Rejtélyes idegen (13. rész)

Egy hatalmas ebédlőben tálalták a vacsorát. Az asztal tizenkét személyes, szerintem 19. századi antik bútordarab lehet, díszes lábakkal, díszes szegéllyel és hozzá illő, magas támlájú székekkel.  Régi bútor, mégis tökéletesen beleolvad modern környezetébe. Ilyen ebédlőben és ilyen helyzetben az ember azt gondolná, hogy a „díszvendég“ az asztal egyik végében foglal helyet, míg a házigazda a másikban. Ha egy bálon lettünk volna, akkor talán. De a valóságban ez nem így van.        

Egy aranyos, idősödő nő tálalt – ő lehet a házvezetőnő – aki nem beszélt folyékonyan angolul. Nem tudtam eldönteni, hogy spanyol, vagy portugál bevándorló lehet, bár lehet, hogy Lengyelországból érkezett. Sosem volt érzékem megállapítani az akcentusuk alapján, hogy ki honnan érkezett.  A hölgy elém tett egy hatalmas tányért, amin párolt zöldség gőzölgött, mellette gondosan elrendezett rizs várt elfogyasztásra és az egészet spárgával töltött csirkemellel koronázták meg.  Amikor a házvezetőnő letette a tányért, Joseph még nem volt sehol. Nem nyúltam a kajához, próbáltam emlékezni, mit kell ilyenkor csinálni. Mivel nem voltam teljesen tisztában az illemszabályokkal, annyit mégiscsak tudtam, hogy nem illik a házigazda nélkül elkezdeni a vacsorát. Felálltam és körbejártam a szobát. A kandalló felett egy óriási tükör függött a falon, díszes, aranyozott kerettel.  A kallandótól jobbra volt a bejárat egy másik helyiségbe, gondolom az lehetett a konyha.  A baloldalon hatalmas, kertre néző ablakok voltak, ízléses függönnyel. A két ablak közt függő képre lettem figyelmes. Egy lányt ábrázolt, amin épp egy levelet olvasott. A gondolataim elkezdtek száguldozni. Ha nem hagytam volna félbe a tanulmányaimat, talán tudnám, hogy ki festette ezt a képet, tudnák róla beszélni. De akkor, minden kisebb elfoglaltságom fontosabb volt az iskolánál. Most már nem lenne értelme újra kezdeni. El is hessegettem ezt a gondolatot, majd az ablakhoz léptem. Elhúztam a függönyt és a kertet bámultam. Azt hittem, álmodom.  A ház mögött hatalmas területű kertet fedeztem fel.  Gyönyörű volt, ahogy a virágok színpompásan lengedeztek a délutáni szélben. Zöld bokrok között kanyargó ösvényre lettem figyelmes. Ez az utacska egy szökőkúthoz vezetett, ami inkább hasonlított egy gyönyörű parkhoz, mint egy kerthez. A szökőkúttól nem messze, egy kis dombon egy lugas állt, ami alatt egy pad pihent. A padról tökéletesen lehetett látni a kert többi részét is. Tökéletes helyszín egy esküvőhöz is. Tulajdonképpen pont egy ilyen helyen szerettem volna férjhez menni.         

Rick jutott az eszembe. Az esküvőm egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet szerettem volna. Rick nem akart szabadtéri esküvőt, és mivel szerettem volna, hogy neki is minden megfeleljen, ő szervezte az esküvőnket. A résztvevők száma minimális volt, a szűk családi kör és egy-két barát. Nem kell még csak templomi esküvőre sem gondolni… semmi olyan nem volt. Mintha nem is az én esküvőm lett volna. Akkor kicsit csalódtam Rickben, azt gondoltam jobban ismert. De tévedtem. Boldog voltam és vártam, hogy az elkövetkezendő évek is abban a boldogságban teljenek el. Sajnos a Nagykönyvben nem ez volt megírva.  

-          Gyönyörű, igaz? – kérdezte Joseph a háttérből. Csak bólintottam, nem találtam szavakat. Gondolni sem mertem arra, hogy mi lehet a munkája vagy, hogy mennyit kereshet, hogy fenn tud tartani egy ekkora házat házvezetőnővel. Mintha meghallotta volna a gondolataimat. – Gyere, kihűlik a vacsora.

-          Nagyon aranyosnak tűnik – tekintetemmel a nő felé mutattam, aki háttal állt nekünk és öntözte a szobanövényeket.

-          Igen, Lisa nagyon rendes asszony – az asztal felé mutatott, hogy ideje vacsorázni. Nagyon udvarias volt, de távolságtartó is. Mintha az ember, aki a kocsiban mellettem ült eltűnt volna.

Amíg vacsoráztunk, egyetlen egy szó sem hangzott el. Kicsit zavarba ejtő volt, de nem akartam megzavarni Josephet étkezés közben. Mikor befejeztük a vacsorát Joseph elmosolyodott.

-          Csendes vagy – jelentette ki határozottan.

-          Nem találok szavakat. Ez a ház… lélegzetelállító – ismét mosoly ült ki az arcára.

-          El sem tudod képzelni, mennyire szeretek itt élni. Kicsit távolabb a város zajától, mégis közel mindenhez – intett Lisának, aki egy üveg pezsgőt hozott magával, mikor már semmi nem volt az asztalon.

-          Joseph, nagyon köszönöm a pezsgőt, de nem ihatok. Még ma vezetek.

-          Azt hittem szeretnél olyan helyre menni, ahol senki nem talál rád – nem emlékeztem rá, hogy mondtam volna ilyet. De eltalálta, valóban szerettem volna elszökni minden elől és pihenni. – Itt kipihenhetnéd magad, és legalább én sem unatkoznék. Még van pár nap a szabadságomból.

-          Hát, nagyon köszönöm a meghívást, de… nem maradhatok – alig ismertem. Mégis megfogott benne valami, amit még mindig nem értettem. Mintha az első pillanattól fogva éreztem volna, hogy a lelki társam. Olyan volt, mintha tudna olvasni a gondolataimban.

-          Tudom, hogy alig ismerjük egymást, de az igazat megvallva, mindig is egy ilyen lányra vártam, mint te – megborzongtam. Újra éreztem azt a kis elektromos valamit, pont ott, ahol még a délelőtt megérintett. Látta, hogy elgondolkoztam a dolgon, ezért szünetet tartott és sóhajtott. – Sidney, örülnék, ha maradnátok. Ahogy látod, Stewie is jól érzi magát a kertben.

Igaza volt, Stewie határozottan jól érezte magát. Össze-vissza futkosott a kertben, hajszolta a madarakat, amik megpihentek volna a szökőkút szélén. Mikor elfáradt, belekóstolt a vízbe, majd folytatta útját. Ahogy Stewiet elnéztem… igazából még sosem láttam ennyire boldognak. „Ha egy-két napig itt maradunk, abból talán semmi rossz nem sülhet ki.” – gondoltam. Mély levegőt vettem és elkezdtem a mondanivalómat.

-           Köszönjük a meghívást. Úgy gondolom, ha pár napig itt maradunk, akkor a terhedre sem leszünk és talán senkinek nem fog feltűnni, hogy „eltűntünk” – Joseph mosolygott. Szemmel láthatóan örült a látogatóinak.

-          Szeretnéd, hogy körbevezesselek most, vagy várnál még? – kérdezte őszinte lelkesedéssel.

-          Időnk, mint a tenger, de szeretném látni a ház többi részét is.

-          Rendben – mondta és szinte felpattant a székről. Felsegített engem is, belém karolt és kezdődhetett is az idegenvezetés.

Az első szoba, ahova érkeztünk, a könyvtár volt. Tágas szoba, aminek falait fehéren hagyták, a mennyezeten hatalmas csillár függött. A szoba közepén egy eredeti perzsaszőnyeg ékeskedett, rajta egy dohányzóasztal, körülötte pedig – egymással párhuzamosan – két kanapé állt. A szoba falainál könyves szekrények sorakoztak, szebbnél szebb könyvekkel. A szekrénysort egy kandalló törte meg, s egy Éduard Manet - festmény – vagyis annak egyik másolata, gondolom -, ami a festőtől a Reggeli a szabadban címet kapta. A kandallóban a fát egy kovácsoltvas-kerítés tartotta bent, melyek szecessziós szőlőleveleket ábrázoltak. A sarokban egy zongora porosodott, látszólag már évek óta nem játszott rajta senki.

-          Ez a könyvtáram. – mondta büszkén – Több, mint négyezer könyvet sikerült összegyűjtenem.  

-          Az ott a Jane Eyre 1848-as kiadása? – kérdeztem elbűvölten. - Ez volt az első könyv, amit elolvastam. Egészen addig, semmi sem tudta lekötni a figyelmem. Viszont miután megismerkedtem Jane életével, egyre jobban vonzott az olvasás.

-          Több olyan kiadású könyvet szereztem meg, amiből csak pár darab van a világon.

-          Eddig ez a kedvenc szobám – mondtam hatalmas mosollyal.

-          Pedig még nem láttál mindent – oké. Határozottan flörtölt velem. Úgy éreztem, tényleg tetszem neki. Tudom, mi történt az autóban, emlékszem mit mondott. A szemei nem arról árulkodtak, hogy akkor, abban a pillanatban teljesen őszinte lett volna velem. - Balra van a társalgó, onnan is hasonló a kilátás, mint az ebédlőből. Most beviszlek a konyhába.

Kinyitotta az ajtót, nekem pedig leesett az állam. Egy gyönyörű konyhát láttam magam előtt. A teraszajtóval párhuzamosan egy asztal állt hat székkel. A székeket barna bőrhuzatokkal vonták be, az asztalon egy kristályvázában frissen vágott sárga, fehér és vörös rózsák adták meg a konyha romantikus hangulatát. A konyha közepén egy konyhasziget állt. A bútor feltehetően diófából készült, hasonlóképpen az asztal és a székek is. A mosogatót az ablak alá helyezték, szerintem azért, hogy ha valaki mosogat, valami szép élményben is részesüljön. A teraszon szintén egy hatszemélyes asztalt helyeztek el hozzá illő székekkel. Lisa sürgött-forgott a konyhában, s fenséges illatok keringtek. Valamiféle süteményt vagy tortát sütött.

-          Ez a konyha… wáo… - Joseph elnevette magát.

-          Gyere Sidney, sétálunk egyet a kertben. Lisa, kérem, utánunk hozná a pezsgőt és hozzá két poharat? – Lisa bólintott. Kivette a sütőből a tortát és a pezsgőért indult. Joseph még mindig a karomba fonta a karját és úgy sétáltunk a kertben. Átsétáltunk a domb másik oldalára. Amit elrejtett előlem a domb káprázatosabb volt, mint amit látni engedett. Mesterséges tavon átível egy híd. Afelé vettük az irányt. Nyomunkban Lisa loholt, kezében óvatosan egyensúlyozva a poharakkal és a pezsgővel. A tó partján egy kis építmény állt, ahol tökéletesen el lehetett ütni az időt grillezéssel, napozással vagy olvasással. Ideális környezet volt a természet lágy ölén. Virágokkal voltunk körülvéve, nemcsak rózsákkal, hanem más színes virágokkal, kisebbekkel, nagyobbakkal. A festői szépségű tájat bearanyozta Joseph, aki a séta ideje alatt végig mosolygott. Leültünk egy ernyős asztalhoz. Lisa az asztalra helyezte a tálcát és elment.

-          Remélem nem bánod– mondta félénken és kinyitotta a pezsgőt. Mindkét pohárba ugyanannyi pezsgőt töltött. Egyik poharat a kezembe adta. – Koccintsunk arra, hogy találkoztunk.

-          Cheers – mondtam és koccintottunk. Belekortyoltam a pezsgőbe. Az íz, amit éreztem, nem volt mindennapi. Sosem ittam még ilyen ízletes pezsgőt, olyan volt, mintha a buborékok szétolvadtak volna a számban. Joseph letette a poharát és rám szegezte a tekintetét.

-           Mesélj magadról – mondta határozottabban.

-          Azt már tudod, hogy anyám San Fransiscóban él a férjével. Van három testvérem, két lány és egy fiú. Ők is anyámmal élnek. Én LA-ben tengetem mindennapjaimat, jelenleg munkanélküliként, barátok nélkül. Ennyit röviden rólam. És mi a helyzet veled?

-          Egy tőzsdecég vezérigazgatója vagyok San Fransiscóban, de sokat tartózkodom LA-ben is. Nem utazok sokat, a céget innen is kiválóan tudom irányítani. A szüleim nem ebben az országban élnek, sőt még csak nem is a kontinensen. Van testvérem, Nathaniel Chicagóban él és dolgozik.  Elég unalmas életem van, mit ne mondjak. Hiányzik belőle a kaland.

-          Nem volt elég, hogy elgázoltalak? – kérdeztem hihetetlenkedve.

-          Nem. – válaszolt hűvösen- Még az is kellett, hogy beengedjem a házamba a nőt, aki majdnem átment rajtam az autójával - megpróbálta komolyan mondani, de nem igazán sikerült neki, mivel a végén elnevette magát. Elfogyasztottuk a pezsgőt, sokáig beszélgettünk. Meséltem neki az életemről, a házasságomról és a tönkrement barátságaimról. Türelmesen hallgatta végig, én mégsem tudtam meg róla semmi konkrétat. Nem árulta el, hol élnek pontosan a szülei, nem árulta el, hol született. Mindenre azt válaszolta: „majd mindent a maga idejében.”

Mivel egészen besötétedett, Joseph-fel visszasétáltunk a házba. Felkísért az emeletre és megmutatta a szobámat. „A szomszéd szobában leszek, ha szükségetek lenne valamire” – mondta és megmutatta szobája ajtaját. Megköszöntem mindent, majd füttyentettem Stewie-nak. Pár perc múlva a kutyám már mellettem is volt és visszavonulhattam az ideiglenes szobámba. Mikor becsuktam magam mögött az ajtót ismét elállt a lélegzetem. Jobb oldalon láttam egy királynői méretű ágyat, amire Stewie már le is dobta magát. Milliónyi kis, ill. nagy párna tornyosult Stewie fölé – a kicsit sötétszürkék, a nagyok világosszürkék voltak. A szoba közepe üres volt. Az egyik sarokban viszont egy könyvespolc állt, előtte egy díszes fotel és egy zsámoly adott helyet az olvasónak, vagy a pihenni vágyónak. Az ággyal szemben egy fehér kandalló nyúlt ki a falból. A kandalló fölött Pablo Picasso Tahiti nők c. festményének másolata függött. A kandalló a fal közepén helyezkedett el, kétoldalt pedig 1-1 beépített szekrény szolgált az itt lakó vendég ruháinak. A szobához tartozott egy balkon is, hatalmas kétszárnyú ajtóval. A balkonon egy dohányzóasztal, hamutartóval és fonott bútorokkal jelezte, hogy a házigazda nem venné jó néven, ha a szobában cigarettafüst terjengne. Eszembe jutott, hogy nincs egy normális ruhám se, mivel minden dolgom az autóban maradt. Végigrohantam a házon, ki a parkolóig, kikaptam a táskám a csomagtartóból és visszaballagtam a házba. A táskám ledobtam Stewie mellé és kivettem belőle a hálóingem. Törölközőt kerestem, de a táskámban nem találtam. Kinyitottam a szekrényt és találtam benne fürdőköpenyt és törölközőt is. Benyitottam a fürdőszobába. Nem szoktam hozzá az effajta fényűzéshez, ezért akárhányszor egy új szobában találtam magam, teljesen elvarázsolt a szoba szépsége. A fürdőszobával sem volt ez másképp. A falon mellmagasságig sötét csempe sorakozott, kivéve a beépített zuhanyzókabint. Ott még a mennyezeten is csempe volt. A tükör, ami egy fürdőszoba elengedhetetlen kelléke, faltól falig húzódott – ne egy négy méteres falra gondolj, hanem egy beépített részre, ahol mosdó van és toalettszekrények. Miután lezuhanyoztam bedőltem az ágyba a kutyám mellé és azonnal elaludtam.

A vacsora isteni volt. Miután Lisa összeszedte a tányérokat egy üveg vörösbort hozott ki.  Hevesen tiltakozni kezdtem, hogy nem iszom, mivel ma még vezetnem kell.  Egyik percben még Joseph ült velem szemben, a másik pillanatban viszont egy régebbi autó anyósülésén találtam magam. Az eső zuhogott.  Bámultam ki az ablakon, amikor észhez tértem és rájöttem hol vagyok. Az autóban ültem, ő mellettem ült.  A szívem össze-vissza vert, megrémültem. Nem lehetek itt, tudom mi fog történni – gondoltam. Kapkodtam a levegőt, ki akartam szállni. Rickre emeltem a tekintetem.

-          Kicsim, - szólt hozzám gyengéd hangon – ébren vagy?

-          Most már igen – mondtam és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra.

-          Szeretlek – suttogta s elővette azt a kisfiús mosolyát, ami miatt beleszerettem még a gimiben. A gyomrom görcsbe rándult, mert emlékeztem rá, emlékeztem, mi történt.

-          Én is szeretlek – mondtam neki. A könnyeimmel küszködtem.  Nem akartam még egyszer átélni, nem akartam még egyszer elveszíteni.  Adtam az arcára egy puszit. De ebben a pusziban benne volt az elmúlt évek fájdalma, magánya és szenvedése.  Visszaültem a helyemre. Néztem az utat magam előtt. Az eső még jobban zuhogott, mintha az időjárás tükrözte volna az érzéseimet.  Egyszer csak hatalmas fehérséget láttam. És tollakat. Egy angyal állt az út közepén, hatalmas fehér szárnyait széttárta. Az arcát arany sisak takarta el, csupán a szeme, az orra és a szája íve látszott. A mellkasát egy arany vért védte, kezében pedig egy hatalmas kardot tartott. Teljesen úgy nézett ki, mint Mihály arkangyal – a képzeletemben persze.  Megmozdultak a szárnyai, és az angyal felénk repült. Megijedtem és elrántottam a kormányt. Nagy puffanást hallottam. A két kezembe temettem az arcom s a térdeimet felhúztam a mellemig. Szárnyak suhogását hallottam. Lassan elemeltem a kezem az arcomtól és láttam, hogy szárnyak burkolnak be. Az egyik szárny fekete volt, a másik fehér.  Nem értettem, miért van ez így.  Aztán rájöttem, az én szárnyaim voltak. Az a másik angyal pedig azért jött, hogy megöljön. Sikítottam. Sikítottam, ahogy csak tudtam. A szakadék felé rohantam, és nem láttam az autót. Nem láttam Ricket. Megtörtént. Újra elvesztettem.  Sírni kezdtem. A szívem majdnem megállt, mikor a felfegyverkezett angyal ott állt mellettem és így szólt: „A mennyek országa és a pokol nem léphet szövetségre.  Te ebből a szövetségből születtél.“ Felemelte a kardját és azt hittem megöl. Lehunytam a szemem. Egyszer csak erőteljes hangot hallottam.  „Ez a gyermek nem teljesen gonosz! Mikor úgy dönt, hogy otthonául a poklot választja, mi ott leszünk“ – mondta és ezzel a két angyal el is tűnt. Ott álltam a szakadék szélén és zokogtam. Meg akartak ölni én pedig megöltem a férjemet. Bámultam a semmibe, és láttam az autó roncsait. Rick meghalt és most már biztosan tudom, hogy én öltem meg.