Kétarcúság (15. rész)

Ismerem ezt az embert – jött a felismerés. És azt is tudtam, hol találkoztam vele.

-          Kerestél? – kérdeztem szemtelenül a már ismerős alaktól. Nem volt benne semmi különös, mint legutóbb. Most öltönyt viselt, szürkét, törtfehér inggel és piros nyakkendővel.

-          Azóta kereslek, hogy... – nem folytatta tovább. Nekem ez úgy hangzott, mintha lenne  valami, amit nem mer, vagy nem akar velem megosztani. A legutóbbi találkozásunkkor sisakot viselt, ezért nem ismertem meg rögtön. Most aranyszőke haja ragyogott a délutáni napfényben. Kilépett a szélfújta függöny „védelméből“ és egészen közel jött hozzám. Egy ezüstszínű tőrt húzott elő öltönye ujjából. Nem mozdultam, még levegőt sem vettem, mikoözben végigsimított tőrével az államtól egészen a szívemig. Ott megállt a fegyverével. – Tudod, Sidney...  először azt gondoltam, hogy gonosz vagy és gyenge. Abban, hogy gonosz lennél nem kételkedem, viszont abban már nem vagyok biztos, hogy gyenge is vagy. Ők hamar meghalnak a nagyok játszmái során, és te még mindig életben vagy. Akkor, amikor először találkoztunk, ahogy te nevezed, a balesetkor... nos, azt gondoltam ez lesz az egyetlen esélyem, hogy megöljelek. Amikor Aniel úgy döntött, hogy megment téged, megint, lemondtam róla. Annyi mindenen keresztül mentem miattad, miattatok. Elég volt. Egyébként örülök, hogy így találkozunk. – Eddig játszadozott a bőrömön a tőrrel, most viszont, az utolsó mondata közben elszakította a ruhám egyik pántját, s az súlytalanul hullott alább, merész darabot mutatva mellemből. Mereven álltam, tűrtem, hogy ez az alak megalázzon. Kezeimet a hátam mögött összekulcsoltam, így próbáltam elrejteni idegességemet látogatóm előtt.   

-          Nem értem miről beszélsz! – próbáltam összeszedni magam, és nem okoztam csalódást.  A hangom keményen, céltudatosan visszhangzott a szoba néma falai között.

-          Természetesen – legyintett a kezével, amiben a tőrt tartotta – el is felejtettem, hogy valami baj van a mmóriáddal. Majd én segítek emlékezni! – kiáltott és elvágta a ruhám másik pántját is. Ott álttam félmeztelenül a szoba közepén felszegett állal, de a kedvenc nyakláncom még mindig a nyakamban lógott. A látogatóm kezéből eltűnt a tőr. Még közelebb lépett, már nem volt közöttünk egy miliméternyi hely sem. Magához húzott és olyan kétségbeeséssel csókolt, ahogy még senki. Ami még engem is meglepett, viszonoztam a csókját. Megharapta számat és a saját vérem ízét éreztem a számban. Hirtelen emlékképek sorozata villant fel előttem. Egy ókori görög szentély belsejét láttam, a templom közepén egy tálat tartott a kezében a fehér ruhás idegen, aki megcsókolt. A másik képen egy egyiptomi piramis építését láttam közelről. Aztán a Versailles-i kastély Tükörtermében találtam magam, a látogatóm ismét ott volt, mosolygott, szeme tele volt reménnyel és szeretettel. Ezután egy égő várost láttam... most én mosolyogtam, kezemben pedig egy fáklya égett. Elejtettem és egy gonosz kacajt hallattam. Láttam lángoló kastélyokat, máglyán égő embereket, s egy csomó szörnyűséget, amiket én okoztam. A legrosszabb az utolsó kép volt. Ott állt ez az ember, aki most itt áll előttem, és el akarja tőlem venni az életemet, arcán ragyogó mosollyal. Várt engem. Mosolyogva indultam felé, de nem olyan mosoly volt, amit az ő arcán láttam. Gonosz volt, a leggonoszabb, amit valaha láttam. Megöleltem ezt az embert és közben előkerült az ezüst tőr, amit előbb a kezében tartott. Oldalán halvány indák tekeredtek. „Hiányoztam?“ – kérdeztem bájos mosoly kísértében. Nem válaszolt, csak mosolygott, és ekkor a hátába állítottam a tőrt, pont oda, ahol a szárnyai nőttek ki, és felhasítottam a bőrt. Arcáról eltűntek az érzelmek, de egyetlen egy nyögést sem hallatott.  Még jobban belemélyesztettem a tőrömet, az arcába nevettem és mondtam valamit. Valami szörnyűséget...

-          Ezt... mind...én... tettem? – kérdeztem zokogva. Nem akartam hinni a saját emlékeimnek, ha ezek az én emlékeim voltak. – Nem! Nem lehetek gyilkos!

-          Ó, drágám, nemhogy csak gyilkos vagy, de áruló is!

-          Nem, nem lehet igaz - a földre rogytam erőtlenül. Az idegen mellém térdelt és gúnyos mosollyal megjegyezte:

-          Már nem az vagy, akinek megismertelek. Erős nő voltál, Aeliana.

-          Az én nevem Sidney, nem Aeliana – válaszoltam szipogva. De nem jutottam szóhoz. Az idegen az ágyra fektetett és mellém ült.

-          Csak azt nem értem, miért végeztek rajtad agymosást! – miről beszél? tényleg én vagyok a bolond? Sidney Smith vagyok és nem értem miért mondd nekem ez az ember, vagy mi a franc is ő, ilyeneket. Remélem ez csak egy rémálom. – Hisz oly‘ elbűvölő voltál mindig – mondta éles gúnnyal a hangjában.

-          Fel akarok ébredni! – kiáltottam, de nem történt semmi. Sajnos beigazolódott, amit már eddig is tudtam, csak nem mertem bevallani.

-          Nem álmodsz, édesem. Látom rajtad, hogy kíváncsi vagy a dolgokra – mondta nyugodtan, de az arca olyan volt mint egy szoboré. Már nem mosolygott, nem mutatta ki az érzelmeit. Szótlan maradtam, valóban érdekelt, mit fog mondani. Bólintottam. – Nos... nem is tudom hol kezdjem. Aha! – ugrott fel mellőlem. Felültem, a térdeimet felhúztam a mellemig és a szárnyakra gondoltam, amik olyan puhán védelmeztek álmomban. – Látom nem vagy tisztában azzal sem, hogy angyalok léteznek. El kell mondanom, én is az vagyok. Amikor először találkoztunk, még nagyon fiatal voltál, és én is. Beléd szerettem rögtön az első találkozásunkkor. Évekig azt hittem, hogy szeretsz, sőt, örök hűséget is fogadtunk egymásnak. – szívembe, mintha egy nyilat eresztettek volna, mert hirtelen emlékezni kezdtem. Láttam a cseresznyefák virágát és láttam, magunkat egy fa alatt, a cseresznyevirág ott pettyegett a vállunkon. Mindketten mosolyogtunk. Fehér ruhában álltunk egymás mellett, kezünk osszefonódott, én a fejemet a párom vállára hajtottam. Boldog voltam. Sírni akartam, de nem ment. – Aztán teltek-múltak az évek és felbukkant az apád.

-          Az apám – ismételtem és a függönyöket néztem. Egész halványan emlékszem az apámra. Nem arra, aki felnevelt, vagyis nem nevelt, de ez más lapra tartozik. Koromfekete haja volt és fekete szemei. Mikor találkoztam vele, teljesen megváltoztam. Gonosz dolgokat tettem, teljesen az apám bűvkörébe kerültem. Nem tudtam, mi ő, de gonosz volt. Anyám sosem mesélt nekem az apámról, és akkor értettem meg, hogy miért. Anyám volt a legnemesebb lélek, akit valaha ismertem. Mindig mellettem állt, még akkor is, amikor nem kellett volna. Ezért kapta azt a büntetést, hogy a Földön kell élnie, és végig kell néznie, amint a lánya újra meg újra tönkreteszi mindkettejük életét. Így akarták megleckéztetni, amiért hű volt hozzám.

-          Látom, kezdenek visszatérni az emlékeid! – gúnyosan rám mosolygott. – Egykor szerettelek. Mindent megtettem volna érted, de te... te azzál váltál, amit a legjobban utáltál.

-          Szörnyeteggé – kimondtam, amit tudtam, hogy gondol. Tényleg szörnyeteg lettem.

-          És miért? – ráztam a fejem jelezve, hogy ötletem sincs.- Gondoltam. Elárultál engem, minket, szövetkeztél a gonosszal, embereket öltél... és a büntetésed az lett, hogy egyetlen férfit sem szerethetsz igazán. – Ekkor jöttem rá, miért kellett Ricknek meghalnia és nem nekem.

-          Mert, ha egy férfit igazán szeretni fogok és ő is viszontszeret, annak el kell távozni az élők sorából?

-          Pontosan. Okos lány vagy, Sidney, vagy akárhogy is hívnak most.

Csak ültem az ágyon és nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy mennyi életet elvettem. „Nem szerethetek férfit, és ő nem szerethet viszont...“ Hirtelen eszembe jutott, az első – és utolsó- barátom, Will. Aaden, az öcsém Vale, az unokaöcsém Tom, Keith, George... mindenki, aki egy kicsit is szeretett, veszélyben volt. Akaratlanul is apámra gondoltam. Arra az emberre, aki foglalkozott velem, valamennyit legalábbis, amikor kicsi voltam, aki pecázni tanított, aki biciklizni vitt, és megszidott, amiért korom sötétben értem haza tizenkét évesen. Aztán eszembe jutott az is, hogy kezdett el leépülni az öcsém születése után. Volt, hogy napokra eltűnt otthonról. Amikor viszont otthon volt, bezárkózott a műhelyébe és egész nap senki nem látta. Aztán anyának elege lett és elváltak.

Az a nap gyönyörű napnak indult. Leérettségiztem. Azt mondogatták a többiek, otthon nagy meglepetés vár rám. Hát igen... a meglepetés ereje hatalmas tud lenni. Apám teste ott hevert élettelenül a verandán. Túladagolta magát. Már hónapokkal azelőtt azt mondogatták nekem, ez a nap felejthetetlen lesz. Igazuk volt. Azt a napot, amíg élek, el nem fogom felejteni.  Így vesztettem el az első férfit, aki valamit is számított az életemben.

Évekig volt egy visszatérő álmom, amiben az öcsém szerepelt. Miután megszületett, azt álmodtam, hogy Vale babakocsiban ült, én pedig sétálni vittem. Napsütéses nyár volt, boldogan toltam magam előtt a kocsit, amikor egy befagyott tócsán megcsúsztunk és kocsi az öcsémmel együtt az árokba zuhant. Rohantam utána, ahogy csak tudtam, de a kocsi egyszer csak felborult. Kerestem az öcsémet a kocsi körül, de sehol nem találtam. És akkor pillantottam meg aprócska testét, amelyből elszáll az élet. Gyakran láttam álmomban ezeket a képeket egészen addig, amíg meg nem tanult biciklizni. Ekkor az álom megváltozott. Egy utcán álltunk, öcsém az új kék biciklijének támaszkodott a járda szélén. Beszélgettünk, hogy mit hoz haza az üzletből. Ekkor megállt apa az autójával a másik oldalon. Vale meg sem várta, amíg kiszáll az autóoból, figyelmeztetésem ellenére felpattant a biciklire és elindult apa felé. A semmiből egy kamion bukkant fel és lassítás nélkül elgázolta az öcsémet. A teste egészen a lábam elé repült. Leguggoltam hozzá, és az ölembe vettem. Zokogtam és magamat hibáztattam, amiért ez történt. Aztán, mikor eljöttem otthonról, ezek a rémálmok megszűntek.

Soha, senkinek nem mertem ezekről a dolgokról beszélni, mert féltem, hogyha ez kitudódik, bezárnak az első elmegyógy-intézetbe. Nem ez volt az egyetlen álom. Mikor Rick megkérte a kezem, megálmodtam a balesetünket, ahol életét veszti. Egyetlen egyszer álmodtam ezt, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Most, hogy már emlékszem majdnem mindenre, tudom, hogy el kellett volna mondanom valakinek. DE most már késő.

-          A nevedre nem emlékszem – mondtam halkan a semmibe bámulva.

-          Gabriel – mondta szerényen. Alig kaptam levegőt, amikor a név hallatán megdobbant a szívem. Éreztem, amit akkor, amikor megszúrtam. Öröm volt és elégedettség. Teljesen megrémített, én nem voltam ilyen. Nem akartam ilyen lenni ismét. Erős késztetést éreztem, hogy megkeressem a tőrt és minél nagyobb fájdalmat okozzak ennek a lénynek velem szemben.

-          Azt...-elcsuklott a hangom. Nyeltem egyet és hozzákezdtem mégegyszer – Azt akarom, hogy menj el.

-          Nem megyek sehova – jelentette ki határozottan. Láttam, hogy kételkedni kezdett abban, amiben az előbb még 100%-ig biztos volt.

-          Azonnal el kell tűnnöd innen! – minden izmom megfeszült, ahogy próbáltam legyűrni magamnak a gonosz ébredését. A körmeimet belemélyesztettem a saját húsomba, éreztem, ahogy a meleg vérem végigcsorog a lábamon. Gabriel megmozdult és közelebb hajolt. – Nem érted?!

-          Nem akarok elmenni – mondta lágyan, és megsimogatta az arcomat.

-          Takarodj innen! – üvöltöttem és felugortam az ágyról. Nem értette, miért küldöm el. Meglátta bennem azt a lányt, akit megismert. Nem titkolóozhattam előtte tovább, el kellett neki mondanom, hogy érzem magam. – Nem tudom sokáig irányítani, kérlek. Nem akarok még egyszer fájdalmat okozni!

Láttam az arcán legördülni egy könnycseppet. Még utoljára rám nézett és eltűnt. Reméltem, hogy a saját biztonsága érdekében soha többé nem jön vissza.