Vélemény?!

Már sokan kérdezték, hogy mi a véleményem a fanficről. Hát... eddig még kevés olyan fanficet láttam, olvastam, ami különbözött volna az előtte lévőtől, illetve az utána következőtől. Tessék, meg lehet kövezni, nekem a tömeggyártású szar nem jön be - bocsi a kifejezésért, és persze tisztelet a kivételnek. Elismerem, hogy lehetnek eredetiek is, csak én még ilyennel nem találkoztam :) Hogy megpróbáljuk megérteni, pár hasonló érzelmű emberrel írtunk ilyen jellegű történetet. Itt az enyém, jó olvasást :)
UI: Nem érdekelnek a divatbloggerek véleményei :*

Abszurd fanfiction

Hétfő reggel... azt hiszem ebben a két szóban elmondtam mindent, ami a lelkemet nyomja. Csak van még egy kis probléma. Mielőtt megkezdeném a heti rohanást, el kell mennem a bankba, mert állítólag valami baj van a hitelkártyámmal.

                A bankban szokás szerint nagy a felfordulás.  Már vagy egy órája itt szobrozok, de még egy centit nem haladt előre a sor.  Ahogy látom, valami Jack Sparrow KAPITÁNYnak öltözött degenerált fiatal - akinek tuti nincs munkája vagy bármilyen elfoglaltsága hétfő reggel - tartja fenn a sort. Tudom, hogy már elkéstem, és nem tudom, hogy fogom ezt megmagyarázni a főnökömnek, anélkül, hogy megint elkezdene szexuálisan zaklatni. Na, de ez más lapra tartozik.

                Elfutott a méreg és a kis piros körömcipőmben előretipegtem és megveregettem a pasas vállát. (Nem vagyok se sztriptíztáncos, se prostituált, a szexuális zaklatás és a piros körömcipő egyezési lehetősége csupán véletlen.)

-          Uram, elnézést! – a fickó rám se hederített. Először. – Uram, kérem, már egy órája várok, és már  húsz perce dolgoznom kellene. – a pasi még mindig nem figyelt. Másodszor. – Kérem figyeljen. Nem jókedvemből álldogálok itt, sietek, ahogyan mások is. – Még mindig nem nézett rám, de az ujjait már idegesen kopogtatta a pultnál. Szóval harmadszorra is ignorálva lettem.  Én próbáltam udvarias lenni. – Maga pöcsfej! Nem látja, hogy az ilyen beképzelt tuskók blokkolják a haladni vágyókat? Leszarom, hogy hány éves, leszarom, hogy ki maga, de takarodjon a sorból, vagy nem állok jót magamér‘! – A pasi még mindig nem nézett rám. Idegesen magam mellé csaptam a kezeimet, majd megperdültem a saját tengelyem körül úgy 180 fokban. Ekkor vettem észre, hogy minden sor ennyire hosszú, és minden sor elején egy beöltözött alak foglalja le az intézőket. Állítólag kötélből vannak az idegeim, de ez már nekem is sok. Elindultam a legmagasabb Jack Sparrow irányába és ráordítottam: Te nyomi! Azonnal vedd le azt a csuklyát a tetves fejedről és mutasd az orrod, aztán majd eldöntöm kell-e plasztika! Siker. A pasas végre méltóztatott felém fordulni és kipréselt magából egy mondatot, amit aztán a vékonyka, szinte női hangján el is nyögdécselt. Komolyan, nem tudtam eldönteni, hogy ez most meg akar ijeszteni, vagy elélvezett. Elnevettem magam. Szerintem ez nem tetszett a többi csuklyásnak, ezért csendben, de  nevettem tovább. Próbáltam egyenesen menni, de nem igazán sikerült. A könnyeim is kicsordultak a nevetéstől. Visszaálltam a sorba és vártam.

-          Ez egy bankrablás! – hallottam ugyanazt a vékony hangot, amit az imént. Megfordultam és a csávó képébe nevettem.

-          Ugyan, fiam, te nem lehetsz több 18-nál. Mutasd az arcod! – odaléptem a nyurga gyerekhez és lerántottam az arcáról a maszkot. Elképedtem. A srác egy bandatag volt, méghozzá abból a nyálas szarból, tudjátok, az... aa One Direction. – Ugye most csak szórakoztok velem?  - Az öt srác összenézett, de nem szóltak semmit. Levették a maszkjukat és csendben álltak, amíg az egyik elő nem vett egy pisztolyt. Hirtelen nagy sikoltozás tört ki. – Most komolyan? Egy pisztoly? Na, és mit mondasz majd a páncélszekrénynek, ha nem fogják neked elmondani a kódot? Elkezdesz énekelni, hogy baby you light up my world like nobody else? Na, ne szívassatok! – elindultam az ajtó felö, miközben erősen a fejemet ráztam. Kibuktam, mert egy csapat fiatal hülye gyerek megpróbált bankot rabolni.

-          Ha elmész, lelövünk! – mondta egy hang a háttérből. Odanéztem és remegő kézzel fogta felém a játék pisztolyt. Rámosolyogtam a szőke kissrácra: Szívem, a helyedben inkább egy melegbárt próbáltam volna meg kirabolni. És különben is Guetta menőbb.

Mosolyogva fordultam meg és folytattam utamat a kijárat felé. Még mielőtt elhagytam volna a bank épületét, rázendítettem: You shot me down, but I won’t fall, I am TITANIUM!

Testvéri szeretet (16. rész)

Az ágyon ültem és harcoltam magammal. Éreztem, ahogy egy gonosz erő próbál meg hatalmába keríteni. Nem akartam magam átadni neki, nem akartam, hogy ő vezessen. De sajnos már emlékeztem midnenre. Emlékeztem, hogy amikor levágtam  Gabriel szárnyait, arra lettem kárhoztatva, hogy emberként kell élnem, emlékek nélkül. Ez magában elég kegyes büntetés lett volna, ha nem lett volna mindkét énem egy testbe zárva. Arra is emlékeztem, hogy úgy szólt a büntetésem, amíg az emlékeim vissza nem térnek, az erősebbik énem fogja uralni a testet.  Csakhogy én összetörtem, erőtlennek éreztem magam... és a gonosz megtalálta a kiskaput. Éreztem, hogy át akarja venni az irányítást, én pedig átengedtem neki.  Kész voltam, hogy megfizessek a bűneimért. Kamatostul. Sosem tudtam, hogy hagyhatja el egy angyal a testét, vagy hogy el tudja-e hagyni egyáltalán. A földre rogytam, becsuktam a szemem. Pár perc múlva felébredtem, s amikor kinyitottam a szemem, majdnem megállt a szívem. Saját magamat láttam, amint üldögéltem az ágyon, és ruhákat válogattam. Felálttam és berohantam a fürdőszobába. Behunytam a szemem, nem mertem a tükörbe nézni. Összeszedtem minden erőmet, kinyitottam a szemem, és legnagyobb meglepetésemre én néztem vissza a tükörből. Megtapogattam az arcomat, minden vonásom olyan volt, mint azelőtt, hogy találkoztam volna... Joseph! Ő lehetett az, aki miatt az életem fenekestül felfordult? Meg kell beszélnem vele!- gondoltam. Kinyitottam az ajtót és határozott léptekkel elindultam kifelé. Viszont arról az aprócska dologról megfeledkeztem, hogy most kettő van belőlem. A másik nő, aki teljesen úgy nézett ki, mint én, az ágyon heverő ruhák között válogatott.  Próbáltam elmenni mellette, mintha észre sem vettem volna, hogy ott van.

-          Hová mész hugi? – kérdezte, de közben rám sem nézett.

-          Hát... megkeresem a házigazdát – válaszoltam félvállról.

-          Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – megfordult és ugyan úgy nézett ki, mint én, csupán annyi különbséggel, hogy nekem zöld szemeim vannak, az övéi viszont koromfeketék voltak, mint az apámé.

-          Szívesen meghallgatlak – válaszoltam barátságosan, de úgy látszik, nem tetszett neki a dolog. Gyors léptekkel az ajtóhoz ment, bezárta, a kulcsot pedig elrejtette a melltartójába. Ennél tökéletesebb első találkozást el sem tudtam volna képzelni a testvéremmel. Igazából testvér az ilyen? Aki ugyanúgy néz ki, mint te, osztozik veled az emlékeidben, fájdalmadban, viszont van egy tényező, ami megváltoztathatja az egész elméletet, méghozzá az, hogy egy testen is osztoztatok huszonkét évig.

-          Tudod, Sid, én nem vagyok teljesen gonosz. Az a helyzet, hogy mindkettőnkben van gonoszság, csak belém egy csipetnyivel tőbb szorult. De nem kell aggódnod. Amíg titokban marad, hogy vissztértek az emlékeink és végre nem kell egy testen osztoznunk, senkinek nem esik baja. Amíg nem állsz az utamba, azt csinálsz, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz, azzal akivel akarsz. Csak az az egy kikötésem van: el kell tűnnöd ebböl a házból minél előbb. Világos?

-          Ó, drágám, én nem megyek sehova! – mondtam szinte mérgesen. Tudtam, hogy nem szerethetek bele Josephbe, de nagyon megkedveltem. Őszintén szólva, bíztam abban, hogy ha az énem két felé szakad, az „átkom is megtörik“.

-          Tökéletes! Reméltem is, hogy ezt fogod mondani – a szeme gonoszan csillogni kezdett és előkerült egy ezüst tőr, hasonló, mint amit Gabriel kezében láttam. Nem ijedtem meg... Igazából, nagyon féltem. Tőle – nem tudtam, hogy nevezzem – szerintem számíthattam volna arra, hogy szíven szúr a tőrrel és akkor nemcsak képletesen... de tényleg meghalt volna belőlem egy darab. Ekkor Will képét láttam a szemem előtt. – Á, majdnem elfelejtettem! Will, vagy hogy is hívják... nagyon szemrevaló. Nem értem, miért nem nézted el neki, hogy Alessandra is bejött neki, hogy így fogalmazzak. Nem akarok  nagyon bunkó lenni, végül is testvérek vagyunk, vagy nem?

-          Honnan tud... – nyelnem kellett egyet. Nem értettem, honnan a jó büdös francból tudta, hogy épp Will jár az eszemben.

-          Onnan, drága testvérkém, hogy amit te látsz, ha akarom, láthatom én is, amit hallasz, ha akrom, hallhatom én is. Folytassam? – felemeltem a kezem, jelezve, hogy elég volt. Leültem a székre, ami a könyvespolc előtt szinte várta, hogy ráhuppanjak. Olyan sok dolog volt, amit nem értettem, köztük például, hogy hol élnek az angyalok, ha vannak angyalok, akkor démonok is létezhetnek-e, szellemek, vérfarkasok, vámpírok.

-          Még mielőtt tovább mennénk a családi dolgokkal, hogy szólítsalak? – szemmel láthatóan meglepődött és elmosolyodott.

-          Mindig mindenki úgy szólított, ahogy téged, úgyhogy ezen még nem gondolkoztam. – játsazni kezdett a tőrrel a kezében. Erősen gondolkozott a nevével kapcsolatban. – Legyen mondjuk Danielle. Az olyan aranyos. – Aranyos, mi? Pont mint ő!

-          Rendben Danielle. Kérlek, mesélj nekem az angyalokról.

-          Oké – leült az ágyra. Felrakta maga mellé a lábait, pont ahogy én szoktam és piszkálni kezdte a haját. – Az angyalok olyan teremtmények, akik arra születtek, hogy segítsék az embereket. Viszont, ha egy angyal engedetlen lesz és hibázik, akkor megbüntetik és általában le kell élniük egy emberi életet úgy, hogy nem ismerik az angyalok vliágát. Mikor az emberi angyalok meghalnak, visszatérnek az angyalok közé és ha nem tanultak a hibájukból, akkor kezdődik minden elölről. És nem! Nincsenek se vámpírok, se vérfarkasok, sem ilyen szarságok, amiket manapság a média sugároz. Viszont vannak sötét angyalok, akiket, igen, nevezhetnénk démonoknak is. De úgy, mint az Odaátban, úgy nem léteznek démonok – kiváncsian figyeltem, ahogy Dany darálja a szöveget. Kezdtem megkedvelni, annak ellenére, hogy tudtam, hogy gonosz. Vagyis gonoszabb, mint én. Mindig is akartam egy lánytesót. Egy ideig azt gondoltam, hogy milyen hülyeség az, ha van még egy olyan ember, aki teljesen úgy néz ki, mint te. Most már tetszik a dolog – Ironikus, nem?

-          Gondolom – válaszoltam, mert fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni.

-          Nem tudod, mire gondolok, igaz?

-          Hát, nem egészen – vallottam be őszintén.

-          Megmutatom! – felpattant az ágyról és megpördült. – Ugyanúgy nézek ki, mint te. Ugyanúgy beszélek, mint te, csak más a... természetünk. – elnevette magát és megfogott egy tűzpiros ruhát. Magához igazította és rám mosolygott. – Megfelel a ma esti partira?

-          Nem! – kiáltottam rá, de mintha észre sem vette volna. – Én megyek arra a partira.

-          Azt mondtad, hogy nem mész innen sehova. Meggondoltad magad, hugi?

-          Ó jaj! – most jöttem rá, mekkora hülyeséget mondtam.

-          Bizony! – mosolygott Dany ördögien. Azt hiszem, rémlik valami. Ha két angyal megállapodást köt nem szeghetik meg. Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatom el a szobát, legalábbis addig, amíg Dany vissza nem jön.

-          Várj! Ha te látod amit én, akkor én is láthatom, amit te látsz – jutott eszembe, amikor már Dany felvette a piros ruhát, – ami mellesleg fantasztikusan állt neki – kisminkelte magát és indulásra kész volt. Nem válaszolt, csak mosolygott és kiment a szobából.

Ültem az ágyon és teljes erőmből Danyre koncentráltam. Olyan volt, mintha én is vele lettem volna, csak éppenséggel nem beszélhettem és nem is próbálhattam megmenteni a többi résztvevőt a nővéremtől. A parti kertben zajlott, amikor Danielle bevonult Joseph-fel a balján. El sem hinnétek, mennyire összepasszolnánk. Mármint én és Joseph. Dany körbenézett a kertben, mindenhol számomra ismeretlen emberek álltak. Nem is értettem, hogy miért veszek részt egy partin, és hogy milyen parti ez egyáltalán. A látvány viszont elképesztő volt. A rózsák mintha vörösebbek lettek volna, a fű talán zöldebben fénylett a lábuk alatt, a sás halkan susogott a háttérben. Hangokat is hallottam! Sam Nate-tel susogott, amikor Joseph és Dany elsétáltak mellettük.

-          Sidney megváltozott. Szerinted tudja?

-          Látom, valami nem stimmel rajta – Nate mosolyogva végigmérte Danyt és elismerően pillantott rá. Úgy láttam, tetszik a látvány a férfiaknak. De ezek szerint ők ketten is angyalok. És sejtik, hogy rájöttem, ki is vagyok valójában. Jól álcázták magukat, mert rá nem jöttem volna, hogy egy üzletember talán angyal lehet. Róluk, mármint az üzletemberekről inkább a démonok jutnak eszembe. Egy pillanat. Az ott Will és Aaden? Az nem lehet! Danielle, ne!- kiáltottam hangosan, hogy ő is hallja, bár nem voltam biztos benne, hogy sikerrel jártam.

-          Joseph, megbocsátasz? – kérdezte Dany jólnevelten, majd továbbállt. Egyenesen Will és Aaden felé vette az irányt. Féltettem őket. Aaden apa lesz, de ezt Dany is nagyon jól tudta.  Ki szerettem volna menni, de nem mertem kimenni még a teraszra sem, nehogy megszegjem a szavamat. Az ablakból figyeltem és bentről szurkoltam a fiúknak.

-          Mit kerestek ti itt? – kérdezte Dany hihetetlen dühvel. Nagyon hitelesen alakított. Le a kalappal. Talán még én is elhittem volna, hogy én vagyok.  – Te! – mutatott Aadenre – Nem tartozol többé a bizalmasaim közé. Miért kellett ide jönnötök? – már majdnem el is felejtettem, hogy üzentem Aadennek, hogy hol vagyok. Úgy tünik nem kellett volna.

-          Sidney, kérlek bocsáss meg! – egyre közeledett Will Dany felé. Dany nem mozdult. Letérdelt elé és egy kis dobozkát vett elő. Kinyitotta és egy gyönyörű gyémántgyűrű csillogott a dobozkában. Dany megfogta Will kezét és kérte, hogy álljon fel.

-          Én azt hiszem, a kocsinál várok – jelentette ki Aaden.

-          Te, pedig velem jössz, beszélnünk kell – mondta Dany szigorúan. Will mintha örült volna, hogy kettesben lehet velem. Szegény honnan tudhatta volna, hogy nem én vagyok? Megálttak a nappaliban. Dany a kezét Will vállára tette majd elkezdett beszélni: Will, én nem tudok neked megbocsátani. Megcsaltál, nem egyszer és nem kétszer. Én nem egy játékbaba vagyok, akivel kedvedre játszadozhatsz és akkor használod fel, amikor akarod. Azt szeretném, ha kiköltöznél a lakásomból, amire visszaérek LA-be.

-          De Sid, én szeretlek – mondta Will könnyes szemmel. Istenem, el ne küldd. Gondoltam magamban. De hiába. Dany megrázta a fejét, és elküldte Willt. Will még egyszer visszanézett, majd becsukta az ajtót maga mögött. Kinyitottam a szemem és nem voltam kíváncsi arra, mi történik tovább. Nem tudtam Danielle  mire készül, de éreztem, hogy az életem szétrombolása is a listáján szerepel. Lefeküdtem az ágyra, és arra gondoltam, ennél már csak rosszabb lesz, amikor megjelent Danielle.

-          Hogy játszottam el, hogy én te vagyok?

-          Élethűen – válaszoltam röviden.

-          Rendben, most már elválnak útjaink. Búcsúzz el Josephtől és minden visszatér a normális kerékvágásba. Ha nem akarsz, nem is kell ezekre a dolgokra emlékezned.

Danielle mosolygott, amikor kiléptem a szobából. Füttyentettem Stewienak és kinyitottam neki a hátsó ajtót. Olyan gyorsan mentem el Joseph házától, hogy észre sem vették, hogy valaki távozott. Reméltem, hogy Dany igazat mondott, és az életem visszatér a normális kerékvágásba.

Kétarcúság (15. rész)

Ismerem ezt az embert – jött a felismerés. És azt is tudtam, hol találkoztam vele.

-          Kerestél? – kérdeztem szemtelenül a már ismerős alaktól. Nem volt benne semmi különös, mint legutóbb. Most öltönyt viselt, szürkét, törtfehér inggel és piros nyakkendővel.

-          Azóta kereslek, hogy... – nem folytatta tovább. Nekem ez úgy hangzott, mintha lenne  valami, amit nem mer, vagy nem akar velem megosztani. A legutóbbi találkozásunkkor sisakot viselt, ezért nem ismertem meg rögtön. Most aranyszőke haja ragyogott a délutáni napfényben. Kilépett a szélfújta függöny „védelméből“ és egészen közel jött hozzám. Egy ezüstszínű tőrt húzott elő öltönye ujjából. Nem mozdultam, még levegőt sem vettem, mikoözben végigsimított tőrével az államtól egészen a szívemig. Ott megállt a fegyverével. – Tudod, Sidney...  először azt gondoltam, hogy gonosz vagy és gyenge. Abban, hogy gonosz lennél nem kételkedem, viszont abban már nem vagyok biztos, hogy gyenge is vagy. Ők hamar meghalnak a nagyok játszmái során, és te még mindig életben vagy. Akkor, amikor először találkoztunk, ahogy te nevezed, a balesetkor... nos, azt gondoltam ez lesz az egyetlen esélyem, hogy megöljelek. Amikor Aniel úgy döntött, hogy megment téged, megint, lemondtam róla. Annyi mindenen keresztül mentem miattad, miattatok. Elég volt. Egyébként örülök, hogy így találkozunk. – Eddig játszadozott a bőrömön a tőrrel, most viszont, az utolsó mondata közben elszakította a ruhám egyik pántját, s az súlytalanul hullott alább, merész darabot mutatva mellemből. Mereven álltam, tűrtem, hogy ez az alak megalázzon. Kezeimet a hátam mögött összekulcsoltam, így próbáltam elrejteni idegességemet látogatóm előtt.   

-          Nem értem miről beszélsz! – próbáltam összeszedni magam, és nem okoztam csalódást.  A hangom keményen, céltudatosan visszhangzott a szoba néma falai között.

-          Természetesen – legyintett a kezével, amiben a tőrt tartotta – el is felejtettem, hogy valami baj van a mmóriáddal. Majd én segítek emlékezni! – kiáltott és elvágta a ruhám másik pántját is. Ott álttam félmeztelenül a szoba közepén felszegett állal, de a kedvenc nyakláncom még mindig a nyakamban lógott. A látogatóm kezéből eltűnt a tőr. Még közelebb lépett, már nem volt közöttünk egy miliméternyi hely sem. Magához húzott és olyan kétségbeeséssel csókolt, ahogy még senki. Ami még engem is meglepett, viszonoztam a csókját. Megharapta számat és a saját vérem ízét éreztem a számban. Hirtelen emlékképek sorozata villant fel előttem. Egy ókori görög szentély belsejét láttam, a templom közepén egy tálat tartott a kezében a fehér ruhás idegen, aki megcsókolt. A másik képen egy egyiptomi piramis építését láttam közelről. Aztán a Versailles-i kastély Tükörtermében találtam magam, a látogatóm ismét ott volt, mosolygott, szeme tele volt reménnyel és szeretettel. Ezután egy égő várost láttam... most én mosolyogtam, kezemben pedig egy fáklya égett. Elejtettem és egy gonosz kacajt hallattam. Láttam lángoló kastélyokat, máglyán égő embereket, s egy csomó szörnyűséget, amiket én okoztam. A legrosszabb az utolsó kép volt. Ott állt ez az ember, aki most itt áll előttem, és el akarja tőlem venni az életemet, arcán ragyogó mosollyal. Várt engem. Mosolyogva indultam felé, de nem olyan mosoly volt, amit az ő arcán láttam. Gonosz volt, a leggonoszabb, amit valaha láttam. Megöleltem ezt az embert és közben előkerült az ezüst tőr, amit előbb a kezében tartott. Oldalán halvány indák tekeredtek. „Hiányoztam?“ – kérdeztem bájos mosoly kísértében. Nem válaszolt, csak mosolygott, és ekkor a hátába állítottam a tőrt, pont oda, ahol a szárnyai nőttek ki, és felhasítottam a bőrt. Arcáról eltűntek az érzelmek, de egyetlen egy nyögést sem hallatott.  Még jobban belemélyesztettem a tőrömet, az arcába nevettem és mondtam valamit. Valami szörnyűséget...

-          Ezt... mind...én... tettem? – kérdeztem zokogva. Nem akartam hinni a saját emlékeimnek, ha ezek az én emlékeim voltak. – Nem! Nem lehetek gyilkos!

-          Ó, drágám, nemhogy csak gyilkos vagy, de áruló is!

-          Nem, nem lehet igaz - a földre rogytam erőtlenül. Az idegen mellém térdelt és gúnyos mosollyal megjegyezte:

-          Már nem az vagy, akinek megismertelek. Erős nő voltál, Aeliana.

-          Az én nevem Sidney, nem Aeliana – válaszoltam szipogva. De nem jutottam szóhoz. Az idegen az ágyra fektetett és mellém ült.

-          Csak azt nem értem, miért végeztek rajtad agymosást! – miről beszél? tényleg én vagyok a bolond? Sidney Smith vagyok és nem értem miért mondd nekem ez az ember, vagy mi a franc is ő, ilyeneket. Remélem ez csak egy rémálom. – Hisz oly‘ elbűvölő voltál mindig – mondta éles gúnnyal a hangjában.

-          Fel akarok ébredni! – kiáltottam, de nem történt semmi. Sajnos beigazolódott, amit már eddig is tudtam, csak nem mertem bevallani.

-          Nem álmodsz, édesem. Látom rajtad, hogy kíváncsi vagy a dolgokra – mondta nyugodtan, de az arca olyan volt mint egy szoboré. Már nem mosolygott, nem mutatta ki az érzelmeit. Szótlan maradtam, valóban érdekelt, mit fog mondani. Bólintottam. – Nos... nem is tudom hol kezdjem. Aha! – ugrott fel mellőlem. Felültem, a térdeimet felhúztam a mellemig és a szárnyakra gondoltam, amik olyan puhán védelmeztek álmomban. – Látom nem vagy tisztában azzal sem, hogy angyalok léteznek. El kell mondanom, én is az vagyok. Amikor először találkoztunk, még nagyon fiatal voltál, és én is. Beléd szerettem rögtön az első találkozásunkkor. Évekig azt hittem, hogy szeretsz, sőt, örök hűséget is fogadtunk egymásnak. – szívembe, mintha egy nyilat eresztettek volna, mert hirtelen emlékezni kezdtem. Láttam a cseresznyefák virágát és láttam, magunkat egy fa alatt, a cseresznyevirág ott pettyegett a vállunkon. Mindketten mosolyogtunk. Fehér ruhában álltunk egymás mellett, kezünk osszefonódott, én a fejemet a párom vállára hajtottam. Boldog voltam. Sírni akartam, de nem ment. – Aztán teltek-múltak az évek és felbukkant az apád.

-          Az apám – ismételtem és a függönyöket néztem. Egész halványan emlékszem az apámra. Nem arra, aki felnevelt, vagyis nem nevelt, de ez más lapra tartozik. Koromfekete haja volt és fekete szemei. Mikor találkoztam vele, teljesen megváltoztam. Gonosz dolgokat tettem, teljesen az apám bűvkörébe kerültem. Nem tudtam, mi ő, de gonosz volt. Anyám sosem mesélt nekem az apámról, és akkor értettem meg, hogy miért. Anyám volt a legnemesebb lélek, akit valaha ismertem. Mindig mellettem állt, még akkor is, amikor nem kellett volna. Ezért kapta azt a büntetést, hogy a Földön kell élnie, és végig kell néznie, amint a lánya újra meg újra tönkreteszi mindkettejük életét. Így akarták megleckéztetni, amiért hű volt hozzám.

-          Látom, kezdenek visszatérni az emlékeid! – gúnyosan rám mosolygott. – Egykor szerettelek. Mindent megtettem volna érted, de te... te azzál váltál, amit a legjobban utáltál.

-          Szörnyeteggé – kimondtam, amit tudtam, hogy gondol. Tényleg szörnyeteg lettem.

-          És miért? – ráztam a fejem jelezve, hogy ötletem sincs.- Gondoltam. Elárultál engem, minket, szövetkeztél a gonosszal, embereket öltél... és a büntetésed az lett, hogy egyetlen férfit sem szerethetsz igazán. – Ekkor jöttem rá, miért kellett Ricknek meghalnia és nem nekem.

-          Mert, ha egy férfit igazán szeretni fogok és ő is viszontszeret, annak el kell távozni az élők sorából?

-          Pontosan. Okos lány vagy, Sidney, vagy akárhogy is hívnak most.

Csak ültem az ágyon és nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy mennyi életet elvettem. „Nem szerethetek férfit, és ő nem szerethet viszont...“ Hirtelen eszembe jutott, az első – és utolsó- barátom, Will. Aaden, az öcsém Vale, az unokaöcsém Tom, Keith, George... mindenki, aki egy kicsit is szeretett, veszélyben volt. Akaratlanul is apámra gondoltam. Arra az emberre, aki foglalkozott velem, valamennyit legalábbis, amikor kicsi voltam, aki pecázni tanított, aki biciklizni vitt, és megszidott, amiért korom sötétben értem haza tizenkét évesen. Aztán eszembe jutott az is, hogy kezdett el leépülni az öcsém születése után. Volt, hogy napokra eltűnt otthonról. Amikor viszont otthon volt, bezárkózott a műhelyébe és egész nap senki nem látta. Aztán anyának elege lett és elváltak.

Az a nap gyönyörű napnak indult. Leérettségiztem. Azt mondogatták a többiek, otthon nagy meglepetés vár rám. Hát igen... a meglepetés ereje hatalmas tud lenni. Apám teste ott hevert élettelenül a verandán. Túladagolta magát. Már hónapokkal azelőtt azt mondogatták nekem, ez a nap felejthetetlen lesz. Igazuk volt. Azt a napot, amíg élek, el nem fogom felejteni.  Így vesztettem el az első férfit, aki valamit is számított az életemben.

Évekig volt egy visszatérő álmom, amiben az öcsém szerepelt. Miután megszületett, azt álmodtam, hogy Vale babakocsiban ült, én pedig sétálni vittem. Napsütéses nyár volt, boldogan toltam magam előtt a kocsit, amikor egy befagyott tócsán megcsúsztunk és kocsi az öcsémmel együtt az árokba zuhant. Rohantam utána, ahogy csak tudtam, de a kocsi egyszer csak felborult. Kerestem az öcsémet a kocsi körül, de sehol nem találtam. És akkor pillantottam meg aprócska testét, amelyből elszáll az élet. Gyakran láttam álmomban ezeket a képeket egészen addig, amíg meg nem tanult biciklizni. Ekkor az álom megváltozott. Egy utcán álltunk, öcsém az új kék biciklijének támaszkodott a járda szélén. Beszélgettünk, hogy mit hoz haza az üzletből. Ekkor megállt apa az autójával a másik oldalon. Vale meg sem várta, amíg kiszáll az autóoból, figyelmeztetésem ellenére felpattant a biciklire és elindult apa felé. A semmiből egy kamion bukkant fel és lassítás nélkül elgázolta az öcsémet. A teste egészen a lábam elé repült. Leguggoltam hozzá, és az ölembe vettem. Zokogtam és magamat hibáztattam, amiért ez történt. Aztán, mikor eljöttem otthonról, ezek a rémálmok megszűntek.

Soha, senkinek nem mertem ezekről a dolgokról beszélni, mert féltem, hogyha ez kitudódik, bezárnak az első elmegyógy-intézetbe. Nem ez volt az egyetlen álom. Mikor Rick megkérte a kezem, megálmodtam a balesetünket, ahol életét veszti. Egyetlen egyszer álmodtam ezt, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Most, hogy már emlékszem majdnem mindenre, tudom, hogy el kellett volna mondanom valakinek. DE most már késő.

-          A nevedre nem emlékszem – mondtam halkan a semmibe bámulva.

-          Gabriel – mondta szerényen. Alig kaptam levegőt, amikor a név hallatán megdobbant a szívem. Éreztem, amit akkor, amikor megszúrtam. Öröm volt és elégedettség. Teljesen megrémített, én nem voltam ilyen. Nem akartam ilyen lenni ismét. Erős késztetést éreztem, hogy megkeressem a tőrt és minél nagyobb fájdalmat okozzak ennek a lénynek velem szemben.

-          Azt...-elcsuklott a hangom. Nyeltem egyet és hozzákezdtem mégegyszer – Azt akarom, hogy menj el.

-          Nem megyek sehova – jelentette ki határozottan. Láttam, hogy kételkedni kezdett abban, amiben az előbb még 100%-ig biztos volt.

-          Azonnal el kell tűnnöd innen! – minden izmom megfeszült, ahogy próbáltam legyűrni magamnak a gonosz ébredését. A körmeimet belemélyesztettem a saját húsomba, éreztem, ahogy a meleg vérem végigcsorog a lábamon. Gabriel megmozdult és közelebb hajolt. – Nem érted?!

-          Nem akarok elmenni – mondta lágyan, és megsimogatta az arcomat.

-          Takarodj innen! – üvöltöttem és felugortam az ágyról. Nem értette, miért küldöm el. Meglátta bennem azt a lányt, akit megismert. Nem titkolóozhattam előtte tovább, el kellett neki mondanom, hogy érzem magam. – Nem tudom sokáig irányítani, kérlek. Nem akarok még egyszer fájdalmat okozni!

Láttam az arcán legördülni egy könnycseppet. Még utoljára rám nézett és eltűnt. Reméltem, hogy a saját biztonsága érdekében soha többé nem jön vissza.