Mióta látomásom volt a testvérkém kis kiruccanásáról, azóta egy nyugodt
percem sincs. Ezzel nem vagyok egyedül, Hach szintén nagyon ideges, hiába
tagadja. Sőt, totál kibírhatatlan az állandó védelmi kényszerével. Simán
megvédem magamat, ha kell, nem kell engem pátyolgatni. Az oké, hogy félti a
kicsit, na de engem is? Engem? Először is nem vagyok hozzászokva, hogy engem
valaki féltsen, másodszor meg vagyok én is olyan erős, mint Sid. Egyforma ez
erőnk. Sőt! Én merek olyan sötéten gondolkodni, ahogyan ő még csak álmában sem
mer. Hah, a kis angyalka. Na, meg persze, nekem olyan ütőkártyám van, ami senki
másnak az egész univerzumban. Nálam van a valaha volt legerősebb angyal. Gwen
biztosan megvédené anyucit, ahogyan egy jól nevelt kislánynak illik. Oké, oké ,
tudom, hogy Sid is az anyja, de hát én nevelem, az én befolyásom alatt van.
Engem szeret. Ó, igen, bizony szeret. Ő mondta valamelyik nap, meg is lepődtem.
Engem nem szoktam szeretni, az utálathoz jobban hozzá vagyok szokva.
Azután mondta ezt, amikor elmagyaráztam neki, ki is Sid. Biztos, ami
biztos, jobb, ha tudja. Na, persze, nem azt mondtam, hogy ő is az anyja.
Dehogy. Felvázoltam neki nagy vonalakban a helyzetet: rossz néni, bántani
akarja anyut, téged el akar vinni tőlem. Gwen megértette, mint mindig mindent.
Biztosított róla, hogy ő csak velem marad-, és most jön-, azért marad csak
velem, mert szeret. Hirtelen nem tudtam mit mondani neki erre, ezért csak
megsimogattam a fejét. Szeretet? Furcsa, nagyon furcsa. Valamilyen
természetellenes erőt éreztem akkor magamban. Bizsergést vagy ilyesmit a szívem
körül. Ááá, hagyjuk, se bizsergés, se szív.
Furcsán érzem magam mostanában. Hachhal szemben is vannak furcsa érzésiem
és észrevételeim. Az óta az ominózus eset óta, mikor is sikerült az ágyába csábítania
engem, hozzáteszem csakis az alkohol miatt sikerülhetett ez neki, azóta, hacsak
meglátom, rögtön az ajkaira téved a szemem. Nem értem miért, de állandóan erős
készetetést érzek arra, hogy sajátjaimmal érintsem azokat a penge vékony
ajkakat. Sokszor csak magam elé bámulok és eszembe jut az az éjszaka, az
érintései a tekintete a… aaaa nem hiszem el. Kezdek megbolondulni, más
magyarázat erre nem lehet. Ugye?
Nem szoktunk sok időt együtt tölteni, de az utolsó három napban, mióta Sid
elindult Chicago felé állandóan együtt vagyunk, mivelhogy sosem tudhatjuk,
mikor kell cselekedni.
Hach minden pillantása szinte éget engem, a véletlen érintései perzselik a
bőrömet. Most komolyan? Mi van velem? Ne már!
Hirtelen felkapom a fejem. Hach összecsapja előttem a könyvet, amelyből
idáig Gwennel tanultak. Reggeltől az angyali hierarchiát tanulták. Ahogy egymás
mellett ülnek, engem figyelnek és somolyognak, vagyis inkább csak Hach.
-Hahó! Föld hívja Dent! – Hallom Hach hangját, miközben gúnyosan rám
mosolyog. Az a mosoly… ó, hogy az a … ! Szedd össze magad, Dan!
- Jaj, de viccesnek képzeljük magunkat ma – egy kis szarkazmus sosem árt. –
Figyelek. Na, mi van? – ráförmedek. Így legalább elterelem a gondolataimat róla.
-Hé, most meg mi a franc bajod van? Semmi rosszat nem mondtam. – tudom, de
akkor sem szabad elfelejtenem, hogy nem bírjuk egymást.
- Senkit sem érdekel mit mondtál. – gyorsan válaszolok, végül meg is bánom,
hogy flegmulok vele, de egyszerűen nem tudok máshogy viselkedni vele ilyen
helyzetben.
- Megyek a szobámba játszani. – szól csendesen Gwen és felfut az emeletre.
Okos lány, tudja, hogy menni kell, mielőtt robban a bomba. Vagy inkább én.
- Látod? A lányodat is elriasztod magadtól! – hangja nyugodt, érzelemtől
mentes, de én érzem a benne meglapuló szarkazmust. Ezt nem tűrhetem, igazán
tudja, hogy kell az idegeimen táncolnia. Annyira fel tud idegesíteni, mint
senki más. Meg kellene leckéztetnem, de akkor miért akarom megcsókolni? Fúúú,
még mindig ez az érzés. Ah, gyorsan felpattanok, és idegesen elé csörtetek.
- Semmi közöd hozzá, mit csinálok a lányommal és mit nem. Érted?! – na,
most már üvöltök. Hirtelen feláll, olyan közel kerülünk egymáshoz, hogy szinte
érzem a forró leheletét az arcomon. Felnézek rá, szemeiben gyilkos tűz villan.
Ördög és pokol, azok a hollófekete szemek. Érzem, ahogy elveszek bennük. Szedd
össze magad Danielle, most rögtön! Nem gondolhatok semmi ilyenre. Nem és kész!
- Tájékoztatlak, hogy igenis sok közöm van hozzá, sőt hozzátok. Mivel akár elfogadod, akár nem, Gwen apjaként tekint rám.
Az ő szemében igenis egy család vagyunk.
- Család? – harsányan felnevetek.
– Férj, feleség meg gyerek, nem? Jó vicc.
- Miért? Netán nem tetszene, ha ilyen férjed lenne, mint én? Vagy éppen
pont én lennék az? – ó, az a rohadt gúny.
- Ezzel csak egy icipici kis gond van - hajolok teljesen közel a füléhez és
bele suttogok. – Egyáltalán nem illünk egymáshoz. - Erősen megragadja a
karjaimat és magához ránt.
- Gondolod? – szemei furcsán csillognak. – Figyellek, tudom, hogy nézel
rám.
- Sehogyan sem nézek. – észrevette. Komolyan észrevette. Nyugalom,
nyugalom. – Amúgy meg, nem gondolom, hanem tudom, hogy egyáltalán nem illünk
össze.
- Tévedsz mindenben. Bebizonyítom. – ezzel a végszóval lecsapott az
ajkaimra. A döbbenettől először csak hagytam, hogy erősen magához öleljen,
aztán mikor eljutott a tudatomig, hogy mi is történik karjaim Hach nyaka köré
fontam és belesimultam az ölelésébe. Mit csinálok? Nem érdekel, most nem. Végre
egyszer nem kell a könyörtelen gyilkosnak lennem. De hát, ha én csak azt
ismerem? Azért ez is jól megy. Mit is tehetek? Engedek a kényszernek. Érzem,
hogy kíván engem, de még mennyire nagyon
érzem. Elkezdem róla lehámozni az inget, hallom, ahogy a drága selyem
sisteregve a földre hull. Hach sem tétlenkedik,
szépen lassan elkezdi felfele húzni a pólómat és… Ne már! Mi ez a zaj? És miért
éppen most?!
Úgy rebbenünk szét, mint a rajtakapott tinédzserek. Egy pillanatra látom
még a vágyat Hach szemében és hallom, ahogyan csalódottan sóhajt. A zaj forrása
felé nézünk, miközben megigazítjuk az öltözékünket. Egy sötét alak fekszik a
földön, látni rajta, hogy ramaty állapotban van. Elindulunk felé, mikor
közelebb érünk, észreveszem, hogy aki a földön fekszik nem más, mint az…
-Apám! De hát mi történt? Hach gyere, tegyük őt gyorsan a kanapéra. – amíg
Hach párnát rak apám feje alá, addig én elfutok egy pohár vízért.
- Sydney…na…nagyon er…rős…- hangja gyenge, de van benne valami, ami nagyon
nem tetszik nekem. Furcsán méreget minket és folytatja. – Már… vissza… visszatért…
minden ereje. Bár szerintem csak spo…spontán jött… nem tudja irányí ..tani.. csak
az irántam érzett gyűlölet hoz…hozta ki belőle.
Felismerem ezeket a sebeket, erőszeretettel szoktam végignézni, ahogyan az
áldozataim szépen lassan kínok között meghalnak.
- Apám, az erőm eme részét csak akkor szoktam használni, ha valakivel
végezni akartam. Lassú és fájdalmas halálod lesz. Ezt nem lehet meggyógyítani.
– olyan érzelemmentesen mondom ezt, hogy már szinte megijedek magamtól.
- Hacsak… - Hach elgondolkodva mered apámra.
- Hacsak? Mi jutott eszedbe?
- Hát én csak arra gondoltam, hogy az egyetlen angyal, aki megmentheti fent
játszik a szobájában. Nem gondolod?
- Igazad van. Gwen! – kiálltok fel és már fut is le.
Ahogyan leér, rögtön apámhoz fut és kisimít egy kósza véres hajtincset az
arcáról. Kérdőn rám néz.
-Mi töjtént? A gonosz néni bántotta? – szipogni kezdett és én csak
bólintottam.
-Kicsikém – Hach letérdel mellé és megsimogatja – figyelj most rám.
Megpróbálunk segíteni a nagyapán jó?
Gwen bólint és mind a ketten közelebb mennek apámhoz.
-Na, most szépen tedd az egyik kezed a fejére a másikat meg a mellkasára.
Így ni, ügyes vagy. Most pedig figyeld az erődet és képzeld el, ahogyan körbe
veszi a nagyapát.
Pár pillanatig nem történt semmi, aztán hirtelen nagy fényesség támadt, de
egy röpke pillanat múlva el is múlt. Apám mocorogni kezdett, aztán fel is kelt,
de még mindig ne nézett ki a legjobban. De élt, ez volt a fontos. Rideg
tekintettel nézett rám, aztán Gwenhez fordult.
- Nem akarsz a nagyapával élni kicsim? – hogy mi a jó franc? Mit jelentsen
ez?
- Nem, én anyucival maradok. – Tudtam. – Mehetek a szobámba? – bólintok.
- Mit jelentsen ez apám? – dühöngök. Sosem voltam még ilyen ideges. Hach
olyan közel állt a hátamhoz, hogy éreztem a teste melegét.
- Semmi lányom, semmi, – apám kettőnket méreget – csak látom, ahogy
elpuhultál és az unokámnak erős kezekben kell nevelkednie.
- Megnyugtatlak, hogy éppolyan kemény vagyok, mint mindig.
- Láttam, amit láttam – tekintete Hachra vándorol. Szóval annyira ereje még
volt, hogy meglássa mit csináltunk.
- Ahhoz semmi közöd. – szinte köpöm a szavakat. – A lányomat meg nem adom!
- Rendben, ha így akarod, legyen. Adok neked még egy kis időt, hogy
átgondold. Mire visszatérek, remélem, változtatsz a hozzáállásodon.
Fel sem eszméltünk és már el is tűnt. Sosem éreztem magam ilyen fáradtnak
lelkileg. Fura. Hogyan fáradhat el olyasmi, amiről eddig azt sem hittem, hogy
létezik.
Egy fáradt sóhajjal Hach mellkasának dőlök, mire ő átölel és megpróbál
nyugtatni.
- Ne félj, senki sem viheti el Gwent. – maga felé fordít és mélyen a
szemembe néz. – Nem engedem senkinek. Ígérem.
- Nem félek! – erre csak felvonja a szemöldökét. – Na, jó, talán egy
kicsit. De akkor se felejtsd el, hogy nagyon erős vagyok, meg hát gondolom te
is, ha mellém lettél rendelve.
- Pontosan. Ugye tudod, hogy apád nem fog egyedül jönni? Maximum holnapig
van időnk, sőt, éjjel is jöhetnek. – fáradtan felsóhajtok majd cinkosan
rámosolygok.
- Igazad van, de addig még van időnk, dél is alig múlt el, Gwen is játszik.
Valamivel el kéne ütni az időt.
- Ja, hogy úgy – felvillannak a szemi – mit ajánlasz? Mit kéne addig
csinálnunk?
- Hát – kigombolom az ingét és végig simítok a mellkasán – valamit
elkezdtünk és tudod, én nem szeretek semmit sem félbe hagyni.
- Ááá, vagy úgy. – kezével végigsimít a hasamon. – Nos, hölgyem felidézi
nekem hol is tartottunk?
- Örömmel uram. – gyorsan lecsapok az ajkaira. Úgy csókoljuk egymást,
mintha az életünk múlna rajta. Ha valaki most is megzavar minket, annak Lucifer
kegyelmezzen!
Ahogy egy órával később egymást ölelve fekszünk a nappali szőnyegén, azon
gondolkodom, hogyan jutottam idáig. De fogalmam sincs és most nem is zavar.
Valamit biztosan érzek Hach iránt, de hogy mit, azt nem tudom. Egy azonban
biztos, a mai nappal nagyon sok minden megváltozik. Legfőképpen én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése