Édes kis ikertestvér (16.1 rész)

Mióta Gabriel távozott próbálok áthatolni Sid enegriáján és végre szabadulni. Harcolunk. Próbálom a hatalamamba keríteni, nem hittem volna, hogy ennyire erős még mindig.

Tudom, már mindenre emlékszik. Gabriel levágott szárnyai, büntetés, emberek közé üldöztetés, emlékek elvesztése.

Ehhez még az is, hogy mindkét énünk egy testbe lett zárva. Ez volt az egészben a legrosszabb. Ki kellett várnom, hogy összetörjön, és én felül kerekedhessek. Lassan sikerül, már nem kell sokáig várnom.

Sidney a földre rogy, becsukja szemeit. Most vagyunk utoljára egy testbe zárva, mindjárt én is külön testet öltök.

Hát sikerült! Szabad vagyok! Szabad! El sem hiszem, hogy most már a magam ura vagyok. Látom Sidet kirohanni a fürdőszobába. Míg visszaér, körülnézek a szobában. Áh, ruhák! Nézzük, van e valami olyan is, ami az én személyiségemhez passzolna. Ekkor toppan be a szobába Sid. Észerevesz, de próbál úgy tenni, mintha ott sem lennék. Na, azt már nem!

- Hová mész hugi? – kérdeztem gúnyos mosoly kíséretében, de rá sem néztem.

- Hát... megkeresem a házigazdát – netán azt hiszi, hogy ilyen lekezelően beszélhet? Velem?! Hah! Azt már nem!

- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – most már őt nézem. Ugyanúgy néz ki, mint én, kivéve a szemei színét. Anyánk zöld szemeit örökölte, míg az enyémek olyanok voltak, mint apánkéi. Feketék, mint az éjszaka.

- Szívesen meghallgatlak – milyen barátságos hangnem, hm, érdekes. Gyorsan becsukom az ajtót, a kulcsot a ruhába rejtem, hogy még csak eszébe se jusson elmenni.

- Tudod, Sid, én nem vagyok teljesen gonosz. Az a helyzet, hogy mindkettőnkben van gonoszság, csak belém egy csipetnyivel több szorult. De nem kell aggódnod. Amíg titokban marad, hogy visszatértek az emlékeink és végre nem kell egy testen osztoznunk, senkinek nem esik baja. Amíg nem állsz az utamba, azt csinálsz, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz, azzal, akivel akarsz. Csak az az egy kikötésem van: el kell tűnnöd ebből a házból minél előbb. Világos?

- Ó, drágám, én nem megyek sehova! – Ejha! Miből lesz a cserebogár! Tud mérges is lenni, a szemei szikrákat szórnak.

- Tökéletes! Reméltem is, hogy ezt fogod mondani – hollófekete szemeim gonoszan felcsillannak. Előhúzok egy Gabrieléhez hasonló tőrt. Imádom ezt a fegyvert, tökéletesen ki van dolgozva. Látom Sid fejében, hogy megijedt, de az arcán nyoma sincs félelemnek. Ügyes kislány. Látom, hogy Willre gondol.

– Á, majdnem elfelejtettem! Will, vagy hogy is hívják... nagyon szemrevaló. Nem értem, miért nem nézted el neki, hogy Alessandra is bejött neki, hogy így fogalmazzak. Nem akarok nagyon bunkó lenni, végül is testvérek vagyunk, nemde?

- Honnan tud... – nem érti, hát persze, hogy nem.

- Onnan, drága testvérkém, hogy amit te látsz, ha akarom, láthatom én is, amit hallasz, ha akarom, hallhatom én is. Folytassam? – kézfelemeléssel jelzi, hogy nem akarja tovább hallgatni a monológomat. Látom rajta, hogy sok mindent nem ért még mindig.

- Még mielőtt tovább mennénk a családi dolgokkal, hogy szólítsalak? – meglepődtem, ezen még nem gondolkodtam soha.

- Mindig mindenki úgy szólított, ahogy téged, úgyhogy ezen még nem gondolkoztam. – Név, hm, milyen lenne tökéletes. Legyen, mondjuk… – Legyen, mondjuk Danielle. Az olyan aranyos.

- Rendben Danielle. Kérlek, mesélj nekem az angyalokról.

- Oké – leültem az ágyra és elkezdtem a felvilágosítást. . – Az angyalok olyan teremtmények, akik arra születtek, hogy segítsék az embereket. Viszont, ha egy angyal engedetlen lesz és hibázik, akkor megbüntetik, és általában le kell élniük egy emberi életet úgy, hogy nem ismerik az angyalok vliágát. Mikor az emberi angyalok meghalnak, visszatérnek az angyalok közé, és ha nem tanultak a hibájukból, akkor kezdődik minden elölről. És nem! Nincsenek se vámpírok, se vérfarkasok, sem ilyen szarságok, amiket manapság a média sugároz. Viszont vannak sötét angyalok, akiket, igen, nevezhetnénk démonoknak is. De úgy, mint az Odaátban, úgy nem léteznek démonok – figyelmesen hallgatja minden szavamat – Ironikus, nem?

- Gondolom.

- Nem tudod, mire gondolok, igaz?- persze, hogy nem tudja.

- Hát, nem igazán.

- Megmutatom. – Felálltam az ágyról és elé álltam. – Ugyanúgy nézek ki, mint te. Ugyanúgy beszélek, mint te, csak más a ... természetünk . – nagyon jó kedvem van hirtelen. Magamhoz igazítok egy dögös vörös ruhát és Sidre mosolygok. – Megfelel a ma esti partira?

-Nem! – na persze – Én megyek arra a partira.

- Azt mondtad, hogy nem mész innen sehova. Meggondoltad magad, hugi? – Zavartan néz rám, majd hirtelen rájön, hogy egy angyal nem szeghet meg egy másik angyallal kötött megállapodást.

-Ó, jaj!

- Bizony! – Ördögi mosolyra húzódik a szám. Szépen itt fog csücsülni, amíg én vissza nem jövök.

- Várj! Ha te látod, amit én, akkor én is láthatom, amit te látsz – Felöltöztem, sminkeltem és egy utolsó mosoly után elindultam a partira.

Leértem a kertbe a sok idegen közé. Joseph csatlakozott hozzám, megdicsérte a ruhámat és elindultunk a nagy forgatagba. Nem tudtam sejti- e, hogy én nem én vagyok. Vajon azt tudja e, hogy én tudom róla, hogy szintén angyal ő is? Mindegy, nem lényeges. Elhaladunk a két angyal barátja mellett. Sam és Nate engem méregettek, igen, biztosan tudom, hogy ők észrevették a változást. Tudják, hogy szétváltunk.

Hoppá- hoppá! Hát ők ketten? Egyszeriben Willel és Aadennel találtam szembe magam. Mit keresnek itt? Hallom Sid hangját a fejemben, ahogy rám parancsol, hogy ne tegyek velük semmit.

 - Joseph, megbocsátasz? – udvariasan rámosolyogtam és elindultam a két idióta felé. Éreztem, hogy Sid félti őket. Te jó ég! Mit gondol rólam?! Ennyi ember előtt nem fogom bántani őket. Vagy mégis?

Éreztem, hogy valaki figyel engem. Fél szemmel az ablakra néztem, Sid onnan figyelte minden lépésemet.

-Mit kerestek ti itt? – megint nagyon alakítok. Haragosan kérdezem, nagyon hitelesen. Képzeletben vállon veregetem magamat. – Te! – Aadenre mutatok, aki rettegve tekint rám. – Nem tartozol többé a bizalmasaim közé. Miért kellett ide jönnötök? – belenézek Sid fejébe, ő üzent neki. Ah, hülye liba, minek tette. Na, most már mindegy.

- Sidney, kérlek, bocsáss meg! – Will letérdel elém egy dobozkával a kezében. Csak nem? Csak de! Egy gyűrű van benne. Nem sok választott el attól, hogy az arcába röhögjek.

Megfogtam a kezénél fogva és felállítottam.

- Én azt hiszem, a kocsinál várok – szólt zavartan Aaden.

- Te, pedig velem jössz, beszélnünk kell – jelentettem ki szigorúan. Láttam rajta, hogy örül. Hah! Nem tudja még, hogy esélye sincs. Kis naiv.

Bevezettem őt a nappaliba, majd a kezemet a vállára helyezve belekezdtem: Will, én nem tudok neked megbocsátani. Megcsaltál, nem egyszer és nem kétszer. Én nem egy játék baba vagyok, akivel kedvedre játszadozhatsz, és akkor használod fel, amikor akarod. Azt szeretném, ha kiköltöznél a lakásomból, amire visszaérek LA-be.

- De Sid, én, szeretlek – ne már, nem lehet ennyire szánalmas, hogy nekiáll bőgni. Az ilyet nevezik ma pasinak? Komolyan?!

Hallom a fejemben Sid hangját. Istenem, el ne küldd. Még mit nem, megrázom a fejem és elküldöm. Érzem, hogy Sid elhagyja a fejemet.

Még egyszer körülnéztem és visszaindultam a szobába. A szobába belépve testvérkémet az ágyon fekve találtam. Eléggé le volt törve, de ez nem igazán izgatott.

- Hogy játszottam el, hogy én te vagyok?

- Élethűen.

- Rendben, most már elválnak útjaink. Búcsúzz el Josephtől és minden visszatér a normális kerékvágásba. Ha nem akarsz, nem is kell ezekre a dolgokra emlékezned.

Ennyi volt. Remélem, most látjuk egymást utoljára. Boldog mosollyal az arcomon hagytam el a szobát és kisiettem a kert egy eldugott részére.

Szerencsére a szárnyak az enyémek lettek, gyönyörű, tiszteletet parancsoló, éjfekete szárnyak. Imádom őket. Most már indulhatok, hogy teljesítsem a feladatomat. Célállomás: New York. Meg kell találnom a sötét angyalok győzelmének a kulcsát, a lányomat, Genevievet.