Stewie ugatására ébredtem. Kinyitottam a szemem, de
mintha sűrű fátyolrétegen át néztem volna ki a fejemből. Berohantam a fürdőszobába és belenéztem
a tükörbe. A szemeim vörösek
voltak, duzzadtak. Először nem értettem mitől, aztán segítettek. Megszólalt egy
hang a fejemben: Gyilkos! És eszembe jutott az álmom. Nem kételkedtem
benne, hogy nem lehet igaz, mert sosem értettem, hogy kerültem ki élve az autóból.
Nem, nem vagyok gyilkos! – válaszoltam
a hangnak a fejemben, s közben közelebb hajolva a tükörhöz
magamhoz beszéltem. Furcsának találtam,
hogy egy határozott mondat után elhallgatott a hang, de örültem neki.
Megmostam a fogam, megmosakodtam és megfésülködtem. Még egyszer, utoljára
bele akartam nézni a tükörbe, mielőtt mennék reggelizni, de mintha nem is
a saját arcom mosolygott volna vissza rám. Ugyanazok a körvonalak,
ugyanaz a szempár, mégis, mintha maga az ördög nézett volna rám. Kacsintott!
Esküszöm kacsintott. És akkor ott voltak a szárnyak, a fehér és
a fekete szárnyak. Bal kezemmel megkerestem a hátamon azt
a pontot, ahonnan kinőttek. Végigsimítottam a fekete tollakat. Egyet
megpróbáltam kitépni, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg hozzám tartoznak-e.
Minden egyes érintést éreztem. Arra gondoltam, talán irányítani is tudom őket.
Nagy nehezen széttártam a szárnyaimat. Hihetetlenül jó érzés volt.
Mosolyogtam, de a tükörben megint csak azt a sátáni mosolyt láttam.
Rickre gondoltam és sírni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy én öltem meg.
Ekkor millió hang kezdett el nyeríteni a fejemben: Gyilkos! Gyilkos vagy! Megráztam a fejem, így jelezve
a hangoknak, hogy nincs igazuk. Ebben a pillanatban ezer meg ezer tű
szúrását éreztem a fejemben, a karomban, mindenhol. A hangok
egyre hangosabban kántáltak. A földre roskadtam, két kezemmel
a fejemet próbáltam össze nyomni, hátha sikerül megszüntetnem
a pokoli fájdalmat. Egy másodpercre abbamaradt a fájdalom és én
felálltam. Rohanni akartam, de mintha egy kéz húzott volna vissza és rántott
volna a padlóra. Mikor a padlón feküdtem és zokogtam a fájdalom
még élesebben hatolt az elmémbe majd a testemet is megtalálta. Tudtam,
hogy senki nem fog segíteni. Egy szempillantással később még erősebb fájdalmat
éreztem. Nem bírtam tovább és sikítottam, ahogy a torkomon kifért.
Joseph rontott be a szobába és a karjába vett.
Elkezdett ringatni, de én még mindig sikítottam.
-
Sidney, csss – mondta megnyugtató hangon.
A zihálásom alábbhagyott, a sikítást is abbahagytam – Lisa, hozzon vizes
törölközőt aztán kérem, készítsen valami harapnivalót. Valami egyszerűt – Lisa
bólintott majd eltűnt.
-
Én voltam! – zokogtam – Én öltem meg!
-
Sidney, nem öltél meg senkit, – mélyen a szemembe nézett
– érted? – bólintottam. Fogalmam sem volt miért, de megnyugodtam. Igaz, még
mindig sírtam, de nyugodt voltam. Nekidőltem Joseph mellkasának, hallgattam a
szívverését. A hajamat simogatta. Addig észre sem vettem, hogy a kezemet
mindenhol apró horzsolások borították. Lisa is megérkezett a törölközővel.
Joseph átvette az irányítást, elkezdte a vért lemosni a karjaimról. Egyszer
csak az államhoz emelte a nedves törölközőt. Egy mélyebb sebből buggyant ki
vér. Megijedtem. Azt sem értettem mitől borítja a testemet száz meg száz
horzsolás. Úgy nézhettem ki, mint aki beesett egy rózsabokorba. Joseph arcát
fürkésztem, de nem láttam rajta semmit azokból a jelekből, amire számítottam.
Nem kérdezgetett, hogy mi történt, nem kérdezte meg, miért sikítottam.
Halálosan nyugodt volt. Túlságosan is.
-
Mr. Joseph, kész a reggelit – hallottuk Lisa hangját.
Joseph óvatosan letette a törölközőt az ágy mellé és felsegített. Végigmérte a
zúzódásokat,mégsem szólt egy árva szót sem.
-
Gyere, eszünk valamit – mondta mézes-mázos hangon, ami
nem igazán stimmelt. Eddig még sosem szólt hozzám így.
-
Valami baj van? – kérdeztem félénken. Ami azt illeti,
igen volt baj, csak Joseph nem mondta ki. Itt álltam szakadt ruhában a kandalló
előtt, és a táskámat sem találtam. Félve nyitottam be a fürdőszobába. A táskám
ott hevert a földön, gyorsan felkaptam és kirohantam anélkül, hogy belenéztem
volna a tükörbe. Ledobtam az ágyra a dolgaimat és elkezdtem valami normális
ruhát keresni. Azt sem tudtam, miket dobáltam a táskámba, elég zűrös volt a
pakolás. A kezembe akadt egy hosszú fehér nyári ruha. Ez tökéletes lesz! – gondoltam. Belebújtam, majd a nyakamba
akasztottam a kedvenc nyakláncomat, amit még Meától kaptam valamelyik
szülinapomra a gimiben. El akartam kerülni a fürdőszobát amilyen messziről csak
lehetett, ezért a mosakodás is és a fogmosás is elmaradt. Lerohantam a lépcsőn,
csak éppen a másik irányba és egy tágas szobában találtam magam. A falon
hatalmas festmény lógott, amely Josephet ábrázolta. Gyönyörű volt. Elindultam a
hosszú folyosón, majd mentem a hangok irányába. Már nem voltam biztos benne,
hogy a hangok igaziak, de azért mentem feléjük. A hatalmas előszobát, - amit
már ismerősnek találtam- betöltötte a palacsinta illata. Hirtelen olyan
önbizalom töltött el, amilyet már régen éreztem. Bátran beléptem a konyhába,
amikor megpillantottam két másik férfit Joseph mellett.
-
Ó, jó reggelt! – köszöntem és rámosolyogtam a két
idegenre.
-
Sidney, ők itt a barátaim, Nate és Sam. Remélem nem
bánod, ha velünk reggeliznek.
-
Őrülök, hogy megismerhetem Önöket – mondtam és kezet
ráztam az úriemberekkel. Sam magas volt és sovány, fekete haja csak úgy
csillogott a reggeli napfényben. Nate szintén magas volt, viszont Sam szöges
ellentéte. Kidolgozott testén csak úgy feszült az öltöny, szőke rövid haját felzselézte,
zöld szeme, mint egy rubin fénylett. Leültünk az asztalhoz, bármerre néztem,
mindenhol csupa finomság volt. Szóval ezt jelenti ebben a házban a könnyű
reggeli. Az asztal közepén palacsinta tornyosult, mellette többféle szirup, dzsem,
és ami szem-szájnak ingere. Az egyik tálban banánt, narancsot, mandarint, epret,
málnát találtam, aminek nagyon örültem, mert rettenetesen szeretem a
gyümölcsöt. A tányéromra két bagelt tettem, majd telepakoltam a tányéromat
gyümölccsel. Egy kis tálba narancsdzsemet tette és mellé vajat. Nem apróztam el
a reggelit. A fiúk csak néztek, hogy mennyit bírok enni.
Reggeli után Joseph megkért, hogy foglaljam el magam,
mert el kell intéznie valamit. Nem bántam, így legalább volt időm közelebbről
megvizsgálni a könyvtárat. Benyitottam a könyvtárba és megálltam Victor Hugo
művei előtt. Lekaptam a Nyomorultakat és elkezdtem olvasni.
***
-
Idehoztad! – mondta Sam a dolgozószobában, miután
befejezték a reggelit.
-
Szükségét éreztem – válaszolt higgadtan Joseph.
-
Ennél nagyobb hülyeséget már régen követtél el! –
látszólag Nate kezdett kijönni a sodrából.
-
Nyugodj meg! Nem tud semmit!
-
Joseph! Tele volt horzsolásokkal, amikor bejött a
konyhába, és olyan erős…
-
Nem érezhettél semmit, semmit, ami gonosz – próbálta Joseph
nyugtatni a kollégáit.
-
Honnan veszed? – kérdezte Sam. Mintha kicsit lenyugodott
volna. Ám ez sem tartott sokáig. Mikor Joseph elmesélte, hogy Sidney elütötte
és bevitte a kórházba, majd elmesélte, hogy mi történt a reggel, még jobban
kiakadtak.
-
Michael nem fog örülni ennek – mondták szinte egyszerre.
-
Nem, mert amíg nem szükséges, nem mondjátok el neki –
mordult rájuk Joseph.
-
De… - kezdte Nate.
-
Nincs de! – vágott a szavába Sam – Igaza van. Amíg nem
fordulnak rosszra a dolgok, senkinek nem kell mondanunk semmit.
-
Pár napig itt marad, addig figyelek rá, aztán
jelentkezem. Most viszont meg kell látogatnom Gabe-t.
-
Hű, – mondta Nate – őt már egy ideje nem látta senki.
-
Aki keres, az talál – mondta Joseph és ezzel el is tűnt.
***
Ott voltam a szakadék szélén. Az eső szakadt én pedig a
földön ültem. A térdemet a mellkasomhoz szorítottam, a szárnyaim betakartak,
mintha meg akartak volna védeni. Bámultam a folyót a szakadék alján, a könnyek
épp olyan sebesen mosták az arcomat, mint az esőcseppek. Először nem hittem a
szememnek. Hatalmas fehér szárnyakat láttam elsuhanni, majd az angyal
megpihent, és egy testet helyezett el maga előtt. Megérintette a szívénél és
elrepült. Szárnyak suhogását hallottam a hátam mögül. Megfordultam és vakító fehérséget láttam. Aztán
kirajzolódott egy arc. Gyönyörű babaarc volt, ami egy férfihez tartozott.
Mélykék szemeit rám szegezte és mondott valamit latinul, majd a fülembe súgta:
„Mindenki sorsa megíratott, de választása csak az
embernek van”. Belenéztem a szemébe és akkor rájöttem, én már találkoztam ezzel
a fickóval!
Felébredtem és eldobtam a könyvet. Joseph
nevetve ült a szemközti kanapén. Nem tudtam mennyi ideje aludhattam, de
sejtettem, hogy Joseph nem ebben a pillanatban ült le. Az órára pillantottam,
öt óra volt. Körülbelül száz oldal hiányzott, hogy újra elolvassam ezt a
könyvet, de ezt máskorra kellett halasztanom.
-
Mióta vagy itt? – kérdeztem felháborodva.
-
Úgy egy órája – ránézett az órájára, majd rám mosolygott.
-
Hogy mi? – Joseph csak nevetett. Megfogta a könyvet és
visszatette a helyére.
-
Gyere, elviszlek valahová.
-
Így nem mehetek sehova! – mondtam a ruhámra és a
nyálfoltokra mutatva.
-
Nem is. – mondta titokzatosan – A szobádba vitettem pár
ruhát, remélem a te méreted. Kérlek válassz egyet és egy óra múlva találkozunk
a hallban.
Pislantani sem volt időm. Már a szobám felé tartottam, szinte rohantam,
mivel nagyon kíváncsi voltam a ruhákra. Stewie ugatva futott utánam, majd
megfordultam és még jobban rohanni kezdtem. Megláttam az angyalt, aki akkor
véget akart vetni az életemnek. Beértem a szobába, megvártam amíg Stewie is
befutott utánam, majd lihegve magamra zártam az ajtót. Leültem az ajtó elé, és
fejemet a két tenyerembe temettem. A szívem majdnem megállt, amikor felnéztem
és az alak kilépett a függönyök közül, amit eszeveszetten fújt a szél.
-
Végre megtaláltalak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése