Hívatlan vendég (19. rész)

                Az eső komoran kopogott az ablakpárkányon. Az időjárás pontosan illett a helyzethez. Négy teljes napja le sem tudtam csukni a szemem, szemhunyásnyit sem aludtam. Az igazat megvallva, nem mertem elaludni. Tudtam, hogy ha ismét lehunyom a szemem és az álom megkörnyékez, újra a kislányt fogom látni, akit elhagytam.  Az én kislányomat. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy soha egyetlen percig sem gondoltam rá.

Az örökbeadást követően magamba zuhantam, utáltam magam, amiért elhagytam az egyetlen lényt, akit Rick ajándékozott nekem.  Másrészt, azért döntöttem úgy, hogy nevelőszülőkhöz adom a kislányt, mert túlságosan emlékeztetett az apjára. Nem akartam, hogy még jobban fájjon, nem akartam, hogy egyáltalán érezzek valamit. Hirtelen villám hasította ketté a koromfekete égboltot a lakóházak felett és a fénye megvilágította a szobát. A következő villámcsapás is lehetővé tette, hogy lássak a sötétben. Egy árnyékot vettem észre az ajtóban és összerezzentem. Nem tudtam, hogy álmodom-e, vagy ez a valóság. Aztán az árnyék elkezdett közeledni felém.

-          Sidney, minden rendben? – hallottam Alex hangját. Rájöttem, hogy nem álmodom, csupán rémképeket látok. Nem bírtam el egyedül ezt a terhet.

-          Semmi sincs rendben. Vissza akarom kapni a régi életem, nem akarok tudni az angyalokról, én… én nem akarom ezt – nem akartam sírni, de az érzelmeim erősebbek voltak, mint az akaratom. – Elhagytam a kislányomat!

-          Mindennek meg van az oka. Akkor még nem tudhattad.

-          Tudni? Mégis mit? – a hangom szinte hisztérikusnak hatott, de megpróbáltam visszafogni magam és abbahagyni a sírást.

-          Sidney, amit Joseph mondott, mind igaz. Tudom, hogy nem tartozik a kedvenc angyalaid közé, de innentől kezdve ő fog vigyázni rád és segíteni neked a… –Alexander torkán akadtak a szavak. Nem tudta folytatni a mondandóját, pedig éreztem, hogy van még valami.

-          Elmész? – tudtam, hogy így kell lennie, mégis szomorúság lett úrrá rajtam. Alex volt az angyal, aki tanítgatott, aki megmutatta, hogyan kell látni olyan dolgokat, amiket egy halandó ember nem láthat. Egészen megszerettem őt és nem akartam, hogy elmenjen.

-          Muszáj – válaszolta kurtán és letett egy ezüst medált az ágyamra.  Felnéztem rá, de az arca nem árult el semmit.

-          Mikor indulsz?

-          Hamarosan – nagyot sóhajtott. Tudtam, hogy a hamarosan alatt azt érti, hogy körülbelül tíz perc múlva kirepül innen és az életem ismét nagy fordulatot vesz. Felpattantam az ágyról, odarohantam hozzá és megöleltem.  Alexander Aadenre emlékeztetett, aki pedig az emberi mivoltomat juttatta eszembe. Ismét könnyek szöktek a szemembe.

-          Hiányozni fogsz! –nyögtem ki végül. Még mindig Alex nyakában csüngtem, nem akartam elengedni, mert tudtam, ha megteszem, azonnal elmegy.

-          Remélem, tudod, hogy ha bármire szükséged lesz, csak hívnod kell, és én melletted leszek – bólogattam, de nem mertem szólni. – Sidney, viszont most mennem kell. Hív a kötelesség.

-          Ó, hát persze – elengedtem és egy mosolyt villantottam felé. Nem volt az igazi, de abban a helyzetben ennél több nem tellett, se tőlem se tőle.

-          Keresd meg a kislányt és vigyázz rá! – kaptam a parancsot és bólintással jeleztem, hogy megértettem.  Az őrangyalom megfordult és lassan haladt az ajtó felé.  Ott álltam az ágyam mellett és csak néztem a lassan eltűnő árnyékát. Máris hiányozni kezdett.

-          Alexander! – megállt, megfordult és rám nézett – Vigyázz magadra! – mondtam neki parancsolóan, és kötelességtudóan biccentett. Az arca olyan volt, mint egy márványszoboré, semmilyen érzelem nem tükröződött rajta.

Az ágyra huppantam és mélyet szippantottam a friss levegőből. Kint még mindig villámok cikáztak az égen és az eső is egyre gyorsabban és nagyobb cseppekben hullott alá. Stewie hangját hallottam a másik szobából. Olyankor szokott ilyen hangot kiadni, amikor nem az van, amit ő kitervelt. Joseph nyilván nem volt hajlandó tovább sétálni vele a szakadó esőben.  Hirtelen kinyílt az ajtó és Stewie hasított felém. A másik pillanatban már a fejét a mellkasomra tette és gyönyörű szürke szemeit rám szegezte. Biztos voltam benne, hogy ő is érzi, hogy változás következik. Igen, a változásban benne volt Joseph keze is, aki bőszen káromkodott a sáros cipője miatt.

-          Én nem takarítok – kiáltottam Josephnek.

-          Nem is kell, délelőtt indulunk.

-          És mégis hova?  – kérdőre akartam vonni ezt a szélhámost, de nem úgy nézett ki, mint aki bármit is el akar nekem árulni. Sejtettem, hogy magunk mögött hagyjuk Párizst és ismét az Egyesült Államok felé vesszük az irányt.

-          Hát vissza! – mordult rám Joseph és hozzám vágott egy szép zöld almát. Figyelmen kívül hagytam az ajtómban ácsingózó teremtményt és beleharaptam az almába. Finom volt, lédús és ízletes, mégsem volt az igazi.

-          Azt mondtad, nem kell vissza mennem! – akarva-akaratlan is felültem az ágyon és egy kisebb monológot adtam elő Josephnek, milyen veszélyes is lenne LA-be, vagy San Joséba menni. És San Fransiscót meg sem említettem.

-          Ácsi, kis angyal! Egy szóval sem mondtam, hogy Kalifornia a célállomás – nyugtatott meg, és ő is beleharapott egy almába.

-          Találó megszólítás! – fintorogtam Joseph-re. Eddig nem voltam kíváncsi arra, miért is szemelt ki engem, hogy azzal a bizonyos érintéssel megmutassa nekem, ki is vagyok valójában.  Két harapás közt megszólalt.

-          Tudom, hogy a bulin, a San José-i házamban AZ nem te voltál – oké, ez a kijelentése még engem is meglepett, hisz mindent láttam a saját szememmel és Danielle pontosan úgy viselkedett, mint én. Értetlenül néztem magam elé és próbáltam visszaemlékezni mindenre, ami aznap történt. Kissé nehezemre esett az emlékezés, mert nem tegnap volt az a buli, de nagyjából tudtam, mire gondol. A tükörre, a sebes bőrömre, a két énemre, a fehér és a fekete szárnyakra.  Danielle-re. Engem az édesanyám mindig arra tanított, hogy szeressem felebarátjaimat, de ebben az esetben az első gondolatom az volt: Az a mocskos ringyó! Tudtam, hogy Dany megint kiművelt valamit, amit nem fogok neki megköszönni.

-          Igen. Danielle – sóhajtottam és rágcsáltam tovább az almámat.

-          Danielle előtt kell megtalálnunk a kislányt – megpördült és kisietett az ajtón. Tisztában voltam vele, hogy ha Dany találja meg előbb a lányomat, annak súlyos következményei lehetnek.  Szerettem volna elkerülni minden komplikációt, ezért ölembe vettem a laptopomat és rögtön foglaltam is két jegyet a legközelebbi jártra. Viszont a rendszer kérte a célállomás megadását és én elakadtam. Fogalmam sem volt, hova megyünk.

-          Joseeeeph! – kiáltottam, remélve, hogy meg is hallja. A lakásban csend honolt, még Stewie-t sem hallottam.  Fülsiketítő csörömpölés hallatszott, amit nagy csattanás követett.  El sem tudtam képzelni, mi történhetett. Aztán minden megtörtént még egyszer. Ekkor már felpattantam az ágyamról és olyan gyorsan, ahogy csak tőlem tellett, kirohantam a hang irányába.  Tátott szájjal álltam a kanapé mögött és bámultam a két valamit, ami kitörte az ablakomat.

-          Légy üdvözölve Aeliana – mondták egyszerre, amitől libabőrös lettem.  Volt ott mögöttük még valami, ami mocorgott. Egyszer csak újabb csörömpölés hallatszott és egy alacsonyabb teremtmény terült el a kanapé előtt a földön. Sóhajtottam egyet.

-          Miért nem tudtok az ajtón keresztül közlekedni, mint a normális, XXI. századi angyalok?

-          Igazából, – kezdte a földön fekvő – én a XX. században lettem angyal.

-          Nem szó szerint gondoltam – minden egyes szónak nyomatékot adtam, legszívesebben a szemeimet is forgattam volna, de inkább választottam szolidabb megnyilvánulási formát és a kezemet a fejemhez emeltem. Úgy éreztem, szétvet az ideg, legszívesebben megvertem volna az összes istenverte angyalt a szobában, mert végül is nekik köszönhettem, hogy fenekestül felfordult az életem – aha, azt amit egy ideig ismertem - , ráadásul a lakásomat is felforgatták, kitörték  az ablakaimat és még az iróniát sem ismerik. Ismét sóhajtottam, de ezúttal nem segített. Joseph bukkant fel a semmiből és levetette magát a kanapéra. Arcán ugyan az a szigor tükröződött, amit akkor láttam, amikor azzal a két (feltehetően) angyallal, Nate-tel és Sammel reggelizett a konyhában.  Könyökét a térdén támasztotta meg, két kezét pedig összekulcsolta az álla előtt. Most tényleg úgy festett, mint egy fegyelmezett angyal.

-          Sidney, bemutatnám neked Hestiel és Verchiel angyalokat – mivel nem mutatott egyikükre sem, nem tudtam eldönteni, melyik név kihez tartozik. Gondolkoztam, hogyan tudnám kipréselni belőlük az okát annak, amiért ilyen udvariatlanul betörtek a nappalimba. Belülről tomboltam a dühtől, viszont az angyali jelenléttől megfagyott a szobában a levegő és a lakásomat nem éreztem az otthonomnak többé.

-          Aeliana, – lépett ki az idősebbik nő, akinek arca végig rezzenéstelen volt.  Hosszú fekete haja már majdnem a földet súrolta. Ha abban a pillanatban helye lett volna a humornak, elengedhetetlennek tartottam volna, hogy megjegyezzem, a nő jobban hasonlított Samara Morganra, mint bárki is gondolta volna. De megszólalni is alig mertem. Josephet sosem láttam még ilyen hűvösnek, nyugodtnak és távolságtartónak egyaránt. Sejtettem, hogy ezek a nők nem azért vannak itt, hogy megdicsérjenek az ízlésesen berendezett párizsi lakásomért. A nő hihetetlenül karcsú volt, ennek ellenére szürke nadrágot viselt, ami még jobban kiemelte karcsú lábait, a felső testén látható hegeket csak alig takarta el a falatnyi blúz, amit viselt, s a nyakában ugyan olyan ötágú csillag lógott, amit én viseltem aznap, amikor újjá születtem. Észrevette, hogy az alakját fürkészem, de még mindig bármiféle érzelem nélkül állt körülbelül egy méterrel a másik nő előtt. Bal kezét a magasba emelte, közelebb lépett hozzám és folytatta – az én tanítványom voltál és fellázadtál. Tudom, hogy az átok miatt nem emlékezhetsz mindenre, ennek ellenére bemutatkoznék.  Hestiel vagyok, a megbékélés angyala. A te feladatod az lett volna, hogy elfogadd a sorsod és az utódommá válj. Háromezer éve várunk az angyalra, a kiválasztottra, aki majd az érintésével visszatérít a jó útra. És most eljött. Ezzel az eseménnyel viszont kiszabadítottad a benned rejlő gonoszt is, és ez által újra bebocsátást nyerhetsz a Mennyek Országába.  Lehetőséget kaptál, hogy haza gyere.

-          Verchiel angyal vagyok, - lépett előrébb a másik, hogy jól lássam – az én feladatom, hogy minden emberre és angyalra ráruházzak egy életfeladatot, amit teljesítenie kell. Ez eltérő, mert az embereknek életcélt adok, amit vagy teljesít, vagy nem. Az angyaloknak pedig kötelességük teljesíteni a rájuk ruházott feladatot. Neked az volt a feladatod, hogy átvedd Hestiel helyét és te is a Hatalmasok utódjai közé tartozz. Egy feltétellel megbocsátanak neked az angyalok! – nem tudtam, mit fűzzek hozzá. Álltam ott, mint egy vén diófa, amit a vihar majdnem teljesen kicsavart, és éreztem, hogy a „szél” még mindig ki akar tépni a helyemből. El sem tudtam képzelni, milyen feladatot akarnak még rám bízni, ha azt az egyet sem tudtam teljesíteni, amire ott volt az egész életem.  Ebből a nőből a nyugodtság, nem a keménység áradt. Ahogy belenéztem a zöldeskék szempárba, láttam, hogy ő is öreg. Volt a tekintetében valami ősi, valami titokzatos, amit, ha akartam volna, se tudtam volna megmagyarázni.  Verchiel más volt. Szőke haját kontyban viselte, krémszínű elegáns ruhát viselt, hozzá illő cipővel. 

-          Meg… megbocsátanak? – dadogtam – Hisz´, ők nem bocsátanak meg senkinek.

-          Különleges vagy, Sidney - szólalt meg Joseph hosszú hallgatás után.

-          Miért lennék különleges? – végre meg akartam érteni, miért akarta mindenki, hogy én váltsam meg a világot.

-          Majd egyszer, amikor a jóslat beteljesül, mindent megértesz – mondta Verchiel mosolyogva. Annyira utáltam, hogy mindenki tudott mindent, rajtam kívül persze, de senki nem volt hajlandó engem is beavatni a nagy titkokba.

-          Meg kell találnod azt a gyermeket! –  Hestiel ellentmondást nem tűrő hangon zárta le a beszélgetést még mielőtt továbbállt volna. Szárnysuhogást hallottam, majd a két angyal eltűnt a lakásomból, viszont a harmadik, a kelekótya, még mindig ott feküdt a padlón és horkolt.

-          Mit szólsz hozzá, ha a lábánál fogva lelógatom ezt a félnótást a törött ablakon és megvárom, amíg megfullad a saját nyálától?

-          Sidney! – kezdte a szokásos feddést, esküszöm, már csak az „ejnye” hiányzott – Nem ölhetsz meg mindenkit!

-          Csak vicceltem! – kiáltottam és megpördültem a saját tengelyem körül és leültem a kanapéra Joseph mellé – Miért nincs az angyaloknak humorérzékük?!

-          Igazából van, de itt, ebben a helyzetben nincs helye a humornak!

-          Mi? Miért? – nem értettem, miért ilyen rideg még mindig, hiszen az angyalok már tovaszálltak. 

-          Attól, mert még Ők nincsenek itt és te nem értettél mindent, én tudom, mit kell tennünk.

-          És ezt miért hagyták itt? – mutattam a padlón fekvő srácra.

-          Ő a feladatod egyik része – Most megint mi van? – meg kell tanítanod angyalként viselkedni, úgy, ahogy Alex tanított téged.

-          És közben kell megkeresnem a kislányomat?

-          Na, hisz még sem vagy olyan elveszett! – összecsapta a kezeit és mosolygott. Legszívesebben összetörtem volna rajta azt a csinos kis széket az ajtó mellett, ami részben ruhatárolóként szolgált.

-          Most már hajlandó vagy elárulni, hová megyünk?

Joseph mosolygott, de a szemei nem mosolyogtak. Felállt, megigazította az ingjét és a nadrágját és kisétált a konyhába. Azon gondolkoztam, mit vétettem – igen, csak költői kérdés volt – hogy ezt érdemlem. Az arcomat a két tenyerembe temettem és mély levegőt vettem, amit aztán kifújtam és az ujjaim között engedtem tovább szállni. Ekkor Joseph lépett be két repülőjeggyel a kezében és letette elém a kávézó asztalra. Mivel nagyon kíváncsi voltam, le is csaptam a jegyekre. Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé. Amikor megemésztettem, amit láttam Joseph felé fordultam.

-          Chicago? Komolyan?

-          Oda kell mennünk, ahol minden kezdődött.

Ébredés (18. rész)

Egy kórház lépcsőjén találtam magam. Ott feküdtem, alig bírtam mozdulni. Vergődtem, mint egy partra vetett hal, próbáltam arrébb jutni, felemelni a fejem vagy felülni, hogy lássam, mi történik. Próbáltam kiáltani, de csak szánalmasan nyöszörögtem. Az emberek még csak rám sem pislantottak, amikor elhaladtak mellettem. A nap tűzött, rettentő hőség volt, ezt az aszfaltról felszálló forró levegő is bizonyította. A szám kiszáradt, nagyon szomjas voltam. Nagy erőfeszítésembe került, de fel tudtam emelni a kezem, hogy eltakarjam a szemem elől a napot. Valaki megszorította a kezem és szépen elhelyezte a testem mellett.  Többen álltak mellettem, és egy fehér köpenyes ősz fickó azt mondta a többieknek: „Sajnálom, de már rég halott”. Szerettem volna kiáltani, hogy itt vagyok, nem haltam meg. A szám viszont nem engedelmeskedett, ahogy a többi testrészem sem. Egyik pillanatról a másikra koromfekete felhők borították el az égboltot. Egyszeriben egy villám hasította ketté az eget és egy férfi vágtatott lefelé az éjfekete paripáján. A férfi szemében égett a gonoszság tüze, ahogy a lováéban is. Nevetés visszahangzott, s a férfi eltűnt. Az égbolt viszont nem tisztult ki, és világosabb sem lett. Behunytam a szemem és vártam, hogy felébredjek, de nem történt semmi. Mikor kinyitottam a szemem minden csupa vér volt, az égből esőcseppek helyett is vércseppek hullottak alá. Segítségért próbáltam kiáltozni, de senki nem hallotta. Majd egy szőke hajú copfos kislány tűnt fel a semmiből. Smaragdzöld szemei ragyogtak a sötétségben. Megfogta a kezem és ezt mondta: Gyere, Anya, majd én segítek. Mosolyra húzódott az ajka, majd előkerültek a szárnyai és eltűnt.

Az ébresztőóra mindig mindent elront.  Ez akkor reggel viszont másképp történt. Zihálva ültem fel az ágyon, a hajamat kisöpörtem a szememből és leszedtem a tincseket, amik az izzadt homlokomra tapadtak. Ülő helyzetbe küzdöttem magam és nekitámaszkodtam a falnak. Ez is egy Olyan álom volt. Tudtam, hogy a múltamat nem csomagolhatom be egy ládába, nem zárhatom kulcsra és a kulcsot nem hajíthatom a Szajnába. Mindenki úgy tett, ahogy kértem, és nem beszéltek a történtekről.

-          Meg kell találnod őt – mondta Alexander, miközben a kávéját szürcsölte a kanapémon. Már majdnem elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül. Sóhajtottam, az arcomba vágtam a párnát és visszadőltem az ágyra. – Ha sikítani akarsz, sikíts csak.

-          Hmgyml bmkmn – a párna még mindig az arcomhoz volt szorítva. Vártam, mikor fulladok már meg. Egyszer csak kihúzta az arcomból a párnát és rám kiáltott:

-          Ne gyerekeskedj már! Túléltél egy mészárlást és sok...

-          Milyen mészárlást? – szakítottam félbe és ismét ülő helyzetbe küzdöttem magam.

-          Amit TE okoztál, aranyom! – gondolom arról a vérfürdőről beszél, aminek a végén levágtam Gabriel szárnyait. Mennyi mindent kell még bepótolnom!

-          És akkor... mi van most anyámmal? – hasított belém a felismerés villámja. Anyának olyan jó élete volt George mellett. Nem lehet vége!

-          Hogy jön ide anyád? – nézett rám értetlenül és kortyolt egyet a kávéjába.

-          Ha beöntöd az ágyamba a kávét halott angyal vagy! – kiáltottam rá, erre ő összerezzent. Mintha megijedt volna és letette a bögrét az éjjeliszekrényre.

-          Oké, oké. Anyád éli az életét, nem fog emlékezni semmire. George mellette van, vigyáz rá.

-          George is egy közületek? – kérdeztem meglepődve, de jobban belegondolva... tudhattam volna. Felemeltem a kezem jelezve, hogy nem akarom hallani. Majd egy határozott mozdulattal az ajtó felé mutattam, hogy most elmehet. Felemelte a poharat a szekrényről és elviharzott. A drámai távozás elengedhetetlen kelléke az ajtócsapkodás. Ez sem maradhatott el, úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy az ablak is beleremegett. Gyorsan felugortam az ágyról, felkaptam egy fehér pánt nélküli topot, egy farmert és egy halványbarack színű blézert. Megfésülködtem és kirohantam a nappaliba. Alexander nem volt sehol.

-          Alex! Igyekezz! – kiáltottam, de nem jött válasz. El sem tudtam képzelni, hogy hol lehet, és mit csinálhat. Abban a pillanatban csörömpölés hallatszott a konyhából. Berohantam, úgy kellett az ajtóba kapaszkodom, hogy be tudjam venni a kanyart. Alex rám nézett és érthetetlen grimaszt vágott. Aztán, a következő pillanatban megértettem. A kedvenc, barna bögrém a csempén hevert. Darabokban. Leeresztettem a kezem a testem mellé és sóhajtottam. Ő az ún. őrangyal, aki egy bögrére sem tud vigyázni mosogatás közben? – Köszi, hogy elmosogattál.

-          Nem vagy mérges, mert összetörtem azt a barna micsodát? – meredt rám ijedt arckifejezéssel.

-          Nem? – kérdeztem, elsősorban magamtól. Tényleg nem haragudtam, hiszen az csak egy bögre volt, bármelyik háztartási üzletben tudnék venni újat. Ez után az álom után örültem, hogy nem kellett egyedül megbirkóznom a tudattal, hogy megint elrontottam valamit.

-          Örülök. Sidney, azt tetted, amit abban a pillanatban tenned kellett. Ez így volt megírva. – Alexander megpróbált megnyugtatni, de nem sikerült úgy, ahogy ő szerette volna. Ez a férfi egy bizonyos pontig nyugalmat árasztott, ennek ellenére sem sikerült teljes mértékben megnyugodnom.

-          És mégis ki…? – Alex csak elmosolyodott, de nem válaszolt. Lehajolt, felszedte a törött bögre darabjait és kidobta a kukába. Leültem a konyhapultra és elkezdtem almát enni. Nem voltam igazán éhes, de tudtam, hogy hosszú út áll még előttünk. Feltéve, ha Alex is úgy dönt, hogy velem tart.

-          Remélem, tudod, hogy a képességeid még megvannak.

-          Milyen képességeim? Nem tudok semmi ilyesmiről. – nagyjából emlékeztem, hogy mi is történt az elmúlt párezer év alatt, de azt nem tudtam, hogy vannak képességeim is.

-          Értem. Én pedig arról nem tudtam, hogy elvették a tudásodat is. – Most miről beszél? Nem mertem rákérdezni, nem akartam, hogy még nagyobb hülyének nézzen. Sejtettem, hogy még nem indulunk a „felfedezőútra”, de fogalmam sem volt, hogy meddig maradunk még.

-          Ki kell vinnem Stewie-t! – és igen. Ismét elfelejtettem, hogy van egy kutyám. Néha annyira tudtam utálni magam emiatt, hogy elfeledkezem róla. Amíg abban a tudatban éltem, hogy egy átlagos lány vagyok átlagon felüli problémákkal, sokkal egyszerűbb volt minden. Rájöttem, hogy Joseph érintése idézte elő a dolgokat. Ötletem sem volt, hogy szólhatott az átok velem kapcsolatban, ahogy arról sem tudtam, hogy mi is a valódi szerepem. Csak reméltem, hogy Alex addig mellettem marad, amíg fény derül az igazságra. Felpattantam az asztaltól és füttyentettem Stewie-nak. Az akasztóról leakasztottam a pórázt, a helyére csatoltam és elindultunk sétálni. A sétának egyetlen egy hátránya volt, mégpedig, hogy egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem akartam megkeresni senkit, nem akartam megtalálni senkit. Tudtam, hogy van egy dolog, ami elkerülhetetlen. A magyarázkodás. Több mint 2 év telt el az óta és én senkinek nem beszéltem róla. A barátaim sem emlegették. Nem akartam szembesülni a tetteim következményeivel, pedig előbb-utóbb…

A Luxemburg-kert felé vettük az irányt. Átverekedtem magam a tömegen, ami egy táncoló pár köré csoportosult. Már a kertben jártunk, amikor Stewie kezdett nyugtalan lenni. Le akartam venni a pórázt a nyakáról, aztán rájöttem, hogy ez nem az a kert, ahol hagyják a kutyákat szabadon futkározni. Nem számított, mert egy percre tényleg csak emberi dolgokkal foglalkozhattam. Nem kellett veszett angyal-ikertesók, angyal-bérgyilkosok és rejtett képességek miatt aggódnom.  Stewie erőteljes rántással jelezte, hogy elég a filozófiából és elindult a kijárat felé, mivel nem volt más választásom, követtem. Igen, tudom, hogy az ember sétáltatja a kutyát és nem fordítva, de senki ne feledje, hogy a kivétel erősíti a szabályt.

Két és fél óra kutyagolás után a városban, végre beléphettem a kis lakásomba. Ledobtam a cipőmet, és berobogtam a konyhába, ahol nagy meglepetés fogadott. Alexander épp a poharakat helyezte el az asztalon, amikor beléptem csak felnézett és mosolygott. Koromfekete haja ragyogott a kora délutáni napfényben.

-          Remélem éhes vagy – mondta elbűvölően. Csak bámultam rá és nem tudtam mit mondjak.

-          Mint a farkas – válaszoltam kurtán, aztán megéreztem az étel ínycsiklandó illatát és valóban megéheztem. Leültem a székre és vártam, hogy Alexander kiszolgáljon. A tányéromon egy hatalmas szezámmagos csirkemell díszelgett burgonyapürével és céklával.

-          Hogy tetszik? – érdeklődött Alexander, de nem mertem szólni, hogy még sosem ettem céklát.

-          Miért vagy ilyen kedves velem? – tört ki belőlem a kérdés, ami már napok óta, tehát az első találkozásunk óta foglalkoztatott. Nem emlékeztem rá, nem voltam biztos benne, hogy bármikor is találkozhattunk volna azelőtt.

-          Ez a dolgom, őrangyal vagyok – Alexander háttal állt nekem, valamivel foglalatoskodott a konyhapulton, így nem láthattam az arcát. Ennek ellenére nyugtalanságot éreztem, és tudtam, hogy nem teljesen őszinte velem. Ha ő is egy olyan angyal, akit megbántottam, levágtam a szárnyait és ennek ellenére szeret, akkor soha többé nem beszélek idegenekkel.

-          Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Mi alapján választod ki, hogy kire kell vigyáznod?

-          Nem én választom, központilag irányítanak minden ilyen dolgot – ezt nem értettem, de nem is akartam megérteni. Egyelőre.

-          Egy őrangyal egyszerre hány másik angyalra vigyáz? – azért mégiscsak érdekelt a dolog. Szóval, innentől kezdett bonyolódni a helyzet. Állítólag van egy központ, ahonnan irányítanak mindent, de… ki adja a parancsot? Kinek engedelmeskedik minden angyal?

-          Egyszerre csak egy feladatot kapunk. Nincs időhöz kötve, a lényeg az, hogy sikerrel járjunk. És ez nemcsak az őrangyalokra, hanem minden más angyalra vonatkozik.

-          Értem. Szerintem mára ennyi lecke elég lesz – mondtam Alexnek és nekiálltam falatozni. Az étel isteni volt, és még a céklát is megkóstoltam. Ebéd után valami hiányzott, aztán odamentem a hűtőhöz és kivettem belőle egy egész doboz fagyit. Felálltam a hűtőtől, amikor Alex eltakarta hatalmas tenyerével a szemem elől az egész világot.

-          A leckéknek még közel sincs vége. Nyisd ki a harmadik szemed és láss! – lehunyva tartottam a szememet és megpróbáltam „kinyitni a harmadik szemem”. Először az érzékeimre koncentráltam, majd ráhangolódtam Alexander jelenlétére és ekkor éreztem egy harmadik angyal jelenlét is.

-          Te, már megint mit keresel itt? – enyhén szólva felszaladt a pumpa és mérges voltam, amiért Joseph nem tudta megérteni, hogy nem megyek vissza. Levettem Alexander kezét a szememről és megfordultam, de senki nem volt a konyhában. Az őrangyalom értetlenül nézett, majd behunyta a szemét. Amikor kinyitotta bólintott, ő is érezte az angyalt. Joseph lazán sétált be az ajtón és fütyörészett. Én készenlétben álltam, hogy leütöm a hozzám legközelebb álló tárggyal és megfojtom.  Alex félreállt, gondolom nem akart egy csatatér kellős közepére csöppenni. Odaléptem Joseph mellé és jól térdem rúgtam.  Összerogyott és értetlenül nézett rám.

-          Nem érted? Kérsz még? – kérdeztem harciasan és már készültem a következő csapásra, amikor Alex megállított. Kérdőn néztem rá, de nem szólt semmit, csak tovább tartotta a karomat. – Jó, rendben, befejeztem.

-          Köszönöm – még mindig tartotta a karom, valamiféle megadásra várt. Felemeltem a kezem, hogy tényleg komolyan gondoltam a nyugodt viselkedést. Felsegítettem Josephet a földről és kihúztam egy széket, hogy le tudjon ülni.

-          Köszi, hogy nem vertél péppé – mondta halkan, miközben a térdét simogatta.

-          Miért jöttél ide? – kérdeztem, és még mindig mérges voltam, amiért nem ért a szép szóból.

-          Nem kell visszajönnöd San Joséba – mondta nyugodtan, miközben megvonta a vállát. MOST MI VAN?? – Megtaláltam, akit keresel.

-          Látom, van miről beszélnetek, én addig leviszem a kutyádat – bólintottam, majd mutattam Alexnek, hol találja Stewie cuccait. Megsimogattam Stewie fejét és megvártam, amíg elhagyják a lakást. Becsuktam az ajtót és sóhajtottam egyet.

-          Tudom, hogy a minap itt jártál a lakásomban. Elfelejtetted bezárni az ajtót. Szóval… kezdhetsz magyarázkodni, ha élve akarod elhagyni ezt a helyet.

-          A drága kis Aeliana kezd visszatérni!

Őrangyal (17. rész)

Anyához indultam, mikor hatalmas fordulatot vett az életem.  Kiderült, hogy valami elfuserált angyal vagyok és valami átok miatt nem engedhetek közel magamhoz senkit. Amikor eljöttem abból az átkozott házból megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem megyek vissza San Joséba. Elvezettem az anyám házáig, majd arra gondoltam, most nem tudok szembenézni a történtekkel, nem tudok anyám elé állni és azt mondani neki: Szia anya, minden rendben, örülök, hogy itt lehetek. Leparkoltam az autómmal anyám háza elé, hagytam egy üzenetet a szélvédőn, miszerint elutaztam és ne keressenek, mert egy darabig úgy sem jövök vissza.  Hívtam egy taxit és kimentem a reptérre. Az első géppel elutaztam Európába. Ez már vagy nyolc hónapja történt.  Körbeutaztam egész Európát. Felmerül az a kérdés, hogy miből volt rá pénzem? Ahogy már említette, megnyertem egy táncversenyt. Igazából többet is. Feléltem a tartalékaim felét, és úgy döntöttem, hogy dolgozni fogok, és ha tetszik majd a munka, itt is maradok. Hol van az itt? Párizsban természetesen. Jártam már Berlinben, Barcelonában, Madridban, Nizzában, Velencében, Pisában és bejártam az egyik leghíresebb koncentrációs tábort, a lengyel Auschwitzot is. Már egy hónapja Párizsban tengetem mindennapjaim, próbálok úgy élni, hogy ne találjanak meg. Itt-ott képeslapot küldök anyámnak, kizárólag akkor, ha már készülök elhagyni a helyet. A történtek után igyekszem átlagos lányként viselkedni, úgy teszek, mintha minde rendben lenne. Holott mindenki tudja, hogy semmi sincs rendben.

A nap már lenyugvóban van és rózsaszínre festette az eget. A Szajna partja ilyenkor a legszebb. Látni a hatalmas Notre Dame-ot, hallani a fiatalok énekét és nézni a turistákat, ahogy igyekeznek minden pillanatot megörökíteni. Kicsit magányos vagyok, de sokszor gondolok az otthoniakra, Aadenre, Jade-re, a gyermekükre, akinem még a nemét sem tudom, Willre, anyára, George-ra, Josephre... A helyzet az, hogy egyre többet gondolok Josephre. A bronszínű hajára, a mélykék szemeire és... olyankor eszembe jut Danielle is. Többször átgondolom az eseményeket, azt a pár napot, amikor megismerkedtünk, amikor elütöttem, és amikor nála töltöttem azt a pár borzalmas napot, ami egyébként fergetegesnek ígérkezett. Másra akartam gondolni, bármi másra, ami nem Amerikáról szól, de a gondolataim mindig ugyanazt az emlékképet választották célul: a kertet és Josephet, amint körbevezet. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.

Észrevettem, hogy Stewie ismét hiányzik, így hát füttyentettem neki. Már láttam, hogy a messzeségből száguld felém. Amikor már biztos volt benne, hogy én hívtam, leült mellém. Én a lábamat lógattam a Szajna-parton, és élveztem, ahogy időnként a lágy szellő a hajamba kap. Többen néztek minket, mert Stewie ülve nagyobb volt, mint én. A kezemmel támasztottam magam és lóbáltam a lábaimat. Élveztem a zenét, ami a túloldalró hallatszott és lehunytam a szemem. Pár pillanat múlva éreztem, hogy valaki leül mellém, ezért kinyitottam az egyik szemem, nehogy megint lenyúlják a táskámat, mint a múltkor. A helyzet hasonló volt, ültem a parton és csukott szemmel élveztem a párizsi élet hangjait. Viszont amikor indulni szerettem, a táskám sehol nem volt. Az volt a szerencsém, hogy az igazolványom a zsebemben volt, az útlevelem a hotelban, a tárcámban pedig csak pár euró volt. A táskámat sajnáltam, egyedi darab volt. A tárca-kérdést hamar megoldottam. A Sacre Coeur – bazilikához vezető utcácskán találtam pár ajándékboltot és ott beruháztam egy új, Párizst ábrázoló pénztárcára. Sokkal okosabb és elővigyázatosabb voltam.

Mikor kinyitottam szemem, gyorsan a táskámért nyúltam, de aztán rájöttem, hogy rajta ülök. Hajrá Sidney! Hirtelen végignéztem az idegenen, aki mellém ült. Gyors mosolyt villantottam felé és Stewie felé fordultam. Csakhogy az idegen, aki mellém ült nem is volt olyan idegen.  Ismerősnek tűnt az a szomorú szempár, mikor a felismerés villáma hasított belém.

-          Te mit keresel itt? – annyira meglepődtem, hogy köszönni is elfelejtettem.

-          Érted jöttem. Vissza kell jönnöd Amerikába – mondta halál nyugodt hangon és nem nézett rám, a víz zavaros felszínét bámulta.

-          Nem megyek vissza.

-          Sidney...  vissza kell jönnöd – elismételte még egyszer lassan.

-          Nem megyek vissza – elismételtem még egyszer lassan, hátha felfogja, hogy eszem ágában sincs visszamenni LA-be. Tökéletes életem van, azt leszámítva, hogy magányos vagyok. Ekkor váratlan dolog történt. Megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.

-          Akkor itt maradok veled!

-          Nem! – kiáltottam hangosan. Kizárt dolog, hogy veszélynek tegyem ki. – Egyáltalán, hogy találtál meg?

-          Nem volt nehéz – mosolygott és felállt. Leporolta nadrágjáról a ráragadt apró kavicsokat, majd rám mosolygott. Eközben őt néztem, és arra gondoltam, mivel érdemeltem ezt ki. Bunkó voltam vele. Miután emlékezni kezdtem, mi mindent éltem át vele az alatt a pár nap alatt, nem akartam elengedni. Akkor viszont nem akartam, hogy ott legyen. Megköszörülte a torkát, és ezzel kizökkentett a gondolatmenetemből. Láttam, hogy erősen nyújtja felém a kezét,fel akart , segíteni. Sóhajtottam és elkezdtem bámulni a Nôtre Dame-ot.  Szándékosan nem néztem rá, tudtam, ha elkezd beszélni, a végén még rábeszél és visszamegyek Amerikába. Leguggolt mellém és nagyot sóhajtott. – Nehéz eset vagy, Sidney.

-          Tudom, már többen tájékoztattak róla – konkrétan nem hozzá beszéltem, csak mondtam a magamét a semmibe. Feltápászkodtam és felkaptam a táskámat is. Szóltam Stewie-nak, hogy indulunk haza és ráerősítettem a pórázt a nyakörvére. – Menj haza, Joseph.

Ezzel sarkon fordultam és elindultam hazafelé. Lassan lépkedtem és közben azon filozofáltam, hogy találhatott meg, hiszen nem akartam, hogy bárki is megtaláljon. Sajnos Stewie meglátott egy macskát, és ismét elszakadt a póráz. Ahogy Stewie futni kezdett, magával rántott engem is és egy tócsában végeztem.

-          Nyugodtan hagyj itt, nem számít. Már ÉN se szeretlek annyira – kiabáltam Stewie után, hátha sikerül hatnom rá. Tévedtem. Stewie még inkább futásnak eredt, és rám se hederített. Kimásztam a tócsából és végignéztem magamon. A kedvenc selyemszoknyám volt rajtam, épphogy kikandikált belőle a térdem, viszont így, a fürdőzésem után már nem voltam benne biztos, hogy még egyszer viselhetem. A felsőmről nem is beszélve! Orgona lila áttetsző blúzt húztam magamra, amit a múlt héten vettem a Champs-Elysées-n. Ez alkalommal örültem, hogy Párizsban kevesen tudnak angolul, mert iszonyatos káromkodásba kezdtem. Úgy látszott ez az este tévedések sorozatából áll, mert abban a pillanatban, hogy megkönnyebbültem volna, egy férfi szólított meg.

-          Egy hölgynek nem illik ilyen cifrán beszélnie – mondta komor tekintettel és tökéletes angol kiejtéssel.

-          Elnézést – válaszoltam kurtán és már kész voltam Stewie után iramodni.

-          Kérem, várjon! – az öklét az ajkához emelte, ahogy én láttam, bele is harapott. Másodperc törtrésze alatt elkapta a kezét a szájától és mutatóujját az ég felé tartotta és az egész alkarját mozgatni kezdte előre és hátra. – Nem szoktam ismeretlen amerikai nőket így leszólítani, de… van önben valami. - Na, ne szórakozzon már velem! Elmosolyodtam, mert nem is tudta, mennyire beletrafált a dolgokba.

-          Igazán? – oké. Tőlem csak ennyi tellett.

-          Szeret táncolni? – felhúzta a szemöldökét, de a tekintete merev maradt. Egy kis gyermeki csintalanságot láttam megcsillanni a szeme sarkában.

-          Túlságosan is – bárhova is akar vinni, elmegyek vele.

-          Eljönne velem valahova? – áh, tudtam. Egy sorozatgyilkossal van dolgom. Ki fog belezni és felakaszt függönynek a fürdőszobában.

-          Honnan tudjam, hogy nem akar majd berángatni az első sikátorba?  - kérdeztem merészen, és közben összefontam a karjaim a mellkasom előtt. A férfi elnevette magát.

-          Miért, az előző barátja ezt tette magával? – ó, de drága, azt hiszi, hogy Stewie a barátom. Végül is igen, ő a legjobb barátom.

-          Szeretne vele találkozni? – ekkor még nem láttam, hogy négylábú barátom közeleg. A pasi szóhoz sem jutott, talán még a lélegzete is elakadt. Mutogattam felé, jelezve, hogy ha megfordul, találkozhat a „barátommal”. Lassan megfordult, halványlila gőzöm sincs, mire számított. Kissé merev volt a testtartása, de mikor meglátta a kutyát, leengedte a vállait, szóval megkönnyebbült. Nem láttam az arcát és a reakcióját, de szerettem volna. Szerintem ezt a vállrángatást el lehetett volna kerülni, mert Stewie gondolt egyet, és rányomta sáros mancsát a férfi krémszínű zakójára. A kezemet a szám elé kaptam, próbáltam ezzel leplezni a meglepetést, amit drága kiskutyám okozott. Hiába próbáltam bármit is mondani, egy szó sem hagyta el a számat. Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak-e vagy nevessek. Aztán előbújt belőlem az angyal.

-          Kérem, ne haragudjon a Barátomra, kissé neveletlen. Hadd kárpótoljam, itt lakom a szomszéd lépcsőházban, jöjjön fel és segítek kiszedni a foltot.

-          Erre semmi szükség – mondta a férfi szerényen.

-          Ragaszkodom hozzá – próbáltam erélyes lenni, nem tudom, sikerült-e. A férfi nem túl hosszas gondolkozás után úgy döntött, végre hajlandó megszólalni.

-          Alexander vagyok – nyújtotta felém a kezét. Kissé meglepett ezzel a gesztussal. Csak azt nem értettem, miért gondolkozott eddig. Vagy nem tudta mi a neve, vagy egy másik nevet mondott, nehogy megtalálják, ha esetleg felnégyel.

-          Sidney? – próbáltam mosolyogni, de körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy hároméves kislány, amikor nem ízlik anya főztje.

-          Most ez tényleg kérdés? – bámult rám Alexander értetlenül.

-          Ó, persze, hogy nem. Sidney a nevem – mondtam határozottabban, mint az imént.

-          Örvendek a szerencsének – mosolygott rám vakítóan fehér mosolyával. – Most, hogy nem vagyunk már teljesen idegenek, elfogadom a segítségét.

-          Rendben – visszamosolyogtam Alexanderre és elindultam a lépcsőház ajtaja felé. Nem szerettem volna kínos csendben felmászni a negyedik emeletre, ezért beszélgetést kezdeményeztem az idegennel. – Honnan származik, Alexander?

-          A családom Olaszországból származik, de én Bordeaux-ban születtem. És Ön, kedves Sidney?

-          Én Chicagóban születtem, most pedig itt élek. Van egy házam Los Angelesben, de nem áll szándékomban visszaköltözni – csak úgy jöttek belőlem a szavak. Úgy beszéltem, mintha Joseph hallhatná, amit mondok, pedig ez szinte lehetetlen.

-          Érdekes… - mondta elgondolkozva, miközben felfelé igyekeztünk. – Ha lehet egy olyan kérdésem… messze vagyunk még?

-          Nem – válaszoltam kedvesen, majd odasiettem az ajtóhoz és beillesztettem a kulcsot a zárba. Csakhogy nem kellett elfordítanom, mert nem volt bezárva. Benyitottam, de minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Beinvitáltam a vendégemet és adtam Stewie-nak friss vizet. – Megkínálhatom valamivel?

-          Egy pohár vizet kérnék. Köszönöm – válaszolt udvariasan, majd elfordult és levette a zakóját és a székre terítette. Gyorsan a konyhába siettem, kikaptam egy poharat a szekrényből, de előtte még leellenőriztem, hogy tiszta-e, és vizet töltöttem bele. A víz mellé egy tál kekszet is a tálcára tettem és kiviharoztam a nappaliba. Alexander a zongora előtt ült és a festményt nézte, ami két alakot ábrázol, amint flamencót táncolnak.

-          Sok mindent elárul Önről ez a kép – jelentette ki olyan hanglejtéssel, amit még életemben nem hallottam. E pár szó hallatán az egész életem lepergett a szemem előtt. Nem csak az a része, amire ebből az életből emlékszem, hanem minden. Minden egyes mozzanat, az a sok rossz dolog, amit tettem, egészen a mai napig.

-          Úgy gondolja?  - úgy éreztem muszáj rákérdeznem. Nem tudom, nem emlékszem, hogyan kell használni az „angyali képességeket”, ezért csak a sötétben tapogatózom. Sejtettem, hogy Alexander nem egy egyszerű halandó, de nem voltam benne biztos.

-          Határozottan. – szünetet tartott. Egyik kezét a térdén pihentette, másikkal a koromfekete hajába túrt. – Az a véleményem, hogy Ön egy szenvedélyes nő, aki nem tud egyedül megbirkózni az élet adta nehézségekkel.

-          Erre miből jött rá? – Most megvagy! – gondoltam, és próbáltam csőbe húzni, hátha elárul valamit magáról.

-          Nézze a nőt a festményen – azzal a kezével, amivel az előbb a hajába túrt most a festményen található női alakot rajzolta körbe - Az egyik keze a magasba emelkedik, a másikkal viszont a földet érinti. A fejét oldalra fordította, tehát nem akarta, hogy lássák a tekintetét vagy a szemeit. A legvégső dolog pedig az, hogy teljesen aláveti magát a partnerének azzal, hogy egyik kezével sem tartja annak vállát, nyakát vagy akármiét. Tehát vakon bízik benne.

-          Vagy azért bízik benne, mert nincs más választása – tettem hozzá Alexander szavaihoz. Alexander felém fordult és elismerően bólintott.

-          A vörös pedig a szenvedély színe. A flamenco pedig egy szenvedélyes tánc. A férfi testtartásáról pedig nem is beszélek… - elvarázsolt ez a férfi. Nem a kisugárzásával, hanem a modorával. Azzal a könnyed eleganciával, amivel képes volt a hatalmába keríteni másokat. Éreztem, hogy ez nem evilági, ezért nem tudtam megállni, meg kellett kérdeznem.

-          Ki maga, Alexander?

-          Az őrangyal – válaszolt kurtán.