A dilemma (21. rész)

Ez meg mi volt? Kérdeztem magamtól, mert nem értettem, mi a fene történt most köztem és Joseph között. Soha nem akartam vele ilyen helyzetbe kerülni, noha nagyon vonzónak találtam. Olyan helyzetbe sodort az élet, amelyből nehéz volt visszakeveredni a normális kerékvágásba és korántsem akartam még bonyolítani az egészet egy szerelmi szállal vagy egy egyszerű testi kapcsolattal. Oké, ez hülyeség, mert egy egyszerűnek látszó testi kapcsolatba is bele lehet bonyolódni. Nyilvánvalóan. Főleg egy nőnek. Azt hiszem, ezt nem kell részleteznem, hisz mindenki tudja, hogy mi, nők, képesek vagyunk olyan dolgokat képzelni más dolgokba, amik egyértelműen nincsenek ott.

Joseph szapora lépteit hallottam egyre közelebbről. Próbáltam gyorsabban lépkedni, viszont tudtam, hogy nem tudok elfutni előle, de azért megpróbáltam. Ki akartam zárni a világot, nem akartam tudomást venni semmiről, mégsem voltam rá képes. A két márványarcú angyalra gondoltam, akik meglátogattak Párizsban. Szinte hihetetlen volt, hogy Rám akartak bízni egy ekkora terhet, mármint, hogy valamiért tényleg én legyek a felelős. És most a nyakamba akasztották a szerencsétlen kölyköt, aki nemrég csöppent bele a mi világunkba -Atyám, már úgy beszélek erről a világról, mintha az enyém is lenne! -, ahol pár dolog kivételével minden ismeretlen a számára. Kapott egy lehetőséget, hogy új ember legyen, és jóvátegye, amit az előzőekben elrontott. Én nem emlékszem, miért kaptam egy második lehetőséget. Igazából, ha minden szempontot figyelembe veszünk, kétszer is megkaptam a lehetőséget egy jobb élet kiépítésére, de úgy hiszem, kudarcot vallottam. Elhagytam a kislányomat, akit ezzel a lehető legnagyobb veszélybe sodortam. Kiszolgáltattam őt Danielle-nek, kis kaput hagyva a sötétségnek, hogy örökre bekebelezze a világot.

-          Sidney, mi lenne, ha végre emberi tempóra váltanál? – alig hallottam Joseph hangját, de éreztem a jelenlétét. Az volt a szerencsém, hogy nem tudott olvasni a gondolataimban.

-          Szó sem lehet róla! – kiáltottam vissza és felszegett állal masíroztam tovább. Halvány fogalmam sem volt róla, merre kell mennem, csupán hagytam, hogy a lábaim vigyenek előre. Tartottam a tempómat még egy jó ideig, majd lassítottam, mert arra lettem figyelmes, hogy kiértünk a veszélyes zónából. A nap egyenesen a szemembe tűzött, ezért megálltam és a kezemmel próbáltam eltakarni a fényforrást. Körbenéztem és sziklákat láttam mindenfelé. A táj kopárságát illetően arra gondoltam, csak Coloradóban lyukadhattunk ki. Sosem értettem miért, de mindig elvarázsolt a táj effajta szépsége, ezért most is gyönyörködtem a tájban, mindenről megfeledkezve. Néztem a magányosan álldogáló kaktuszokat, a sziklákat, amelyek az eső hiányáról árulkodtak, és itt-ott észrevettem pár apró állatot elosonni vagy épp elrohanni a gyér növényzetben. Pár pillanattal később Joseph elkapta a kezem és önmaga felé fordított. Kénytelen voltam szembenézni vele, holott eszem ágában sem volt magyarázkodni. – Már megint mit akarsz?

-          Ne harapd le a fejem, könyörgöm! – közben lihegett és elég rosszul nézett ki, ami azt illeti. Sápadt volt, saját bőrtónusához képest pedig túl fehér.

-          Jól érzed magad?

-          Igazából, kicsit elfáradtam – hát, ha nem jelenti ki, hogy elfáradt, talán észre sem veszem. Nem akartam nyafogni, de én is fáradt voltam, sőt szomjas is és szívesebben töltöttem volna a szabadidőmet egy ötcsillagos wellness szállodában, a medence szélén vagy a vízi bárban valami flancos nevű koktélt szürcsölgetve.  

-          Aha – válaszoltam egyhangúan és azon agyaltam, hogyan fogunk lejutni innen. Ez a szikla, itt előttem, túl meredek ahhoz, hogy simán lemásszunk rajta és bármerre néztem, szinte az összes ilyen egyforma volt. Ekkor elindultam balra. Miért balra? Fogalmam sincs, csak mentem, amerre jónak láttam.

-          Már megint hova mész? – kiáltott Joseph utánam, de nem fordultam meg, sőt, elengedtem a kérdést a fülem mellett és határozottan lépkedtem tovább. Megérte a menetelés, mert egy kis idő után egy kitaposott ösvényre bukkantam. Lassan, de annál nagyobb magabiztossággal haladtam az ösvényen.

Úgy éreztem, már órák óta gyalogolunk, viszont csak egy „röpke” óra telt el azóta, hogy nem hallottam Joseph hangját. Hátranéztem, de ő nem volt sehol. El sem tudtam képzelni, hogy az ördögbe mehetett el.

-          Joseph, az Isten szerelmére! Hol vagy már megint? – megfordultam, és elkezdem a messzeségbe

-          Sidney! – a nevem hallatán megfagyott ereimben a vér.

-          Ez. Nem. Lehet. Igaz. Te… nem lehetsz igazi, hisz be vagy zárva – hebegtem össze-vissza. Azt gondoltam: Ő nem lehet itt. Lehetetlen. Képtelenség.

-          De, drágám, itt vagyok. Akármennyire is hihetetlen. – nem mertem megfordulni, sőt a szemeimet is lehunytam, hátha csak illúzió az egész. De nem volt. Az ördögi fazon, aki miatt gyötör a bűntudat ismét megjelent abban a reményben, hogy ismét felégetek magam mögött mindent. Ez nem fog megtörténni. Soha! Ekkor hirtelen megpördültem és elindultam az apám felé.

-          Te! Még van képed visszajönni ide. Főleg azok után, amit velem tettél! Nem volt elég, hogy majdnem megöltem miattad a férjemet, aztán meg is ölték miattad a férjemet, majd elvesztettem a kislányomat is! – már a mutatóujjammal böködtem Azaelt. A véremben a düh hulláma siklott, amit apám nagyon is jól látott.

-          Ne légy zabos, kicsi angyal. A lányod, Genevieve nagyon jól érzi magát. Egyre erősödik. – ennél a kijelentésnél nekem nem is kellett több, a haragom egy új síkra lépett és szó szerint lángra lobbant. A tenyereimben forróságot éreztem, nem volt időm gondolkodni, a bal tenyeremet az ég felé fordítottam, majd megláttam benne  – pillanatnyilag a legjobb megoldásnak tűnő – pokoli tüzet. Pár másodpercig csodáltam a kéken izzó lángot. Majd óvatosan apámra pillantottam, aki szinte tátott szájjal bámult maga elé, majd egy határozott mozdulattal eldobtam a hozzám tartozó kékséget. Apám halk hörgést hallatott, majd eltűnt.

Az égre emeltem a tekintetem és sóhajtottam. Fogalmam sem volt, mi a fene történt, viszont tudatában voltam annak, hogy ezt titokban kell tartanom Joseph előtt. Meg kell találnom a kristályt! – emlékeztettem magam, majd tovább indultam abba az irányba, ahol az imént apám állt és tájékoztatott a lányom testi épségéről. El sem akartam hinni, hogy szó szerint kigyulladtam. Nem éreztem jól magam, de tudtam, hogy tovább kell mennem vagy Joseph-fel vagy nélküle. Mivel ő ekkor nem volt sehol, az utóbbi volt a logikus megoldás. Ütemesen lépkedtem előre, amikor egy méretes vérfoltra lettem figyelmes, az orromat pedig kénszag ütötte meg. Arra gondoltam, ez egyértelmű jel, hogy apám itt járt, valamint arra is, hogy én voltam, aki megsebezte.

-          Sidney! – hallottam egy ismerős hangot. – Sidney! – megfordultam, de nem láttam semmit. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban fizikailag hallom-e azt a bizonyos hangot, vagy csak a fejemben létezik. Ismét.

-          Elég! Ne szórakozz velem, bújj elő, mert ha megtalállak… - össze-vissza száguldoztak a gondolataim és attól tartok, a drága barátom is tudta, hogyan akartam befejezni a mondatomat. Szerintem épp ezért, de előbújt a bozótból. Az egész alakját nem láttam, de a homloka látványa is elég volt, hogy tudjam ki a látogatóm.

-          Sidney! Kérlek, ne!

-          Ó, Joseph. Micsoda meglepetés, hogy látlak – mintha a számban savként éreztem volna a maró gúnyt, amit az utóbbi mondatomban Josephnek szántam.

-          Kérlek, ne haragudj! – nem értettem, miért kér bocsánatot, hisz nem voltam mérges, hogy elszállt vagy mi a francot csinált, amíg én kerestem az utamat. Ugyanakkor azt sem értettem, miért nem mászott még elő teljesen.

-          Joseph, mi a…? – közelebb léptem és akkor láttam, hogy Joseph egy hatalmas vér áztatta gödörben ül és az egész testét vágások és égési sérülések borítják.

-          Az apád elkapott, miközben itt vártam rád. Mikor megéreztem egy angyal jelenlétét arra gondoltam, csak te lehetsz. Viszont hátulról támadott és esélyem sem volt a védelemre.

-          Meg tudlak gyógyítani – mondtam teljesen nyugodt hangon. Egészen addig biztos voltam a dolgomban, amíg meg nem láttam Joseph gyenge mosolyát.

-          Nem, Sid. Nem tudsz. Ezt a sebet a kék láng okozta, amit csak a Sötétek tudnak uralni és gyógyítani. -  Uram. Atyám! A kék láng a Sötéteké? Akkor én is közéjük tartozok? Ha meggyógyítom, akkor rájön, hogy nem vagyok jó. Hogy a szétválásnak semmi haszna nem volt. Hogy mégsem az vagyok, akinek hitt. De ha nem gyógyítom meg, akkor miattam hal meg. A halála a lelkemen fog száradni. Csak az enyémen. És akkor nem leszek különb, mint ők. A gondolataim ismét az autópályán érezték magukat és én tudat alatt cselekedtem. A kezemet Joseph homloka felé emeltem és ezt mondtam ördögi mosollyal az arcomon:

-          Nyugodj meg. Hunyd le a szemed. Nem lesz semmi baj. A vég nem fáj. 

A lélek mélyén (15.1 rész)

Éreztem, ahogy visszatér belém az erőm. Annyi év után kezdem érzékelni a világot magam körül. Az emberek világát. Hogy mit? Mit keresek itt? Érzem, hogy még mindig egy testben vagyok a jobbik felemmel. Ezt nem hiszem el, mikor szabadulok már meg tőle?! Nagyjából emlékszem arra, ami történt, de érzem, hogy ő egyáltalán nem. Nem érti az álmai lényegét. Hát akkor kivárom a végét. Még egy kicsit várhatok.

Tudom, hogy most van esélyem a megtörésére. Érzem, hogy Aeliana már nem bírja sokáig és összetörik, ekkor elérkezik az én időm.

Hirtelen ébredek, egy kutya ugat mellettem. Hallgattassa már el valaki azt a dögöt! Érzem, hogy Aeliana össze van zavarodva. Kikászálódik az ágyból, vagyis mi, mind a ketten, és a fürdőszobába rohanunk. A tükörbe nézve látom vörös szemeinket. Nem érti mitől lettek ilyen vörösek, hát segítek neki: Gyilkos! Ebből bizony rögtön rájött miről álmodott és mitől vörösek a szemei. Vitatkozik saját magával, vagy éppen velem? Ó, igen, velem, csak ezt nem tudja. Még nem. Gonoszan kacagok és továbbra is visszhangzik a fejében a hangom, a saját hangja. „ Gyilkos! Gyilkos! “ Győzködi magát,vitatkozik továbbra is. Körbe-körbe hajtogatja ugyanazt: Nem vagyok gyilkos!

Elhallgatok. Várok. Próbálja rendbe szedni magát, fogat mos, fésülködik. Belenéz a tükörbe és hirtelen elképed. Gúnyosan mosolygok, szinte ördögien. Végignézek magamon és rákacsintok. Igencsak dögösek vagyunk, mindig is jól néztünk ki, látom ez nem változott. Szegény kis Aeliana, érzem, hogy megijedt saját magától. Kezdi felfogni, hogy valami nagyon nincs rendben.

Látom a tükörben, hogy megjelenik egy pár szárny. Végre! Gyönyörűek, az egyik a fehér a másik pedig fekete. Fekete? Komolyan? A szárnyaink is érzik a változást. Most már biztos vagyok benne, hogy végre van rá esély, hogy szétváljunk.

A fekete szárny egyszerűen káprázatos. Meg kell érintenem. Tudom, hogy Ő is meg akarja érinteni és meg is teszi. Tesz egy próbát és széttárja őket. Impozánsak, nagyok és erősek. Elmosolyodom. Látom, hogy Aeliana megriad.

Felidézem neki az álmát, Rick halálát. „Gyilkos! Gyilkos vagy!“ Próbál harcolni ellenem, de nem megy. Hah, mi tis várt? Ekkor hirtelen olyan dolog történik, amire én sem számítottam. Ezernyi szúrást érzek a testünkben. Tudom, most csap össze a két személyiségünk: a jó és a rossz. A hirtelen jött nagy fájdalomtól a földre rogyunk és Aeliana csak keservesen sír. Nem, én nem. Még a gondolat is sértő, hogy én sírjak. Tudom, most senki sem segíthet.

Lépteket hallok. Ki ez? A vendéglátónk. Aeliana nem rég ismerte meg. A kisugárzása olyan fura. Tudom, biztosan tudom, hogy ő is csak angyal lehet és az én drága másik énem még csak nem is sejti. Megpróbálja nyugtatni Sidneyt. Sidney,szóval ez a neve ebben az életben. Nyugtatja és simogatja. Lemossa a vért a testünkről.

Ekkor érkezett egy szolga féleség, bejelentette, hogy kész a reggeli. Josepf- a szolga így szólította – elment a konyha felé. Eddig Sidney felöltözött, majd elindult ő is abba az irányba, ahol a konyhát sejtette.

A konyhában Josephen kívül még két férfi tartózkodott, Nate és Sam, Joseph barátai.

Sidney megreggelizett és elvonult a könyvtárba. Ott az olvasás közben elaludtunk. Megint a balesetről álmodott. Most látta az angyal arcát közelről és rájött, hogy ismeri ezt a pasit.

Felriadtunk. Ott ült előttönk Joseph. Elküldte Sidet átöltözködni, mivel valahova el akarta őt vinni.

Szobánk felé menet Sidney látta a pasit az álmából. Én is tudom, hogy ismerem, azt is tudom mit tettem vele, de nem emlékszem a nevére. Nem tudom ki ő és az érzés nagyon frusztrál.

Sidney fél, érzem. Gonoszan elmosolyodom és várok.

Az ágyon ülünk, Sid a tenyereibe temeti az arcát és próbál gondolkodni.

Az idegen megérkezett, érzem, hogy itt van. Éppen kilépett a függöny mögül, mikor felnéztünk rá.

- Végre megtaláltalak – emlékszem rá, tudom, hogy utáltam ezt a hangot. Sid megijedt, tudom, hogy most már biztos benne, hogy ismeri. Én az tis tudom honnan, de a neve mégsem jut az eszembe. Még mindig nem. Fura.

- Kerestél? – végignéztem az idegen öltözékén. Szürke öltöny, törtfehér ing, piros nyakkendő. Most nem viselt sisakot, mint legutóbb, így látható volt tejfölszőke haja.

- Azóta kereslek, hogy... – nem folytatja. Tudom miért, de Sidney még csak nem is sejti. Megindul felénk. Hiretelen előránt egy tőrt. Felismerem, ez az a tőr. Megérintette vele Sidney bőrét, vagyis a bőrünket, az állunktól húzta a hideg tőrt a szívünkig. Ott megállt. – Tudod Sidney... először azt gondoltam, hogy gonosz vagy és gyenge. Abban, hogy gonosz lennél nem kételkedem, viszont abban már nem vagyok biztos, hogy gyenge is vagy. Ők hamar meghalnak a nagyok játszmái során, és te még mindig életben vagy. Akkor, amikor először találkoztunk, ahogy te nevezed, a balesetkor... nos, azt gondoltam ez lesz az egyetlen esélyem, hogy megöljelek. Amikor Aniel úgy döntött, hogy megment téged, megint, lemondtam róla. Annyi mindenen keresztül mentem miattad, miattatok. Elég volt. Egyébként örülök, hogy így találkozunk. – Hirtelen leszakította a ruha egyik pántját, így rálátást nyert Sidney egyik mellére. Éreztem, hogy ideges, de én nyugodt maradtam és még mindig vártam.

- Nem értem miről beszélsz.- Igen, Sidney még mindig nem értette. Engem meg már igen csak kezdett untatni ez a játszadozás.

 - Természetesen el is felejtettem, hogy valami baj van a memóriáddal. Majd én segítek emlékezni! – Ekkor letépte a ruha másik pántját is, így az a földre csúszott és Sid és én,vagyis mi félmesztelenül álltunk előtte. Gyorsan eltüntette a tőrt, magához rátott és megcsókolt. Na, itt azért már kezdett elegem lenni. Engem egy jófiú smárolgasson? Ne már!

Beleharapott a szánkba. Éreztem a vér ízét. A vér. Látom az emlékeket, azokat az emlékeket, amelyeket miattam, az én sugallatomra követett el Sidney. Az égő város, kezemben a fáklya és arcomon a gúnyos, ördögi mosoly,lángoló kastélyok, halott emberek és mindehez az én gyönyörűen csengő gyilkos kacajom. Tökéletes.

Elérkeztünk az utolsó emlékképhez. Lassan sétálok, közeledek az idegen felé. Szerelmesen néz rám, de én már tudom mit fogok tenni vele. Átölelem őt, a kezemben tartom azt a tőrt, amelyet most ő hozott magával. „Hiányoztam?“ – kérdeztem tőle bájos mosollyal. Igazán elbűvölő tudok lenni, ha akarok. Ez volt életem egyik legjobb alakítása.

A hátába döftem a tőrt és gondolkodás nélkül levágtam a szárnyait. Ekkor hirtelen vége lett az emlékáradatnak.

Sidney nem akarta elhinni, az idegen az ágyra fektette őt és mellé ült. Vagyis mellénk.

- Fel akarok ébredni! – Sidney kezd végre kiborulni, így én erősödök.

- Nem álmodsz, édesem. Látom rajtad, hogy kíváncsi vagy a dolgokra. – Na végre hapsikám, siethetnél egy kicsit. - Nos... nem is tudom hol kezdjem. Aha! Látom nem vagy tisztában azzal sem, hogy angyalok léteznek. El kell mondanom, én is az vagyok. Amikor először találkoztunk, még nagyon fiatal voltál, és én is. Beléd szerettem rögtön az első találkozásunkkor. Évekig azt hittem, hogy szeretsz, sőt, örök hűséget is fogadtunk egymásnak.- Emlékek, boldog emlékek. Ne már, érzem, hogy Sidney sírni akar. Na, azt már nem, nem lehetünk ennyire szentimentálisak. -Aztán teltek-múltak az évek és felbukkant az apád.

- Az apám – ismételtük mindketten. Ördög és pokol, az apám! Hát persze! Nem is értem, hogy felejthettem el. Anyám nem mesélt róla, mivel gonosz volt. Akárcsak én. Apám nyitotta ki a szemem, megmutatta a sötét oldal fontosságát és erejét. Neki köszönhetek mindent.

- Látom, kezdenek visszatérni az emlékeid! Egykor szerettelek. Mindent megtettem volna érted, de te... te azzál váltál, amit a legjobban utáltál.

- Szörnyeteggé – kimondta, de nem volt igaza. Miért lennék szörnyeteg? Azért ez kicsit túlzás. Nem lettem az, csak a lelkem sötétsége mutatkozott meg.

- És miért? – Sidney nem tudta. – Gondoltam. Elárultál engem, minket, szövetkeztél a gonosszal, embereket öltél... és a büntetésed az lett, hogy egyetlen férfit sem szerethetsz igazán. – Sidney rájött, hogy Ricknek kellett meghalni és nem nem neki. Ezzel büntették. Hah! Még, hogy büntetés. Csak egy jelentéktelen személy volt, semmi több.

- Mert, ha egy férfit igazán szeretni fogok és ő is viszontszeret, annak el kell távozni az élők sorából?

- Pontosan. Okos lány vagy, Sidney, vagy akárhogy is hívnak most.

Sidneyt elárasztottá ez emlékek. Will, Aaden, Vale, Tom,Keith, George és végül apa, az az apa aki törődött vele. Biciklizések, pecázások, végül érettségi és a szülők válása. A mindig visszatérő álom az öcsiről, ahogyan a kocsi vele együtt az árokba zuhan, az álom Rick haláláról. Érzem, ahogy marja őt a lelkiismerete. Még szerencse, hogy nekem ilyen nincs, nem éppen kellemes érzés.

Kezdek komolyan ideges lenni. Szabadulni akarok már. Tudom, hogy valaminek történnie kell ahhoz, hogy végre sikerüljön. Csak nem tudom mi káne hozzá.

Szerencsére Sidney megoldja a problémát.

- A nevedre nem emlékszem.

- Gabriel. – Hát persze! Hirtelen alig kapok levegőt, erősen ver a szívem. Érzem, hogy itt az idő. Elárasztott az elégedettség és az öröm. Érzem, hogy kedvenc kis testvérkém megrémül a hirtelen jött gonosz erőtől. Hiretelen meg akarja támadni Gabrielt, vagyis inkább én, meg akarom szerzni a tőrt és bele akarom mélyeszteni a húsába.

Sidney érzi, hogy meg akarom támadni és minden erejével próbál visszatartani.

- Azt... Azt akarom, hogy menj el.

- Nem megyek sehova.- Határozott. Ez igen. Bár érzem, hogy kételkedik.

- Azonnal el kell tűnnöd innen! – Feszülnek az izmaink, forr a vérünk. Sidney körmeit a saját bőrébe vájja, annyira próbál engem magában tartani. Érzem a vér illatát, ahogy csorog lefele égetve a bőrünket. – Nem érted?!

- Nem akarok elmenni – hát ezt nem hiszem el. Kis bátor. Hirtelen megérinti az arcunkat. Micsoda? Meg mer érinteni? Engem?!

- Takarodj innen! – Egyszerre üvöltünk, én és Sid. Látom Gabrielen, hogy nem érti Sidney miért küldi el őt. Nem hiszem el, hogy ilyen értetlen. Nem látja, hogy ki akarok szabadulni és Sidney csak védeni akarja őt tőlem? Hah, értetlen kis angyalka. Sidney elmagyarázza neki. – Nem tudom sokáig irányítani, kérlek. Nem akarok még egyszer fájdalmat okozni!

Látom az arcán legördülni a könnyeit. Szánalmas. Még egyszer visszanéz, aztán hirtelen eltűnik. Remélem a saját érdekében addig nem jön vissza , amíg én és Sidney egy helyen tartózkodunk,ha mégis akkor most már nem hibázok és megölöm. 

Elkerülhetetlen (20. rész)

-          Hogy a fenébe kerülhettünk ilyen helyzetbe? – szegeztem a kérdésem Josephnek, de mintha meg sem hallotta volna. Sóhajtottam és lépkedtem tovább, óvatosan, az ösvény biztonságosabb részei után kutatva. Nem szerettem volna lezuhanni és kutyakajaként végezni a szakadék alján.

-          Chicago... – nyögte ki végül Joseph nagy lihegés közepette.

-          Chicago? Chicago?! Igen, én is emlékszem, hogy oda indultunk, csupán azt nem értem… akkor MIT KERESÜNK A SZIKLÁS-HEGYSÉGBEN??

-          Sidney, kérlek, ne... – nem tudta befejezni a mondatát, mert a csodálatos skálázásomnak köszönhetően denevérek százai reppentek felénk. Próbáltam elugrani, ami félig meddig sikerült is, csupán volt egy kis bökkenő, az ösvény biztonságosabb részei nem tartoztak abba a zónába, ahova landoltam.  A sikoltozásom nemcsak a denevéreket ébresztette fel, hanem kőomlást is eredményezett. Gratulálok Sidney! – mondtam magamnak és összehúztam magam, nehog egy nagyobb kődarab bezúzza a koponyámat.

-          Utállak, Joseph! – mordultam rá, viszont amikor megfordultam, útitársam hűlt helyére leltem. Nem mertem kockáztatni egy újabb „természeti katasztrófát“, ezért inkább csendben maradtam és körbenéztem. Éreztem Joseph energiáját, de nem láttam őt sehol. Ha ez is egy újabb abnormális képesség, feltétlenül meg kell tanulnom. Halk nyöszörgést hallottam. A hang túl távolinak tűnt, hogy Josephhez tartozzon, viszont senki más energiáját nem éreztem.  Óvatosan belekapaszkodtam egy kiálló sziklába és félig nyitott szemmel lenéztem. Joseph két méterrel lejjebb feküdt egy sziklaszirten. Arca úszott a vérben, teste szabad felülete, amit nem takart ruha, szintén véres volt és alig tudott mozogni.  Hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. Emlékeztem, hogy Alexander említett valamit az angyalok gyógyító képességéről, ám sosem tájékoztatott a használatáról. Még mielőtt pánikrohamot kaptam volna, vettem egy mély lélegzetet, és elkezdtem lemászni.  Ebben az esetben is kapóra jött a rengeteg erőnléti edzés, bár így is nehezemre esett lefelé mászni.  Utáltam a magasságot, a sziklákat, a mélységet, a denevéreket, de főleg Josephet.  Akkor mindent ellenszenvesnek találtam magam körül, egészen addig a pillanatig, míg a lábam nem érintette a talajt. Még mindig messze voltam Joseph félholtra ütött testétől, ezért futni kezdtem.

Valójában féltem, mihez fogok kezdeni, ha ez a néha kifejezetten idegesítő szerzet meghal. Tudniillik egy angyalt csak egy másik angyal ölhet meg, viszont ha az emberi teste eltávozik, az hatással van az adott angyal erejére is. Tehát, ha egy angyal emberi testéből elszáll az élet, akkor az angyal ereje jócskán megcsappan.  Számtalanszor le akartam csapni Joseph fejét egy bárddal, sokszor visszaküldtem volna abba a lyukba, ahonnan érkezett. Lyuk. Oké. Fogalmam sincs, Joseph honnan érkezett, nem tudok róla az égvilágon semmit, azon kívül, hogy egy fajtámbeli és San Joséban van egy gyönyörű villája. Teljesen kiégtem. Idáig egy helyen tartózkodtam egy szinte teljesen idegennel, aki a halál kapujában harcolt az életéért. Miközben rohantam felé, egy kiálló valamiben megbotlottam és elestem.  Mivel rólam van szó, ez nem egy egyszerű esés volt, métereket repültem a földet érésem előtt, az utolsó szakaszt már az alkaromon csúszva tettem meg.  Egy másik kődarab gondoskodott arról, hogy ne ússzam meg fejsérülés nélkül az esést, éreztem, ahogy egy apró, hegyes kavics a halántékomba fúródik. A fájdalom égette az alkaromat, az államat és a térdeimet egyaránt. Meleg vér csordogált az arcomon, viszont amikor Joseph teste megállította az enyémet, elfelejtettem, hogy mindenem fáj.  Egy szempillantás alatt kiszedtem a kavicsot a halántékomból és felküzdöttem magam ülő helyzetbe, pontosan Joseph mellé.  Az oldalára fordítottam, megkerestem a pulzusát és ennek hatására egy hatalmas kő esett le a szívemről.  Életben volt, viszont ami megijesztett, az a pulzusa magassága volt. Hihetetlen sebességgel száguldott a vér az ereiben, az arcát is elöntötte a pír, homlokán az izzadtság gyöngyei jelentek meg.  Mindkét kezemmel tartottam Joseph tűzforró fejét és elmondtam neki, ami már régóta nyomta a szívemet.

-          Ide figyelj, angyalkám! Néha tényleg idegesítő vagy és párszor legszívesebben kikapartam volna a szemed és megetettem volna Stewie-val, vagy átvágtam volna a torkodat egy szeráfpengével. Mindezek ellenére szükségem van rád. Nélküled idáig sem jutottam volna el, és nélküled nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe! – elkezdtem rázni a fejét a lehető összes irányba. Hirtelen vért köhögött fel, ami lassan végigfolyt az állán. Ekkor tört rám az elkerülhetetlen pánikroham. Sírni kezdtem és olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amihez amúgy semmi köze nem lett volna. Az ölembe vettem a fejét és folytattam tovább az értelmetlen fecsegést. Lehunytam a szemem és Josephre koncentráltam. Mivelhogy ezzel nem mentem sokra, próbáltam nem gondolni semmire, ellenben nem tudtam egy dologra összpontosítani. A gondolataim akaratlanul is ugrándoztak, Danielle-ről Josephre, a reggelire a két élőlénnyel, a San José-i partira, a partiról Gábrielre. Szinte hihetetlen volt, de gondolatban mindig Josephez tértem vissza. Állandóan az a pillanat járt a fejemben, amikor ott ült mellettem az anyósülésen és arra várt, hogy segítsek neki bejutni a kórházba. Még mielőtt ezt megtehettem volna, Joseph megérintette a kezemet és olyat tapasztaltam, amit még soha azelőtt. Mintha apró áramütést kaptam volna, és az áram az ereimen keresztül eljutott volna a testem minden pontjába. A kezemet bámultam, aztán a szemébe néztem. És akkor megint láttam a szeme kékségében valami szomorúságot. „A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.” Sosem felejtem el azt a fehér papirost, amin ez az idézet állt.

-          Joseph, tudom, hogy tisztában voltál azzal, hogy ha segítesz nekem, akkor a vesztedbe rohansz. Soha nem akartam, hogy a kezeim között halj meg! Szükségem van rád! Ne hagyj itt, kérlek! – a könnyek apadatlanul jöttek és jöttek.

A szakadék csendes volt, csupán az én sírásomat és a kérlelésemet lehetett hallani. Azt hittem megszakad a szívem, amikor halk kuncogást hallottam.

-          Felettébb kényelmes a lábad, Sid, maradhatok még? – ahogy ezt meghallottam, felpattantam és majdnem belevetettem magam a szakadékba. Joseph összes sérülése eltűnt.

-          Mi… mi… a franc történt? – kérdeztem értetlenül és csak egy hajszál választott el attól, hogy meg ne bolonduljak és fejest ugorjak ennek a feneketlennek ígérkező, tátongó akárminek az aljára.

-          Meggyógyítottál.

-          Hogy mi? – nem akartam hinni a fülemnek. Alex beszélt valamit, az angyalok gyógyító erejéről, de még csak álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer éles helyzetben fogom megtanulni, hogyan kell használni. Joseph felállt, közelebb lépett hozzám, megfogta a kezemet és elhúzott egy biztonságosabb részre. A szemébe néztem és nem tudtam eldönteni, hogy a kétségbeesés, a hála, a halálfélelem vagy az öröm tükröződik-e a tekintetében. A kezemet még mindig nem engedte el, és folyamatosan a tekintetemet kémlelte.

-          Köszönöm – nyögte ki végül, de a kezem még mindig az övében pihent. Ki akartam szabadítani a kezemet az övéből, de mintha egy láthatatlan erő előre tolt volna, léptem egyet Joseph felé. Tudtam, hogy nem akarok semmit Josephtől, mégis úgy vonzott magához, mint mágnes a vasat. Megráztam a fejem és egyszeriben elléptem Joseph mellől és elindultam előre.

-          Mennünk kell – mondtam és elkezdtem mászni felfelé, pontosan oda, ahol nemrég félbeszakadt az utunk.

Hívatlan vendég (19. rész)

                Az eső komoran kopogott az ablakpárkányon. Az időjárás pontosan illett a helyzethez. Négy teljes napja le sem tudtam csukni a szemem, szemhunyásnyit sem aludtam. Az igazat megvallva, nem mertem elaludni. Tudtam, hogy ha ismét lehunyom a szemem és az álom megkörnyékez, újra a kislányt fogom látni, akit elhagytam.  Az én kislányomat. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy soha egyetlen percig sem gondoltam rá.

Az örökbeadást követően magamba zuhantam, utáltam magam, amiért elhagytam az egyetlen lényt, akit Rick ajándékozott nekem.  Másrészt, azért döntöttem úgy, hogy nevelőszülőkhöz adom a kislányt, mert túlságosan emlékeztetett az apjára. Nem akartam, hogy még jobban fájjon, nem akartam, hogy egyáltalán érezzek valamit. Hirtelen villám hasította ketté a koromfekete égboltot a lakóházak felett és a fénye megvilágította a szobát. A következő villámcsapás is lehetővé tette, hogy lássak a sötétben. Egy árnyékot vettem észre az ajtóban és összerezzentem. Nem tudtam, hogy álmodom-e, vagy ez a valóság. Aztán az árnyék elkezdett közeledni felém.

-          Sidney, minden rendben? – hallottam Alex hangját. Rájöttem, hogy nem álmodom, csupán rémképeket látok. Nem bírtam el egyedül ezt a terhet.

-          Semmi sincs rendben. Vissza akarom kapni a régi életem, nem akarok tudni az angyalokról, én… én nem akarom ezt – nem akartam sírni, de az érzelmeim erősebbek voltak, mint az akaratom. – Elhagytam a kislányomat!

-          Mindennek meg van az oka. Akkor még nem tudhattad.

-          Tudni? Mégis mit? – a hangom szinte hisztérikusnak hatott, de megpróbáltam visszafogni magam és abbahagyni a sírást.

-          Sidney, amit Joseph mondott, mind igaz. Tudom, hogy nem tartozik a kedvenc angyalaid közé, de innentől kezdve ő fog vigyázni rád és segíteni neked a… –Alexander torkán akadtak a szavak. Nem tudta folytatni a mondandóját, pedig éreztem, hogy van még valami.

-          Elmész? – tudtam, hogy így kell lennie, mégis szomorúság lett úrrá rajtam. Alex volt az angyal, aki tanítgatott, aki megmutatta, hogyan kell látni olyan dolgokat, amiket egy halandó ember nem láthat. Egészen megszerettem őt és nem akartam, hogy elmenjen.

-          Muszáj – válaszolta kurtán és letett egy ezüst medált az ágyamra.  Felnéztem rá, de az arca nem árult el semmit.

-          Mikor indulsz?

-          Hamarosan – nagyot sóhajtott. Tudtam, hogy a hamarosan alatt azt érti, hogy körülbelül tíz perc múlva kirepül innen és az életem ismét nagy fordulatot vesz. Felpattantam az ágyról, odarohantam hozzá és megöleltem.  Alexander Aadenre emlékeztetett, aki pedig az emberi mivoltomat juttatta eszembe. Ismét könnyek szöktek a szemembe.

-          Hiányozni fogsz! –nyögtem ki végül. Még mindig Alex nyakában csüngtem, nem akartam elengedni, mert tudtam, ha megteszem, azonnal elmegy.

-          Remélem, tudod, hogy ha bármire szükséged lesz, csak hívnod kell, és én melletted leszek – bólogattam, de nem mertem szólni. – Sidney, viszont most mennem kell. Hív a kötelesség.

-          Ó, hát persze – elengedtem és egy mosolyt villantottam felé. Nem volt az igazi, de abban a helyzetben ennél több nem tellett, se tőlem se tőle.

-          Keresd meg a kislányt és vigyázz rá! – kaptam a parancsot és bólintással jeleztem, hogy megértettem.  Az őrangyalom megfordult és lassan haladt az ajtó felé.  Ott álltam az ágyam mellett és csak néztem a lassan eltűnő árnyékát. Máris hiányozni kezdett.

-          Alexander! – megállt, megfordult és rám nézett – Vigyázz magadra! – mondtam neki parancsolóan, és kötelességtudóan biccentett. Az arca olyan volt, mint egy márványszoboré, semmilyen érzelem nem tükröződött rajta.

Az ágyra huppantam és mélyet szippantottam a friss levegőből. Kint még mindig villámok cikáztak az égen és az eső is egyre gyorsabban és nagyobb cseppekben hullott alá. Stewie hangját hallottam a másik szobából. Olyankor szokott ilyen hangot kiadni, amikor nem az van, amit ő kitervelt. Joseph nyilván nem volt hajlandó tovább sétálni vele a szakadó esőben.  Hirtelen kinyílt az ajtó és Stewie hasított felém. A másik pillanatban már a fejét a mellkasomra tette és gyönyörű szürke szemeit rám szegezte. Biztos voltam benne, hogy ő is érzi, hogy változás következik. Igen, a változásban benne volt Joseph keze is, aki bőszen káromkodott a sáros cipője miatt.

-          Én nem takarítok – kiáltottam Josephnek.

-          Nem is kell, délelőtt indulunk.

-          És mégis hova?  – kérdőre akartam vonni ezt a szélhámost, de nem úgy nézett ki, mint aki bármit is el akar nekem árulni. Sejtettem, hogy magunk mögött hagyjuk Párizst és ismét az Egyesült Államok felé vesszük az irányt.

-          Hát vissza! – mordult rám Joseph és hozzám vágott egy szép zöld almát. Figyelmen kívül hagytam az ajtómban ácsingózó teremtményt és beleharaptam az almába. Finom volt, lédús és ízletes, mégsem volt az igazi.

-          Azt mondtad, nem kell vissza mennem! – akarva-akaratlan is felültem az ágyon és egy kisebb monológot adtam elő Josephnek, milyen veszélyes is lenne LA-be, vagy San Joséba menni. És San Fransiscót meg sem említettem.

-          Ácsi, kis angyal! Egy szóval sem mondtam, hogy Kalifornia a célállomás – nyugtatott meg, és ő is beleharapott egy almába.

-          Találó megszólítás! – fintorogtam Joseph-re. Eddig nem voltam kíváncsi arra, miért is szemelt ki engem, hogy azzal a bizonyos érintéssel megmutassa nekem, ki is vagyok valójában.  Két harapás közt megszólalt.

-          Tudom, hogy a bulin, a San José-i házamban AZ nem te voltál – oké, ez a kijelentése még engem is meglepett, hisz mindent láttam a saját szememmel és Danielle pontosan úgy viselkedett, mint én. Értetlenül néztem magam elé és próbáltam visszaemlékezni mindenre, ami aznap történt. Kissé nehezemre esett az emlékezés, mert nem tegnap volt az a buli, de nagyjából tudtam, mire gondol. A tükörre, a sebes bőrömre, a két énemre, a fehér és a fekete szárnyakra.  Danielle-re. Engem az édesanyám mindig arra tanított, hogy szeressem felebarátjaimat, de ebben az esetben az első gondolatom az volt: Az a mocskos ringyó! Tudtam, hogy Dany megint kiművelt valamit, amit nem fogok neki megköszönni.

-          Igen. Danielle – sóhajtottam és rágcsáltam tovább az almámat.

-          Danielle előtt kell megtalálnunk a kislányt – megpördült és kisietett az ajtón. Tisztában voltam vele, hogy ha Dany találja meg előbb a lányomat, annak súlyos következményei lehetnek.  Szerettem volna elkerülni minden komplikációt, ezért ölembe vettem a laptopomat és rögtön foglaltam is két jegyet a legközelebbi jártra. Viszont a rendszer kérte a célállomás megadását és én elakadtam. Fogalmam sem volt, hova megyünk.

-          Joseeeeph! – kiáltottam, remélve, hogy meg is hallja. A lakásban csend honolt, még Stewie-t sem hallottam.  Fülsiketítő csörömpölés hallatszott, amit nagy csattanás követett.  El sem tudtam képzelni, mi történhetett. Aztán minden megtörtént még egyszer. Ekkor már felpattantam az ágyamról és olyan gyorsan, ahogy csak tőlem tellett, kirohantam a hang irányába.  Tátott szájjal álltam a kanapé mögött és bámultam a két valamit, ami kitörte az ablakomat.

-          Légy üdvözölve Aeliana – mondták egyszerre, amitől libabőrös lettem.  Volt ott mögöttük még valami, ami mocorgott. Egyszer csak újabb csörömpölés hallatszott és egy alacsonyabb teremtmény terült el a kanapé előtt a földön. Sóhajtottam egyet.

-          Miért nem tudtok az ajtón keresztül közlekedni, mint a normális, XXI. századi angyalok?

-          Igazából, – kezdte a földön fekvő – én a XX. században lettem angyal.

-          Nem szó szerint gondoltam – minden egyes szónak nyomatékot adtam, legszívesebben a szemeimet is forgattam volna, de inkább választottam szolidabb megnyilvánulási formát és a kezemet a fejemhez emeltem. Úgy éreztem, szétvet az ideg, legszívesebben megvertem volna az összes istenverte angyalt a szobában, mert végül is nekik köszönhettem, hogy fenekestül felfordult az életem – aha, azt amit egy ideig ismertem - , ráadásul a lakásomat is felforgatták, kitörték  az ablakaimat és még az iróniát sem ismerik. Ismét sóhajtottam, de ezúttal nem segített. Joseph bukkant fel a semmiből és levetette magát a kanapéra. Arcán ugyan az a szigor tükröződött, amit akkor láttam, amikor azzal a két (feltehetően) angyallal, Nate-tel és Sammel reggelizett a konyhában.  Könyökét a térdén támasztotta meg, két kezét pedig összekulcsolta az álla előtt. Most tényleg úgy festett, mint egy fegyelmezett angyal.

-          Sidney, bemutatnám neked Hestiel és Verchiel angyalokat – mivel nem mutatott egyikükre sem, nem tudtam eldönteni, melyik név kihez tartozik. Gondolkoztam, hogyan tudnám kipréselni belőlük az okát annak, amiért ilyen udvariatlanul betörtek a nappalimba. Belülről tomboltam a dühtől, viszont az angyali jelenléttől megfagyott a szobában a levegő és a lakásomat nem éreztem az otthonomnak többé.

-          Aeliana, – lépett ki az idősebbik nő, akinek arca végig rezzenéstelen volt.  Hosszú fekete haja már majdnem a földet súrolta. Ha abban a pillanatban helye lett volna a humornak, elengedhetetlennek tartottam volna, hogy megjegyezzem, a nő jobban hasonlított Samara Morganra, mint bárki is gondolta volna. De megszólalni is alig mertem. Josephet sosem láttam még ilyen hűvösnek, nyugodtnak és távolságtartónak egyaránt. Sejtettem, hogy ezek a nők nem azért vannak itt, hogy megdicsérjenek az ízlésesen berendezett párizsi lakásomért. A nő hihetetlenül karcsú volt, ennek ellenére szürke nadrágot viselt, ami még jobban kiemelte karcsú lábait, a felső testén látható hegeket csak alig takarta el a falatnyi blúz, amit viselt, s a nyakában ugyan olyan ötágú csillag lógott, amit én viseltem aznap, amikor újjá születtem. Észrevette, hogy az alakját fürkészem, de még mindig bármiféle érzelem nélkül állt körülbelül egy méterrel a másik nő előtt. Bal kezét a magasba emelte, közelebb lépett hozzám és folytatta – az én tanítványom voltál és fellázadtál. Tudom, hogy az átok miatt nem emlékezhetsz mindenre, ennek ellenére bemutatkoznék.  Hestiel vagyok, a megbékélés angyala. A te feladatod az lett volna, hogy elfogadd a sorsod és az utódommá válj. Háromezer éve várunk az angyalra, a kiválasztottra, aki majd az érintésével visszatérít a jó útra. És most eljött. Ezzel az eseménnyel viszont kiszabadítottad a benned rejlő gonoszt is, és ez által újra bebocsátást nyerhetsz a Mennyek Országába.  Lehetőséget kaptál, hogy haza gyere.

-          Verchiel angyal vagyok, - lépett előrébb a másik, hogy jól lássam – az én feladatom, hogy minden emberre és angyalra ráruházzak egy életfeladatot, amit teljesítenie kell. Ez eltérő, mert az embereknek életcélt adok, amit vagy teljesít, vagy nem. Az angyaloknak pedig kötelességük teljesíteni a rájuk ruházott feladatot. Neked az volt a feladatod, hogy átvedd Hestiel helyét és te is a Hatalmasok utódjai közé tartozz. Egy feltétellel megbocsátanak neked az angyalok! – nem tudtam, mit fűzzek hozzá. Álltam ott, mint egy vén diófa, amit a vihar majdnem teljesen kicsavart, és éreztem, hogy a „szél” még mindig ki akar tépni a helyemből. El sem tudtam képzelni, milyen feladatot akarnak még rám bízni, ha azt az egyet sem tudtam teljesíteni, amire ott volt az egész életem.  Ebből a nőből a nyugodtság, nem a keménység áradt. Ahogy belenéztem a zöldeskék szempárba, láttam, hogy ő is öreg. Volt a tekintetében valami ősi, valami titokzatos, amit, ha akartam volna, se tudtam volna megmagyarázni.  Verchiel más volt. Szőke haját kontyban viselte, krémszínű elegáns ruhát viselt, hozzá illő cipővel. 

-          Meg… megbocsátanak? – dadogtam – Hisz´, ők nem bocsátanak meg senkinek.

-          Különleges vagy, Sidney - szólalt meg Joseph hosszú hallgatás után.

-          Miért lennék különleges? – végre meg akartam érteni, miért akarta mindenki, hogy én váltsam meg a világot.

-          Majd egyszer, amikor a jóslat beteljesül, mindent megértesz – mondta Verchiel mosolyogva. Annyira utáltam, hogy mindenki tudott mindent, rajtam kívül persze, de senki nem volt hajlandó engem is beavatni a nagy titkokba.

-          Meg kell találnod azt a gyermeket! –  Hestiel ellentmondást nem tűrő hangon zárta le a beszélgetést még mielőtt továbbállt volna. Szárnysuhogást hallottam, majd a két angyal eltűnt a lakásomból, viszont a harmadik, a kelekótya, még mindig ott feküdt a padlón és horkolt.

-          Mit szólsz hozzá, ha a lábánál fogva lelógatom ezt a félnótást a törött ablakon és megvárom, amíg megfullad a saját nyálától?

-          Sidney! – kezdte a szokásos feddést, esküszöm, már csak az „ejnye” hiányzott – Nem ölhetsz meg mindenkit!

-          Csak vicceltem! – kiáltottam és megpördültem a saját tengelyem körül és leültem a kanapéra Joseph mellé – Miért nincs az angyaloknak humorérzékük?!

-          Igazából van, de itt, ebben a helyzetben nincs helye a humornak!

-          Mi? Miért? – nem értettem, miért ilyen rideg még mindig, hiszen az angyalok már tovaszálltak. 

-          Attól, mert még Ők nincsenek itt és te nem értettél mindent, én tudom, mit kell tennünk.

-          És ezt miért hagyták itt? – mutattam a padlón fekvő srácra.

-          Ő a feladatod egyik része – Most megint mi van? – meg kell tanítanod angyalként viselkedni, úgy, ahogy Alex tanított téged.

-          És közben kell megkeresnem a kislányomat?

-          Na, hisz még sem vagy olyan elveszett! – összecsapta a kezeit és mosolygott. Legszívesebben összetörtem volna rajta azt a csinos kis széket az ajtó mellett, ami részben ruhatárolóként szolgált.

-          Most már hajlandó vagy elárulni, hová megyünk?

Joseph mosolygott, de a szemei nem mosolyogtak. Felállt, megigazította az ingjét és a nadrágját és kisétált a konyhába. Azon gondolkoztam, mit vétettem – igen, csak költői kérdés volt – hogy ezt érdemlem. Az arcomat a két tenyerembe temettem és mély levegőt vettem, amit aztán kifújtam és az ujjaim között engedtem tovább szállni. Ekkor Joseph lépett be két repülőjeggyel a kezében és letette elém a kávézó asztalra. Mivel nagyon kíváncsi voltam, le is csaptam a jegyekre. Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé. Amikor megemésztettem, amit láttam Joseph felé fordultam.

-          Chicago? Komolyan?

-          Oda kell mennünk, ahol minden kezdődött.

Ébredés (18. rész)

Egy kórház lépcsőjén találtam magam. Ott feküdtem, alig bírtam mozdulni. Vergődtem, mint egy partra vetett hal, próbáltam arrébb jutni, felemelni a fejem vagy felülni, hogy lássam, mi történik. Próbáltam kiáltani, de csak szánalmasan nyöszörögtem. Az emberek még csak rám sem pislantottak, amikor elhaladtak mellettem. A nap tűzött, rettentő hőség volt, ezt az aszfaltról felszálló forró levegő is bizonyította. A szám kiszáradt, nagyon szomjas voltam. Nagy erőfeszítésembe került, de fel tudtam emelni a kezem, hogy eltakarjam a szemem elől a napot. Valaki megszorította a kezem és szépen elhelyezte a testem mellett.  Többen álltak mellettem, és egy fehér köpenyes ősz fickó azt mondta a többieknek: „Sajnálom, de már rég halott”. Szerettem volna kiáltani, hogy itt vagyok, nem haltam meg. A szám viszont nem engedelmeskedett, ahogy a többi testrészem sem. Egyik pillanatról a másikra koromfekete felhők borították el az égboltot. Egyszeriben egy villám hasította ketté az eget és egy férfi vágtatott lefelé az éjfekete paripáján. A férfi szemében égett a gonoszság tüze, ahogy a lováéban is. Nevetés visszahangzott, s a férfi eltűnt. Az égbolt viszont nem tisztult ki, és világosabb sem lett. Behunytam a szemem és vártam, hogy felébredjek, de nem történt semmi. Mikor kinyitottam a szemem minden csupa vér volt, az égből esőcseppek helyett is vércseppek hullottak alá. Segítségért próbáltam kiáltozni, de senki nem hallotta. Majd egy szőke hajú copfos kislány tűnt fel a semmiből. Smaragdzöld szemei ragyogtak a sötétségben. Megfogta a kezem és ezt mondta: Gyere, Anya, majd én segítek. Mosolyra húzódott az ajka, majd előkerültek a szárnyai és eltűnt.

Az ébresztőóra mindig mindent elront.  Ez akkor reggel viszont másképp történt. Zihálva ültem fel az ágyon, a hajamat kisöpörtem a szememből és leszedtem a tincseket, amik az izzadt homlokomra tapadtak. Ülő helyzetbe küzdöttem magam és nekitámaszkodtam a falnak. Ez is egy Olyan álom volt. Tudtam, hogy a múltamat nem csomagolhatom be egy ládába, nem zárhatom kulcsra és a kulcsot nem hajíthatom a Szajnába. Mindenki úgy tett, ahogy kértem, és nem beszéltek a történtekről.

-          Meg kell találnod őt – mondta Alexander, miközben a kávéját szürcsölte a kanapémon. Már majdnem elfelejtettem, hogy nem vagyok egyedül. Sóhajtottam, az arcomba vágtam a párnát és visszadőltem az ágyra. – Ha sikítani akarsz, sikíts csak.

-          Hmgyml bmkmn – a párna még mindig az arcomhoz volt szorítva. Vártam, mikor fulladok már meg. Egyszer csak kihúzta az arcomból a párnát és rám kiáltott:

-          Ne gyerekeskedj már! Túléltél egy mészárlást és sok...

-          Milyen mészárlást? – szakítottam félbe és ismét ülő helyzetbe küzdöttem magam.

-          Amit TE okoztál, aranyom! – gondolom arról a vérfürdőről beszél, aminek a végén levágtam Gabriel szárnyait. Mennyi mindent kell még bepótolnom!

-          És akkor... mi van most anyámmal? – hasított belém a felismerés villámja. Anyának olyan jó élete volt George mellett. Nem lehet vége!

-          Hogy jön ide anyád? – nézett rám értetlenül és kortyolt egyet a kávéjába.

-          Ha beöntöd az ágyamba a kávét halott angyal vagy! – kiáltottam rá, erre ő összerezzent. Mintha megijedt volna és letette a bögrét az éjjeliszekrényre.

-          Oké, oké. Anyád éli az életét, nem fog emlékezni semmire. George mellette van, vigyáz rá.

-          George is egy közületek? – kérdeztem meglepődve, de jobban belegondolva... tudhattam volna. Felemeltem a kezem jelezve, hogy nem akarom hallani. Majd egy határozott mozdulattal az ajtó felé mutattam, hogy most elmehet. Felemelte a poharat a szekrényről és elviharzott. A drámai távozás elengedhetetlen kelléke az ajtócsapkodás. Ez sem maradhatott el, úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy az ablak is beleremegett. Gyorsan felugortam az ágyról, felkaptam egy fehér pánt nélküli topot, egy farmert és egy halványbarack színű blézert. Megfésülködtem és kirohantam a nappaliba. Alexander nem volt sehol.

-          Alex! Igyekezz! – kiáltottam, de nem jött válasz. El sem tudtam képzelni, hogy hol lehet, és mit csinálhat. Abban a pillanatban csörömpölés hallatszott a konyhából. Berohantam, úgy kellett az ajtóba kapaszkodom, hogy be tudjam venni a kanyart. Alex rám nézett és érthetetlen grimaszt vágott. Aztán, a következő pillanatban megértettem. A kedvenc, barna bögrém a csempén hevert. Darabokban. Leeresztettem a kezem a testem mellé és sóhajtottam. Ő az ún. őrangyal, aki egy bögrére sem tud vigyázni mosogatás közben? – Köszi, hogy elmosogattál.

-          Nem vagy mérges, mert összetörtem azt a barna micsodát? – meredt rám ijedt arckifejezéssel.

-          Nem? – kérdeztem, elsősorban magamtól. Tényleg nem haragudtam, hiszen az csak egy bögre volt, bármelyik háztartási üzletben tudnék venni újat. Ez után az álom után örültem, hogy nem kellett egyedül megbirkóznom a tudattal, hogy megint elrontottam valamit.

-          Örülök. Sidney, azt tetted, amit abban a pillanatban tenned kellett. Ez így volt megírva. – Alexander megpróbált megnyugtatni, de nem sikerült úgy, ahogy ő szerette volna. Ez a férfi egy bizonyos pontig nyugalmat árasztott, ennek ellenére sem sikerült teljes mértékben megnyugodnom.

-          És mégis ki…? – Alex csak elmosolyodott, de nem válaszolt. Lehajolt, felszedte a törött bögre darabjait és kidobta a kukába. Leültem a konyhapultra és elkezdtem almát enni. Nem voltam igazán éhes, de tudtam, hogy hosszú út áll még előttünk. Feltéve, ha Alex is úgy dönt, hogy velem tart.

-          Remélem, tudod, hogy a képességeid még megvannak.

-          Milyen képességeim? Nem tudok semmi ilyesmiről. – nagyjából emlékeztem, hogy mi is történt az elmúlt párezer év alatt, de azt nem tudtam, hogy vannak képességeim is.

-          Értem. Én pedig arról nem tudtam, hogy elvették a tudásodat is. – Most miről beszél? Nem mertem rákérdezni, nem akartam, hogy még nagyobb hülyének nézzen. Sejtettem, hogy még nem indulunk a „felfedezőútra”, de fogalmam sem volt, hogy meddig maradunk még.

-          Ki kell vinnem Stewie-t! – és igen. Ismét elfelejtettem, hogy van egy kutyám. Néha annyira tudtam utálni magam emiatt, hogy elfeledkezem róla. Amíg abban a tudatban éltem, hogy egy átlagos lány vagyok átlagon felüli problémákkal, sokkal egyszerűbb volt minden. Rájöttem, hogy Joseph érintése idézte elő a dolgokat. Ötletem sem volt, hogy szólhatott az átok velem kapcsolatban, ahogy arról sem tudtam, hogy mi is a valódi szerepem. Csak reméltem, hogy Alex addig mellettem marad, amíg fény derül az igazságra. Felpattantam az asztaltól és füttyentettem Stewie-nak. Az akasztóról leakasztottam a pórázt, a helyére csatoltam és elindultunk sétálni. A sétának egyetlen egy hátránya volt, mégpedig, hogy egyedül maradtam a gondolataimmal. Nem akartam megkeresni senkit, nem akartam megtalálni senkit. Tudtam, hogy van egy dolog, ami elkerülhetetlen. A magyarázkodás. Több mint 2 év telt el az óta és én senkinek nem beszéltem róla. A barátaim sem emlegették. Nem akartam szembesülni a tetteim következményeivel, pedig előbb-utóbb…

A Luxemburg-kert felé vettük az irányt. Átverekedtem magam a tömegen, ami egy táncoló pár köré csoportosult. Már a kertben jártunk, amikor Stewie kezdett nyugtalan lenni. Le akartam venni a pórázt a nyakáról, aztán rájöttem, hogy ez nem az a kert, ahol hagyják a kutyákat szabadon futkározni. Nem számított, mert egy percre tényleg csak emberi dolgokkal foglalkozhattam. Nem kellett veszett angyal-ikertesók, angyal-bérgyilkosok és rejtett képességek miatt aggódnom.  Stewie erőteljes rántással jelezte, hogy elég a filozófiából és elindult a kijárat felé, mivel nem volt más választásom, követtem. Igen, tudom, hogy az ember sétáltatja a kutyát és nem fordítva, de senki ne feledje, hogy a kivétel erősíti a szabályt.

Két és fél óra kutyagolás után a városban, végre beléphettem a kis lakásomba. Ledobtam a cipőmet, és berobogtam a konyhába, ahol nagy meglepetés fogadott. Alexander épp a poharakat helyezte el az asztalon, amikor beléptem csak felnézett és mosolygott. Koromfekete haja ragyogott a kora délutáni napfényben.

-          Remélem éhes vagy – mondta elbűvölően. Csak bámultam rá és nem tudtam mit mondjak.

-          Mint a farkas – válaszoltam kurtán, aztán megéreztem az étel ínycsiklandó illatát és valóban megéheztem. Leültem a székre és vártam, hogy Alexander kiszolgáljon. A tányéromon egy hatalmas szezámmagos csirkemell díszelgett burgonyapürével és céklával.

-          Hogy tetszik? – érdeklődött Alexander, de nem mertem szólni, hogy még sosem ettem céklát.

-          Miért vagy ilyen kedves velem? – tört ki belőlem a kérdés, ami már napok óta, tehát az első találkozásunk óta foglalkoztatott. Nem emlékeztem rá, nem voltam biztos benne, hogy bármikor is találkozhattunk volna azelőtt.

-          Ez a dolgom, őrangyal vagyok – Alexander háttal állt nekem, valamivel foglalatoskodott a konyhapulton, így nem láthattam az arcát. Ennek ellenére nyugtalanságot éreztem, és tudtam, hogy nem teljesen őszinte velem. Ha ő is egy olyan angyal, akit megbántottam, levágtam a szárnyait és ennek ellenére szeret, akkor soha többé nem beszélek idegenekkel.

-          Nem tudom, nem vagyok biztos benne. Mi alapján választod ki, hogy kire kell vigyáznod?

-          Nem én választom, központilag irányítanak minden ilyen dolgot – ezt nem értettem, de nem is akartam megérteni. Egyelőre.

-          Egy őrangyal egyszerre hány másik angyalra vigyáz? – azért mégiscsak érdekelt a dolog. Szóval, innentől kezdett bonyolódni a helyzet. Állítólag van egy központ, ahonnan irányítanak mindent, de… ki adja a parancsot? Kinek engedelmeskedik minden angyal?

-          Egyszerre csak egy feladatot kapunk. Nincs időhöz kötve, a lényeg az, hogy sikerrel járjunk. És ez nemcsak az őrangyalokra, hanem minden más angyalra vonatkozik.

-          Értem. Szerintem mára ennyi lecke elég lesz – mondtam Alexnek és nekiálltam falatozni. Az étel isteni volt, és még a céklát is megkóstoltam. Ebéd után valami hiányzott, aztán odamentem a hűtőhöz és kivettem belőle egy egész doboz fagyit. Felálltam a hűtőtől, amikor Alex eltakarta hatalmas tenyerével a szemem elől az egész világot.

-          A leckéknek még közel sincs vége. Nyisd ki a harmadik szemed és láss! – lehunyva tartottam a szememet és megpróbáltam „kinyitni a harmadik szemem”. Először az érzékeimre koncentráltam, majd ráhangolódtam Alexander jelenlétére és ekkor éreztem egy harmadik angyal jelenlét is.

-          Te, már megint mit keresel itt? – enyhén szólva felszaladt a pumpa és mérges voltam, amiért Joseph nem tudta megérteni, hogy nem megyek vissza. Levettem Alexander kezét a szememről és megfordultam, de senki nem volt a konyhában. Az őrangyalom értetlenül nézett, majd behunyta a szemét. Amikor kinyitotta bólintott, ő is érezte az angyalt. Joseph lazán sétált be az ajtón és fütyörészett. Én készenlétben álltam, hogy leütöm a hozzám legközelebb álló tárggyal és megfojtom.  Alex félreállt, gondolom nem akart egy csatatér kellős közepére csöppenni. Odaléptem Joseph mellé és jól térdem rúgtam.  Összerogyott és értetlenül nézett rám.

-          Nem érted? Kérsz még? – kérdeztem harciasan és már készültem a következő csapásra, amikor Alex megállított. Kérdőn néztem rá, de nem szólt semmit, csak tovább tartotta a karomat. – Jó, rendben, befejeztem.

-          Köszönöm – még mindig tartotta a karom, valamiféle megadásra várt. Felemeltem a kezem, hogy tényleg komolyan gondoltam a nyugodt viselkedést. Felsegítettem Josephet a földről és kihúztam egy széket, hogy le tudjon ülni.

-          Köszi, hogy nem vertél péppé – mondta halkan, miközben a térdét simogatta.

-          Miért jöttél ide? – kérdeztem, és még mindig mérges voltam, amiért nem ért a szép szóból.

-          Nem kell visszajönnöd San Joséba – mondta nyugodtan, miközben megvonta a vállát. MOST MI VAN?? – Megtaláltam, akit keresel.

-          Látom, van miről beszélnetek, én addig leviszem a kutyádat – bólintottam, majd mutattam Alexnek, hol találja Stewie cuccait. Megsimogattam Stewie fejét és megvártam, amíg elhagyják a lakást. Becsuktam az ajtót és sóhajtottam egyet.

-          Tudom, hogy a minap itt jártál a lakásomban. Elfelejtetted bezárni az ajtót. Szóval… kezdhetsz magyarázkodni, ha élve akarod elhagyni ezt a helyet.

-          A drága kis Aeliana kezd visszatérni!