Testvéri szeretet (16. rész)

Az ágyon ültem és harcoltam magammal. Éreztem, ahogy egy gonosz erő próbál meg hatalmába keríteni. Nem akartam magam átadni neki, nem akartam, hogy ő vezessen. De sajnos már emlékeztem midnenre. Emlékeztem, hogy amikor levágtam  Gabriel szárnyait, arra lettem kárhoztatva, hogy emberként kell élnem, emlékek nélkül. Ez magában elég kegyes büntetés lett volna, ha nem lett volna mindkét énem egy testbe zárva. Arra is emlékeztem, hogy úgy szólt a büntetésem, amíg az emlékeim vissza nem térnek, az erősebbik énem fogja uralni a testet.  Csakhogy én összetörtem, erőtlennek éreztem magam... és a gonosz megtalálta a kiskaput. Éreztem, hogy át akarja venni az irányítást, én pedig átengedtem neki.  Kész voltam, hogy megfizessek a bűneimért. Kamatostul. Sosem tudtam, hogy hagyhatja el egy angyal a testét, vagy hogy el tudja-e hagyni egyáltalán. A földre rogytam, becsuktam a szemem. Pár perc múlva felébredtem, s amikor kinyitottam a szemem, majdnem megállt a szívem. Saját magamat láttam, amint üldögéltem az ágyon, és ruhákat válogattam. Felálttam és berohantam a fürdőszobába. Behunytam a szemem, nem mertem a tükörbe nézni. Összeszedtem minden erőmet, kinyitottam a szemem, és legnagyobb meglepetésemre én néztem vissza a tükörből. Megtapogattam az arcomat, minden vonásom olyan volt, mint azelőtt, hogy találkoztam volna... Joseph! Ő lehetett az, aki miatt az életem fenekestül felfordult? Meg kell beszélnem vele!- gondoltam. Kinyitottam az ajtót és határozott léptekkel elindultam kifelé. Viszont arról az aprócska dologról megfeledkeztem, hogy most kettő van belőlem. A másik nő, aki teljesen úgy nézett ki, mint én, az ágyon heverő ruhák között válogatott.  Próbáltam elmenni mellette, mintha észre sem vettem volna, hogy ott van.

-          Hová mész hugi? – kérdezte, de közben rám sem nézett.

-          Hát... megkeresem a házigazdát – válaszoltam félvállról.

-          Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – megfordult és ugyan úgy nézett ki, mint én, csupán annyi különbséggel, hogy nekem zöld szemeim vannak, az övéi viszont koromfeketék voltak, mint az apámé.

-          Szívesen meghallgatlak – válaszoltam barátságosan, de úgy látszik, nem tetszett neki a dolog. Gyors léptekkel az ajtóhoz ment, bezárta, a kulcsot pedig elrejtette a melltartójába. Ennél tökéletesebb első találkozást el sem tudtam volna képzelni a testvéremmel. Igazából testvér az ilyen? Aki ugyanúgy néz ki, mint te, osztozik veled az emlékeidben, fájdalmadban, viszont van egy tényező, ami megváltoztathatja az egész elméletet, méghozzá az, hogy egy testen is osztoztatok huszonkét évig.

-          Tudod, Sid, én nem vagyok teljesen gonosz. Az a helyzet, hogy mindkettőnkben van gonoszság, csak belém egy csipetnyivel tőbb szorult. De nem kell aggódnod. Amíg titokban marad, hogy vissztértek az emlékeink és végre nem kell egy testen osztoznunk, senkinek nem esik baja. Amíg nem állsz az utamba, azt csinálsz, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz, azzal akivel akarsz. Csak az az egy kikötésem van: el kell tűnnöd ebböl a házból minél előbb. Világos?

-          Ó, drágám, én nem megyek sehova! – mondtam szinte mérgesen. Tudtam, hogy nem szerethetek bele Josephbe, de nagyon megkedveltem. Őszintén szólva, bíztam abban, hogy ha az énem két felé szakad, az „átkom is megtörik“.

-          Tökéletes! Reméltem is, hogy ezt fogod mondani – a szeme gonoszan csillogni kezdett és előkerült egy ezüst tőr, hasonló, mint amit Gabriel kezében láttam. Nem ijedtem meg... Igazából, nagyon féltem. Tőle – nem tudtam, hogy nevezzem – szerintem számíthattam volna arra, hogy szíven szúr a tőrrel és akkor nemcsak képletesen... de tényleg meghalt volna belőlem egy darab. Ekkor Will képét láttam a szemem előtt. – Á, majdnem elfelejtettem! Will, vagy hogy is hívják... nagyon szemrevaló. Nem értem, miért nem nézted el neki, hogy Alessandra is bejött neki, hogy így fogalmazzak. Nem akarok  nagyon bunkó lenni, végül is testvérek vagyunk, vagy nem?

-          Honnan tud... – nyelnem kellett egyet. Nem értettem, honnan a jó büdös francból tudta, hogy épp Will jár az eszemben.

-          Onnan, drága testvérkém, hogy amit te látsz, ha akarom, láthatom én is, amit hallasz, ha akrom, hallhatom én is. Folytassam? – felemeltem a kezem, jelezve, hogy elég volt. Leültem a székre, ami a könyvespolc előtt szinte várta, hogy ráhuppanjak. Olyan sok dolog volt, amit nem értettem, köztük például, hogy hol élnek az angyalok, ha vannak angyalok, akkor démonok is létezhetnek-e, szellemek, vérfarkasok, vámpírok.

-          Még mielőtt tovább mennénk a családi dolgokkal, hogy szólítsalak? – szemmel láthatóan meglepődött és elmosolyodott.

-          Mindig mindenki úgy szólított, ahogy téged, úgyhogy ezen még nem gondolkoztam. – játsazni kezdett a tőrrel a kezében. Erősen gondolkozott a nevével kapcsolatban. – Legyen mondjuk Danielle. Az olyan aranyos. – Aranyos, mi? Pont mint ő!

-          Rendben Danielle. Kérlek, mesélj nekem az angyalokról.

-          Oké – leült az ágyra. Felrakta maga mellé a lábait, pont ahogy én szoktam és piszkálni kezdte a haját. – Az angyalok olyan teremtmények, akik arra születtek, hogy segítsék az embereket. Viszont, ha egy angyal engedetlen lesz és hibázik, akkor megbüntetik és általában le kell élniük egy emberi életet úgy, hogy nem ismerik az angyalok vliágát. Mikor az emberi angyalok meghalnak, visszatérnek az angyalok közé és ha nem tanultak a hibájukból, akkor kezdődik minden elölről. És nem! Nincsenek se vámpírok, se vérfarkasok, sem ilyen szarságok, amiket manapság a média sugároz. Viszont vannak sötét angyalok, akiket, igen, nevezhetnénk démonoknak is. De úgy, mint az Odaátban, úgy nem léteznek démonok – kiváncsian figyeltem, ahogy Dany darálja a szöveget. Kezdtem megkedvelni, annak ellenére, hogy tudtam, hogy gonosz. Vagyis gonoszabb, mint én. Mindig is akartam egy lánytesót. Egy ideig azt gondoltam, hogy milyen hülyeség az, ha van még egy olyan ember, aki teljesen úgy néz ki, mint te. Most már tetszik a dolog – Ironikus, nem?

-          Gondolom – válaszoltam, mert fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni.

-          Nem tudod, mire gondolok, igaz?

-          Hát, nem egészen – vallottam be őszintén.

-          Megmutatom! – felpattant az ágyról és megpördült. – Ugyanúgy nézek ki, mint te. Ugyanúgy beszélek, mint te, csak más a... természetünk. – elnevette magát és megfogott egy tűzpiros ruhát. Magához igazította és rám mosolygott. – Megfelel a ma esti partira?

-          Nem! – kiáltottam rá, de mintha észre sem vette volna. – Én megyek arra a partira.

-          Azt mondtad, hogy nem mész innen sehova. Meggondoltad magad, hugi?

-          Ó jaj! – most jöttem rá, mekkora hülyeséget mondtam.

-          Bizony! – mosolygott Dany ördögien. Azt hiszem, rémlik valami. Ha két angyal megállapodást köt nem szeghetik meg. Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatom el a szobát, legalábbis addig, amíg Dany vissza nem jön.

-          Várj! Ha te látod amit én, akkor én is láthatom, amit te látsz – jutott eszembe, amikor már Dany felvette a piros ruhát, – ami mellesleg fantasztikusan állt neki – kisminkelte magát és indulásra kész volt. Nem válaszolt, csak mosolygott és kiment a szobából.

Ültem az ágyon és teljes erőmből Danyre koncentráltam. Olyan volt, mintha én is vele lettem volna, csak éppenséggel nem beszélhettem és nem is próbálhattam megmenteni a többi résztvevőt a nővéremtől. A parti kertben zajlott, amikor Danielle bevonult Joseph-fel a balján. El sem hinnétek, mennyire összepasszolnánk. Mármint én és Joseph. Dany körbenézett a kertben, mindenhol számomra ismeretlen emberek álltak. Nem is értettem, hogy miért veszek részt egy partin, és hogy milyen parti ez egyáltalán. A látvány viszont elképesztő volt. A rózsák mintha vörösebbek lettek volna, a fű talán zöldebben fénylett a lábuk alatt, a sás halkan susogott a háttérben. Hangokat is hallottam! Sam Nate-tel susogott, amikor Joseph és Dany elsétáltak mellettük.

-          Sidney megváltozott. Szerinted tudja?

-          Látom, valami nem stimmel rajta – Nate mosolyogva végigmérte Danyt és elismerően pillantott rá. Úgy láttam, tetszik a látvány a férfiaknak. De ezek szerint ők ketten is angyalok. És sejtik, hogy rájöttem, ki is vagyok valójában. Jól álcázták magukat, mert rá nem jöttem volna, hogy egy üzletember talán angyal lehet. Róluk, mármint az üzletemberekről inkább a démonok jutnak eszembe. Egy pillanat. Az ott Will és Aaden? Az nem lehet! Danielle, ne!- kiáltottam hangosan, hogy ő is hallja, bár nem voltam biztos benne, hogy sikerrel jártam.

-          Joseph, megbocsátasz? – kérdezte Dany jólnevelten, majd továbbállt. Egyenesen Will és Aaden felé vette az irányt. Féltettem őket. Aaden apa lesz, de ezt Dany is nagyon jól tudta.  Ki szerettem volna menni, de nem mertem kimenni még a teraszra sem, nehogy megszegjem a szavamat. Az ablakból figyeltem és bentről szurkoltam a fiúknak.

-          Mit kerestek ti itt? – kérdezte Dany hihetetlen dühvel. Nagyon hitelesen alakított. Le a kalappal. Talán még én is elhittem volna, hogy én vagyok.  – Te! – mutatott Aadenre – Nem tartozol többé a bizalmasaim közé. Miért kellett ide jönnötök? – már majdnem el is felejtettem, hogy üzentem Aadennek, hogy hol vagyok. Úgy tünik nem kellett volna.

-          Sidney, kérlek bocsáss meg! – egyre közeledett Will Dany felé. Dany nem mozdult. Letérdelt elé és egy kis dobozkát vett elő. Kinyitotta és egy gyönyörű gyémántgyűrű csillogott a dobozkában. Dany megfogta Will kezét és kérte, hogy álljon fel.

-          Én azt hiszem, a kocsinál várok – jelentette ki Aaden.

-          Te, pedig velem jössz, beszélnünk kell – mondta Dany szigorúan. Will mintha örült volna, hogy kettesben lehet velem. Szegény honnan tudhatta volna, hogy nem én vagyok? Megálttak a nappaliban. Dany a kezét Will vállára tette majd elkezdett beszélni: Will, én nem tudok neked megbocsátani. Megcsaltál, nem egyszer és nem kétszer. Én nem egy játékbaba vagyok, akivel kedvedre játszadozhatsz és akkor használod fel, amikor akarod. Azt szeretném, ha kiköltöznél a lakásomból, amire visszaérek LA-be.

-          De Sid, én szeretlek – mondta Will könnyes szemmel. Istenem, el ne küldd. Gondoltam magamban. De hiába. Dany megrázta a fejét, és elküldte Willt. Will még egyszer visszanézett, majd becsukta az ajtót maga mögött. Kinyitottam a szemem és nem voltam kíváncsi arra, mi történik tovább. Nem tudtam Danielle  mire készül, de éreztem, hogy az életem szétrombolása is a listáján szerepel. Lefeküdtem az ágyra, és arra gondoltam, ennél már csak rosszabb lesz, amikor megjelent Danielle.

-          Hogy játszottam el, hogy én te vagyok?

-          Élethűen – válaszoltam röviden.

-          Rendben, most már elválnak útjaink. Búcsúzz el Josephtől és minden visszatér a normális kerékvágásba. Ha nem akarsz, nem is kell ezekre a dolgokra emlékezned.

Danielle mosolygott, amikor kiléptem a szobából. Füttyentettem Stewienak és kinyitottam neki a hátsó ajtót. Olyan gyorsan mentem el Joseph házától, hogy észre sem vették, hogy valaki távozott. Reméltem, hogy Dany igazat mondott, és az életem visszatér a normális kerékvágásba.