Egy kórház lépcsőjén találtam magam. Ott feküdtem,
alig bírtam mozdulni. Vergődtem, mint egy partra vetett hal, próbáltam arrébb
jutni, felemelni a fejem vagy felülni, hogy lássam, mi történik. Próbáltam
kiáltani, de csak szánalmasan nyöszörögtem. Az emberek még csak rám sem
pislantottak, amikor elhaladtak mellettem. A nap tűzött, rettentő hőség volt,
ezt az aszfaltról felszálló forró levegő is bizonyította. A szám kiszáradt,
nagyon szomjas voltam. Nagy erőfeszítésembe került, de fel tudtam emelni a kezem,
hogy eltakarjam a szemem elől a napot. Valaki megszorította a kezem és szépen
elhelyezte a testem mellett. Többen
álltak mellettem, és egy fehér köpenyes ősz fickó azt mondta a többieknek:
„Sajnálom, de már rég halott”. Szerettem volna kiáltani, hogy itt vagyok, nem
haltam meg. A szám viszont nem engedelmeskedett, ahogy a többi testrészem sem.
Egyik pillanatról a másikra koromfekete felhők borították el az égboltot. Egyszeriben
egy villám hasította ketté az eget és egy férfi vágtatott lefelé az éjfekete
paripáján. A férfi szemében égett a gonoszság tüze, ahogy a lováéban is.
Nevetés visszahangzott, s a férfi eltűnt. Az égbolt viszont nem tisztult ki, és
világosabb sem lett. Behunytam a szemem és vártam, hogy felébredjek, de nem
történt semmi. Mikor kinyitottam a szemem minden csupa vér volt, az égből
esőcseppek helyett is vércseppek hullottak alá. Segítségért próbáltam kiáltozni,
de senki nem hallotta. Majd egy szőke hajú copfos kislány tűnt fel
a semmiből. Smaragdzöld szemei ragyogtak a sötétségben. Megfogta
a kezem és ezt mondta: Gyere, Anya, majd én segítek. Mosolyra húzódott az
ajka, majd előkerültek a szárnyai és eltűnt.
Az ébresztőóra
mindig mindent elront. Ez akkor reggel
viszont másképp történt. Zihálva ültem fel az ágyon, a hajamat kisöpörtem a szememből
és leszedtem a tincseket, amik az izzadt homlokomra tapadtak. Ülő helyzetbe
küzdöttem magam és nekitámaszkodtam a falnak. Ez is egy Olyan álom volt.
Tudtam, hogy a múltamat nem csomagolhatom be egy ládába, nem zárhatom
kulcsra és a kulcsot nem hajíthatom a Szajnába. Mindenki úgy tett,
ahogy kértem, és nem beszéltek a történtekről.
-
Meg
kell találnod őt – mondta Alexander, miközben a kávéját szürcsölte
a kanapémon. Már majdnem elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül.
Sóhajtottam, az arcomba vágtam a párnát és visszadőltem az ágyra. – Ha
sikítani akarsz, sikíts csak.
-
Hmgyml
bmkmn – a párna még mindig az arcomhoz volt szorítva. Vártam, mikor
fulladok már meg. Egyszer csak kihúzta az arcomból a párnát és rám
kiáltott:
-
Ne
gyerekeskedj már! Túléltél egy mészárlást és sok...
-
Milyen
mészárlást? – szakítottam félbe és ismét ülő helyzetbe küzdöttem magam.
-
Amit
TE okoztál, aranyom! – gondolom arról a vérfürdőről beszél, aminek
a végén levágtam Gabriel szárnyait. Mennyi mindent kell még bepótolnom!
-
És
akkor... mi van most anyámmal? – hasított belém a felismerés villámja.
Anyának olyan jó élete volt George mellett. Nem lehet vége!
-
Hogy
jön ide anyád? – nézett rám értetlenül és kortyolt egyet a kávéjába.
-
Ha
beöntöd az ágyamba a kávét halott angyal vagy! – kiáltottam rá, erre ő
összerezzent. Mintha megijedt volna és letette a bögrét az
éjjeliszekrényre.
-
Oké,
oké. Anyád éli az életét, nem fog emlékezni semmire. George mellette van,
vigyáz rá.
-
George
is egy közületek? – kérdeztem meglepődve, de jobban belegondolva... tudhattam
volna. Felemeltem a kezem jelezve, hogy nem akarom hallani. Majd egy
határozott mozdulattal az ajtó felé mutattam, hogy most elmehet. Felemelte
a poharat a szekrényről és elviharzott. A drámai távozás
elengedhetetlen kelléke az ajtócsapkodás. Ez sem maradhatott el, úgy vágta be
maga mögött az ajtót, hogy az ablak is beleremegett. Gyorsan felugortam az
ágyról, felkaptam egy fehér pánt nélküli topot, egy farmert és egy
halványbarack színű blézert. Megfésülködtem és kirohantam a nappaliba.
Alexander nem volt sehol.
-
Alex!
Igyekezz! – kiáltottam, de nem jött válasz. El sem tudtam képzelni, hogy hol
lehet, és mit csinálhat. Abban a pillanatban csörömpölés hallatszott
a konyhából. Berohantam, úgy kellett az ajtóba kapaszkodom, hogy be tudjam
venni a kanyart. Alex rám nézett és érthetetlen grimaszt vágott. Aztán, a
következő pillanatban megértettem. A kedvenc, barna bögrém a csempén hevert. Darabokban.
Leeresztettem a kezem a testem mellé és sóhajtottam. Ő az ún. őrangyal, aki egy
bögrére sem tud vigyázni mosogatás közben? – Köszi, hogy elmosogattál.
-
Nem
vagy mérges, mert összetörtem azt a barna micsodát? – meredt rám ijedt
arckifejezéssel.
-
Nem?
– kérdeztem, elsősorban magamtól. Tényleg nem haragudtam, hiszen az csak egy
bögre volt, bármelyik háztartási üzletben tudnék venni újat. Ez után az álom
után örültem, hogy nem kellett egyedül megbirkóznom a tudattal, hogy megint
elrontottam valamit.
-
Örülök.
Sidney, azt tetted, amit abban a pillanatban tenned kellett. Ez így volt
megírva. – Alexander megpróbált megnyugtatni, de nem sikerült úgy, ahogy ő
szerette volna. Ez a férfi egy bizonyos pontig nyugalmat árasztott, ennek
ellenére sem sikerült teljes mértékben megnyugodnom.
-
És
mégis ki…? – Alex csak elmosolyodott, de nem válaszolt. Lehajolt, felszedte a
törött bögre darabjait és kidobta a kukába. Leültem a konyhapultra és elkezdtem
almát enni. Nem voltam igazán éhes, de tudtam, hogy hosszú út áll még előttünk.
Feltéve, ha Alex is úgy dönt, hogy velem tart.
-
Remélem,
tudod, hogy a képességeid még megvannak.
-
Milyen
képességeim? Nem tudok semmi ilyesmiről. – nagyjából emlékeztem, hogy mi is
történt az elmúlt párezer év alatt, de azt nem tudtam, hogy vannak képességeim
is.
-
Értem.
Én pedig arról nem tudtam, hogy elvették a tudásodat is. – Most miről beszél?
Nem mertem rákérdezni, nem akartam, hogy még nagyobb hülyének nézzen.
Sejtettem, hogy még nem indulunk a „felfedezőútra”, de fogalmam sem volt, hogy
meddig maradunk még.
-
Ki
kell vinnem Stewie-t! – és igen. Ismét elfelejtettem, hogy van egy kutyám. Néha
annyira tudtam utálni magam emiatt, hogy elfeledkezem róla. Amíg abban a
tudatban éltem, hogy egy átlagos lány vagyok átlagon felüli problémákkal,
sokkal egyszerűbb volt minden. Rájöttem, hogy Joseph érintése idézte elő a
dolgokat. Ötletem sem volt, hogy szólhatott az átok velem kapcsolatban, ahogy
arról sem tudtam, hogy mi is a valódi szerepem. Csak reméltem, hogy Alex addig
mellettem marad, amíg fény derül az igazságra. Felpattantam az asztaltól és
füttyentettem Stewie-nak. Az akasztóról leakasztottam a pórázt, a helyére
csatoltam és elindultunk sétálni. A sétának egyetlen egy hátránya volt,
mégpedig, hogy egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem akartam megkeresni
senkit, nem akartam megtalálni senkit. Tudtam, hogy van egy dolog, ami
elkerülhetetlen. A magyarázkodás. Több mint 2 év telt el az óta és én senkinek
nem beszéltem róla. A barátaim sem emlegették. Nem akartam szembesülni a
tetteim következményeivel, pedig előbb-utóbb…
A Luxemburg-kert felé vettük az irányt. Átverekedtem magam a tömegen, ami
egy táncoló pár köré csoportosult. Már a kertben jártunk, amikor Stewie kezdett
nyugtalan lenni. Le akartam venni a pórázt a nyakáról, aztán rájöttem, hogy ez
nem az a kert, ahol hagyják a kutyákat szabadon futkározni. Nem számított, mert
egy percre tényleg csak emberi dolgokkal foglalkozhattam. Nem kellett veszett
angyal-ikertesók, angyal-bérgyilkosok és rejtett képességek miatt aggódnom. Stewie erőteljes rántással jelezte, hogy elég
a filozófiából és elindult a kijárat felé, mivel nem volt más választásom,
követtem. Igen, tudom, hogy az ember sétáltatja a kutyát és nem fordítva, de
senki ne feledje, hogy a kivétel erősíti a szabályt.
Két és fél óra kutyagolás után a városban, végre
beléphettem a kis lakásomba. Ledobtam a cipőmet, és berobogtam a konyhába, ahol
nagy meglepetés fogadott. Alexander épp a poharakat helyezte el az asztalon,
amikor beléptem csak felnézett és mosolygott. Koromfekete haja ragyogott a kora
délutáni napfényben.
-
Remélem
éhes vagy – mondta elbűvölően. Csak bámultam rá és nem tudtam mit mondjak.
-
Mint
a farkas – válaszoltam kurtán, aztán megéreztem az étel ínycsiklandó illatát és
valóban megéheztem. Leültem a székre és vártam, hogy Alexander kiszolgáljon. A
tányéromon egy hatalmas szezámmagos csirkemell díszelgett burgonyapürével és
céklával.
-
Hogy
tetszik? – érdeklődött Alexander, de nem mertem szólni, hogy még sosem ettem
céklát.
-
Miért
vagy ilyen kedves velem? – tört ki belőlem a kérdés, ami már napok óta, tehát
az első találkozásunk óta foglalkoztatott. Nem emlékeztem rá, nem voltam biztos
benne, hogy bármikor is találkozhattunk volna azelőtt.
-
Ez a
dolgom, őrangyal vagyok – Alexander háttal állt nekem, valamivel
foglalatoskodott a konyhapulton, így nem láthattam az arcát. Ennek ellenére
nyugtalanságot éreztem, és tudtam, hogy nem teljesen őszinte velem. Ha ő is egy
olyan angyal, akit megbántottam, levágtam a szárnyait és ennek ellenére szeret,
akkor soha többé nem beszélek idegenekkel.
-
Nem
tudom, nem vagyok biztos benne. Mi alapján választod ki, hogy kire kell
vigyáznod?
-
Nem
én választom, központilag irányítanak minden ilyen dolgot – ezt nem értettem,
de nem is akartam megérteni. Egyelőre.
-
Egy
őrangyal egyszerre hány másik angyalra vigyáz? – azért mégiscsak érdekelt a
dolog. Szóval, innentől kezdett bonyolódni a helyzet. Állítólag van egy
központ, ahonnan irányítanak mindent, de… ki adja a parancsot? Kinek
engedelmeskedik minden angyal?
-
Egyszerre
csak egy feladatot kapunk. Nincs időhöz kötve, a lényeg az, hogy sikerrel
járjunk. És ez nemcsak az őrangyalokra, hanem minden más angyalra vonatkozik.
-
Értem.
Szerintem mára ennyi lecke elég lesz – mondtam Alexnek és nekiálltam falatozni.
Az étel isteni volt, és még a céklát is megkóstoltam. Ebéd után valami
hiányzott, aztán odamentem a hűtőhöz és kivettem belőle egy egész doboz fagyit.
Felálltam a hűtőtől, amikor Alex eltakarta hatalmas tenyerével a szemem elől az
egész világot.
-
A
leckéknek még közel sincs vége. Nyisd ki a harmadik szemed és láss! – lehunyva tartottam
a szememet és megpróbáltam „kinyitni a harmadik szemem”. Először az érzékeimre
koncentráltam, majd ráhangolódtam Alexander jelenlétére és ekkor éreztem egy
harmadik angyal jelenlét is.
-
Te,
már megint mit keresel itt? – enyhén szólva felszaladt a pumpa és mérges
voltam, amiért Joseph nem tudta megérteni, hogy nem megyek vissza. Levettem
Alexander kezét a szememről és megfordultam, de senki nem volt a konyhában. Az
őrangyalom értetlenül nézett, majd behunyta a szemét. Amikor kinyitotta
bólintott, ő is érezte az angyalt. Joseph lazán sétált be az ajtón és
fütyörészett. Én készenlétben álltam, hogy leütöm a hozzám legközelebb álló
tárggyal és megfojtom. Alex félreállt,
gondolom nem akart egy csatatér kellős közepére csöppenni. Odaléptem Joseph
mellé és jól térdem rúgtam. Összerogyott
és értetlenül nézett rám.
-
Nem
érted? Kérsz még? – kérdeztem harciasan és már készültem a következő csapásra,
amikor Alex megállított. Kérdőn néztem rá, de nem szólt semmit, csak tovább
tartotta a karomat. – Jó, rendben, befejeztem.
-
Köszönöm
– még mindig tartotta a karom, valamiféle megadásra várt. Felemeltem a kezem,
hogy tényleg komolyan gondoltam a nyugodt viselkedést. Felsegítettem Josephet a
földről és kihúztam egy széket, hogy le tudjon ülni.
-
Köszi,
hogy nem vertél péppé – mondta halkan, miközben a térdét simogatta.
-
Miért
jöttél ide? – kérdeztem, és még mindig mérges voltam, amiért nem ért a szép
szóból.
-
Nem
kell visszajönnöd San Joséba – mondta nyugodtan, miközben megvonta a vállát.
MOST MI VAN?? – Megtaláltam, akit keresel.
-
Látom,
van miről beszélnetek, én addig leviszem a kutyádat – bólintottam, majd
mutattam Alexnek, hol találja Stewie cuccait. Megsimogattam Stewie fejét és megvártam,
amíg elhagyják a lakást. Becsuktam az ajtót és sóhajtottam egyet.
-
Tudom,
hogy a minap itt jártál a lakásomban. Elfelejtetted bezárni az ajtót. Szóval…
kezdhetsz magyarázkodni, ha élve akarod elhagyni ezt a helyet.
-
A
drága kis Aeliana kezd visszatérni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése