Csevely (12. rész)

Ez sokkolt. Majdnem megfulladtam a saját szendvicsemtől. Nem tartom magam a világ legjobb csajának, sőt aligha mondhatom, hogy hozzá vagyok szokva az effajta kijelentésekhez.

-          Ó! – mondtam megilletődve. Azt hiszek bele is pirultam. Nem mondott volna ilyet, ha tisztában lenne, mennyire bejön nekem. Sosem értettem magamban, miért vonzanak azok a pasik, akiknek látszólag be kell gyógyítani a lelki sebeit. – Hát, most vagyok túl egy hangos szakításon…

-          Jaj, nem úgy! – szakított félbe. Majdnem elejtette a szendvicsét. Szerintem Stewie nem bánta volna, a hátsó ülés így is hatalmas nyáltengerré változott. Ilyenkor kell magam állandóan emlékeztetnem, mennyire szeretem a kutyámat. - Nehogy félre érts, nagyon is szemrevaló nő vagy negyven éves létedre… - kuncogott egyet és folytatta - csak tetszik, hogy ilyen közvetlenül viselkedsz annak ellenére, hogy szinte nem is ismerjük egymást.

-          Oké – szándékosan elnyújtottam az o betűt, gondoltam, így hatásosabban hangzik. Haraptam egyet a szendvicsemből, majd Stewiera néztem. Ma még alig adtam neki enni. Állatbarátok gyöngye! Lenyeltem a falatot, majd kivettem a maradékot a fóliából és odaadtam a legjobb barátomnak.

-          Nos, útitársam, merre tartasz? – szegezte nekem a kérdését Joseph. Most sem tűnt jókedvűnek. Meg kell jegyeznem, hogy volt humora. Nem nevetett a saját viccein, amíg én nem találtam őket viccesnek. Nem tudtam nem gondolni az áramütésre, a sötét szemeire. Pedig mellettem ült, és engem nézett, ahogy a semmibe bámultam. Gondolom, azt hitte, nem akarok válaszolni. Nagyon is akartam. A nyakába akartam zúdítani az egész történetemet, hogy megerősíthesse, hogy egy szerencsétlen idióta vagyok. Mégsem tettem. Láttam rajta, hogy neki is meg van a maga baja.

-          Anyámhoz megyek San Fransiscóba. – mondtam végül is kurtán, de nem hagyhattam ki, hogy ne oldjam azt a kis feszültséget, ami azért alakult ki köztünk, mert elgázoltam – De muszáj egy kis kitérőt tennem, mert valami mazochista állat a kocsim elé ugrott LA-ben.

-          Ne kacsintgass, kishölgy! – elmosolyodott. Volt valami abban a mosolyban, ami végérvényesen megfogott. Tudtam, hogy ez nem csak egy út lesz. - Tudom, hogy szándékos volt!

-          Naná. És most egy autóban ül a mazochista és a szadista is – elismerően bólintottam.

-          Hmm – Joseph elhallgatott, majd egy kis idő múlva erőteljes röhögésben tört ki – elég érdekes párosítás nem gondolod?

-          Határozottan! De ideje indulni, nem gondolod?

-          Mehetünk kapitány – mondta és a homlokához emelte a kezét, mint a katonák, mikor szalutálniuk kell. Elnevettem magam. Beszálltam a volán mögé és elindítottam az autót. Megvártam, amíg Joseph és Stewie is visszatalálnak a helyükre és újra útnak indultunk. Pár percig csend uralta az autót, csak Stewie hangos szuszogását lehetett hallani. Nem szeretem a csendet, ezért egy egész egyszerű kérdést tettem fel Josephnek.

-          Mi szél fújt LA-be? – kérdeztem tőle elég erőteljes hangon. Egy kissé összerezzent. Észrevettem, hogy kizökkentettem valamiből. Szerettem volna tudni, hogy mire gondolt. Pár másodpercig nem is válaszolt, csak engem nézett. Mély lélegzetet vett és belekezdett a mondanivalójába.

-          Sylviánál voltam, a húgomnál. Nyár van, Danny a keresztfiam most nem jár iskolába.  Nagyon szeretem a kölyköt. Megígértem Sylvinek, hogy vigyázok rá, amíg ő dolgozik. Több mint egy hónapot töltöttem velük.

-          Hogy-hogy eddig még nem találkoztunk? – annyira hihetetlen volt, hogy ott lakott a szomszéd utcában és mégsem találkoztunk. Aztán pedig egy nap kétszer is egymásba „botlottunk”.

-          Biztos a sors keze – sejtelmesen mosolygott, mintha tudna valamit, amit én nem. Hirtelen lefagyott a mosoly az arcáról és rám szegezte a tekintetét, ami szerintem már szúrósnak számított. - Nem akarod tolakodó lenni, de kérdezhetnék valami személyeset?

-          Hát, attól függ mi az – egy apró mosolyt erőltettem az arcomra. Sejtettem, miről akart kérdezni. Sőt, biztos voltam benne.

-          Miért sírtál az autóban?

-          Mivel előbb – utóbb valakivel úgyis beszélnem kell róla… a barátommal, Willel kicsit összekaptunk.

-          Kicsit? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, mintha tudna mindenről.

-          Hát… rám törte az ajtót, majd meggyanúsított, hogy megcsalom a volt férjemmel, aki ráadásul 4 éve halott.

-          Ez durva. Ha ennyire nem mennek jól a dolgaitok, miért nem hagyod el?

-          Szó sincs ilyenről. Eddig mindent megadott nekem – remélhetően tőlem is megkapott mindent, de… nem bízom benne. Többször is megcsalt ugyanazzal a lánnyal.  

-          Sajnos ezeket a dolgokat nehéz helyrehozni. Az előző kapcsolatom is a bizalom hiánya miatt futott zátonyra. A barátnőm azt hitte, megcsalom őt. Tiszta paranoiás volt. Aztán egy este, amikor elment tussolni, csöngött a telefonja.  Láttam a  kijelzőn, hogy a munkahelyéről hívják. Felvettem, és úgy szóltak bele, hogy hello édes. Azonnal tudtam, hogy azért volt paranoiás, mert nem tudott elszámolni a lelkiismeretével.

-          Ez nekem sok – mondtam kissé csalódottan. Most már félig-meddig értem, miért is hordozza az a gyönyörű szempár magában az egész emberiség fájdalmát. Nehéz az ilyen dolgok után lábra állni és folytatni tovább. Főleg, ha az ember szerelmes is volt. Vagy még mindig az. Igen, ez a dolog volt az, amit nem tudtam eldönteni. Nem láttam rajta, hogy bánkódna a múlt miatt, de a szemei mást mondtak. És mint tudjuk, a szem a lélek tükre.

-          Tudod, korán férjhez mentem – kezdtem elmesélni a történetemet. Figyelemmel hallgatta végig, de mintha mindvégig tudta volna és úgy reagált, mintha nem tudtam volna neki újat mondani. Nem! Ez lehetetlen! Hisz csak ma találkoztunk először. Be kell magam utaltatnom egy elmegyógyintézetbe, most már 100%-ig biztos, hogy skizofrén vagyok. Elhessegettem ezt a gondolatot és pontot tettem a végére: Miután Rick meghalt, kifordultam önmagamból. És azóta nem lettem szerelmes.

-          Egyáltalán? – kérdezte meglepődve.  

-          Nem. Vagyis nem tudom – válaszoltam őszintén.

-          Az ilyet érzi az ember, higgy nekem – mondta őszinte mosollyal. Akkor láttam először őszintén mosolyogni. Beleégett a mosolya a retinámba. Amikor pislogtam is azt a nagy mosolyt láttam. És a ráncokat a szeme alatt.

-          Te valami pszichológus vagy? – kérdőn meredtem rá, elkaptam a tekintetem az útról.

-          Pszichológus? – elkezdett nevetni. Mikor kinevette magát, komolyra fordította a szót és elkezdett mesélni: Nem. De mikor Sylvi terhes lett, csak lelkizni akart. Éjjel nappal.

-          Így már érthető. – rajtafelejtettem a tekintetem.

-          Hé, az utat nézd! – szólt rám kissé haragosan. Legszívesebben félre álltam volna, kiszálltam volna az autóból és kirángattam volna őt is. Leültünk volna egy pokrócra és úgy beszélgettünk volna. Ez így nem jó, nem tudok teljesen rá figyelni.

-          Oké, de innen segítened kell. Annyira siettem, hogy nem hoztam GPS-t. – vallottam be burkoltan, hogy még életemben nem jártam San Joséban.

-          Oké. A következő elágazásnál menj balra. Rendben. Most megyünk egyenesen egy darabig. Aztán a kereszteződés után kell jobbra térni. Figyelj, mert elég sok idióta van San Joséban.  – mondta komoran. Hallucinálok… mintha úgy mondta volna… mintha nem akarná, hogy bármi bajom essen.

-          Sokáig nem is mertem autóba ülni az ilyen idióták miatt – futott ki a számon, bár már nem akartam erről beszélni.

-           Az autóbaleset – mondta, és a reakciómat figyelte, de én csak bólintottam. - Annyira sajnálom. Meddig voltatok házasok?

-          Egy teljes hétig – láttam az arcán a döbbenetet – a sors iróniája, nem igaz?

-          Sidney, itt kell balra térni. – mondta Joseph és majdnem az egész testével jelezte, hogy merre van a bal. Most már csak egyenesen az Azure Streetig.

-          Ott laksz?

-          Igen, ott van egy lakásom. – pár percig csend volt. Mikor ráfordultam az útra, ahol a lakott, hirtelen megszólalt: Sidney, nincs kedved feljönni egy teára?

-          De nekem… tudod mit? Egy tea belefér – mosolyogtam rá és viszonozta is a mosolyomat. Magamnak se mertem bevallani, de nem akartam, hogy vége legyen az útnak. Még vele akartam maradni és jobban megismerni.

-          Te most flörtölsz velem! – állapította meg Joseph és kiszállt az autóból. Kinyitottam az ajtót, majd megláttam Stewiet. Már megint elfelejtettem!

-          Eszembe se jutna – mosolyogtam rá – De kérnem kell egy szívességet. Stewie…

-          Semmi gond, van kertem – mondta hűvösen. És egy hatalmas ház felé indult.

-          Hű. Ez a ház a tiéd? Gyönyörű. – az állam is leesett. Ekkora házat már rég láttam. Gyönyörű kovácsoltvas kerítés vette körül, a ház előtt egy hatalmas sziklakert ékeskedett, aminek a közepét egy tó díszítette.

-          Köszönöm – már kinyitotta az ajtót és ott várt, mintha a hercegnő érkezne a kastélyába. Ez a ház tényleg úgy nézett ki, mint egy kastély. A hallban hatalmas lépcső állt, ami kétoldalt vezetett az emeletre. A szoba közepén egy asztal állt telefonnal és friss virágokkal. Szinte tátott szájjal néztem körül, mikor Joseph megzavart a bámészkodásban.

Gyere, meghívlak vacsorára! – mondta, megfogta a kezem és maga után húzott.