Látogatók (25.rész)

Végeztünk a mai gyakorlással. Gwen nagyon jól haladt, sokat fejlődött az elmúlt hét hónap alatt. Az ereje már most óriási. Játszva emel a levegőbe dolgokat, a négy őselemmel: a földdel, a tűzzel, a vízzel és a levegővel is kedve szerint játszadozik. A szárnyait is próbálgatta már, természetesen az éj leple alatt, hogy senki meg ne lássa.

Élvezte az erejét, nagyon is. Sokszor megmutatkozott benne a gonosz, de voltak pillanatok, amikor nagyon kedves tudott lenni, amikor nem a sötétséget istenítette, hanem a fényt és a napot. Épp ezek a pillanatai nyugtalanítanak minket Hachamellel. Tudjuk, hogy, ha véletlenül a testvérkém kezei közé kerülne nem tartana sokáig és átmosná a kicsi agyát, úgy, ahogyan anyám is tette velem anno. Ezt nem engedhetem. Nem fogja nekem egy kis cuki angyalka elrontani a terveimet!

Hachamel és az én kapcsolatom is megváltozott egy kicsit. Néhány hónapja, amikor már nagyon untuk a bezártságok, Gwent otthon hagyva elmentünk egyet bulizni. Ha már egyszer emberekként kell élnünk, akkor legalább nézzük meg, mit szeretnek csinálni.

Beültünk az első diszkóba, amelyik az utunkba esett. A bárpultnál kértünk két dupla whiskyt és leültünk. Láttam Hachon, hogy nagyon szokatlan neki a szitu. Élveztem, hogy zavarban van.

- Koccintsunk – javasolom. Ő csak rám néz, nem érti a viselkedésemet.

- Mire akarsz koccintani? – na, ez jó kérdés. Vállat vonok.

- Mindenre, semmire. Ránk, hogy még nem nyírtuk ki egymást. Gwenre és az erejére, arra, hogy nálunk van a világ legerősebb fegyvere.

- Nos, ha gondolod, akkor legyen. – felemeli a poharát, rám néz. Mosolyog? Ejha! – Igyunk, ránk, meg minden másra, de főleg a mai estére. – az utolsó szavainál nem igazán értettem, hogy mire gondol, de nem is érdekelt.

Ittunk. Keveset ahhoz, hogy rosszul legyünk, de eleget ahhoz, hogy a gátlásainktól és az egymással szembeni megvetéstől megszabaduljunk.

Reggel fejfájásra ébredtem és…mi? Nem a saját ágyamban, és ami a legfontosabb nem egyedül. Hach mellettem aludt. Te jó Lucifer! Ez nem lehet igaz. Hogy lehettem ilyen hülye, hogy hagytam ennek az állatnak, hogy hozzámérjen?! Megölöm!
- Ébredj! – teljes erőmből lökdösni kezdtem. – Nem hallod? Ébresztő!

Elkezdett mocorogni, félig nyitott szemmel rám nézett és hirtelen elkerekedtek a szemei. Szóval ő sem emlékszik sokra. Csúcs. Kiugrik az ágyból, magára akarja tekerni a takarót, de ez nem sikerülhet neki, mivel én előbb gondoltam erre.

- Kérem a takarómat! – még követelőzik is?

- Dehogy adom! – válaszoltam, de közben már gonoszan mosolyogtam a szorult helyzetén.

- Akkor tartsd meg! – na, ne mondd? – Én most elvonulok a fürdőszobába, mire visszaérek, te már nem leszel itt és a történteket szépen elfelejtjük. Értetted?

- Megyek is, ne hidd, hogy kíváncsi vagyok rád! – ezzel a végszóval kibaktattam a szobából és becsaptam magam mögött az ajtót. Ez után az incidens után három hétig nem szóltunk egymáshoz.

Most a nappaliban ülök, lábaim felrakva magam mellett és nézem, ahogyan Gwen éppen egy pohár narancslevet lebegtet felém.

-Nagyon jól megy már neki. – Hach huppan le mellém a kanapéra. – Lehet, hogy már lassan a többiek is kíváncsiak lesznek rá.

Mikor ezt kimondta, hirtelen megjelent egy fekete köpenyes alak, szárnyai előre húzva, így nem látom az arcát. Aurájából mégis érzem, hogy az apám jött el hozzánk. Szárnyait hátra húzva már a többiek is láthatják az arcát.

-Üdvözöllek Azael. – Hach felpattan mellőlem és biccentett a vendég felé. – Öröm látni téged.

-Köszönöm, én is üdvözöllek téged.  – apám felém fordult. – Lányom.

- Apám, hát eljötté végre. Netán itt az idő? Urunk látni kíván minket? – ezzel a kicsi felé mutattam.

- Még nem. Azért jöttem, hogy ellenőrizzem minden rendben van-e veletek és, hogy a kislány halad-e a tanulással. – Gwen elindult apám felé és érdeklődve nézte őt. Nem félt tőle. Ez meglepett, mivel apám nem épp kedves külsővel dicsekedhetett.

- Te ki vagy? A nagypapám? – apám biccentett és felé nyújtotta a kezét. Gwen elfogadta és felült apám karjára.

- Hát te vagy az, a győzelmünk kulcsa. Mutatsz valami érdekeset a nagypapának? Mit tanultál mióta itt vagytok?

Gwennek nem kellett több, leugrott apám karjairól és büszkén elkezdett mindenféle mutatványokat előadni neki. Felemelt tárgyakat, tüzet gyújtott, szélvihart idézett elő, de az utolsó mutatványa lepte meg apámat ,és minket is, a legjobban. Apám felé fordult, gonoszan elmosolyodott és a szemei elsötétültek. Csak annyit mondott, hogy „Térdre!” és apám lassan letérdelt. Láttam az arcán az ellenkezés nyomait, de nem tudott semmit sem tenni a parancs ellen. Hihetetlen.

Gwen megszakította a szemkontaktust és mintha mi sem történt volna mosolyogva elindult apámhoz.

- Na? Milyen voltam nagypapa? – apám csak bámult rám, mígnem egyszer csak elmosolyodott és megsimogatta a kicsi haját.

- Tökéletes. – apám elégedett és én tudom, hogy Lucifer is az lesz.

Apám elmondta, hogy még maradnunk kell és gyakoroljunk még tovább. Még egyszer megnézte magának Gwent és eltűnt.

Apám látogatása után egy hónappal nagyon furcsán éreztem magam. Tudtam, hogy valami történni fog. Az agyamban képek jelentek meg: Párizs, egy kutya, egy gondosan berendezett lakás. Láttam Hestiel arcát és Alexanderét is.

Hirtelen képváltás. Hegyek, kőomlás, Joseph, vér és… és…és Sidney. Hát már tudja. Tud a lányról és elindult. Elindultak. Érte. Szólnom kell Hachamelnek. Most.