Új hely, új otthon? (23. rész)

A nagy találkozás után vagyunk. Sétálunk. Egy védett helyet keresünk, ahonnan feltűnés nélkül felszállhatunk. Mivel már nálunk van Gwen, így nem fogunk repülni. Mikor a védett helyre érünk, használni fogjuk ezt az angyali valamit, ami a bukottaknak nem jár, de én megkaptam Sidney e képességét. Szóval mondhatni teleportáljuk magunkat, bár én még nem tudom hova. Majd Hachamel vezet minket.

Útközben senki nem szól egy szót sem, de a kicsi egy pillanatra sem engedi el a kezemet. Ehhez még hozzá kell szoknom. Hach nagyon élvezi a kényelmetlen szituációt. Fú, de beszólnék neki, de a lány előtt inkább nem teszem.

Megérkeztünk egy elhagyatott szűk kis utcába. Nem tudom, a kislány tudja e, hogy mik vagyunk. Megállunk Hachamellel egymással szemben. Mindketten a kicsit nézzük. Nekem kell beszélnem vele, végülis én vagyok az anyja. Anya. Brr, kiráz a hideg.

- Figyelj kicsim, most valamit a mama elmagyaráz, jó? – Biccent egyet a fejecskéjével. Kíváncsian figyeli az arcomat. – Tudod, mi – én, Hach és te – nem vagyunk egyszerű emberek. Egyáltalán nem vagyunk azok, vagyis te félig az vagy, de mi nem… Ah! Szóval, mi angyalok vagyunk. – Várok. Semmi reakció. Ránézek a mellettem álló Hachra, aki szemmel láthatóan jót mulat rajtam. – Te meg mi a rossebért vihogsz? – Kezdtem igencsak kijönni a sodromból.

- Tudod,  mami. – Gwen válaszol helyette. – A bácsi máj volt utánam és elmondta, hogy mi vagyok. Képzeld, tudok jepülni is majd, csak most még picik a szájnyaim, nem is lehet őket látni.

Hát ezt nem hiszem el. Nem képes szólni, hogy ne strapáljam magam? Legszívesebben megfojtanám! Kár, hogy egy angyalt nem lehet megfojtani.

- Kösz, hogy szóltál Mr.Nagyon-viccesnek-képzelem-magam! – Nagy késztetést érzek rá, hogy egyenként kiszaggassam a tollait.

- Nyugi drágám, éppen szólni akartam. – mondta, és rám kacsintott.

- Na, ide figyelj. Először is: nem vagyok a drágád, másodszor: ne játszadozz velem, harmadszor: végre mondd már meg hová megyünk! – a mondat végén már üvöltöttem és a haragtól eltorzult az arcom.

-Te... Velem... Ne üvöltözzél… - Annyira belefeledkeztünk a veszekedésbe, hogy a kicsire nem is figyeltünk. Csak azt vettük észre, hogy közénk áll és felkiált:

- Elég legyen! Anyuci, nem szabad csúnyán beszélni a bácsival.– Nem hiszem el, hogy ezt kellett megélnem, hogy egy kisgyerek oktat ki engem, méghozzá a saját lányom. Abszurd. - Ő nem jossz bácsi. – Na, itt mind a ketten nevetni kezdtünk. Nem rossz. Hah! 

- Igaza van a lányodnak Danny, nem veszekedhetünk, így csak nehezítjük a feladatot. – Igen, igaza van. Meg kell békélnünk a dolgokat egymással.

 - Igazad van. Mondjad hova megyünk és indulhatunk. – mosolyog. Te jó ég! Hova megyünk?

- Remélem, szereted a meleget. – Végre egy pozitívum. Elmosolyodom. – Na, akkor irány Görögország.

- Európába megyünk? - Hűha, na, erre nem gondoltam. – Pontosan Görögország melyik részére?

- Korfura. – ezzel lezártan tekintette a témát és emelkedni kezdett.

A karomba vettem Gwent, aki a nyakamba csimpaszkodott és követtem Hachet. Egy- két kilométer után megállt, megvárt engem és megfogta a kezemet.

- Mehetünk? – én csak bólintottam és már ott sem voltunk. Mire feleszméltem már egy homokos tengerpart felett repkedtünk. Lassan leszálltunk és én végre megéreztem a homokot a talpam alatt. Nagyon jó érzés volt. Gwennek is nagyon tetszett, beszaladt a vízbe és nevetve figyelte, ahogyan a víz a lábát csiklandozza.

- Merre tovább? – kérdezem Hachamelt, mivel fogalmam sincs hol fogunk lakni.

- Egyenesen a part mentén. Nem messze lesz egy ház, na, az lesz a mienk. Már előre megvettem és bevásároltam. Merészkedtem neked és a kicsinek is ruhákat venni, meg amire még szükség lehet. Remélem tetszeni fognak. – Na, ne már. Komolyan mindent előre elrendezett? Biztosan ez volt a parancs. – Ne hidd, hogy jószívűségem miatt csináltam. Egyszerűen ez volt a parancs. – na, mit mondtam. Vállveregés magamtó magamnak pacsival megfűszerezve.

- Gondoltam. Mit is várhat az ember a magunk fajtától? Na, jó, menjünk. Gyere Gwen!

A kicsi mellém szalad, megfogja a kezemet és elindulunk. Nagyjából 15 perc séta után megérkezünk. Egy kétszintes, nagy mediterrán stílusú házhoz. Hmm, nem is rossz, nincs is olyan szörnyű ízlése az angyalkának, mint hittem.

Gwen megunja a nézelődést és előre szalad a ház előtt elterülő kertbe. Egy óriási pálmafa előtt várt ránk.

-Gyere már, mami. Nézd, milyen ójiási fa! – a picinek nagyon tetszik a hely. Odamegyek hozzá és együtt folytatjuk az utat a házba. Hach kinyitja az ajtót és beenged minket. Belülről is impozáns látvány tárul elénk.

Az emeleten van egy gyerekszoba, oda beküldöm Gwent, hogy nézzen körül. Én tovább megyek és megkeresem a szobámat. Gyönyörű, óriási szoba, balkonnal, melyre egy óriási üvegajtón keresztül lehet kimenni. Az szoba közepén egy méretes ágy foglalt helyet. Nagyon csalogató volt a fényes selyem ágyneművel. Van a szobában még egy kis asztal két székkel, a fal mentén egy nagy ruhásszekrény terpeszkedik. Ebbe belenézek, kíváncsi vagyok mit vett nekem a drága lakótársam. Van itt minden, ruhák, farmerek, trikók és fehérnemű. Most komolyan, vett nekem fehérneműt? Hát ilyet. Végül is az egyik sem szörnyű. Sőt, vannak igencsak szexi darabok is.

A szobához tartozik egy fürdőszoba is, amelyből át lehet menni a kicsi szobájába. Praktikus. A lányom is éppen ezt a pillanatot választotta a fürdőszoba feltérképezésére.

- Ugye milyen gyönyöjű ez a ház anyuci? – igaza van, tényleg az – Bemehetek hozzád?

- Persze, gyere csak... izé, eh, kicsim. – ezt nem lehet megszokni. Bemegyünk a szobámba, Gwen leül az ágyra, így én is leülök vele szemben.

- Itt fogunk lakni? – érdeklődik a kicsi.

- Igen, most itt fogunk élni egy ideig.

- Meddig? – fú, de kis kíváncsi.

- Addig, amíg nem fog hívni minket egy fontos ember.

- Ki az? – Na, erre mit mondjak. Itt az ideje, hogy a mi oldalunkra csábítsam, el kell mondanom neki, hogy ez a jó oldal. Hinni fog nekem, hinnie kell. Én vagyok az anyja. Vagy valami hasonlò.

- Tudod, kicsim, van egy nagyon erős bácsi, akit régen egy másik bácsi bántott. Neki kell segítenünk abban, hogy visszaadhassa a rossz bácsinak, amit ő tett vele. Érted? – bólogat, érti. Na, lehet, hogy ez nem is lesz olyan nehéz, mint gondoltam.

- Anyu? Hogyan segíthetünk neki?

- Kicsikém, te egy nagyon erős kis angyal vagy és az erőddel segíteni tudsz majd neki. – a kicsinek felvillan a szeme.

- Komolyan? – örül, de hirtelen elsötétedik az arca – De anyuci, én nem tudok semmit. – Szomorú lett.

- Ez nem igaz kicsim, nagyon erős vagy. Egy kicsit gyakorlunk majd és akkor nagyon ügyes leszel. És, ha igyekezni fogsz és sikerül a bácsinak segítened, akkor biztosan nagy jutalmat kapunk. – na, most már örül, nagyon is, vigyorog.

- Igen? Kapok tőle cukojkát? – hah, kis angyal.

- Mi lenne, ha most kapnál cukorkát vagy csokit? Választhatsz.

- Csokit kérek anyuci. – mosolyog és kapok megint egy puszit az arcomra.

Azt hiszem ez meg is lenne. Segíteni fog. Nem is volt olyan nehéz. Komolyan ez én vérem. Felveszem őt a kezembe és elindulunk csokit keresni. Miután megkapja, megölel és elfut a szobájába játszani. Menni fog ez. Nem is olyan nehéz anyának lenni.