Út (11. rész)

Leparkoltam a kórház előtt. Sóhajtottam egyet, mielőtt kiszálltam volna az autóból és kisegítettem volna az útitársamat. Még mielőtt ezt megtehettem volna, Joseph megérintette a kezemet és olyat tapasztaltam, amit még soha. Mintha apró áramütést kaptam volna, és az áram az ereimen keresztül eljutott volna a testem minden pontjába. A kezemet néztem, aztán a szemébe néztem. Megint láttam a szeme kékségében valami szomorúságot. Az „idegen” összerezzent. Mintha érezte volna, amit én. Vagy tudná, hogy mit látok a szemében. Az imént még szólni akart, de látszólag már meggondolta magát. Kíváncsi lettem volna, hogy mi járhat a fejében. Szó nélkül hagyta, hogy kisegítsem az autóból és átadjam a már ott ácsorgó nővéreknek. Beültették egy tolószékbe és elvitték. A tenyeremet a homlokomhoz kaptam, mikor észrevettem, hogy egy névjegykártyát szorongatok. Egyszerű, fehér papírdarab volt, amin ez állt: "A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve". Oké. Mégsem névjegykártya volt. Ezt Joseph adhatta a kezembe, vagy kezdek megőrülni? Összegyűrtem a fecnit és a kardigánom zsebébe tettem. Megráztam a fejem annak a reményében, hogy egy kicsit kitisztul és elindultam a bejárat felé. Nem tudtam hova menjek, ezért leültem a várakozóba a kórház aulájában. Elkezdett csörögni a telefonom. Aaden. Nem akartam vele beszélni, de felvettem.

-          Tessék… - szóltam Aadennek.

-          Sidney, kérlek, ne haragudj! – hallottam Will hangját. Azonnal megszakítottam a hívást. Aaden, te áruló! Mikor legközelebb találkozunk, szalonnát teszek a gatyádba, hogy Stewie jól tökön harapjon! A francba! Stewie. Otthon hagytam a kutyámat. Ő az életem oszlopos tagja, aki nem árul el és szúr hátba. Vissza kell mennem. De meg kell várnom a srácot, akit elgázoltam. Istenem, miért ilyen bonyolult az életem? Mit vétettem?

-          Hölgyem! Hölgyem! – hallottam, hogy valaki szólongat valakit, de nem is gondoltam, hogy ez nekem szólhat. A hang felé fordultam. Egy kreol bőrű nőt pillantottam meg, miközben egy dossziét szorongatott a kezében. Kék ruhát viselt, valószínűleg egy doktornő. – Ön hozta be azt a férfit, akit elgázoltak?

-          Igen – feleltem kurtán.

-          Akkor megkérném, hogy itt írja alá – mutatóujjával a papír aljára bökött. Megfogtam a tollat, ami a dosszié tetejére volt erősítve és aláírtam.

-          Tessék – nyújtottam a doktornő felé a papírt és a tollat.

-          A barátja jól van. Egy karcolás nélkül megúszta az egész balesetet.

-          De hisz láttam, hogy eltört a lába. A csontja… - felidéztem a képeket. A férfi ott feküdt a földön a kocsim előtt. A lába véres volt, a csontja pedig érdekesen „állt”, majdnem átszúrta a bőrét. Összerezzentem.

-          Hölgyem, biztosíthatom, hogy az úriembernek semmi baja és még ma haza mehet, csak alá kell írnia a zárójelentést.

-          Rendben, megmondaná neki, kérem, hogy a kocsiban várom?

-          Természetesen – válaszolt mosolyogva. Megfordultam és elindultam a autóm felé. Hogy lehet, hogy a lába tiszta vér volt, és még sincs semmi baja? Képzelődöm… kezdek megbolondulni. Beültem az autóba és bekapcsoltam a rádiót. Az egyik kedvenc dalom, a Rolling In The Deep szólt.  Automatikusan dúdolni kezdtem a dallamot. Feltekertem a hangerőt és énekelni kezdtem: We could ’ve had it aaaaaall, rolling in the deeeeeeeep, you had my heart inside your hand, and you played it to the beat. Dobverőnek használtam a kezem és a dobom a kormány volt. Nem foglalkoztam vele, hogy bárki láthat, vagy még rosszabb esetben hallhat is, énekeltem tovább. The scars of your love remind you of us, they keep me thinking that we almost had it all. The scars of your love, they leave me breathless I can't help feeling. We could ’ve had it aaall... még mindig doboltam a kormányon és vadul énekeltem. Belefeledkeztem az időbe, elfelejtettem minden gondomat, csak akkor tértem vissza a valós életbe, mikor megláttam Josephet az autó mellett állni. Arca komor volt. Gyorsan lekapcsoltam a rádiót és kinyitottam neki az ajtót.  Megütögettem magam mellett az ülést, így jelezve, hogy pattanjon be. Beindítottam a kocsit és gázt adtam.

-          Otthon hagytam valamit. Te szeretnél valamit magaddal hozni?

-          Persze. Van egy-két dolog, amit nem szívesen hagynék itt a nővéremnek, és a kisfiának, – villantott egy kacér mosolyt és folytatta tovább – beugrok a cuccokért és mehetünk is.

-          Mit szólnál hozzá, ha megállnék a ház előtt, te bemennél a cuccaidért, és amire végeznél, már ott is állnék megint?

-          Tökéletes. De ha így akarod, akkor lassíts, még két sarok és ott vagyunk.

-          Bocsi – mondtam őszintén és megpróbáltam nem túllépni a sebességet. Megálltam azon a helyen, ahol elgázoltam őt és megvártam, amíg kiszáll. Elhajtottam. Nem akartam még egy darabig visszamenni a házba, nem akartam Willel találkozni. Tudtam, hogy úgyis ott fogja tölteni a nap nagy részét, azért nem féltem, hogy talán kirabolnak. Lehúztam az ablakot és füttyentettem. Stewie rohant ki a hátsó ajtónál. Kinyitottam a kocsi hátsó ajtaját és megvártam, amíg beugrik. Üdvözlésül vakkantott egyet.    

-          Oké, hercegem, meglátogatjuk anyucit – ismertettem Stewie-val a tervet – de előtte még felkapunk egy dögös pasit. – Stewie elterült a hátsó ülésen és az egyik mancsával letakarta a szemét. Ha nem látnám a saját szememmel, el sem hinném, hogy egy kutya lehet ennyire értelmes. Újra az utat néztem és elindultam Josephért. Mikorra odaértem, már a ház előtt várt rám.  Beült mellém, megsimogatta Stewiet és elindultunk a több mint 5 órás útra.

Már kiértünk a városból, az I-5-ösön haladtunk tovább San José felé. Nemrég indultunk el, ő szemmel láthatóan unatkozott.

-          Szabad? – mutatott a rádióra. Bólintottam.  Még el sem jutott a tudatomig, hogy melyik szám szól, már dúdoltam is a dallamot. Erre Joseph felnevetett.

-          Mi van? – kérdeztem kissé meglepődve. Éreztem, hogy ráadásul az arcomat elönti a pír.

-          Semmi-semmi – kaptam a választ. Mosolyogva elfordult az ablak felé. Nem telt el teljes egy perc mire Joseph rázendített: „I¢m on the highway to hell, I¢m on the highway to hell…” elkezdtem hangosan nevetni, sőt kacagni.  El sem hittem, hogy egy vad idegen srác ült mellettem, és annyira közvetlenül viselkedett, mintha már évek óta ismertük volna egymást. Láttam rajta, élvezi, hogy énekelhet. Ezért szinte abba sem hagyta, folytatta tovább: „No stop signs, speed limit, nobody's gonna slow me down, like a wheel, gonna spin it, nobody's gonna mess me round”. Még mindig nevettem, de kedvet kaptam az énekléshez és nem törődve azzal, hogy nem tudok énekelni, csatlakoztam Josephez: „Hey Satan, payed my dues, playing in a rocking band. Hey Momma, look at me, I'm on my way to the promised land. I'm on the highway to hell…Don't stop me… And I'm going down, all the way down…I'm on the highway to hell”. Ismét elnevettem magam.

Az út viszonylag gyorsan telt. Kissé álmos voltam, mivel egész éjjel táncoltam és hajnalban pedig egy parkban üldögéltem egy padon. Az O’Neil Forebay a tökéletes megállóhely.  Mikor megérkeztünk, leállítottam a motort és kiugortam az autóból.

-          Kiszállás! – mosolyogva próbáltam közölni, hogy kényszerpihenőt tartunk.

-          Na, ne szívass már! – mondta, és keserves pofát vágott hozzá. Úgy csinált, mintha valami komoly baja lett volna. Belementem a játékba. Nem akartam bunkó lenni.

-          Jaj, bocsi – mosolyogtam rá – jössz te is, vagy maradsz az autóban?

-          Inkább maradnék, ha nem gond.

-          Dehogy, nem probléma. De én beugrok a boltba egy kis harapnivalóért. Te kérsz valamit?

-          Azt hiszem, egy Fanta jól esne.

-          Rendben, egy perc és itt vagyok – mondtam és elindultam a bolt felé.

-          És egy tonhalas szendvicset is légyszi! – megfordultam, a hüvelykujjamat mutattam Josephnek és háttal haladtam a bolt felé. Mikor már nem voltam biztos benne, hogy merre járok megfordultam és a bolt ajtajában találtam magam. Bementem és elkezdtem nézelődni. Megakadt a szemem egy kis szobrocskán a pénztárgép felett. Egy angyalka pihent a polcon, gyermeki arccal és két copffal a füle mögött. A szemében volt valami… ördögi. Ekkor összerezzentem, mintha szárnyak suhogását hallottam volna. 

Kezdek megőrülni! Próbáltam nem gondolni a reggel történtekre – és itt most nem arra gondolok, hogy elütöttem Josephet, hanem arra, ami Will és köztem történt. Volt már, hogy összekaptunk, de ennyire még sosem borultam ki.  Sosem láttam őt féltékenynek. Eddigi kapcsolatunk során nem volt még olyan helyzet, amit ne tudtunk volna ép ésszel megoldani. De ez?  Will totál bekattant, ha azt gondolja, hogy Rick él. Saját szememmel láttam, ahogy lezuhant.  

-          Elnézést, segíthetek? – hirtelen hátrahőköltem. Igen megijedtem, na és?

-          Ó – sóhajtottam – egy Fantát, két tonhalas szendvicset és egy szénsavas ásványvizet kérek.

-          Ez lesz minden? – kérdezte barátságosan az elárusítólány.

-          Aha, köszi – átnyújtottam a pénzt, megfordultam és kisétáltam. Még hogy Rick él?! Egyszerűen nem tudtam kiverni ezt a gondolatot fejemből. Hogy lehet Will ennyire… naiv, kishitű, féltékeny és idióta? Ezt az idiótát nem szó szerint értem, csak annyit jelent, hogy nagyon idiótán viselkedik.

-          Köszönöm, egy tündér vagy – elnevettem magam.

-          Még senki nem nyilvánított tündérnek. De voltam már angyal, és boszorka, sőt, maga az ördög is – nevettem Josephre.

-          Ki mondott neked ilyet? – nézett kerek szemeivel és a szája o alakot formázott.

-          Az ex apósom. Nem bírt a csávó! Sőt, ami azt illeti, most sem bír.

-          Te jó ég… hány éves vagy te? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

-           Hmm… következő hónapban töltöm a 40-et, de nagyon jól tartom magam – mondtam határozott pókerarccal.

-          Akkor nekem magáznom kellene téged –mondta komolyan, és az arckifejezése láttán elnevettem magam – de most komolyan, hány éves vagy?

-          Joseph… - lassan megráztam a fejem - egy hölgytől két dolgot nem illik megkérdezni. Az egyik a kora a másik pedig a súlya – mondtam grimaszolva és beleharaptam a szendvicsembe.

-          Ez nekem is fájt – mondta szintén grimaszolva. Nagyot kortyolt abba az édes löttybe, amit iszik – kiwis -epres ízesítésű üdítőt hoztam neki, valamikor ez volt a kedvencem - és látom, hogy mosolyra húzódik a szája – tetszel nekem, Sidney!