Barát vagy ellenség? (14. rész)

Stewie ugatására ébredtem. Kinyitottam a szemem, de mintha sűrű fátyolrétegen át néztem volna ki a fejemből.  Berohantam a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe.  A szemeim vörösek voltak, duzzadtak. Először nem értettem mitől, aztán segítettek. Megszólalt egy hang a fejemben: Gyilkos! És eszembe jutott az álmom. Nem kételkedtem benne, hogy nem lehet igaz, mert sosem értettem, hogy kerültem ki élve az autóból. Nem, nem vagyok gyilkos! – válaszoltam a hangnak a fejemben, s közben közelebb hajolva a tükörhöz magamhoz beszéltem.  Furcsának találtam, hogy egy határozott mondat után elhallgatott a hang, de örültem neki. Megmostam a fogam, megmosakodtam és megfésülködtem. Még egyszer, utoljára bele akartam nézni a tükörbe, mielőtt mennék reggelizni, de mintha nem is a saját arcom mosolygott volna vissza rám. Ugyanazok a körvonalak, ugyanaz a szempár, mégis, mintha maga az ördög nézett volna rám. Kacsintott! Esküszöm kacsintott. És akkor ott voltak a szárnyak, a fehér és a fekete szárnyak. Bal kezemmel megkerestem a hátamon azt a pontot, ahonnan kinőttek. Végigsimítottam a fekete tollakat. Egyet megpróbáltam kitépni, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg hozzám tartoznak-e. Minden egyes érintést éreztem. Arra gondoltam, talán irányítani is tudom őket. Nagy nehezen széttártam a szárnyaimat. Hihetetlenül jó érzés volt. Mosolyogtam, de a tükörben megint csak azt a sátáni mosolyt láttam. Rickre gondoltam és sírni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy én öltem meg. Ekkor millió hang kezdett el nyeríteni a fejemben: Gyilkos! Gyilkos vagy! Megráztam a fejem, így jelezve a hangoknak, hogy nincs igazuk. Ebben a pillanatban ezer meg ezer tű szúrását éreztem a fejemben, a karomban, mindenhol. A hangok egyre hangosabban kántáltak. A földre roskadtam, két kezemmel a fejemet próbáltam össze nyomni, hátha sikerül megszüntetnem a pokoli fájdalmat. Egy másodpercre abbamaradt a fájdalom és én felálltam. Rohanni akartam, de mintha egy kéz húzott volna vissza és rántott volna a padlóra. Mikor a padlón feküdtem és zokogtam a fájdalom még élesebben hatolt az elmémbe majd a testemet is megtalálta. Tudtam, hogy senki nem fog segíteni. Egy szempillantással később még erősebb fájdalmat éreztem. Nem bírtam tovább és sikítottam, ahogy a torkomon kifért.

Joseph rontott be a szobába és a karjába vett. Elkezdett ringatni, de én még mindig sikítottam.

-          Sidney, csss – mondta megnyugtató hangon. A zihálásom alábbhagyott, a sikítást is abbahagytam – Lisa, hozzon vizes törölközőt aztán kérem, készítsen valami harapnivalót. Valami egyszerűt – Lisa bólintott majd eltűnt.

-          Én voltam! – zokogtam – Én öltem meg!

-          Sidney, nem öltél meg senkit, – mélyen a szemembe nézett – érted? – bólintottam. Fogalmam sem volt miért, de megnyugodtam. Igaz, még mindig sírtam, de nyugodt voltam. Nekidőltem Joseph mellkasának, hallgattam a szívverését. A hajamat simogatta. Addig észre sem vettem, hogy a kezemet mindenhol apró horzsolások borították. Lisa is megérkezett a törölközővel. Joseph átvette az irányítást, elkezdte a vért lemosni a karjaimról. Egyszer csak az államhoz emelte a nedves törölközőt. Egy mélyebb sebből buggyant ki vér. Megijedtem. Azt sem értettem mitől borítja a testemet száz meg száz horzsolás. Úgy nézhettem ki, mint aki beesett egy rózsabokorba. Joseph arcát fürkésztem, de nem láttam rajta semmit azokból a jelekből, amire számítottam. Nem kérdezgetett, hogy mi történt, nem kérdezte meg, miért sikítottam. Halálosan nyugodt volt. Túlságosan is.

-          Mr. Joseph, kész a reggelit – hallottuk Lisa hangját. Joseph óvatosan letette a törölközőt az ágy mellé és felsegített. Végigmérte a zúzódásokat,mégsem szólt egy árva szót sem.

-          Gyere, eszünk valamit – mondta mézes-mázos hangon, ami nem igazán stimmelt. Eddig még sosem szólt hozzám így.

-          Valami baj van? – kérdeztem félénken. Ami azt illeti, igen volt baj, csak Joseph nem mondta ki. Itt álltam szakadt ruhában a kandalló előtt, és a táskámat sem találtam. Félve nyitottam be a fürdőszobába. A táskám ott hevert a földön, gyorsan felkaptam és kirohantam anélkül, hogy belenéztem volna a tükörbe. Ledobtam az ágyra a dolgaimat és elkezdtem valami normális ruhát keresni. Azt sem tudtam, miket dobáltam a táskámba, elég zűrös volt a pakolás. A kezembe akadt egy hosszú fehér nyári ruha. Ez tökéletes lesz! – gondoltam. Belebújtam, majd a nyakamba akasztottam a kedvenc nyakláncomat, amit még Meától kaptam valamelyik szülinapomra a gimiben. El akartam kerülni a fürdőszobát amilyen messziről csak lehetett, ezért a mosakodás is és a fogmosás is elmaradt. Lerohantam a lépcsőn, csak éppen a másik irányba és egy tágas szobában találtam magam. A falon hatalmas festmény lógott, amely Josephet ábrázolta. Gyönyörű volt. Elindultam a hosszú folyosón, majd mentem a hangok irányába. Már nem voltam biztos benne, hogy a hangok igaziak, de azért mentem feléjük. A hatalmas előszobát, - amit már ismerősnek találtam- betöltötte a palacsinta illata. Hirtelen olyan önbizalom töltött el, amilyet már régen éreztem. Bátran beléptem a konyhába, amikor megpillantottam két másik férfit Joseph mellett.

-          Ó, jó reggelt! – köszöntem és rámosolyogtam a két idegenre.

-          Sidney, ők itt a barátaim, Nate és Sam. Remélem nem bánod, ha velünk reggeliznek.

-          Őrülök, hogy megismerhetem Önöket – mondtam és kezet ráztam az úriemberekkel. Sam magas volt és sovány, fekete haja csak úgy csillogott a reggeli napfényben. Nate szintén magas volt, viszont Sam szöges ellentéte. Kidolgozott testén csak úgy feszült az öltöny, szőke rövid haját felzselézte, zöld szeme, mint egy rubin fénylett. Leültünk az asztalhoz, bármerre néztem, mindenhol csupa finomság volt. Szóval ezt jelenti ebben a házban a könnyű reggeli. Az asztal közepén palacsinta tornyosult, mellette többféle szirup, dzsem, és ami szem-szájnak ingere. Az egyik tálban banánt, narancsot, mandarint, epret, málnát találtam, aminek nagyon örültem, mert rettenetesen szeretem a gyümölcsöt. A tányéromra két bagelt tettem, majd telepakoltam a tányéromat gyümölccsel. Egy kis tálba narancsdzsemet tette és mellé vajat. Nem apróztam el a reggelit. A fiúk csak néztek, hogy mennyit bírok enni.

Reggeli után Joseph megkért, hogy foglaljam el magam, mert el kell intéznie valamit. Nem bántam, így legalább volt időm közelebbről megvizsgálni a könyvtárat. Benyitottam a könyvtárba és megálltam Victor Hugo művei előtt. Lekaptam a Nyomorultakat és elkezdtem olvasni.

***

-          Idehoztad! – mondta Sam a dolgozószobában, miután befejezték a reggelit.

-          Szükségét éreztem – válaszolt higgadtan Joseph.

-          Ennél nagyobb hülyeséget már régen követtél el! – látszólag Nate kezdett kijönni a sodrából.

-          Nyugodj meg! Nem tud semmit!

-          Joseph! Tele volt horzsolásokkal, amikor bejött a konyhába, és olyan erős…

-          Nem érezhettél semmit, semmit, ami gonosz – próbálta Joseph nyugtatni a kollégáit.

-          Honnan veszed? – kérdezte Sam. Mintha kicsit lenyugodott volna. Ám ez sem tartott sokáig. Mikor Joseph elmesélte, hogy Sidney elütötte és bevitte a kórházba, majd elmesélte, hogy mi történt a reggel, még jobban kiakadtak.

-          Michael nem fog örülni ennek – mondták szinte egyszerre.

-          Nem, mert amíg nem szükséges, nem mondjátok el neki – mordult rájuk Joseph.

-          De… - kezdte Nate.

-          Nincs de! – vágott a szavába Sam – Igaza van. Amíg nem fordulnak rosszra a dolgok, senkinek nem kell mondanunk semmit.

-          Pár napig itt marad, addig figyelek rá, aztán jelentkezem. Most viszont meg kell látogatnom Gabe-t.

-          Hű, – mondta Nate – őt már egy ideje nem látta senki.

-          Aki keres, az talál – mondta Joseph és ezzel el is tűnt.

***

Ott voltam a szakadék szélén. Az eső szakadt én pedig a földön ültem. A térdemet a mellkasomhoz szorítottam, a szárnyaim betakartak, mintha meg akartak volna védeni. Bámultam a folyót a szakadék alján, a könnyek épp olyan sebesen mosták az arcomat, mint az esőcseppek. Először nem hittem a szememnek. Hatalmas fehér szárnyakat láttam elsuhanni, majd az angyal megpihent, és egy testet helyezett el maga előtt. Megérintette a szívénél és elrepült. Szárnyak suhogását hallottam a hátam mögül.  Megfordultam és vakító fehérséget láttam. Aztán kirajzolódott egy arc. Gyönyörű babaarc volt, ami egy férfihez tartozott. Mélykék szemeit rám szegezte és mondott valamit latinul, majd a fülembe súgta:

„Mindenki sorsa megíratott, de választása csak az embernek van”. Belenéztem a szemébe és akkor rájöttem, én már találkoztam ezzel a fickóval!

      Felébredtem és eldobtam a könyvet. Joseph nevetve ült a szemközti kanapén. Nem tudtam mennyi ideje aludhattam, de sejtettem, hogy Joseph nem ebben a pillanatban ült le. Az órára pillantottam, öt óra volt. Körülbelül száz oldal hiányzott, hogy újra elolvassam ezt a könyvet, de ezt máskorra kellett halasztanom.

-          Mióta vagy itt? – kérdeztem felháborodva.

-          Úgy egy órája – ránézett az órájára, majd rám mosolygott.

-          Hogy mi? – Joseph csak nevetett. Megfogta a könyvet és visszatette a helyére.

-          Gyere, elviszlek valahová.

-          Így nem mehetek sehova! – mondtam a ruhámra és a nyálfoltokra mutatva.

-          Nem is. – mondta titokzatosan – A szobádba vitettem pár ruhát, remélem a te méreted. Kérlek válassz egyet és egy óra múlva találkozunk a hallban.

Pislantani sem volt időm. Már a szobám felé tartottam, szinte rohantam, mivel nagyon kíváncsi voltam a ruhákra. Stewie ugatva futott utánam, majd megfordultam és még jobban rohanni kezdtem. Megláttam az angyalt, aki akkor véget akart vetni az életemnek. Beértem a szobába, megvártam amíg Stewie is befutott utánam, majd lihegve magamra zártam az ajtót. Leültem az ajtó elé, és fejemet a két tenyerembe temettem. A szívem majdnem megállt, amikor felnéztem és az alak kilépett a függönyök közül, amit eszeveszetten fújt a szél.

-          Végre megtaláltalak!

Rejtélyes idegen (13. rész)

Egy hatalmas ebédlőben tálalták a vacsorát. Az asztal tizenkét személyes, szerintem 19. századi antik bútordarab lehet, díszes lábakkal, díszes szegéllyel és hozzá illő, magas támlájú székekkel.  Régi bútor, mégis tökéletesen beleolvad modern környezetébe. Ilyen ebédlőben és ilyen helyzetben az ember azt gondolná, hogy a „díszvendég“ az asztal egyik végében foglal helyet, míg a házigazda a másikban. Ha egy bálon lettünk volna, akkor talán. De a valóságban ez nem így van.        

Egy aranyos, idősödő nő tálalt – ő lehet a házvezetőnő – aki nem beszélt folyékonyan angolul. Nem tudtam eldönteni, hogy spanyol, vagy portugál bevándorló lehet, bár lehet, hogy Lengyelországból érkezett. Sosem volt érzékem megállapítani az akcentusuk alapján, hogy ki honnan érkezett.  A hölgy elém tett egy hatalmas tányért, amin párolt zöldség gőzölgött, mellette gondosan elrendezett rizs várt elfogyasztásra és az egészet spárgával töltött csirkemellel koronázták meg.  Amikor a házvezetőnő letette a tányért, Joseph még nem volt sehol. Nem nyúltam a kajához, próbáltam emlékezni, mit kell ilyenkor csinálni. Mivel nem voltam teljesen tisztában az illemszabályokkal, annyit mégiscsak tudtam, hogy nem illik a házigazda nélkül elkezdeni a vacsorát. Felálltam és körbejártam a szobát. A kandalló felett egy óriási tükör függött a falon, díszes, aranyozott kerettel.  A kallandótól jobbra volt a bejárat egy másik helyiségbe, gondolom az lehetett a konyha.  A baloldalon hatalmas, kertre néző ablakok voltak, ízléses függönnyel. A két ablak közt függő képre lettem figyelmes. Egy lányt ábrázolt, amin épp egy levelet olvasott. A gondolataim elkezdtek száguldozni. Ha nem hagytam volna félbe a tanulmányaimat, talán tudnám, hogy ki festette ezt a képet, tudnák róla beszélni. De akkor, minden kisebb elfoglaltságom fontosabb volt az iskolánál. Most már nem lenne értelme újra kezdeni. El is hessegettem ezt a gondolatot, majd az ablakhoz léptem. Elhúztam a függönyt és a kertet bámultam. Azt hittem, álmodom.  A ház mögött hatalmas területű kertet fedeztem fel.  Gyönyörű volt, ahogy a virágok színpompásan lengedeztek a délutáni szélben. Zöld bokrok között kanyargó ösvényre lettem figyelmes. Ez az utacska egy szökőkúthoz vezetett, ami inkább hasonlított egy gyönyörű parkhoz, mint egy kerthez. A szökőkúttól nem messze, egy kis dombon egy lugas állt, ami alatt egy pad pihent. A padról tökéletesen lehetett látni a kert többi részét is. Tökéletes helyszín egy esküvőhöz is. Tulajdonképpen pont egy ilyen helyen szerettem volna férjhez menni.         

Rick jutott az eszembe. Az esküvőm egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet szerettem volna. Rick nem akart szabadtéri esküvőt, és mivel szerettem volna, hogy neki is minden megfeleljen, ő szervezte az esküvőnket. A résztvevők száma minimális volt, a szűk családi kör és egy-két barát. Nem kell még csak templomi esküvőre sem gondolni… semmi olyan nem volt. Mintha nem is az én esküvőm lett volna. Akkor kicsit csalódtam Rickben, azt gondoltam jobban ismert. De tévedtem. Boldog voltam és vártam, hogy az elkövetkezendő évek is abban a boldogságban teljenek el. Sajnos a Nagykönyvben nem ez volt megírva.  

-          Gyönyörű, igaz? – kérdezte Joseph a háttérből. Csak bólintottam, nem találtam szavakat. Gondolni sem mertem arra, hogy mi lehet a munkája vagy, hogy mennyit kereshet, hogy fenn tud tartani egy ekkora házat házvezetőnővel. Mintha meghallotta volna a gondolataimat. – Gyere, kihűlik a vacsora.

-          Nagyon aranyosnak tűnik – tekintetemmel a nő felé mutattam, aki háttal állt nekünk és öntözte a szobanövényeket.

-          Igen, Lisa nagyon rendes asszony – az asztal felé mutatott, hogy ideje vacsorázni. Nagyon udvarias volt, de távolságtartó is. Mintha az ember, aki a kocsiban mellettem ült eltűnt volna.

Amíg vacsoráztunk, egyetlen egy szó sem hangzott el. Kicsit zavarba ejtő volt, de nem akartam megzavarni Josephet étkezés közben. Mikor befejeztük a vacsorát Joseph elmosolyodott.

-          Csendes vagy – jelentette ki határozottan.

-          Nem találok szavakat. Ez a ház… lélegzetelállító – ismét mosoly ült ki az arcára.

-          El sem tudod képzelni, mennyire szeretek itt élni. Kicsit távolabb a város zajától, mégis közel mindenhez – intett Lisának, aki egy üveg pezsgőt hozott magával, mikor már semmi nem volt az asztalon.

-          Joseph, nagyon köszönöm a pezsgőt, de nem ihatok. Még ma vezetek.

-          Azt hittem szeretnél olyan helyre menni, ahol senki nem talál rád – nem emlékeztem rá, hogy mondtam volna ilyet. De eltalálta, valóban szerettem volna elszökni minden elől és pihenni. – Itt kipihenhetnéd magad, és legalább én sem unatkoznék. Még van pár nap a szabadságomból.

-          Hát, nagyon köszönöm a meghívást, de… nem maradhatok – alig ismertem. Mégis megfogott benne valami, amit még mindig nem értettem. Mintha az első pillanattól fogva éreztem volna, hogy a lelki társam. Olyan volt, mintha tudna olvasni a gondolataimban.

-          Tudom, hogy alig ismerjük egymást, de az igazat megvallva, mindig is egy ilyen lányra vártam, mint te – megborzongtam. Újra éreztem azt a kis elektromos valamit, pont ott, ahol még a délelőtt megérintett. Látta, hogy elgondolkoztam a dolgon, ezért szünetet tartott és sóhajtott. – Sidney, örülnék, ha maradnátok. Ahogy látod, Stewie is jól érzi magát a kertben.

Igaza volt, Stewie határozottan jól érezte magát. Össze-vissza futkosott a kertben, hajszolta a madarakat, amik megpihentek volna a szökőkút szélén. Mikor elfáradt, belekóstolt a vízbe, majd folytatta útját. Ahogy Stewiet elnéztem… igazából még sosem láttam ennyire boldognak. „Ha egy-két napig itt maradunk, abból talán semmi rossz nem sülhet ki.” – gondoltam. Mély levegőt vettem és elkezdtem a mondanivalómat.

-           Köszönjük a meghívást. Úgy gondolom, ha pár napig itt maradunk, akkor a terhedre sem leszünk és talán senkinek nem fog feltűnni, hogy „eltűntünk” – Joseph mosolygott. Szemmel láthatóan örült a látogatóinak.

-          Szeretnéd, hogy körbevezesselek most, vagy várnál még? – kérdezte őszinte lelkesedéssel.

-          Időnk, mint a tenger, de szeretném látni a ház többi részét is.

-          Rendben – mondta és szinte felpattant a székről. Felsegített engem is, belém karolt és kezdődhetett is az idegenvezetés.

Az első szoba, ahova érkeztünk, a könyvtár volt. Tágas szoba, aminek falait fehéren hagyták, a mennyezeten hatalmas csillár függött. A szoba közepén egy eredeti perzsaszőnyeg ékeskedett, rajta egy dohányzóasztal, körülötte pedig – egymással párhuzamosan – két kanapé állt. A szoba falainál könyves szekrények sorakoztak, szebbnél szebb könyvekkel. A szekrénysort egy kandalló törte meg, s egy Éduard Manet - festmény – vagyis annak egyik másolata, gondolom -, ami a festőtől a Reggeli a szabadban címet kapta. A kandallóban a fát egy kovácsoltvas-kerítés tartotta bent, melyek szecessziós szőlőleveleket ábrázoltak. A sarokban egy zongora porosodott, látszólag már évek óta nem játszott rajta senki.

-          Ez a könyvtáram. – mondta büszkén – Több, mint négyezer könyvet sikerült összegyűjtenem.  

-          Az ott a Jane Eyre 1848-as kiadása? – kérdeztem elbűvölten. - Ez volt az első könyv, amit elolvastam. Egészen addig, semmi sem tudta lekötni a figyelmem. Viszont miután megismerkedtem Jane életével, egyre jobban vonzott az olvasás.

-          Több olyan kiadású könyvet szereztem meg, amiből csak pár darab van a világon.

-          Eddig ez a kedvenc szobám – mondtam hatalmas mosollyal.

-          Pedig még nem láttál mindent – oké. Határozottan flörtölt velem. Úgy éreztem, tényleg tetszem neki. Tudom, mi történt az autóban, emlékszem mit mondott. A szemei nem arról árulkodtak, hogy akkor, abban a pillanatban teljesen őszinte lett volna velem. - Balra van a társalgó, onnan is hasonló a kilátás, mint az ebédlőből. Most beviszlek a konyhába.

Kinyitotta az ajtót, nekem pedig leesett az állam. Egy gyönyörű konyhát láttam magam előtt. A teraszajtóval párhuzamosan egy asztal állt hat székkel. A székeket barna bőrhuzatokkal vonták be, az asztalon egy kristályvázában frissen vágott sárga, fehér és vörös rózsák adták meg a konyha romantikus hangulatát. A konyha közepén egy konyhasziget állt. A bútor feltehetően diófából készült, hasonlóképpen az asztal és a székek is. A mosogatót az ablak alá helyezték, szerintem azért, hogy ha valaki mosogat, valami szép élményben is részesüljön. A teraszon szintén egy hatszemélyes asztalt helyeztek el hozzá illő székekkel. Lisa sürgött-forgott a konyhában, s fenséges illatok keringtek. Valamiféle süteményt vagy tortát sütött.

-          Ez a konyha… wáo… - Joseph elnevette magát.

-          Gyere Sidney, sétálunk egyet a kertben. Lisa, kérem, utánunk hozná a pezsgőt és hozzá két poharat? – Lisa bólintott. Kivette a sütőből a tortát és a pezsgőért indult. Joseph még mindig a karomba fonta a karját és úgy sétáltunk a kertben. Átsétáltunk a domb másik oldalára. Amit elrejtett előlem a domb káprázatosabb volt, mint amit látni engedett. Mesterséges tavon átível egy híd. Afelé vettük az irányt. Nyomunkban Lisa loholt, kezében óvatosan egyensúlyozva a poharakkal és a pezsgővel. A tó partján egy kis építmény állt, ahol tökéletesen el lehetett ütni az időt grillezéssel, napozással vagy olvasással. Ideális környezet volt a természet lágy ölén. Virágokkal voltunk körülvéve, nemcsak rózsákkal, hanem más színes virágokkal, kisebbekkel, nagyobbakkal. A festői szépségű tájat bearanyozta Joseph, aki a séta ideje alatt végig mosolygott. Leültünk egy ernyős asztalhoz. Lisa az asztalra helyezte a tálcát és elment.

-          Remélem nem bánod– mondta félénken és kinyitotta a pezsgőt. Mindkét pohárba ugyanannyi pezsgőt töltött. Egyik poharat a kezembe adta. – Koccintsunk arra, hogy találkoztunk.

-          Cheers – mondtam és koccintottunk. Belekortyoltam a pezsgőbe. Az íz, amit éreztem, nem volt mindennapi. Sosem ittam még ilyen ízletes pezsgőt, olyan volt, mintha a buborékok szétolvadtak volna a számban. Joseph letette a poharát és rám szegezte a tekintetét.

-           Mesélj magadról – mondta határozottabban.

-          Azt már tudod, hogy anyám San Fransiscóban él a férjével. Van három testvérem, két lány és egy fiú. Ők is anyámmal élnek. Én LA-ben tengetem mindennapjaimat, jelenleg munkanélküliként, barátok nélkül. Ennyit röviden rólam. És mi a helyzet veled?

-          Egy tőzsdecég vezérigazgatója vagyok San Fransiscóban, de sokat tartózkodom LA-ben is. Nem utazok sokat, a céget innen is kiválóan tudom irányítani. A szüleim nem ebben az országban élnek, sőt még csak nem is a kontinensen. Van testvérem, Nathaniel Chicagóban él és dolgozik.  Elég unalmas életem van, mit ne mondjak. Hiányzik belőle a kaland.

-          Nem volt elég, hogy elgázoltalak? – kérdeztem hihetetlenkedve.

-          Nem. – válaszolt hűvösen- Még az is kellett, hogy beengedjem a házamba a nőt, aki majdnem átment rajtam az autójával - megpróbálta komolyan mondani, de nem igazán sikerült neki, mivel a végén elnevette magát. Elfogyasztottuk a pezsgőt, sokáig beszélgettünk. Meséltem neki az életemről, a házasságomról és a tönkrement barátságaimról. Türelmesen hallgatta végig, én mégsem tudtam meg róla semmi konkrétat. Nem árulta el, hol élnek pontosan a szülei, nem árulta el, hol született. Mindenre azt válaszolta: „majd mindent a maga idejében.”

Mivel egészen besötétedett, Joseph-fel visszasétáltunk a házba. Felkísért az emeletre és megmutatta a szobámat. „A szomszéd szobában leszek, ha szükségetek lenne valamire” – mondta és megmutatta szobája ajtaját. Megköszöntem mindent, majd füttyentettem Stewie-nak. Pár perc múlva a kutyám már mellettem is volt és visszavonulhattam az ideiglenes szobámba. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót ismét elállt a lélegzetem. Jobb oldalon láttam egy királynői méretű ágyat, amire Stewie már le is dobta magát. Milliónyi kis, ill. nagy párna tornyosult Stewie fölé – a kicsit sötétszürkék, a nagyok világosszürkék voltak. A szoba közepe üres volt. Az egyik sarokban viszont egy könyvespolc állt, előtte egy díszes fotel és egy zsámoly adott helyet az olvasónak, vagy a pihenni vágyónak. Az ággyal szemben egy fehér kandalló nyúlt ki a falból. A kandalló fölött Pablo Picasso Tahiti nők c. festményének másolata függött. A kandalló a fal közepén helyezkedett el, kétoldalt pedig 1-1 beépített szekrény szolgált az itt lakó vendég ruháinak. A szobához tartozott egy balkon is, hatalmas kétszárnyú ajtóval. A balkonon egy dohányzóasztal, hamutartóval és fonott bútorokkal jelezte, hogy a házigazda nem venné jó néven, ha a szobában cigarettafüst terjengne. Eszembe jutott, hogy nincs egy normális ruhám se, mivel minden dolgom az autóban maradt. Végigrohantam a házon, ki a parkolóig, kikaptam a táskám a csomagtartóból és visszaballagtam a házba. A táskám ledobtam Stewie mellé és kivettem belőle a hálóingem. Törölközőt kerestem, de a táskámban nem találtam. Kinyitottam a szekrényt és találtam benne fürdőköpenyt és törölközőt is. Benyitottam a fürdőszobába. Nem szoktam hozzá az effajta fényűzéshez, ezért akárhányszor egy új szobában találtam magam, teljesen elvarázsolt a szoba szépsége. A fürdőszobával sem volt ez másképp. A falon mellmagasságig sötét csempe sorakozott, kivéve a beépített zuhanyzókabint. Ott még a mennyezeten is csempe volt. A tükör, ami egy fürdőszoba elengedhetetlen kelléke, faltól falig húzódott – ne egy négy méteres falra gondolj, hanem egy beépített részre, ahol mosdó van és toalettszekrények. Miután lezuhanyoztam bedőltem az ágyba a kutyám mellé és azonnal elaludtam.

A vacsora isteni volt. Miután Lisa összeszedte a tányérokat egy üveg vörösbort hozott ki.  Hevesen tiltakozni kezdtem, hogy nem iszom, mivel ma még vezetnem kell.  Egyik percben még Joseph ült velem szemben, a másik pillanatban viszont egy régebbi autó anyósülésén találtam magam. Az eső zuhogott.  Bámultam ki az ablakon, amikor észhez tértem és rájöttem hol vagyok. Az autóban ültem, ő mellettem ült.  A szívem össze-vissza vert, megrémültem. Nem lehetek itt, tudom mi fog történni – gondoltam. Kapkodtam a levegőt, ki akartam szállni. Rickre emeltem a tekintetem.

-          Kicsim, - szólt hozzám gyengéd hangon – ébren vagy?

-          Most már igen – mondtam és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Szeretlek – suttogta s elővette azt a kisfiús mosolyát, ami miatt beleszerettem még a gimiben. A gyomrom görcsbe rándult, mert emlékeztem rá, emlékeztem, mi történt.

-          Én is szeretlek – mondtam neki. A könnyeimmel küszködtem.  Nem akartam még egyszer átélni, nem akartam még egyszer elveszíteni.  Adtam az arcára egy puszit. De ebben a pusziban benne volt az elmúlt évek fájdalma, magánya és szenvedése.  Visszaültem a helyemre. Néztem az utat magam előtt. Az eső még jobban zuhogott, mintha az időjárás tükrözte volna az érzéseimet.  Egyszer csak hatalmas fehérséget láttam. És tollakat. Egy angyal állt az út közepén, hatalmas fehér szárnyait széttárta. Az arcát arany sisak takarta el, csupán a szeme, az orra és a szája íve látszott. A mellkasát egy arany vért védte, kezében pedig egy hatalmas kardot tartott. Teljesen úgy nézett ki, mint Mihály arkangyal – a képzeletemben persze.  Megmozdultak a szárnyai, és az angyal felénk repült. Megijedtem és elrántottam a kormányt. Nagy puffanást hallottam. A két kezembe temettem az arcom s a térdeimet felhúztam a mellemig. Szárnyak suhogását hallottam. Lassan elemeltem a kezem az arcomtól és láttam, hogy szárnyak burkolnak be. Az egyik szárny fekete volt, a másik fehér.  Nem értettem, miért van ez így.  Aztán rájöttem, az én szárnyaim voltak. Az a másik angyal pedig azért jött, hogy megöljön. Sikítottam. Sikítottam, ahogy csak tudtam. A szakadék felé rohantam, és nem láttam az autót. Nem láttam Ricket. Megtörtént. Újra elvesztettem.  Sírni kezdtem. A szívem majdnem megállt, mikor a felfegyverkezett angyal ott állt mellettem és így szólt: „A mennyek országa és a pokol nem léphet szövetségre.  Te ebből a szövetségből születtél.“ Felemelte a kardját és azt hittem megöl. Lehunytam a szemem. Egyszer csak erőteljes hangot hallottam.  „Ez a gyermek nem teljesen gonosz! Mikor úgy dönt, hogy otthonául a poklot választja, mi ott leszünk“ – mondta és ezzel a két angyal el is tűnt. Ott álltam a szakadék szélén és zokogtam. Meg akartak ölni én pedig megöltem a férjemet. Bámultam a semmibe, és láttam az autó roncsait. Rick meghalt és most már biztosan tudom, hogy én öltem meg.

Csevely (12. rész)

Ez sokkolt. Majdnem megfulladtam a saját szendvicsemtől. Nem tartom magam a világ legjobb csajának, sőt aligha mondhatom, hogy hozzá vagyok szokva az effajta kijelentésekhez.

-          Ó! – mondtam megilletődve. Azt hiszek bele is pirultam. Nem mondott volna ilyet, ha tisztában lenne, mennyire bejön nekem. Sosem értettem magamban, miért vonzanak azok a pasik, akiknek látszólag be kell gyógyítani a lelki sebeit. – Hát, most vagyok túl egy hangos szakításon…

-          Jaj, nem úgy! – szakított félbe. Majdnem elejtette a szendvicsét. Szerintem Stewie nem bánta volna, a hátsó ülés így is hatalmas nyáltengerré változott. Ilyenkor kell magam állandóan emlékeztetnem, mennyire szeretem a kutyámat. - Nehogy félre érts, nagyon is szemrevaló nő vagy negyven éves létedre… - kuncogott egyet és folytatta - csak tetszik, hogy ilyen közvetlenül viselkedsz annak ellenére, hogy szinte nem is ismerjük egymást.

-          Oké – szándékosan elnyújtottam az o betűt, gondoltam, így hatásosabban hangzik. Haraptam egyet a szendvicsemből, majd Stewiera néztem. Ma még alig adtam neki enni. Állatbarátok gyöngye! Lenyeltem a falatot, majd kivettem a maradékot a fóliából és odaadtam a legjobb barátomnak.

-          Nos, útitársam, merre tartasz? – szegezte nekem a kérdését Joseph. Most sem tűnt jókedvűnek. Meg kell jegyeznem, hogy volt humora. Nem nevetett a saját viccein, amíg én nem találtam őket viccesnek. Nem tudtam nem gondolni az áramütésre, a sötét szemeire. Pedig mellettem ült, és engem nézett, ahogy a semmibe bámultam. Gondolom, azt hitte, nem akarok válaszolni. Nagyon is akartam. A nyakába akartam zúdítani az egész történetemet, hogy megerősíthesse, hogy egy szerencsétlen idióta vagyok. Mégsem tettem. Láttam rajta, hogy neki is meg van a maga baja.

-          Anyámhoz megyek San Fransiscóba. – mondtam végül is kurtán, de nem hagyhattam ki, hogy ne oldjam azt a kis feszültséget, ami azért alakult ki köztünk, mert elgázoltam – De muszáj egy kis kitérőt tennem, mert valami mazochista állat a kocsim elé ugrott LA-ben.

-          Ne kacsintgass, kishölgy! – elmosolyodott. Volt valami abban a mosolyban, ami végérvényesen megfogott. Tudtam, hogy ez nem csak egy út lesz. - Tudom, hogy szándékos volt!

-          Naná. És most egy autóban ül a mazochista és a szadista is – elismerően bólintottam.

-          Hmm – Joseph elhallgatott, majd egy kis idő múlva erőteljes röhögésben tört ki – elég érdekes párosítás nem gondolod?

-          Határozottan! De ideje indulni, nem gondolod?

-          Mehetünk kapitány – mondta és a homlokához emelte a kezét, mint a katonák, mikor szalutálniuk kell. Elnevettem magam. Beszálltam a volán mögé és elindítottam az autót. Megvártam, amíg Joseph és Stewie is visszatalálnak a helyükre és újra útnak indultunk. Pár percig csend uralta az autót, csak Stewie hangos szuszogását lehetett hallani. Nem szeretem a csendet, ezért egy egész egyszerű kérdést tettem fel Josephnek.

-          Mi szél fújt LA-be? – kérdeztem tőle elég erőteljes hangon. Egy kissé összerezzent. Észrevettem, hogy kizökkentettem valamiből. Szerettem volna tudni, hogy mire gondolt. Pár másodpercig nem is válaszolt, csak engem nézett. Mély lélegzetet vett és belekezdett a mondanivalójába.

-          Sylviánál voltam, a húgomnál. Nyár van, Danny a keresztfiam most nem jár iskolába.  Nagyon szeretem a kölyköt. Megígértem Sylvinek, hogy vigyázok rá, amíg ő dolgozik. Több mint egy hónapot töltöttem velük.

-          Hogy-hogy eddig még nem találkoztunk? – annyira hihetetlen volt, hogy ott lakott a szomszéd utcában és mégsem találkoztunk. Aztán pedig egy nap kétszer is egymásba „botlottunk”.

-          Biztos a sors keze – sejtelmesen mosolygott, mintha tudna valamit, amit én nem. Hirtelen lefagyott a mosoly az arcáról és rám szegezte a tekintetét, ami szerintem már szúrósnak számított. - Nem akarod tolakodó lenni, de kérdezhetnék valami személyeset?

-          Hát, attól függ mi az – egy apró mosolyt erőltettem az arcomra. Sejtettem, miről akart kérdezni. Sőt, biztos voltam benne.

-          Miért sírtál az autóban?

-          Mivel előbb – utóbb valakivel úgyis beszélnem kell róla… a barátommal, Willel kicsit összekaptunk.

-          Kicsit? – kérdezte tágra nyílt szemekkel, mintha tudna mindenről.

-          Hát… rám törte az ajtót, majd meggyanúsított, hogy megcsalom a volt férjemmel, aki ráadásul 4 éve halott.

-          Ez durva. Ha ennyire nem mennek jól a dolgaitok, miért nem hagyod el?

-          Szó sincs ilyenről. Eddig mindent megadott nekem – remélhetően tőlem is megkapott mindent, de… nem bízom benne. Többször is megcsalt ugyanazzal a lánnyal.  

-          Sajnos ezeket a dolgokat nehéz helyrehozni. Az előző kapcsolatom is a bizalom hiánya miatt futott zátonyra. A barátnőm azt hitte, megcsalom őt. Tiszta paranoiás volt. Aztán egy este, amikor elment tussolni, csöngött a telefonja.  Láttam a  kijelzőn, hogy a munkahelyéről hívják. Felvettem, és úgy szóltak bele, hogy hello édes. Azonnal tudtam, hogy azért volt paranoiás, mert nem tudott elszámolni a lelkiismeretével.

-          Ez nekem sok – mondtam kissé csalódottan. Most már félig-meddig értem, miért is hordozza az a gyönyörű szempár magában az egész emberiség fájdalmát. Nehéz az ilyen dolgok után lábra állni és folytatni tovább. Főleg, ha az ember szerelmes is volt. Vagy még mindig az. Igen, ez a dolog volt az, amit nem tudtam eldönteni. Nem láttam rajta, hogy bánkódna a múlt miatt, de a szemei mást mondtak. És mint tudjuk, a szem a lélek tükre.

-          Tudod, korán férjhez mentem – kezdtem elmesélni a történetemet. Figyelemmel hallgatta végig, de mintha mindvégig tudta volna és úgy reagált, mintha nem tudtam volna neki újat mondani. Nem! Ez lehetetlen! Hisz csak ma találkoztunk először. Be kell magam utaltatnom egy elmegyógyintézetbe, most már 100%-ig biztos, hogy skizofrén vagyok. Elhessegettem ezt a gondolatot és pontot tettem a végére: Miután Rick meghalt, kifordultam önmagamból. És azóta nem lettem szerelmes.

-          Egyáltalán? – kérdezte meglepődve.  

-          Nem. Vagyis nem tudom – válaszoltam őszintén.

-          Az ilyet érzi az ember, higgy nekem – mondta őszinte mosollyal. Akkor láttam először őszintén mosolyogni. Beleégett a mosolya a retinámba. Amikor pislogtam is azt a nagy mosolyt láttam. És a ráncokat a szeme alatt.

-          Te valami pszichológus vagy? – kérdőn meredtem rá, elkaptam a tekintetem az útról.

-          Pszichológus? – elkezdett nevetni. Mikor kinevette magát, komolyra fordította a szót és elkezdett mesélni: Nem. De mikor Sylvi terhes lett, csak lelkizni akart. Éjjel nappal.

-          Így már érthető. – rajtafelejtettem a tekintetem.

-          Hé, az utat nézd! – szólt rám kissé haragosan. Legszívesebben félre álltam volna, kiszálltam volna az autóból és kirángattam volna őt is. Leültünk volna egy pokrócra és úgy beszélgettünk volna. Ez így nem jó, nem tudok teljesen rá figyelni.

-          Oké, de innen segítened kell. Annyira siettem, hogy nem hoztam GPS-t. – vallottam be burkoltan, hogy még életemben nem jártam San Joséban.

-          Oké. A következő elágazásnál menj balra. Rendben. Most megyünk egyenesen egy darabig. Aztán a kereszteződés után kell jobbra térni. Figyelj, mert elég sok idióta van San Joséban.  – mondta komoran. Hallucinálok… mintha úgy mondta volna… mintha nem akarná, hogy bármi bajom essen.

-          Sokáig nem is mertem autóba ülni az ilyen idióták miatt – futott ki a számon, bár már nem akartam erről beszélni.

-           Az autóbaleset – mondta, és a reakciómat figyelte, de én csak bólintottam. - Annyira sajnálom. Meddig voltatok házasok?

-          Egy teljes hétig – láttam az arcán a döbbenetet – a sors iróniája, nem igaz?

-          Sidney, itt kell balra térni. – mondta Joseph és majdnem az egész testével jelezte, hogy merre van a bal. Most már csak egyenesen az Azure Streetig.

-          Ott laksz?

-          Igen, ott van egy lakásom. – pár percig csend volt. Mikor ráfordultam az útra, ahol a lakott, hirtelen megszólalt: Sidney, nincs kedved feljönni egy teára?

-          De nekem… tudod mit? Egy tea belefér – mosolyogtam rá és viszonozta is a mosolyomat. Magamnak se mertem bevallani, de nem akartam, hogy vége legyen az útnak. Még vele akartam maradni és jobban megismerni.

-          Te most flörtölsz velem! – állapította meg Joseph és kiszállt az autóból. Kinyitottam az ajtót, majd megláttam Stewiet. Már megint elfelejtettem!

-          Eszembe se jutna – mosolyogtam rá – De kérnem kell egy szívességet. Stewie…

-          Semmi gond, van kertem – mondta hűvösen. És egy hatalmas ház felé indult.

-          Hű. Ez a ház a tiéd? Gyönyörű. – az állam is leesett. Ekkora házat már rég láttam. Gyönyörű kovácsoltvas kerítés vette körül, a ház előtt egy hatalmas sziklakert ékeskedett, aminek a közepét egy tó díszítette.

-          Köszönöm – már kinyitotta az ajtót és ott várt, mintha a hercegnő érkezne a kastélyába. Ez a ház tényleg úgy nézett ki, mint egy kastély. A hallban hatalmas lépcső állt, ami kétoldalt vezetett az emeletre. A szoba közepén egy asztal állt telefonnal és friss virágokkal. Szinte tátott szájjal néztem körül, mikor Joseph megzavart a bámészkodásban.

Gyere, meghívlak vacsorára! – mondta, megfogta a kezem és maga után húzott.