Repülő? Még mit nem! ( 2. rész)

            Nincs semmi baj, nem félek, nem félek!  Nem hiszem el, hogy hagytam magam erre rábeszélni! Nem soká leszállunk. Azt kibírom. Talán. Még soha nem ültem repülőn, és azt gondoltam, soha nem is fogok. A tenyeremmel tartom a homlokom, nem merek körbe nézni. A többiek nem mernek hangosan röhögni, de érzem, sőt tudom, hogy legszívesebben torkuk szakadtából röhögnének azon, mennyire is félek a repüléstől. Lassan leengedem a kezem, már az egyik szememmel látok. Legnagyobb szerencsémre én kaptam az ablak melletti helyet. Most per pillanat nem számít, mivel az izé, ami ott van, le van húzva és nem látok ki rajta. Már csak az kéne! Te jó ég, gondolkozni is alig tudok. Ha most valaki belelátna a fejembe, megijedne. A gondolataim száguldoznak, nem törődve az okozott káosszal. Basszus, miért is nem ittam meg azt az üveget, amit a srácoktól kaptam?!    

-          – Juuj, cica? Élvezed az utat? – felhúzta Aaden a szemöldökét, majd rám kacsintott. Esküszöm, egyszer kinyírom.

-         – Naná, nem látszik? – amint hátrafelé fordultam és ránéztem Aadenre, elmúlt a félelmem. Azon csodálkozom, miért is nem vettem erőt magamon és fordultam meg előbb. Lényegtelen, jobb később, mint soha. Nézek balra és Lizzie arcát a tenyerébe temetve szinte fekszik a saját combján. Azt hittem valami baj van egészen addig, amíg egy hatalmas lélegzetet nem vett és elkezdett röhögni. – Te szőke! Azt hittem, már valami baj van!

-          – Baj… bizony, mindjárt…. meg…fulladok… - alig tudta kimondani, amit akart. Még be sem fejezte a mondanivalóját, Elizabeth újra elkezdett röhögni. És ha ő röhög, akkor Katherine sem maradhat ki a sorból. Már ketten nevettek úgy, mint a veszett egerek.

Will már felszálláskor elaludt. Mi ketten vagyunk azok, akik ódzkodnak a repüléstől. Én azért, mert még sosem repültem és féltem, Will pedig egyszerűen nem szeret repülni.

            Végre megérkeztünk. Az út borzalmas volt. Nem szeretnek túlozni, de az első fele tényleg borzalmas volt. Aztán már elhülyéskedtünk a srácokkal.

-          – Sid! A te dolgod taxit fogni! – szemétkedett Will.

-          – Ne már! Nekem van a szülinapom, nem?

-         –  Pont azért fogsz TE taxit - nevetett Aaden.

-          – Ez nagyon nem az én napom – sóhajtottam és nekifogtam a taxi keresésnek. Úgy tettem, mint aki még élvezi is. Elkezdtem hadonászni a kezemmel, mint egy sík idióta. – Taxi! Taxi! – ugráltam az út szélén vagy tizenöt percig, de egyetlen taxi sem állt meg. Már kezdtem elkeseredni, hogy nem jutunk el a hotelig. – Ez sokáig fog tartani, érzem – mondtam a csajoknak, amikor megállt előttem egy hatalmas fekete limuzin.

-         –  Ez meg mi? – úgy tett Will, mintha csodálkozna, kissé teátrális mozdulatokkal igyekezett jelezni meglepetését  - csak nem a szülinapi ajándékod másik fele?!

-          – Ú, sosem ültem még limóban! – felkiáltok és elindulok a limuzin felé. Nagyon izgulok, most érzem úgy először, mióta Rick elment, hogy élek. Valami tényleg érdekel. És nem szeretnék a barátaimnak csalódást okozni, sőt, szeretném egy kis időre elfelejteni az elmúlt két évet. 

-         – Nézd, hogy vonszolja a nagy seggét! – gúnyolódott Aaden és mutatóujjával felém mutatott.

-          – Aaden! Nem hiszem el hogy végig a seggemet bámultad! – megindultam felé, és ahogy egyre közelebb értem Will lecövekelt közém és Aaden közé:

-         – Sidney Smith! Nem hagyhatom, hogy megfojtsd a legjobb barátomat, amikor én is megcsodáltam a formás popsidat – jelentette ki a lehető legnyugodtabb hangon és még csak nem is szégyellte magát. Ráadásul a csajok sem maradhattak ki a sorból. Ők négyen egymásra néztek és olyan hangos röhögésben törtek ki, hogy a mellettünk elhaladó járókelők is bolondnak nézték őket (már ahogy a tekintetükből látszott), ahogy jómagam is. Nem értettem őket. Eddig semmi bajom nem volt a súlyommal, edzőterembe is jártam, sőt még járok is. Bértelem van, de most már nem tudom, mit gondoljak magamról. Most komolyan a popsimon röhögnek??

-          Egy fehér egyszerű, szűk szárú nadrág van rajtam. Vagyis eddig azt hittem. 

      – Mi olyan vicces??

-          – Az, hogy még a sofőr is megnézte a „formás” hátsó feled – és újabb nevetés tört ki.

-         —  OKÉ! Indulhatunk, vagy röhögtök még? – kezdek egy kicsit mérges lenni, pedig nem szokásom. Én szállok be először a limóba, és elvakít a fehérség. Mindenhol hófehér lufik és szalagok és egy tábla, amin ez áll: „Sidney. Ez egy üzenet a jövőből. Élvezd a 21. szülinapodat, mert 78 évesen nem sok minden van, amit élvezhetsz. A 78 éves Sidney, 2000 valahányból.”

-          — Na, cicus? Hogy tetszik a dekoráció? Nézd meg, mögötte is van valami – az állával a tábla felé bökött.

-          — Jaj, Aaden! Tudtam, hogy …. Lányok! Uram atyám!

-          — Boldog szülinapot Sid! – mondta Mea és átadott egy apró dobozkát és lenyomott két puszit az arcomra.

-          — Boldog szülinapot, szívem! – Nettitől a puszit kaptam, majd egy papírtáskát nyomott a kezembe. Megpróbáltam belelesni, de annyi papír volt benne, hogy nem láttam az égvilágon semmit.

-          — Köszönöm, mindenkinek. Most már megleshetem? – a lányok bólogattak, én meg alig tudtam leplezni az örömömet. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de féltettem a sminkem, amivel Lizzie annyit vacakolt. A kis doboz egy gyűrűt rejtett, egy ezüst gyűrűt kis sárga kővel, amibe a nevemet gravírozták. A nagyobb táskában egy combközépig érő gyönyörű királykék koktélruha. – csajok, ezek gyönyörűek, köszönöm! – még egyszer megöleltem a lányokat és leültem melléjük – Rég láttalak benneteket. Meséljetek, mizujs?

-          — Sid, hányok tőled! – Kathy barátnőm visszatért, hurrá! Kinyitotta a száját és a mutatóujjával a szájába mutatott. Felhúztam a szemöldököm, hogy tudassam vele, nem egészen értem mire reagált ilyen hevesen. Erre ő kacsintott egyet és megbökte Aadent. Odahajolt hozzá és valamit a fülébe súgott, amire Aaden hangos nevetésben tört ki. Megráztam a fejem, és újra Meára és Nettire figyeltem.

-          — Bocsi csajok, ismeritek Kathyt.

-          — Semmi gond – mosolygott Netti.

-          — Mi is veletek tartunk a hotelbe, de a buli után már nem maradunk.

-         —  Miért? Mi lett Portlanddel? – néztem kikerekedett szemekkel Meára. Ekkor belém hasított a felismerés! – Na, ne!

-          — De! – felém nyújtotta a gyűrűsujját, arcáról lerítt a boldogság.

-         — Ez gyönyörű! Gratulálok! – mondtam hatalmas mosollyal az arcomon. El sem hiszem, hogy Mea is férjhez megy. Boldog vagyok, hogy végre ő is boldog.

-          — Soha nem jártam még Los Angelesben. Ez a Beverly Hills egész jó helynek tűnik. Minden olyan pörgős. – mondja Will. Azt sajnálom, hogy a lányok, mármint Mea és Netti nem igazán érzik jól magukat ebben a társaságban. Lehet, hogy elsőre ez elég hülyén hangzik, de megértem őket. Kathy és Liz… elég féktelenek és sokszor nem úgy viselkednek, ahogy egy huszonkét évesnek kellene viselkednie.

-          — Waaah! Nem férek el ezektől a lufiktól! – morgott Lizzie és veszettül elkezdett mocorogni.

-          — És előbb még Sid seggére mondtam, hogy hatalmas! – nevet Aaden. Erre a „beköpésre” mindenki éles hahotázásban tört ki. Ismét. Nagyon élvezem az utat, és reméltem, az érkezés sem lesz rosszabb. Azt gondoltam, hogy ha rajtam múlik, az egész ilyen jókedvűen zajlana. De mint tudjuk, sosincs olyan, hogy minden tökéletes.

-          — Irány a Hotel Arizonaaaaa! – kezdett el énekelni Kathy. Azt hiszem kicsit becsípett a sok pezsgőtől, amit a limuzinban ittunk. Nem csak ő, én is ittam, de nekem még sem volt az égvilágon SEMMI bajom.

Csendesen utaztunk, már amennyire egy félrészeg társasággal utazni lehet. Annyi görkorist látok erre, lassan meg is irigylem a kitartásukat és az egyensúly érzéküket.  Még tini koromban én is szerettem görkorizni, csak volt egy kis balesetem. Imádtam a nagyinál nyaralni Lizzievel és Kathyvel. Az egészben az volt a kedvencem, ha éjfélig kaptunk kimenőt a nagyitól.  Minden áldott nap kimentünk a töltésre a kis folyó mellé, és órákon át korcsolyáztunk. Tinédzserkorom legszebb nyarai voltak. Aztán 14 évesen lefelé jövet a töltésről egy kavics beleakadt a görkori kerekei közé és sikeresen „beleszaladtam” az első betonkerítésbe.  Nem tudtam mit csinálni, minden olyan hirtelen történt.  Feküdtem a földön, nem sűrűn emlékszem utána mi is történt.  Alapos agyrázkódást kaptam és az óta nem tudok görkorizni.  Otthagytam a fogam, szó szerint. Szerencsére nagyobb bajom nem történt.

-         —  Sidney! Csak nem az jutott eszedbe, amikor majdnem kitörted a nyakad a nagyidnál?

-         — De, azon gondolkoztam, hogy lehettem olyan szerencsétlen…

-         —  Mindig is az voltál cicus – kacsint rám Aaden.

-          — Abbahagyhatnád ezt a cicusozást végre! – Aaden bólintott. – Nagyon helyes – válaszoltam és elismerő képpel néztem rá, majd kiöltöttem a nyelvem.

-         — Rendben vadgalambom! – kacsintott rám Aaden és elmosolyodott.

-         — Egyszer kinyírlak, ugye tudod?  A saját véredben hagylak megfulladni! – néztem rá komolyan, de nem bírtam túl sokáig és elnevettem magam.

Még nem meséltem, hogy Aaden Rick öccse. Sosem volt túl jó a kapcsolatuk, de az enyém és Aadené annál inkább.  Még emlékszem, amikor Rick és én nem ismertük egymást annyira, Aadent sokkal jobban bírtam. Rick mindig az a visszafogott jófiú volt, Aaden az ellentéte.  Annyira mások, mégis túl egyformák. Aztán, tizenhat éves koromban Kathy tizenhetedik szülinapját ünnepeltük nagyi farmja mellett, a közeli tónál. Kempingeztünk. Összesen tizenöten lehettünk kint, mivel Aaden is hivatalos volt, Rick is eljött vele.  Fürödtünk a tóban, énekeltünk a tűz körül, mályvacukrot sütöttünk. Tökéletes este volt.  Leültem a tópartra és néztem a csillagokat. Pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy valaki jön felém. Elég sötét volt azt hittem Matt az, egy osztálytársunk, de nem. Rick volt. Odaült mellém és elkezdtünk beszélgetni. Úgy elszaladt az idő, akkor vettük észre, hogy mennyire nagy a csend, mikor már a Nap is felkelt. Időnk aludni nem volt, én voltam felelős a reggeliért. Miután minden elkészült, lefeküdtem a partra és elaludtam. Rick ébresztett fel, hogy ideje indulnunk, mert a többiek már össze is pakoltak, és csak rám várnak. Azt nem is kell mondanom, hogy legalább hat órát aludtam a tűző napon… Olyan voltam, mint egy rák. De csak elölről, a hátam pedig olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó.  Nagyon ciki volt. Szerencsére nyár volt, és volt időm lebarnulni rendesen. És arra is tisztán emlékszem, mikor hívott először…

-          — Megjöttünk. Ideje kiszállni – Will zavarja meg a gondolatmenetemet, nem is emlékszem arra, mit akartam előbb mondani. De sebaj, itt az ideje kipakolni és meglesni a szobákat.

-          — Jó napot hölgyeim és uraim. Segíthetek valamiben? – kérdezi egy ismerős hang, de nem tudtam honnan ismerős.

-          — Köszönjük, lefoglaltunk négy francia ágyas szobát, és…

-          — 316-tól a 319-ig. köszönjük, hogy a mi szállodánkat választották, érezzék jól magukat. – a recepciós csaj, miután befejezte a monoton mondanivalóját, Lizzie kezébe nyomta a négy szoba kulcsát. Mindenki elindult a lift felé.  Szerencsére a lift üres volt és kényelmesen elfértünk benne. Miután behúzódott az ajtó Will megszólalt:

-          — Ennél bunkóbb csaj nem is dolgozhatna a recepción! – mondta mérgesen Will.

-         —  Megvan! – kiáltottam hirtelen.

-          — Mégis mi? – kérdezte Netti meglepődve, majd a többiek is rám néztek, de mintha U.F.O lennék. Elnevetem magam.

-         —  Tudom honnan volt ismerős a csaj hangja. – még mindig értetlenül néztek rám. – ne már! Kaptam egy telefont. A csaj ilyen gépi hangon beszélt hozzám, amikor meghallottam, le is tettem.

-          — Ki volt az az idióta, aki Sid számát is megadta a recepciósnak? – kérdezi dühöngve Kathy. Körbenéz, amerre siklik a pillantása, az én figyelmem is arra terelődik. Lizzie zavarában csak egy kis „hehe”-t tudott kinyögni. Mielőtt Kathy leharaphatta volna szegény lány fejét, megszólaltam:

-          — Ne aggódj, nem sejtettem semmit. Ahhoz túlságosan is el voltam foglalva az önmarcangolással.

-          — Sid! Ugye nem? – kérdezte Mea.

-          —De még mindig. Sajnálom, oké?

-          — Ez most nem erről szól! – vágott közbe Netti. – Próbáljunk meg arra figyelni, amiről ez az egész szól. És az nem a múlt, hanem a jelen és a jövő!

-         —  Rendben – mondtam Nettinek, és Mea felé fordultam – erről majd később beszélünk, oké?

-         — Persze –mosolygott rám Mea. Egyszeriben kinyílt az ajtó. Megérkeztünk a harmadik emeletre. Will bátran indult el megkeresni  szobákat.

-          — Oké, enyém a 316-os. Ide a kulcsokkal. – amint megkapta a kulcsot el is tűnt a szobájában. Kathy szétdobálta a kulcsokat, és mindenki követte Will példáját.