- Az a mocskos manó – szólt halkan, tekintetét Zöldikére emelve – csinál meg mindent a te fajtádnak, aki nem tisztel semmit. Hiába vagy a bukottak közül való, bizonyos szabályok rád is vonatkoznak. – ezzel felemelte a botját és szigorú tekintetét rám emelte. A botja megrezgett, s a testem minden részén elviselhetetlen fájdalmat éreztem, viszont a Zöldet nem engedtem el. Szegényke ott himbálózott a semmiben. Féltem, hogy elejtem, ezért erősebbre vettem a markom szorítását. Kezem, mintegy vasbilincs zárta körül a Zöld nyakát. Ő egyre erősebben szorította a kezem, rángatózott, de hiába. Tettem egy fájdalmas lépést az öreg felé, majd letettem a Zöldet a földre, megigazítottam a ruháját és megsimogattam a fejét. Tettem még egy lépést előre és letérdeltem az öreg elé, hogy egy magasságban legyünk. Tiszteletem jeléül lehajtottam a fejem.
- Te nem egy egyszerű bukott vagy! – állapította meg az öreg, ezzel letette a botját és a fájdalom is megszűnt. A földre bámultam, megráztam a fejem. T
- Nem tartozom sem az angyalok, sem a bukottak közé, Carlos, tudod jól.
- Nem kell hangoztatnod a felsőbbrendűséged. Már tudom mi vagy:Te vagy a Pusztító Anya. A Vének megjósolták érkezésed. Figyelmeztettek, hogy az erőm nem elég nagy ahhoz, hogy elpusztítsalak, pedig eredetileg ez volt a tervem. Először nem hittem nekik, de az imént megbizonyosodtam, hogy a Vének megint nem tévedtek. – az agg lehajolt és egy öreg járatba helyezte szabad kezét – Pontosan tudom, miért jöttél. A lány kell neked. A lányodat akarod. De a követ nem kaphatod meg!
- Carlos. Öreg vagy és a fajtád legbölcsebbje. De igazán mondhatnál olyat is, amit én magam sem tudok.
- Türelmetlen vagy, kicsi angyal – elfordította a kezét és kinyílt egy ajtó – ide kell bemenned. Csak minden bal oldali ajtó nyílik ki, de csak egy ajtó a te ajtód. Más világba nem léphetsz be, mert ha megteszed az általad megnyitott világ örök rabja maradsz. Miután megtaláltad az ajtódat, látni fogod, amit látnod kell ahhoz, hogy megtaláld önmagad. De vigyázz, angyalkám! Ez egy veszélyes megoldás, te mégis ezt választottad. Elkötelezett vagy a küldetésed iránt. Nem lehetsz elfogult, nem könnyítheted meg a saját lelkiismeretedet azzal, hogy a célod érdekében bármit megtehetsz. Nagyon vékony jégen táncolsz, Aeliana. Tartsd szem előtt, hogy a jóságot csupán egy hajszál vásztja el a gonoszságtól és nem számít, hogy azt egy szebb jövő eléréséért, a nemesebb cél érdekében teszed. Me bántsd a nálad gyengébbet, hisz "a sérelem sérelmet szül, a seb, sebezne”*
- Ó, basszus! – elindultam a fénybe. Fogalmam sem volt, honnan fogom tudni, melyik az én világom. Mikor már bent voltam, magam előtt egy tükröt láttam az alagút végén, ahol Carlos állt, mozdulatlanul. Már nem beszélt, de szavai visszhangoztak az alagút járataiban. A folyosó, ahova beléptem, gyönyörű volt. A falon fehér tapéta díszelgett, viszont mindenhol arany bevonatú gyertyatartók sorakoztak, mindegyiket külön műmárvány és arany bevonat szegélyezett. Feltehetően gyertyatartók nyitották az ajtókat. Voltak három-, négy- és ötágú gyertyatartók is. Egyetlen egy kétágú gyertyatartóval találkoztam. Rögtön tudtam, merre kell mennem. Meghúztam lefelé a , majd kinyílt a rejtekajtó. Egy hatalmas fehér szobában találtam magam. Ahogy beljebb léptem, az ajtó bezárult mögöttem. Hirtelen hátrafordultam, amikor egy lugast pillantottam meg. Gyönyörű volt, hatalmas fejű vörös, fehér és rózsaszín rózsák futottak körbe rajta. Közeledtem a lugas felé és egyre tisztábban láttam, mi történik. Hachamelt, a helyes út megtalálásának, illetve az életút, a sors angyalát láttam hófehér öltönyben. Nem értettem, mit keres az én világomban, hisz ő átállt Azael oldalára. Aztán tűzpiros ruhában belibegtem én. Én? Hisz az lehetetlen! Nem is ismerem Hachamelt. Uram... Atyám! Ez most vagy Danielle vagy elment a józan eszem! Hohó, az a szívtelen ribanc szerelmes lett! Már fogtam a hasamat a nevetéstől, sajgott minden porcikám. Le kellett ülnöm egy padra, hogy össze ne essek. Aztán valaki megfogta a kezem. A keze kicsi volt és puha, mikor felemeltem a fejem és ránéztem, a szemei koromfeketére színeződtek. Aranybarna haja két fonatban pihent a vállán. Arca hüvös volt, szinte rideg. A kislány szárnyai grafitszürkék voltak, hatalmasak, impozánsak, fényesek, amilyeneket szem nem látott még azelőtt.
- Te vagy maga a pusztulás, mami – mondta a kislány és elmosolyodott. A mosolya nem lehetett őszinte, mert ahogy a kis keze az én kezemen pihent, eltörte a csuklómat és térdre kényszerített. Másik kezét a magasba emelte, fejét oldalra fordította és tekintete az eget kémlelte, mintha várna valamit. Mikor valami súlyos landolt a tenyerében, ő mintha egy tolliphét forgatna, zsebre vágta és tekintetét rám szegezte – Tudom, mi kell neked. Addig nem kaphatod meg, anyuci, amíg meg nem ígéred, hogy nem bántasz senkit egy esküvőn. Nem szeretném, ha kitörne a fejetlenség neked pedig véletlenül eltörne még egy csontocskád. Vagy kettő. Esetleg letépném a karocskád. Értve vagyok?
- A... azt hiszem – szűrtem e szavakat a fogaim között, alig tudtam szólni a fájdalomtól és a döbbenettől. Szóval Danielle átmosta a kislányom agyát. Elképedtem, hogy mennyire kegyetlen a kicsikém, mennyire lelketlen. Pont olyan, amilyen én voltam valamikor. Azt gondoltam, a világ és az emberek sorsa megpecsételődött.
- Nem, mami, nem értettük egymást. Engedd ki őket! – parancsolta és egyre erősebben szorította az alkaromat. Nem voltam képes szóhoz jutni. Ekkor eltörte az orsócsontomat. A hátam bal oldala sajgott, először égő fájdalom hasított belé, később ezt felváltotta a szúró fájdalom. Éreztem, hogy a bőröm ég ès valami mozog alatta. Az arcomra kiült a fájdalom. Elkerekedett szemekkel néztem Őt és hangtalanul kértem, hogy hagyja abba. Neki eszébe sem jutott hallgatni rám, mosolygott, szemei csillogtak az élvezettől. A fájdalom egyre erősödött , majd egyik pillanatról a másikra egy fél pár szárny ékeskedett a bal oldalamon.
- Gwen, elég! - suttogtam szinte hangtalanul. Erősebben szorította a karomat, tekintete az enyémbe fúródott. Kivillantotta apró, hófehér fogait, ami tökéletessé tette márvány arcát. Ekkor tudtam, hogy koránt sincs vége.
- Jól van, mami. Most a másikat. – nem tudtam, hogyan tudnám elkerülni, hogy... áááááá. És abban a szent minutumban, a saját lányom apró darabokra törte a karomat.Az alkaromban szilánkosra törtek a csontok, a csuklómban szintén. A lányom feljebb csúsztatta kicsi kezèt a karomon, behajlította 90 fokos szögbe, két kezébe fogta a könyökömet, s kezeit így pihentette. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben, de amikor a tekintetünk ismét találkozott, Ő nem mosolygott. Rezzenéstelen arccal nézett rám. Lassú mozdulattal elkezdett simogatni, s hirtelen megszorított, ahol a kezei eddig csak pihentek. Arcomat égették a könnyek. Tudtam, amennyiben feszegetni fogom a határokat, a saját lányom keze által kell meghalnom. Egyszeriben hangos reccsenés hangzott, a fájdalom átjárta a testem és a mellem is. Egy szörnyet hoztam a világra! Szólni nem tudtam, levegőt is alig kaptam. Ekkor lejátszódott ugyanaz a procedúra és a semmiből előjött a szárny másik párja. – Na, most, mama, állj fel és menj. Menj, ahova menned kell. És ne hadd, hogy ez legyen belőlem, kérlek!
- Igérem! – mondtam, majd az ép kezemmel a kis keze után nyúltam, de Danielle megragadta azt, mielőtt elérte volna a kislányét, elrántotta tőlem és ezzel eltűnt.
A földön hevertem zokogva, apróra tört csontokkal. A fizikai fájdalom önmagában még elviselhető lett volna, de csak ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy a világban a jó elpusztul, ha nem járunk sikerrel. Elkeseredtem. Hihetetlen terhet vettem a vállamra, amit már nem tehetek le és nem adhatok át másnak. Megtaláltam a saját keresztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése