Hétköznapok (24. rész)

Az első két hetünk egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Hachamellel egyetlen alkalmat sem hagytunk ki a hajba kapásra. Minden adódó alkalommal keresztbe tett nekem, de szerencséjére csak apróságokban. Van egy olyan erős megérzésem, hogy neki sem tetszett apám döntése, miszerint velem kell lennie.

Minden veszekedésnek ajtócsapkodás volt a vége. Az egyik ilyen alkalommal arra lettünk figyelmesek, hogy az összes villany pislákol. Az ablakon kinézve pedig azt vettük észre, hogy az éjszakai égboltról eltűntek a csillagok és beborult az ég. Éreztem az energiaáramlást a házban, de nem tudtam ki lehet az, aki csinálja. Mikor kiértem a folyosóra Hach már ott volt Gwen társaságában. A kicsi nagyon feldúltnak tűnt. Rögtön tudtam, hogy az ő energiáját éreztem az előbb.

Ez volt az első eset, amikor érzékeltük Gwen erejét. Ettől még én is kicsit megrémültem. De komolyan. Még csak 3 éves. Ördög és pokol, mi lesz belőle később?! Nem engedhetem, hogy a testvérkém féle banda megtalálja. Neki nálunk kell maradnia. Győznünk kell!

Az erőmegnyilatkoztatás után elkezdtünk gyakorolni vele. Először még bírtam, de egy idő után már az agybaj kerülgetett. Hogy az ördögbe lehet egy kis szarházinak elmagyarázni, hogy ürítse ki az elméjét és koncentráljon?! Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

Hachamel jobban bírja. A kis mocsok jobb kapcsolatban van a lányommal, mint én. Két hónap elteltével nagyon jóban lette
k ők ketten. A lányomban kezdett megmutatkozni a gonosz énje. Láttam rajta, hogy kezdi érteni mennyire fontos a szerepe abban, hogy nyerjünk. Három éves létére igencsak okos kis csaj. Észre lehetett már venni rajta, hogy nyerni akar. Igenis nyerni. Tetszik. Hah! Az én vérem.

Három hónapja vagyunk Korfun. Már mindenki hozzászokott az itteni élethez. A kívülállók csak annyit vettek észre, hogy egy új család költözött a partra. Próbálunk feltűnés nélkül elvegyülni, normális emberek módjára. Normális? Emberek? Jó vicc! Se normálisak nem vagyunk, se pedig emberek. Gwen néha legszívesebben játszana a többi gyerekkel, de ezt nem engedhetjük meg. Vicces lenne, ha a játék hevében véletlenül felröppennének a gyerekek a levegőbe.

Éppen ébredezem, mikor Gwen benyit a szobámba. Észreveszi, hogy felébredtem és elkezd rohanni felém.

- Anyuciiiii, gyere gyorsan. Kész a reggeli és utána megyünk. – megyünk? Hova? Jaj, tényleg. Tegnap megígértük neki, hogy elmegyünk szétnézni a szigeten. Három hónap tanulás után megérdemel egy kis pihenőt.

- Mindjárt megyek. Addig fussál le a konyhába. – ad egy puszit az arcomra és elszalad. Ezt a puszis dolgot még mindig nem szoktam meg.

Kimászok az ágyból és bevonszolom magamat a fürdőszobába. Pff, ennyire ramatyul már rég nem néztem ki. Gyors fogmosás, fésülködés, mosakodás. Teszek magamra egy kis alapozót, szempilláimat felturbózom és dobok magamra egy kis szájfényt. Mindjárt jobb. Felveszek egy vörös toppot, hozzá egy fekete miniszoknyát. Dögös. De kinek akarok én tetszeni? Az én drága lakótársamnak? Azt azért nem. Mostanában már jobban kijövünk egymással, nem öljük egymást naphosszat. De azért nem kell nagy barátságra gondolni.

Kész vagyok, mehetek reggelizni. Kinyitom a szobám ajtaját és rögtön megérzem a kaja illatát. Hm, rántotta és frissen facsart narancs illatát érzem. Fincsi.

Hachamel a konyhában ül Gwen jobb oldalán. Már majdnem az jutott az eszembe, hogy édesek együtt, de hát én nem vagyok ilyen érzelgős. Fúj, már csak az hiányozna.

Bezárom az ajtót és elindulunk. Bőrünket égeti a nap, de szerencsére a lágy szellő hűsít minket.

- Na, Danny, merre megyünk? – Hachamel most szól hozzám reggeli óta először. – Paxos szigete?

- Tökéletes lesz. – végre egy kis kikapcsolódás. Az igazat megvallva már engem is kifárasztott Gwen állandó tanítása. Jót tesz egy kis kikapcsolódás. Hachamel is biztosan fáradt, engem nem tud átverni. Látni rajta, hogy már ő sem bírta volna sokáig pihenés nélkül.

A hajón ülünk, és egy prospektust böngészek. Egy monda szerint annak köszönheti Paxos a létrejöttét, hogy Poszeidon idilli szépségű környezetben kívánta megülni nászát Amphitritével. Hát én beszarok, nem mindegy, hogy hol…? Vannak, vagyis voltak az isteneknek komolyabb problèmàik iš ennél?

Megérkeztünk a szigetre. Gwen már rohan is előre, nem nagyon érdekli a véleményem arról, hogy igenis maradjon mellettem. Szófogadásból elégtelen a kis ördög.

Már két órája sétálgatunk a szigeten. Séta? Hegymászás. Ilyen hegy, olyan hegy, ilyen völgy, amolyan völgy. Utolsó megállónk a Kék barlangok előtt van. Messze híres barlangok, van is miért. Misztikus a belsejük, látom, Gwen tetszését is elnyeri. Zöld szemében megcsillan a fekete fény, az a fekete fény, amitől sokan megrémülnének. Kíváncsi vagyok, mire gondolhat. Kifelé menet megkérdezem.

-Na, kicsim, tetszett a sziget? – visszafele baktatunk a hajóhoz.

-Jaj, anyuci, nagyon szép volt. – a szemei csak úgy csillogtak. – a bajlang tetszett a legjobban. Olyan sötét volt és félelmetes. A víz is olyan szép kék volt.

A sötétség tetszik neki. Helyes. Csak így tovább.

Mire haza érünk, már mind fáradtak vagyunk. Hachamel elköszön Gwentől és elvonul a szobája felé. Gyorsan megfürdetem Gwent és ágyba dugom.

Fáradtam rogyok az ágyra és rögtön el is alszok. Álmomban látom, ahogy emberek halnak meg mellettem, véres a kezem, a ruhám. Már csak egy személy maradt, akivel végezni akarok, láttam a félelmet a szemében. Szám idegbeteg mosolyra húzódik. Aki látta ezt a mosolyt, az ritkán élte túl a találkozást velem. Lesújtok rá. Hirtelen felébredek, elmosolyodom. Ez csak egy volt a sok emlék közül, ami vérhez, gyilkossághoz kötődik.

Egy hidegvérű gyilkos vagyok. Végül is, ennek örülök, nem érzek semmit, megteszem, amit mondanak, és nem érzek bűntudatot. Nincsenek rémálmaim a tetteim miatt. És a lányom is ilyen lesz, ha rajtam múlik.