunytam a szemem s fejjel a vízbe csapódtam. Rövid időn belül visszaértem, a felszínre, kinyitottam a szemem és mit láttam? Will ugrásra készen a szirt tetején várt, pontosan ott, ahonnan levetettem magam. Hihetetlenkedve bámult rám. Ismert. Tudta, hogy nem szeretem a vizet.

-       Most mi van? Te nem akarsz jönni? – kérdeztem, és kacér mosolyt villantottam felé.