Vallomások ( 8. rész)

-          Sidney?!  Told ki a nagy seggedet a vízből! – szólt Will, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Lubickoltam a tengerben, élveztem, hogy minden oldalról víz vett körül. Ha nem ittam volna, talán zavarna, hogy nem látom mi van a lábam alatt.

-          Sid! Gyere már fel! Nem fogok beugrani utánad, ha görcsöt kap a lábad. Meg fulladhatsz egyedül! – tudtam, hogy nem fogja sokáig kibírni. Sosem szerette, ha ignorálják. Gondoltam, kicsit ráijesztek.

-          Ahogy akarod – mondtam és ismét a víz alatt voltam. Abban a pillanatban imádtam a tengert. Kiúsztam a partra és megpróbáltam beosonni Will mellé. Teljesen halk voltam, észre sem vette, hogy ott állok mögötte. Elfolytok egy nevetést, nem bírtam volna sokáig. Will kétségbeesetten fürkészte a tengert. DE sehol nem látott. Ekkor megszólalt:

-          Sidney? Élsz még? Ne akard, hogy utánad menjek! – a cipője már nem volt rajta, az ingjét pedig egy határozott mozdulattal lerántotta magáról és hátrafelé dobta. Elkaptam az ingét, felvettem magamra és észbe kaptam, hogy már a nadrágjától is megszabadult.

-          Istenem, nehogy levedd azt is – kuncogva mondtam Willnek – De ezt köszönöm! – mosolyogtam és megigazítottam magamon az ingét. Nem tudtam megállni, hogy ne folytassam: Rajtad felső nincs, rajtam alsó. Azt hiszem ez így fair.

-          Oké. Most már hajlandó vagy leülni mellém? – csak bámultam rá majdhogy nem tátott szájjal, felhúztam a szemöldököm, kiöltöttem a nyelvem és kissé ráharaptam. – Nem a kezedet kértem meg, Sidney.

-          Haha – kezdtem el gúnyosan nevetni és ledobtam magam Will mellé. A tekintetem akaratlanul is elidőzött tökéletesen kidolgozott felső testén. Oldalra fordítottam a fejem és Will hangosan felnevetett. Kezei még mindig összekulcsolva pihentek a térdén, miközben jóízűeket nevetett a reakcióimon.

-          Tudom, hogy nem semmi. Évekig dolgoztam rajta. De! Te sem panaszkodhatsz.

-          Ó azt a mindenit. Te sem vagy egocentrikus típus, igaz?

-          Úgy csinálsz, mintha nem ismernél. Milliószor elmondtam neked, hogy sokkal jobban ismersz, mint bárki más.

-          Tudom, tudom – mosolyogtam rá és beletúrtam a bal kezemmel a vizes hajamba. Szerencsére Los Angeles nem olyan, mint Seattle, Portland vagy a szülővárosom Chicago. Itt még éjjel is kellemes az idő. Nem fázom, sőt… ha nem úsztam volna egyet, most tuti, hogy melegem lenne.

-          Tudod – tudod. Persze. Mégsem viselkedsz úgy sosem! – a kezei már nem összekulcsolva pihentek. Egyik kezével támasztotta magát, másik karját a térdére helyezte. Felém fordult. Egy kicsit megijedtem, bár ismertem Willt, halványlila fogalmam nem volt, hogy mire készül. Féltem, hogy megint megcsókol, és nem fogok tudni uralkodni magamon. Sidney?! Mi a frászról hadoválsz? Az imént még Mason forró csókja járt a fejedben, most pedig már azon gondolkozol, hol fog megtörténni a dolog Willel? Szégyelld magad kisasszony! Hallottam a belső hangot. Részben igaza volt. Csak az a nagy helyzet, hogy nem voltam őszinte magammal sem. Hogy’ lehetnék őszinte másokkal, ha magamnak is hazudok? Will volt az első „pasim”. Vele csókolóztam először. Ő volt az első fiú, akivel együtt aludtam. Ő volt az első fiú, aki szakított velem. Neem, az első szexuális élményemet nem vele éltem át. Az más lapra tartozik. Mindig is fontos volt nekem. Talán túlságosan is… talán sosem vettem észre, mennyire oda van értem. Talán sosem mertem magamnak bevallani, hogy több nekem, mint egy átlagos barát. Sidney! Te teljesen megőrültél! Igen, sokszor én is ezt gondolom magamról.

-          Sidney! – mordul rám Will – Miért lóg ki egy üveg a táskádból?

-          Ő… - megvakartam a nyakamat – az úgy volt, hogy…

-          Csajszi! Most látlak olyannak, amilyen anno voltál. Úgy értem Rick előtt. Kapd elő azt az üveget és lássunk neki – mondta lazán és a megvonta a vállát. Mikor észrevette, hogy nem reagáltam, elnevette magát és kihúzta az üveget a táskámból. Az volt a legnagyobb baj, hogy nem tudtam mit akarok. De annál inkább tudtam, hogy mit NEM akarok. És nem akartam játszani Will érzéseivel. Belegondoltam, visszaemlékeztem. Will ott volt velem végig. Volt, hogy palacsintát sütött nekem, együtt néztünk filmet és elaludtam a mellkasán. Ó. Te. Jó. Ég. Levette az üvegről a kupakját és felém nyújtotta: Hölgyeké az elsőbbség. Megfogtam az üveget, a számhoz tartottam és annyit ittam belőle, amennyi a számba belefért.

-          Mintha hat évvel ezelőtt lennénk – elvette tőlem az üveget és ivott egy kortyot. Miután lenyelte, folytatta tovább – Tudod, mikor sms-t írtam és a végén az állt, hogy szeretlek, azt úgy is gondoltam. Sidney, te egy bomba nő vagy! Hülye lennék, ha elengednélek – nem tudtam ehhez mit szóljak. Egyik felem a karjába ugrott volna és rögtön letolta volna a bugyiját, de a másik, a reális felem azt mondta, ne kapkodjak el semmit.

-          Hát… az elmúlt két évben bizonyíthattam, hogy milyen bomba nő vagyok – mondtam kissé elkeseredetten.

-          Hé, ezt bóknak szántam – közelebb húzódott hozzám és átkarolt – Hű, csurom víz vagy! – figyelmen kívül hagytam az utolsó mondatát. Úgy csinált, mintha nem látta volna, hogy úsztam a tengerben. Nem akartam bunkó lenni, ezért fáziskéséssel, de válaszoltam:

-          Ez esetben ilyen... bókot sem kaptam még.

-          Attól tartok, be kell érned az ilyen bókjaimmal. – megvonta vállát és még közelebb húzódott. A szívem elkezdett eszeveszettül kalapálni, mintha életveszélyben lennék. Will közelebb húzódott az arcával is. Kezébe vette az üveget és megfogta az arcomat. – Tudom, hogy mindig ki akartad próbálni, csak a férjecskéd nem engedte! – sóhajtottam egyet és belekezdtem volna a mondanivalómba:

-          Soha nem voltam a kutyája! Mindig azt tettem, amit akartam! Ha… - de ekkor Will közbeszólt: Igen? Még mindig nem látod? Ennyire nem lehetsz vak! Amikor Melani szülinapja volt, mennyit voltál ott? Amíg Rickkel voltál, hányszor találkoztuk én beszélgettünk? Emlékszem rá, hogy annyira féltékeny volt, hogy nem beszélgethettél más fiúkkal, a buszon nem ülhettél más fiú mellé, sőt… amikor a színjátszó körrel adtátok elő a Between or Beyond[1] c. darabotokat, amire két teljes évig készültetek. És volt az a jelentet, amikor Keith- szel ölelkezve kellett táncolnod a végén… mikor Rick meglátta… a reakciója… még most sem látod? – csak pislogtam és tátott szájjal néztem magam elé. Ennél hidegebb, fagyosabb szembesítést még sosem hallottam. Tudtam, hogy igaza van. Sajnos, nagyon jól tudtam.

-           Nyugi, nincs semmi különösebb bajom azzal, hogy vak voltál. Azzal van bajom, hogy még mindig nem látsz!

-          Örülök.  – mondtam szárazan, de valójában kicsit sem örültem.

-          Ennyi? – nézett rám hatalmas zöld szemekkel. Nem értette. Ismert, tudta, hogy imádok vele veszekedni, tudta, hogy ha nem tetszik valami, akkor belebokszolok a vállába vagy tarkón csapom.

-          Ennyi. Miért mit vársz még? – kérdeztem tőle, s közben a kezemet a szám elé tettem. Visszafojtottam a sírást.

-          A véleményed – mondta halál nyugodtan.

-          Az a véleményem, hogy te egy barom vagy! Ami volt, az volt.

-          Én vagyok a barom? – kérdezte mosolyogva. Őszintén mosolyogott, majd hangosan nevetett.

-          Mégis mi olyan nevetséges? – felálltam és odasétáltam a szikla pereméhez – Elegem van abból, hogy mindenki Ricket hibáztatja! Hagyd már őt, nyugodjon békében! Különben is, már nincs itt, vége van. Elhagyott!

-          Sidney, nem voltál boldog mellette!

-          Nem voltam boldog? Én nem voltam boldog? Azt hittem, hogy megtaláltam álmaim férfiját! – kiabáltam vele. Kiabáltam és közben a sírás kapkodott. Elhallgattam, nem folytattam tovább. A tenger felé fordultam. Mély levegőt vettem és gyűjtöttem az erőmet, hogy elmondjam Willnek mit is gondolok. Ám, nem volt olyan könnyű, mint amilyenre számítottam. Megfordultam. Ekkorra már Will is állt, és a nadrágját igazgatta.  Az ingére mutatott és jelezte, hogy kéri vissza. Úgy tettem, mintha nem érteném.

-          Sandi küldött egy sms-t. Mennem kell.

-          Te most viccelsz! 

-          Miért viccelnék? – tette hozzá olyan mértékű közömbösséggel… rá sem lehetett ismerni. Vállát megvonta és elindult lefelé a szikláról. Utána mentem, de nem szóltam semmit. A gondolataim össze – vissza cikáztak, attól féltem, hogy áttörik a koponyámat. Egyre sebesebben loholtam Will után. Már a tengerparton voltunk, próbált elmenekülni előttem, de eszébe se jutott volna elfutni. Elkaptam a kezét és visszarántottam.

-          Te! Komolyan? Itt hagysz engem azért a riherongyért? – kérdeztem tőle, s láttam, hogy bántotta a szóhasználatom.

-          Miért lenne riherongy?

-          Annyira naiv vagy! Tudod mit?! Inkább menj… - megfordultam és elindultam vissza a klubba. Vagyis elindultam volna, de először Will fogta meg a kezem, másodszor… majd szép sorjában. Will megfogta a kezem és nagy vigyorral húzott magához. Kapálóztam, próbáltam kiszabadulni az öleléséből, de nem ment. Mindig is tudtam, hogy sokkal erősebb, mint én, de sosem tudatosítottam. Egészen mostanáig.

-          Igen, Sandi sms-t írt, de sosem hagynálak itt csak azért, mert ő kérte. Tudom, hogy egy ringyó, nem kell felvilágosítanod vele kapcsolatban. De tudod, hogy’ van vele az ember…

-          Tudom, ki ne mondd! – még halkan mondtam. Mikor már vagy negyed órája kapálóztam a karjaiban elkezdtem ordítani: Azonnal engedj el te disznó!

-          Szeretem, amikor ilyen nevekkel illetsz – mondja, és nevet tovább. Ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy végleg elfusson a méreg.

-          Engedj el, vagy sikítok! – belenéztem a szemébe, de sokkal jobban szórakoztattam, mint eddig.

-          Sikíts, ha mersz! – és azt gondolta, hogy nem merek torkom szakadtából sikítani. Ó dehogy nem!

-          Segítség, segítség! Ez az állat nem akar elengedni! Segítség! – Will egészen meglepődött, hogy sikítottam.  Engem ennyire nem lepett meg. Tudniillik, amikor dühös az ember, még én is, képes olyan dolgokra, amire általában nem. Hosszas kiáltozásom sikerrel járt. Arra jött egy… ismerős alak. Azt hiszem Mason volt az. Nem biztos, hogy jó ötlet volt ez a sikoltozás. Abban az esetben az lett volna, ha nem Mason hallott volna meg.

-          Will, azonnal engedj el! Olyan vagy, mint egy óvodás!  - súgtam a fülébe. Ő nem láthatta, hogy valaki közeledik – Will, valaki jön! Kérlek, nem akarok balhét.

-          Elengedlek, ha megcsókolsz! – jelentette ki merészen. A helyzet adta magát. Mintha tudta volna, hogy Mason közeleg. Valószínűleg látta a csókcsatámat Masonnel, és – 100%-ra biztos vagyok benne - nem tetszett neki. Haboztam. Sok-sok éve először haboztam vele kapcsolatban. Bármikor hívott, írt… felpattantam és rohantam hozzá. Sokszor nem számított, hogy ki az, akin át kell gázolnom, csak oda akartam érni hozzá. ÉN EGY VAK TYÚK VAGYOK! Nem baj… végül is mondják, hogy vak tyúk is talál szemet. És lehet, hogy pont most találtam meg a szemem. Rick nem szerette, ha Willel vagyok. Már értem miért. Mindig is vonzódtam hozzá tudat alatt. Azt mondják, hogy egy nő sosem felejti el első szerelmét. Így igaz. Mosolyognom kellett. Belenéztem Will szemébe és megcsókolom. Meglepődött. Honnan tudtam? Ugyan már. Ha valakit olyan régóta ismersz, mint én Willt… tudom, mikor lepődik meg. Nem viccelek. De az is megerősített, hogy lassan csókolt vissza. Élvezte, hogy végre, évek múltán is az övé vagyok. Szerettem őt, de sajnos túlságosan is ismertem őt ahhoz, hogy életem végéig vele maradjak. Nem az a fajta lány vagyok, aki elkövetné egymás után kétszer ugyanazt a hibát.  Nekem ez nem elég. Én vagyok az ostoba lány, aki nem tanul a saját hibájából. Pont ezért sosem tudom, mikor hibázok. Csak utána jövök rá… amikor már túl késő.

---

[1] Between or Beyond – egy iskolai színdarab címe, amellyel megnyerték a drámafesztivált

After party két személyre (7. rész)

Vége lett a számnak, nekem pedig teljesen végem volt. Láttam, hogy Will egyedül ücsörgött az asztalnál az üres whisky-s pohárral játszadozva. Nem vall rá, hogy kimarad a buliból. Leültem mellé és intetem a pincér srácnak. Bólintással jelezte, hogy egy pillanat és jön. Néztem Will arcát, de az nem árult el semmit. Fel akartam vidítani, de nem tudtam hogyan. Aztán eszembe jutott és elmosolyodtam, sőt… majdnem hangosan elnevettem magam. Will felkapta a fejét és rám szegezte a tekintetét.  Megrázta a fejét és újra az asztalt nézte. Nem hiszem el! Közelebb húzódok hozzá. Megfogom a kezét.

-          Will! Két évig te vigasztaltál engem, most én jövök! – nem mosolyogtam. Ritkán láttam Willnek ezt az oldalát, de nagyon is jól ismertem. Egyszer azt mondta nekem, hogy sokkal jobban ismerem őt, mint gondolnám. Sokáig tartott rájönnöm, hogy mire gondol. De aztán sikerül. Azóta odafigyelek a részletekre is vele kapcsolatban.

-          Semmi gond, én tudom ezt kezelni – mosolyt erőltetett arcára, de a szemei egyáltalán nem mosolyogtak.

-          Csaj van a dologban, mi?  - a szemembe nézett, de az szokásos csillogás helyett most csak ürességet és szomorúságot láttam. Sóhajtottam. Láttam, hogy nem akar válaszolni. Gondoltam, egy tanáccsal talán segíthetek rajta – figyelj… miért nem hívod el valahova? Egy próbát megér. Oké. Aztán, ha nem jól sülne el, akkor nyugodtan hibáztathatsz érte engem. De addig nem fogod tudni, hogy működik-e, amíg meg nem próbálod – én pedig mondtam volna tovább, de a pincér hozta az italunkat. Megfogtam a poharat, óvatosan hozzákoccintottam Will poharához, és megittam. Elsétált mellettem egy srác, én pedig a tekintetemmel végigmértem. Ránéztem Willre, aki elnevette magát. Végre egy mosoly! – Fájt?

-          Mi fájt? – nézett rám értetlenül és mosolyogva rázta a fejét. Én is mosolyogtam – az tényleg fájt, amikor az ablakodon kellett kimásznom fent akadtam a fenyőfán.

-          Ó, tényleg, erre is emlékszem – nevettem fel. Már majdnem el is felejtettem, mikor szakított velem az utolsó pasim Rick előtt. Will jött, mint egy hős lovag és egész éjjel velem volt, és vigasztalt. Nem voltam szerelmes a srácba, de rosszul esett, hogy elhagyott. Ott volt velem, és reggel, mikor George – a nevelőapám ment dolgozni, ki kellett szöktetnem az ablakon.

-          Gyere, menjünk ki – állt fel hirtelen az asztaltól és magával húzott. Esélyem nem volt nemleges választ adni, de azért még visszaültem.

-          Tengerpart? – kérdeztem, és a pohara aljában volt még egy kevés, azt is megittam. Ránéztem és kacsintottam. Újra mosolygott.

-          Nekem mindegy, csak gyere már! – mondta türelmetlenül.

-          LA leghomokosabb tengerpartja? – mosolyogtam. Nem voltam benne biztos, hogy érti-e, de reméltem. Mindig is ő volt az, aki tudta, hogy mikor mit kell mondani. Azt például kifejezetten utáltam, sőt utálom is, amikor Rémuszokban beszél és  én nem értem mit akar.

-          Indulhatunk végre? – nem értettem miért ilyen türelmetlen.

-          Persze! – pattantam fel, kezembe fogtam a táskám és elindultam a kijárat felé.

-          Végre friss levegő! – mondta Will és elindult az ellenkező irányba. Pedig én a másik irányba akartam menni!

-          Hova mész? – kérdezem ijedten. Ha nem ismerném, azt hinném el akar rabolni és el akarja adni a vesémet.

-          Bízz bennem, gyere! – elkapta a kezem, esélyem sem volt ellenkezni. Nem mintha akartam volna – lehet, hogy nem LA leghomokosabb tengerpartja, de egész biztos a legszebb.

-          Te ismered LA-t? – nem válaszolt, csak mentünk tovább. Pár perc nézelődés után elegem lett a csendből és megszólaltam: Amúgy fiatalember, nem illik kérdésre kérdéssel felelni!

-          Tudja, kisasszony, tulajdonképpen Ön kezdte – folytatta Will. Túl jól ismertük egymást. Tudtam, hogy ezt biztos nem hagyná ki.

-          Netán férjnél van? – kérdezte bátran, de mikor kicsúszott a száján, egy kicsit elgondolkodott, hogy jól tette-e.

-          Már régóta nem. Miért? Csak nem úgy viselkedek, mint egy férjes asszony?

-          Dehogy – vágja rá határozottan. Felemeli a kezeit, szemmel láthatóan arra céloz, nincs jegygyűrűje.

-          Áh, szóval Ön sem nős – bólintottam elismerően.

Rámosolyogtam, eltűrtem az arcomba lógó hajtincseket és némán követtem. Elgondolkoztam, mi mindent hagytam ki, amíg Ricket gyászoltam.  Életem legborzalmasabb két éve volt. Minden áldott nap zokogva aludtam el, legalábbis a temetést követő három héten. Elég gyakori eset volt, hogy csak altatóval tudtam rendesen, rémálmok nélkül aludni. Igen, magamat hibáztattam, amiért ő zuhant a szakadékba az autóval és nem én.  Eljátszottam a gondolattal, mi van, ha én zuhanok le, Rick is ennyit várt-e volna.  Ismertem őt, teljesen, azt gondoltam, örökké együtt leszünk. Reméltem, ő is ugyanígy vélekedik és az évek hosszú során nem is viselkedett másként. Mára már egészen máshogy gondolom. Soha nem volt az a típus, aki sokáig rágódott volna a múlton. Lehet, úgy próbálta volna feldolgozni az elvesztésemet, hogy rögtön… a francokat! Rövid időn belül keresett volna magának valakit, aki segít neki túljutni a dolgokon. A valóság viszont, hogy ez sosem derül ki.

-          Mi ez a nagy szótlanság? – zökkentett ki gondolatmenetemből Will.

-          Csak… elgondolkoztam. Messze vagyunk még? - lehet, hogy egy kissé hisztisen hangzott a kérdésem, de nem érdekelt, ismer már annyira, hogy tudja milyen vagyok.

-          Ellenkezőleg – mondta és a tenger felé mutatott.

-          Ez egyszerűen… elképesztő! Nem is tudtam, hogy ennyire ismered Los Angelest.

-          Tudom – mosolyog – épp ezért hoztalak ide. Nem kell mindent tudnod, még neked sem – kacsintott rám.

-          Miért is? – mikor rám nézett, hirtelen nevetés kapta el. Biztos meglátta a grimaszt, amit vágtam.

-          Ilyen gyönyörű ifjú hölgy nem sétálgathat az átlagos szépségű tengerparton.  Nézz körül – követtem Will tekintetét, ahogy a sziklás partot fürkészte. Hirtelen befejezte mondanivalóját és a szemembe nézett – Ez a hely nagyon szép, de fel sem veheti a versenyt a te szépségeddel.

-          Will, kuss! Én…

-          Sss, még nem fejeztem be. Tudod, mikor kicsik voltunk… odáig voltam érted. De mohó voltam és sok mindent akartam. Aztán, miután Rick itt hagyott… nem részletezem, de annyit tudnod kell, hogy beléd szerettem. Mindig is volt valami vonzó benned.  Máig nem tudom, a kisugárzásod, a szépséged, a megjelenésed, vagy a mosolyod miatt van-e ez az egész. – kis szünetet tartott. Nem szóltam, mert nem tudtam mit is válaszolhatnék erre. Nem tudtam, hogy a nő ügy én vagyok! – Gyere! De… ő… jobb lesz, ha ledobod a cipőd. Bár te ebben profi vagy, igaz?

Nem szólok. Nem hiszem el! Le vagyok sújtva. Soha nem viselkedtem úgy vele, hogy azt akarjam, hogy szándékosan belém szeressen. Úgy teszek, ahogy Will tanácsolta. A homok cirógatta a talpam. Nem akartam magam megijeszteni, de ez a jelenet hasonlít egy horror filmhez, ahol a mániákus sorozatgyilkos megtalálja a lányt, akire régóta vadászik.

-          Na, jössz már? – áh, a sorozatgyilkosok nem így néznek ki. Nem mosolyognának az áldozatukra ilyen lehengerlő mosollyal. Vagy mégis? Mit számít, egyszer élünk!

-          Ide akarsz felmászni? Felejtsd el! Én nem…

-          Na, ne kéresd magad! Add a kezed, segítek – nyújtotta felém a kezét.

-          Aú, ne szorítsd ennyire a karom!

-          Bocsánat – mondta, de nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna. Figyelj, Sidney. Lehet, hogy egy  kicsit megijesztettelek... – két szeme kérdőn rám tapadt. Mire kinyithattam volna a számat és megszólalhattam volna, addigra folytatta – Ne is próbáld tagadni! Az arcodra  van írva.

-          Jó, nem tagadom, de Will... ez...

-          Soha nem bántanálak – bámult komoran maga elé, majd rám szegezte őszinte, ámde nem túl reményteljes tekintetét.. Őzsintén szólva, megijesztett. Aztán, miért is ne lennék ma is (túlságosan is!) önmagam?! Ahogy próbálok „menekülni” Will elől, majdnem a vízbe esem. Hirtelen a nem túl daliás herceg elkapja a derekamat és magához húz.

-          Köszi, hogy nem hagytál beleesni – mondtam neki és próbáltam kiszabadulni az öleléséből, de ő nem engedte.

-          Ugyan, semmiség – mosolygott rám, és megcsókolt. Nem fordítottam el a fejem és nem hámoztam ki magam Will kezei közül. Én is meglepődtem rajta, hogy mennyire kívántam. Szája rátapadta az enyémre és vadul csókolt. Vadul, tüzesen, szenvedélyesen. Pár másodperc múlva elenged, de nem szól semmit. Kicsit messzebb a szikla peremétől leterítette pólóját és leült. Értetlenül bámultam rá, mire elmosolyodott és megütögette az üres helyet maga mellett. Nem mozdultam. Kérdőn felvonta a szemöldökét, mire hangos, önfeledt nevetésben törtem ki.

-          Most már hajlandó vagy leülni mellém? Vagy... – halvány mosolyra húzódik szája.

-          Innen gyönyörűen látni a város fényeit. Azt hiszem, itt öregednék meg – nem hagytam, hogy legyűrjön a nevetés, nem nevettem el magam, inkább megfordultam, és összeszorított ajkakkal néztem a város felé. Will némán figyelt. Behunytam a szemem és hagytam, hogy a lágy szellő a hajamba kapjon. Éreztem az arcomon, hogy a ruhám alja már egészen vizes a fel-felcsapó hullámoktól, azt a kevés homokot, ami a talpamra ragadt, már rég lemosta a háborgó tenger, ezért csak a nyirkos, érdes sziklát éreztem. Annyira békés volt minden. A város zajait hallgatva eszembe jutott, milyen is lenne itt élni. Talán jelentkeznék valamelyik egyetemre is. Ki tudja. Szabadnak érezném magam, Seattle annyira más. Megszokott. Szorongással teli. Itt új életet kezdhetnék, elfelejthetném azt a sok borzalmat, amit átéltem. Persze, én is nagyon jól tudom, hogy ez így nem teljesen kivitelezhető.

Ahogy néztem a tengert a sziklaszirt alatt, eszembe jut, utoljára tizenéves koromban voltam a tengernél. Őszintén szólva, nem igazán vagyok a víz szerelmese. De akkor... Vonzott. A tenger vize nem volt hideg, éreztem, ahogy cirógatta a talpamat a víz. Sötét van, de láttam, hogy nem voltak sziklák a szirt alatt. Hülyeség! NE csináld, Sidney! – súgja egy belső hang.  Sőt... a belső hang.

Lassan elkezdtem lefejteni magamról a ruhám pántját. Per pillanat nem érdekelt, mit is gondolhat a mögöttem üldögélő egyén, bár kíváncsi lennék rá. Kibújtam a ruhámból, lehajoltam érte, és Will mellé dobtam, ahol a táskámat is elhelyeztem. Láttam, hogy szemeivel a félig meztelen testemet pásztázta, s nem értette, mit akarok. Fogadni mertem volna, hogy... hmm... Mindegy. Nem kellett, hogy tudja vagy értse, hogy mit is akarok, elég, hogy én biztos voltam magamban. A szemébe néztem, és rá mosolyogtam. Szétengedtem a laza copfba összefogott hajamat. Szépen lassan, de kecsesen, mint egy balerina megfordultam, sétáltam vissza, a szirt pereméhez, de a tengerrel ellentétes irányba. Egyszeriben elkezdtem rohanni a tenger felé. Mikor leugortam, a szél a hajamba kapott, s az érzés... hűűű, olyan mintha repültem volna magasan a felhők között. A karjaimat széttártam, mint egy magabiztosan szárnyaló sas madár.  Lehunytam a szemem s fejjel a vízbe csapódtam. Rövid időn belül visszaértem, a felszínre, kinyitottam a szemem és mit láttam? Will ugrásra készen a szirt tetején várt, pontosan ott, ahonnan levetettem magam. Hihetetlenkedve bámult rám. Ismert. Tudta, hogy nem szeretem a vizet.

-       Most mi van? Te nem akarsz jönni? – kérdeztem, és kacér mosolyt villantottam felé.  

Salsa! (6. rész)

-          Jó helyen vagyunk?

-          Drága szívem! – kezdte Will monológját Lizzienek.

-          Szőke! – Aaden már szinte ordított – ott van a tábla. Olvasni tudsz, nemde?

-          Mi van veled? – szólta le Kathy Aadent – Évekkel ezelőtt látta… - elakadt Kathy szava is, fogalmam sem volt, mire gondolhatott. Kathy mindenkinél jobban ismeri Aadent. Mindig sikerült lelket öntenie belé, nagyon reméltem, most is sikerül. Arra gondoltam, biztos a tegnap este nem jött össze. Csak bámultam Kathyre és Aadenre, fogalmam nem volt mi folyik itt. – Beszélhetnénk négy szem között?

-          Hmm… Nem hagynál inkább békén? – mordult Kathyre.

-          Eszemben sincs! – megszorította Kathy Aaden karját és eltűntek az emberek között. Kathy úgy húzta magával Aadent, mint egy durcás kis fiút az anyukája.

-          Tudjátok ennek meg mi baja? – nézett értetlenül a semmibe Will.

***

-          Mi a fészkes fenét művelsz Katherine Bright? – elég hangosan kiabáltam Kathyvel. Nagyon kiborultam a délután történtek miatt. Most sem vagyok nyugodt. Majd’ szét vet az ideg.

-          Elrabollak, kivágom a veséidet, a májadat a tüdődet, a szívedet és eladom a feketepiacon. Mégis mit csinálnék? Beszélnünk kell!

-          Ugyan miről? – forgattam a szemem.

-          Hagyd már! Ez az én stílusom! – megpróbáltam elkerülni Kathy szúrós tekintetét, de nem sikerült. Nem volt más választásom a szemébe kellett néznem.

-          Az apád van a dologban, igaz? – mélyen a szemembe nézett, nem is hagyott szóhoz jutni. Nyitottam már a számat, de megelőzött – Ne próbáld tagadni, ismerlek!

-          Miért tagadnám le? Csupán nem szeretném, ha a többiek tudnának róla.

-          Sidnek elmondtad?

-          Ő volt az első… - mondtam ironikusan. Azt nem kell tudnia, hogy igazából Sid volt az első, akinek el akartam mondani, de mikor Sid szemébe néztem… láttam valamit, amit már rég láttam. Csillogott a szeme. Valami történt vele az éjjel, és ennek nagyon örülök.

-          Ennyi az egész? – nézett rám barna szemeivel, erősen a tekintetemet vizslatta. Mikor már kezdett kínossá válni a szitu, megcsóválta a fejét és folytatta – Persze, hogy nem!

-          Rick.

-          Mi? Ne kezd te is! – leengedte kezeit a teste mellé és hatalmasat sóhajtott. Tudtam mire gondol. Nem tudtam megfogalmazni… annyi minden jutott eszembe. Átfutott az agyamon az a lehetőség is, mi van, ha tényleg ő volt az. Újra lehetne testvérem. Nem tudtam, hogy az ilyet hogyan kell közölni a másikkal, hogy ne kapjon egyenesen agyvérzést. Máig sem tudom. Nagy levegőt vettem. Kifújtam. Elcsukló hangon csak ennyit tudtam mondani: Életben van!

-          Ne haragudj, nem értettem! – Kathy rám, szegezte tekintetét, ami már korántsem volt olyan szúrós, mint az előbb. Felemeltem a bal kezem a mellkasom elé és ezzel próbáltam magam rávenni, hogy még egyszer kimondjam.

-          Rick él! – ökölbe szorított kezem leengedtem a testem mellé. Kathy szemei kikerekedtek. Homlokára tapasztotta tenyerét, fejét pedig az ég felé fordította. Szeme végigpásztázta a horizontot. Átgondolta, amit az imént hallott.

-          Te drogozol?! – úgy néztem Kathyre, mintha most láttam volna először nőt kiakadni. Én láttam a halottnak hitt testvéremet, mégis ő viselkedett úgy, mint aki bekattant. – Ez lehetetlen!

-          Gondolkodj józanul és…

-          Én? Kettőnk közül te beszélsz félre! – Kathy már üvöltött velem. Elhiszem, hogy nem bírja már idegileg ezt a Rick-dolgot. Nekem is sok lett volna, két éven keresztül a legjobb barátnőmet nézni, ahogy a halott férje után epedezik és nem találja a helyét nélküle.

-          Elmondhatom? – Kathy intett a kezével, hogy folytathatom.

-          Egyik jelentés sem mondta ki, hogy Rick meghalt. A holtteste sem került elő.  Elvileg lehetséges, sőt…

-          Még mindig nem értem – ismét nagyot sóhajtott. Láttam, hogy ez sok neki, de nem tarthattam magamban.

-          Mikor érem már meg azt, hogy nem vágsz a szavamba? – mordultam rá mérgesen. Sosem tudtam vele úgy beszélgetni, hogy ne vágott volna közbe.

-          Bocsi.

-          Találkoztam Rickkel ma reggel a kávézóban.

-          Nem hallucináltál?

-          Nem drogozok! Érted? – Kathy kezd kihozni a sodromból. Tudom, hogy elég heves vérmérsékletű ember vagyok, de még soha senki nem borított ki ennyire, mint most ez a helyzet. Kathy kezét a szájához emelte. Megérintette a felső ajka vonalát. Nagyon erősen gondolkozott. Pár másodperces szünet után előállt a naagy… semmivel.

-          Beszéltél is vele?

-          Persze, első dolgom volt, hogy odarohantam hozzá és azt mondtam neki: Helló bátyó. Nem is mondtad, hogy a holtak kapnak kimenőt a túlvilágról.

-          Aaden! – dorgált Kathy.

-          Meg kell ígérned, hogy ez kettőnk titka marad! – ráztam a fejem és belenéztem Kathy szemébe. Láttam a tekintetében, hogy nem akarja, hogy ez megtörténjen. Én sem akarom. Mégis itt vagyunk. Rickkel együtt.

-          Lakat a számon. Nyugodj meg, minden oké lesz – és ezzel Kathy szorosan átölelt. Megnyugtató volt.

-          Remélem igazad lesz – elindulunk visszafelé.

-          Ne félj, itt leszek veled.

-          Tudom – mosolyogtam rá és megfogom a kezét.

***

-          Reggeltől zaklatott – enyhe fáziskéséssel válaszoltam Will kérdésére.

-          Nem mesélte, hogy mi történt?

-          Említett valamit, de… szerintem nem tudja feldolgozni, hogy a szülei semmibe veszik a bátyja halála óta – fogtam a fejem. Utáltam is emiatt Aaden szüleit. Sosem tudatosították, hogy két fiuk van. Nem vagyok szülő, de szerintem, ha egy családban két gyerek van, akkor mindkét gyerekre ugyanúgy kell figyelni.

-          Segítenünk kell neki – szólt közbe Lizzie. A homlokát ráncolta és rázta a fejét. Mindenkit megviselt egy kicsit Aaden kitörése.

-          Tudjuk Liz, csak arra kellene rájönni, hogyan – Will próbált nyugtatni bennünket, de nem igazán sikerült neki. Nyugtalan voltam. Rossz érzésem volt.

Senki nem szólt egy árva szót sem. Egy pillanatra elgondolkoztam, miért is borult ki ennyire Aaden. Megértem, hogy nincs jóban a szüleivel, de nem szabadna túlreagálnia. Beszélni fogok vele, amint a helyzet engedi.

-          Jönnek – tette a kezét a vállamra Lizzie, észrevette, hogy elgondolkoztam.

-          Most már jobb? – mosolyt erőltettem az arcomra. Per pillanat nem éreztem magam úgy, mint akinek mosolyognia kéne. Éreztem, hogy valami nincs rendben. És Kathy arca is ugyanezt árulta el. Kacsintott, amikor ballagott Aaden mögött, de ez nem az igazi kathys kacsintás volt. Nem volt benne élet.

-          Köszönöm kérdésed, Sid, valamivel jobb.

-          Most már ideje táncolni – mondta Kathy és elindult a bejárat felé, ahol akadályba ütközött. Ami azt illeti, elég nagy akadályba.

-          Hölgyeim, uraim, belépők? – a kidobó mogorván, mosoly nélkül, talán egy kissé összevont szemöldökkel pásztázott végig mindünket. Nem úgy nézett ki, mintha tetszettünk volna neki. Összenéztünk a srácokkal hirtelen senkinek nem jutott eszébe semmi. Azt vettem észre, hogy a kidobó csak engem néz. A szemébe néztem, de még akkor sem nézett másfelé. Egyértelműen a dekoltázsomat bámulta. Elindultam felé, de Liz megfogta a kezem, még mielőtt odaléphettem volna hozzá.

-          Majd én – intett Lizzie és bevetette bájos mosolyát – Nem hiszem, hogy nem vagyunk azon a listán kérem, nézze meg még egyszer – bőszen rebegtette szempilláit és mosolygott, de úgy tűnt, hogy ez nem használ. A nagydarab srác még mindig engem nézett és csóválta a fejét. Eszében sem volt minket beengedni. Ekkor megjelent egy csinos latin-amerikai fiú. Ránézett a srácra és összevonta a szemöldökét. A másik pillanatban már Liz ajkán csüngött.

-          Erre tessék – szólalt meg a srác, akinek a Taylor név díszelgett a pólóján. Eléggé rémisztő egy alak! Nem akartam ránézni, de mikor be akartam menni, egyszerűen elém állt. Nem engedett tovább. Lehunytam a szemem és arra gondoltam, mi a fene lesz ebből. Sóhajtottam és kérdő pillantást vetettem Taylorra. Mosolyt villantott felém. Nagyon szép, fehér fogai voltak.

-          Elnézést a kellemetlenségért, csak a munkámat végeztem – kért elnézést, és mintha egy kis pír jelent volna meg az arcán.

-          Semmi gond, megértem – mosolyogtam vissza. Ki gondolta volna, hogy egy ekkora ember képes elpirulni, mikor hozzászól egy lányhoz. viszont elég nagy bátorságra utal, hogy meg mert szólítani. Egy kis fehér cetlit húzott ki a zsebéből. A neve és a telefonszáma volt rajta. Elmosolyodtam. Nem vártam volna, hogy valaki megadja nekem a számát.

-          Van egy tollad? – kérdeztem a srácot.  Lerántotta a listája széléről a tollát és boldogan nekem adta. Kivettem a kezéből a listáját, és az alján, ahol volt üres hely, felírtam a nevem és a telefonszámom. Visszatettem a tollat a helyére és a lista végre a helyére került. Még egyszer utoljára rámosolyogtam Taylorra és bementem.

Még be sem léptem, Will rohant felém. Elkapott és egyenesen a táncparkett felé vette az irányt. Érdekesnek találtam az egészet, mert Will sosem szeretett táncolni. Vagy csak nagyon jól titkolta mindünk előtt.

Táncolás közben eszembe jutottak a tegnap esti események. Legalábbis egy részük, amikre emlékszem. És az álom… Nem tudom kiverni a fejemből. Annyira valóságos volt. Nagyon rég álmodtam Rickkel. Őszintén, nem is hiányzott, hogy újra felzaklasson. Határozottan jobban kezelem, mint a múltban, de még mindig nehéz. Lazán, de mégis a ritmusra megfelelően táncolok, mikor Will felkapott. Úgy kapaszkodtam a nyakába, mint egy kis majom. A többiek a pultnál ültek és röhögtek rajtunk. Will letett a legközelebbi szabad bárszékre a srácok mellett. Kapok egy tequilát és rögtön meg is iszom. Jöhet a következő is – gondoltam magamban. Ki sem kellett mondanom, kaptam a következő kört. Ugyanúgy a pohár fenekére néztem, mint az előbb. Még semmit sem láttam a klubból, ezért miután letettem a poharat megpördültem a székkel és körbenéztem. Rengetegen vannak. A pultnál rajtunk kívül csak pár ember ücsörög. Néztem a táncoló tömeget és eszembe jut, hogy egy rendes sráccal buliztam, aki… Mason?! Néztem bambán magam elé, de hirtelen Mason alakja rajzolódott ki előttem.  Amint eljutott a tudatomig, hogy ő az, a szívem mintha hevesebben vert volna. Nem tudtam mi ütött belém! Remek Sidney, büszke lehetsz magadra! – gondoltam.

-          Sidney, micsoda meglepetés! – lépett oda hozzám Mason.  Ha nem lennének fülei, a mosolya körbeérte volna a fejét.

-          Én is örvendek, Mason – mosolyogtam rá. Ahogy végigmértem, az inge alatt kirajzolódtak az izmai. Vonzódtam hozzá. De rettenetesen! Enyhén megharaptam a szám szélét és sóhajtottam. Láttam, hogy elmosolyodik, ezért visszamosolyogtam. Szerencsére a főleg hormonok irányította beszélgetést megszakította a szexi kreol fiú, akinek köszönhetően itt vagyunk.

-          Derek vagyok, örülök, hogy megismerhetlek titeket – kezet rázott a fiúkkal és átölelte Lizziet.

-          Aaden – bólintott és mintha mosolyra húzódott volna a szája.

-          William, örvendek – nyújtotta kezét Will és Derek pontos mása felé biccentett.

-          David – mosolygott az ikerpár másik tagja – Te Sidney vagy, ha nem tévedek, és csak te lehetsz Lizzie – üdvözölt bennünket és lenyomott az arcunkra két puszit.

-          Pontosan – mosolyogtam a fiúkra. Azon gondolkoztam, hogy vajon tegnap ismerték meg egymást, vagy már ismerték egymást azelőtt is, csak most csúcsosodott ki a dolog. Abban biztos vagyok, hogy Kathy csak tegnap találkozott Daviddel, már tudtam volna róla. Habár, a történtek után nem lehetek benne biztos.