Alone

Késő délután van, s én már a naplementét várom.  Sétálni indultam úgy egy órával ezelőtt. Nem akartam olyan helyre menni, ahova emlékek kötnek, a lábam mégis arra az irányba vitt. Tisztában voltam vele, hogy megint oda megyek, ahova nem lenne szabad. Tudtam, hogy ezzel feltépem a múlt fájó sebeit.

                Sétáltam az aszfaltozott út szélén még el nem értem a kis poros utacskát. Letértem és szinte rohantam, amíg el nem értem a helyet, ahol egy névtelen kispatak torkollik a Dunába. Imádtam a kilátást, főleg mikor már ment le a Nap és narancssárgára vagy rózsaszínre festette az égboltot.  A parton, a zöld növényzet alatti sziklák zöldelltek a mohától, a vízhez közeliek pedig csúszósak voltak a hullámoktól. Nem is olyan régen még homok borította a part ezen szakaszát, a víz pedig előszeretettel mosott ki apró köveket, amik elég gyakran hasonlítottak szívre és nagyon jó szolgálatot tettek, ha csak meg akartad zavarni a víz nyugodt felszínét.

Leültem egy sziklára és bámultam magam elé. Néztem a vizet, a túlparton futkározó gyerekeket, és hallgattam az őszinte kacagásukat és a sikongatásaikat. Mosoly ült ki az arcomra és képek ugrottak be a saját gyermekkoromból. Ifjú táborozó voltam, talán a tízes éveim elején jártam, a helyi biciklis tábor volt a kedvencem, amikor túrára indultunk a Duna partján, s páran itt kötöttünk ki – csak a mi csapatunk, mivel nem voltunk képesek a vezetőnkre figyelni.  Itt feküdtem egy pokrócon, az első szerelemtől megrészegülve és most is itt ülök. Imádom ezt a helyet, a festői szépségű tájat, a tücskök ciripelését, a békák brekegését, a néha idetévedő hattyúk csapatát, a Duna két ágának torkolatát s a víz örökös csobogását.

Évekkel ezelőtt ugyanezen az ösvényen sétáltam és úti célul is ezt a helyet választottam.  Akkor még nem voltam egyedül.   Olyan emberrel voltam, aki már egy ideje nem lehet az életem része.  Pont itt álltam, ahol most ülök. A vízszint egészen magas volt, a nagyobb hullámok a sziklaréteg legfelső részét is elérték.  Ezen sziklán álltam, bár akkor még nagyobb volt, most már a víz eróziójának köszönhetően nem is olyan kényelmes. Élveztem, ahogy fújja a hajamat a szél, tekintetemmel követtem a víz felszíne felett repkedő sirályokat. Néztem a víz felszínét és arra gondoltam, hogy ez épp olyan zavaros, mint az emberi élet. Az egyik pillanatban még a helyzet magaslatán vagy, a másikban pedig érzelmileg ott vergődsz két hullám között és érzed, ahogy fojtogatnak.  Zsebre vágtam a kezeimet és megborzongtam.   Annak ellenére, hogy tombolt a nyár a szél is erősen fújt. Míg a nap sugarai melegítették a bőrömet semmi baj nem volt, viszont amikor a fák árnyéka ellopta tőlem a melengető Napot, fázni kezdtem. Ekkor lépett oda mögém Ő. Átkarolt, két kezét összefonta a hasamon. Hagyta, hogy az arcába fújja a hajamat a szél és mosolygott.

Tudtam, hogy boldog, még ha nem is mondta ki hangosan.  Kiszabadultam az öleléséből és a víz közvetlen közelébe ültem le. Odaült mellém, de nem néztem rá, kezemmel a víz felszínét „simogattam”. Találtam egy helyet, ahol nagyobb kövek elkerítettek egy kisebb területet a folyó sebes sodrásától. A víz kellemesen langyos volt, ezért amikor Rá emeltem a tekintetem, a markomban levő vizet az arcába fröcsköltem. Neki sem kellett több, belevágott a vízbe, és nem segített kimászni. Ott állt azon a sziklán, nézte, ahogy szenvedek és jókat nevetett rajtam.  Eddig a pillanatig azt hittem barátok vagyunk. De a barátok nem így viselkednek egymás közelében. Kimásztam a vízből és elindultam az ösvényen visszafelé.  Elfutottam előle, de nem voltam elég gyors. Elkapott, megfogta a derekam és ledöntött a fűbe. Próbáltam nem mosolyogni, nem akartam, hogy tudja, mennyire tetszett a helyzet. Majd elnevettem magam. Megsimogatta az arcom a mutatóujjával és megcsókolt. Úgy csókolt, mint azelőtt még senki. Ajka mohón kereste az enyémet, s mikor megtalálta, azt reméltem soha nem lesz vége.  Mintha a lelkünk is összeért volna.

Forró könnyek égették az arcomat. Eddig nem is tudatosítottam, hogy mennyire hiányzik. Én naiv azt gondoltam, hogy már továbbléptem, de mikor hosszú idő után először találkoztunk, tudtam, hogy tévedtem. Hibáztam és nem tudtam jóvátenni. Felálltam a szikláról és elindultam hazafelé. Nem voltam többé kíváncsi sem a naplementére, sem a természet szépségére.