Hívatlan vendég (19. rész)

                Az eső komoran kopogott az ablakpárkányon. Az időjárás pontosan illett a helyzethez. Négy teljes napja le sem tudtam csukni a szemem, szemhunyásnyit sem aludtam. Az igazat megvallva, nem mertem elaludni. Tudtam, hogy ha ismét lehunyom a szemem és az álom megkörnyékez, újra a kislányt fogom látni, akit elhagytam.  Az én kislányomat. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy soha egyetlen percig sem gondoltam rá.

Az örökbeadást követően magamba zuhantam, utáltam magam, amiért elhagytam az egyetlen lényt, akit Rick ajándékozott nekem.  Másrészt, azért döntöttem úgy, hogy nevelőszülőkhöz adom a kislányt, mert túlságosan emlékeztetett az apjára. Nem akartam, hogy még jobban fájjon, nem akartam, hogy egyáltalán érezzek valamit. Hirtelen villám hasította ketté a koromfekete égboltot a lakóházak felett és a fénye megvilágította a szobát. A következő villámcsapás is lehetővé tette, hogy lássak a sötétben. Egy árnyékot vettem észre az ajtóban és összerezzentem. Nem tudtam, hogy álmodom-e, vagy ez a valóság. Aztán az árnyék elkezdett közeledni felém.

-          Sidney, minden rendben? – hallottam Alex hangját. Rájöttem, hogy nem álmodom, csupán rémképeket látok. Nem bírtam el egyedül ezt a terhet.

-          Semmi sincs rendben. Vissza akarom kapni a régi életem, nem akarok tudni az angyalokról, én… én nem akarom ezt – nem akartam sírni, de az érzelmeim erősebbek voltak, mint az akaratom. – Elhagytam a kislányomat!

-          Mindennek meg van az oka. Akkor még nem tudhattad.

-          Tudni? Mégis mit? – a hangom szinte hisztérikusnak hatott, de megpróbáltam visszafogni magam és abbahagyni a sírást.

-          Sidney, amit Joseph mondott, mind igaz. Tudom, hogy nem tartozik a kedvenc angyalaid közé, de innentől kezdve ő fog vigyázni rád és segíteni neked a… –Alexander torkán akadtak a szavak. Nem tudta folytatni a mondandóját, pedig éreztem, hogy van még valami.

-          Elmész? – tudtam, hogy így kell lennie, mégis szomorúság lett úrrá rajtam. Alex volt az angyal, aki tanítgatott, aki megmutatta, hogyan kell látni olyan dolgokat, amiket egy halandó ember nem láthat. Egészen megszerettem őt és nem akartam, hogy elmenjen.

-          Muszáj – válaszolta kurtán és letett egy ezüst medált az ágyamra.  Felnéztem rá, de az arca nem árult el semmit.

-          Mikor indulsz?

-          Hamarosan – nagyot sóhajtott. Tudtam, hogy a hamarosan alatt azt érti, hogy körülbelül tíz perc múlva kirepül innen és az életem ismét nagy fordulatot vesz. Felpattantam az ágyról, odarohantam hozzá és megöleltem.  Alexander Aadenre emlékeztetett, aki pedig az emberi mivoltomat juttatta eszembe. Ismét könnyek szöktek a szemembe.

-          Hiányozni fogsz! –nyögtem ki végül. Még mindig Alex nyakában csüngtem, nem akartam elengedni, mert tudtam, ha megteszem, azonnal elmegy.

-          Remélem, tudod, hogy ha bármire szükséged lesz, csak hívnod kell, és én melletted leszek – bólogattam, de nem mertem szólni. – Sidney, viszont most mennem kell. Hív a kötelesség.

-          Ó, hát persze – elengedtem és egy mosolyt villantottam felé. Nem volt az igazi, de abban a helyzetben ennél több nem tellett, se tőlem se tőle.

-          Keresd meg a kislányt és vigyázz rá! – kaptam a parancsot és bólintással jeleztem, hogy megértettem.  Az őrangyalom megfordult és lassan haladt az ajtó felé.  Ott álltam az ágyam mellett és csak néztem a lassan eltűnő árnyékát. Máris hiányozni kezdett.

-          Alexander! – megállt, megfordult és rám nézett – Vigyázz magadra! – mondtam neki parancsolóan, és kötelességtudóan biccentett. Az arca olyan volt, mint egy márványszoboré, semmilyen érzelem nem tükröződött rajta.

Az ágyra huppantam és mélyet szippantottam a friss levegőből. Kint még mindig villámok cikáztak az égen és az eső is egyre gyorsabban és nagyobb cseppekben hullott alá. Stewie hangját hallottam a másik szobából. Olyankor szokott ilyen hangot kiadni, amikor nem az van, amit ő kitervelt. Joseph nyilván nem volt hajlandó tovább sétálni vele a szakadó esőben.  Hirtelen kinyílt az ajtó és Stewie hasított felém. A másik pillanatban már a fejét a mellkasomra tette és gyönyörű szürke szemeit rám szegezte. Biztos voltam benne, hogy ő is érzi, hogy változás következik. Igen, a változásban benne volt Joseph keze is, aki bőszen káromkodott a sáros cipője miatt.

-          Én nem takarítok – kiáltottam Josephnek.

-          Nem is kell, délelőtt indulunk.

-          És mégis hova?  – kérdőre akartam vonni ezt a szélhámost, de nem úgy nézett ki, mint aki bármit is el akar nekem árulni. Sejtettem, hogy magunk mögött hagyjuk Párizst és ismét az Egyesült Államok felé vesszük az irányt.

-          Hát vissza! – mordult rám Joseph és hozzám vágott egy szép zöld almát. Figyelmen kívül hagytam az ajtómban ácsingózó teremtményt és beleharaptam az almába. Finom volt, lédús és ízletes, mégsem volt az igazi.

-          Azt mondtad, nem kell vissza mennem! – akarva-akaratlan is felültem az ágyon és egy kisebb monológot adtam elő Josephnek, milyen veszélyes is lenne LA-be, vagy San Joséba menni. És San Fransiscót meg sem említettem.

-          Ácsi, kis angyal! Egy szóval sem mondtam, hogy Kalifornia a célállomás – nyugtatott meg, és ő is beleharapott egy almába.

-          Találó megszólítás! – fintorogtam Joseph-re. Eddig nem voltam kíváncsi arra, miért is szemelt ki engem, hogy azzal a bizonyos érintéssel megmutassa nekem, ki is vagyok valójában.  Két harapás közt megszólalt.

-          Tudom, hogy a bulin, a San José-i házamban AZ nem te voltál – oké, ez a kijelentése még engem is meglepett, hisz mindent láttam a saját szememmel és Danielle pontosan úgy viselkedett, mint én. Értetlenül néztem magam elé és próbáltam visszaemlékezni mindenre, ami aznap történt. Kissé nehezemre esett az emlékezés, mert nem tegnap volt az a buli, de nagyjából tudtam, mire gondol. A tükörre, a sebes bőrömre, a két énemre, a fehér és a fekete szárnyakra.  Danielle-re. Engem az édesanyám mindig arra tanított, hogy szeressem felebarátjaimat, de ebben az esetben az első gondolatom az volt: Az a mocskos ringyó! Tudtam, hogy Dany megint kiművelt valamit, amit nem fogok neki megköszönni.

-          Igen. Danielle – sóhajtottam és rágcsáltam tovább az almámat.

-          Danielle előtt kell megtalálnunk a kislányt – megpördült és kisietett az ajtón. Tisztában voltam vele, hogy ha Dany találja meg előbb a lányomat, annak súlyos következményei lehetnek.  Szerettem volna elkerülni minden komplikációt, ezért ölembe vettem a laptopomat és rögtön foglaltam is két jegyet a legközelebbi jártra. Viszont a rendszer kérte a célállomás megadását és én elakadtam. Fogalmam sem volt, hova megyünk.

-          Joseeeeph! – kiáltottam, remélve, hogy meg is hallja. A lakásban csend honolt, még Stewie-t sem hallottam.  Fülsiketítő csörömpölés hallatszott, amit nagy csattanás követett.  El sem tudtam képzelni, mi történhetett. Aztán minden megtörtént még egyszer. Ekkor már felpattantam az ágyamról és olyan gyorsan, ahogy csak tőlem tellett, kirohantam a hang irányába.  Tátott szájjal álltam a kanapé mögött és bámultam a két valamit, ami kitörte az ablakomat.

-          Légy üdvözölve Aeliana – mondták egyszerre, amitől libabőrös lettem.  Volt ott mögöttük még valami, ami mocorgott. Egyszer csak újabb csörömpölés hallatszott és egy alacsonyabb teremtmény terült el a kanapé előtt a földön. Sóhajtottam egyet.

-          Miért nem tudtok az ajtón keresztül közlekedni, mint a normális, XXI. századi angyalok?

-          Igazából, – kezdte a földön fekvő – én a XX. században lettem angyal.

-          Nem szó szerint gondoltam – minden egyes szónak nyomatékot adtam, legszívesebben a szemeimet is forgattam volna, de inkább választottam szolidabb megnyilvánulási formát és a kezemet a fejemhez emeltem. Úgy éreztem, szétvet az ideg, legszívesebben megvertem volna az összes istenverte angyalt a szobában, mert végül is nekik köszönhettem, hogy fenekestül felfordult az életem – aha, azt amit egy ideig ismertem - , ráadásul a lakásomat is felforgatták, kitörték  az ablakaimat és még az iróniát sem ismerik. Ismét sóhajtottam, de ezúttal nem segített. Joseph bukkant fel a semmiből és levetette magát a kanapéra. Arcán ugyan az a szigor tükröződött, amit akkor láttam, amikor azzal a két (feltehetően) angyallal, Nate-tel és Sammel reggelizett a konyhában.  Könyökét a térdén támasztotta meg, két kezét pedig összekulcsolta az álla előtt. Most tényleg úgy festett, mint egy fegyelmezett angyal.

-          Sidney, bemutatnám neked Hestiel és Verchiel angyalokat – mivel nem mutatott egyikükre sem, nem tudtam eldönteni, melyik név kihez tartozik. Gondolkoztam, hogyan tudnám kipréselni belőlük az okát annak, amiért ilyen udvariatlanul betörtek a nappalimba. Belülről tomboltam a dühtől, viszont az angyali jelenléttől megfagyott a szobában a levegő és a lakásomat nem éreztem az otthonomnak többé.

-          Aeliana, – lépett ki az idősebbik nő, akinek arca végig rezzenéstelen volt.  Hosszú fekete haja már majdnem a földet súrolta. Ha abban a pillanatban helye lett volna a humornak, elengedhetetlennek tartottam volna, hogy megjegyezzem, a nő jobban hasonlított Samara Morganra, mint bárki is gondolta volna. De megszólalni is alig mertem. Josephet sosem láttam még ilyen hűvösnek, nyugodtnak és távolságtartónak egyaránt. Sejtettem, hogy ezek a nők nem azért vannak itt, hogy megdicsérjenek az ízlésesen berendezett párizsi lakásomért. A nő hihetetlenül karcsú volt, ennek ellenére szürke nadrágot viselt, ami még jobban kiemelte karcsú lábait, a felső testén látható hegeket csak alig takarta el a falatnyi blúz, amit viselt, s a nyakában ugyan olyan ötágú csillag lógott, amit én viseltem aznap, amikor újjá születtem. Észrevette, hogy az alakját fürkészem, de még mindig bármiféle érzelem nélkül állt körülbelül egy méterrel a másik nő előtt. Bal kezét a magasba emelte, közelebb lépett hozzám és folytatta – az én tanítványom voltál és fellázadtál. Tudom, hogy az átok miatt nem emlékezhetsz mindenre, ennek ellenére bemutatkoznék.  Hestiel vagyok, a megbékélés angyala. A te feladatod az lett volna, hogy elfogadd a sorsod és az utódommá válj. Háromezer éve várunk az angyalra, a kiválasztottra, aki majd az érintésével visszatérít a jó útra. És most eljött. Ezzel az eseménnyel viszont kiszabadítottad a benned rejlő gonoszt is, és ez által újra bebocsátást nyerhetsz a Mennyek Országába.  Lehetőséget kaptál, hogy haza gyere.

-          Verchiel angyal vagyok, - lépett előrébb a másik, hogy jól lássam – az én feladatom, hogy minden emberre és angyalra ráruházzak egy életfeladatot, amit teljesítenie kell. Ez eltérő, mert az embereknek életcélt adok, amit vagy teljesít, vagy nem. Az angyaloknak pedig kötelességük teljesíteni a rájuk ruházott feladatot. Neked az volt a feladatod, hogy átvedd Hestiel helyét és te is a Hatalmasok utódjai közé tartozz. Egy feltétellel megbocsátanak neked az angyalok! – nem tudtam, mit fűzzek hozzá. Álltam ott, mint egy vén diófa, amit a vihar majdnem teljesen kicsavart, és éreztem, hogy a „szél” még mindig ki akar tépni a helyemből. El sem tudtam képzelni, milyen feladatot akarnak még rám bízni, ha azt az egyet sem tudtam teljesíteni, amire ott volt az egész életem.  Ebből a nőből a nyugodtság, nem a keménység áradt. Ahogy belenéztem a zöldeskék szempárba, láttam, hogy ő is öreg. Volt a tekintetében valami ősi, valami titokzatos, amit, ha akartam volna, se tudtam volna megmagyarázni.  Verchiel más volt. Szőke haját kontyban viselte, krémszínű elegáns ruhát viselt, hozzá illő cipővel. 

-          Meg… megbocsátanak? – dadogtam – Hisz´, ők nem bocsátanak meg senkinek.

-          Különleges vagy, Sidney - szólalt meg Joseph hosszú hallgatás után.

-          Miért lennék különleges? – végre meg akartam érteni, miért akarta mindenki, hogy én váltsam meg a világot.

-          Majd egyszer, amikor a jóslat beteljesül, mindent megértesz – mondta Verchiel mosolyogva. Annyira utáltam, hogy mindenki tudott mindent, rajtam kívül persze, de senki nem volt hajlandó engem is beavatni a nagy titkokba.

-          Meg kell találnod azt a gyermeket! –  Hestiel ellentmondást nem tűrő hangon zárta le a beszélgetést még mielőtt továbbállt volna. Szárnysuhogást hallottam, majd a két angyal eltűnt a lakásomból, viszont a harmadik, a kelekótya, még mindig ott feküdt a padlón és horkolt.

-          Mit szólsz hozzá, ha a lábánál fogva lelógatom ezt a félnótást a törött ablakon és megvárom, amíg megfullad a saját nyálától?

-          Sidney! – kezdte a szokásos feddést, esküszöm, már csak az „ejnye” hiányzott – Nem ölhetsz meg mindenkit!

-          Csak vicceltem! – kiáltottam és megpördültem a saját tengelyem körül és leültem a kanapéra Joseph mellé – Miért nincs az angyaloknak humorérzékük?!

-          Igazából van, de itt, ebben a helyzetben nincs helye a humornak!

-          Mi? Miért? – nem értettem, miért ilyen rideg még mindig, hiszen az angyalok már tovaszálltak. 

-          Attól, mert még Ők nincsenek itt és te nem értettél mindent, én tudom, mit kell tennünk.

-          És ezt miért hagyták itt? – mutattam a padlón fekvő srácra.

-          Ő a feladatod egyik része – Most megint mi van? – meg kell tanítanod angyalként viselkedni, úgy, ahogy Alex tanított téged.

-          És közben kell megkeresnem a kislányomat?

-          Na, hisz még sem vagy olyan elveszett! – összecsapta a kezeit és mosolygott. Legszívesebben összetörtem volna rajta azt a csinos kis széket az ajtó mellett, ami részben ruhatárolóként szolgált.

-          Most már hajlandó vagy elárulni, hová megyünk?

Joseph mosolygott, de a szemei nem mosolyogtak. Felállt, megigazította az ingjét és a nadrágját és kisétált a konyhába. Azon gondolkoztam, mit vétettem – igen, csak költői kérdés volt – hogy ezt érdemlem. Az arcomat a két tenyerembe temettem és mély levegőt vettem, amit aztán kifújtam és az ujjaim között engedtem tovább szállni. Ekkor Joseph lépett be két repülőjeggyel a kezében és letette elém a kávézó asztalra. Mivel nagyon kíváncsi voltam, le is csaptam a jegyekre. Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé. Amikor megemésztettem, amit láttam Joseph felé fordultam.

-          Chicago? Komolyan?

-          Oda kell mennünk, ahol minden kezdődött.