Őrangyal (17. rész)

Anyához indultam, mikor hatalmas fordulatot vett az életem.  Kiderült, hogy valami elfuserált angyal vagyok és valami átok miatt nem engedhetek közel magamhoz senkit. Amikor eljöttem abból az átkozott házból megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem megyek vissza San Joséba. Elvezettem az anyám házáig, majd arra gondoltam, most nem tudok szembenézni a történtekkel, nem tudok anyám elé állni és azt mondani neki: Szia anya, minden rendben, örülök, hogy itt lehetek. Leparkoltam az autómmal anyám háza elé, hagytam egy üzenetet a szélvédőn, miszerint elutaztam és ne keressenek, mert egy darabig úgy sem jövök vissza.  Hívtam egy taxit és kimentem a reptérre. Az első géppel elutaztam Európába. Ez már vagy nyolc hónapja történt.  Körbeutaztam egész Európát. Felmerül az a kérdés, hogy miből volt rá pénzem? Ahogy már említette, megnyertem egy táncversenyt. Igazából többet is. Feléltem a tartalékaim felét, és úgy döntöttem, hogy dolgozni fogok, és ha tetszik majd a munka, itt is maradok. Hol van az itt? Párizsban természetesen. Jártam már Berlinben, Barcelonában, Madridban, Nizzában, Velencében, Pisában és bejártam az egyik leghíresebb koncentrációs tábort, a lengyel Auschwitzot is. Már egy hónapja Párizsban tengetem mindennapjaim, próbálok úgy élni, hogy ne találjanak meg. Itt-ott képeslapot küldök anyámnak, kizárólag akkor, ha már készülök elhagyni a helyet. A történtek után igyekszem átlagos lányként viselkedni, úgy teszek, mintha minde rendben lenne. Holott mindenki tudja, hogy semmi sincs rendben.

A nap már lenyugvóban van és rózsaszínre festette az eget. A Szajna partja ilyenkor a legszebb. Látni a hatalmas Notre Dame-ot, hallani a fiatalok énekét és nézni a turistákat, ahogy igyekeznek minden pillanatot megörökíteni. Kicsit magányos vagyok, de sokszor gondolok az otthoniakra, Aadenre, Jade-re, a gyermekükre, akinem még a nemét sem tudom, Willre, anyára, George-ra, Josephre... A helyzet az, hogy egyre többet gondolok Josephre. A bronszínű hajára, a mélykék szemeire és... olyankor eszembe jut Danielle is. Többször átgondolom az eseményeket, azt a pár napot, amikor megismerkedtünk, amikor elütöttem, és amikor nála töltöttem azt a pár borzalmas napot, ami egyébként fergetegesnek ígérkezett. Másra akartam gondolni, bármi másra, ami nem Amerikáról szól, de a gondolataim mindig ugyanazt az emlékképet választották célul: a kertet és Josephet, amint körbevezet. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből.

Észrevettem, hogy Stewie ismét hiányzik, így hát füttyentettem neki. Már láttam, hogy a messzeségből száguld felém. Amikor már biztos volt benne, hogy én hívtam, leült mellém. Én a lábamat lógattam a Szajna-parton, és élveztem, ahogy időnként a lágy szellő a hajamba kap. Többen néztek minket, mert Stewie ülve nagyobb volt, mint én. A kezemmel támasztottam magam és lóbáltam a lábaimat. Élveztem a zenét, ami a túloldalró hallatszott és lehunytam a szemem. Pár pillanat múlva éreztem, hogy valaki leül mellém, ezért kinyitottam az egyik szemem, nehogy megint lenyúlják a táskámat, mint a múltkor. A helyzet hasonló volt, ültem a parton és csukott szemmel élveztem a párizsi élet hangjait. Viszont amikor indulni szerettem, a táskám sehol nem volt. Az volt a szerencsém, hogy az igazolványom a zsebemben volt, az útlevelem a hotelban, a tárcámban pedig csak pár euró volt. A táskámat sajnáltam, egyedi darab volt. A tárca-kérdést hamar megoldottam. A Sacre Coeur – bazilikához vezető utcácskán találtam pár ajándékboltot és ott beruháztam egy új, Párizst ábrázoló pénztárcára. Sokkal okosabb és elővigyázatosabb voltam.

Mikor kinyitottam szemem, gyorsan a táskámért nyúltam, de aztán rájöttem, hogy rajta ülök. Hajrá Sidney! Hirtelen végignéztem az idegenen, aki mellém ült. Gyors mosolyt villantottam felé és Stewie felé fordultam. Csakhogy az idegen, aki mellém ült nem is volt olyan idegen.  Ismerősnek tűnt az a szomorú szempár, mikor a felismerés villáma hasított belém.

-          Te mit keresel itt? – annyira meglepődtem, hogy köszönni is elfelejtettem.

-          Érted jöttem. Vissza kell jönnöd Amerikába – mondta halál nyugodt hangon és nem nézett rám, a víz zavaros felszínét bámulta.

-          Nem megyek vissza.

-          Sidney...  vissza kell jönnöd – elismételte még egyszer lassan.

-          Nem megyek vissza – elismételtem még egyszer lassan, hátha felfogja, hogy eszem ágában sincs visszamenni LA-be. Tökéletes életem van, azt leszámítva, hogy magányos vagyok. Ekkor váratlan dolog történt. Megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett.

-          Akkor itt maradok veled!

-          Nem! – kiáltottam hangosan. Kizárt dolog, hogy veszélynek tegyem ki. – Egyáltalán, hogy találtál meg?

-          Nem volt nehéz – mosolygott és felállt. Leporolta nadrágjáról a ráragadt apró kavicsokat, majd rám mosolygott. Eközben őt néztem, és arra gondoltam, mivel érdemeltem ezt ki. Bunkó voltam vele. Miután emlékezni kezdtem, mi mindent éltem át vele az alatt a pár nap alatt, nem akartam elengedni. Akkor viszont nem akartam, hogy ott legyen. Megköszörülte a torkát, és ezzel kizökkentett a gondolatmenetemből. Láttam, hogy erősen nyújtja felém a kezét,fel akart , segíteni. Sóhajtottam és elkezdtem bámulni a Nôtre Dame-ot.  Szándékosan nem néztem rá, tudtam, ha elkezd beszélni, a végén még rábeszél és visszamegyek Amerikába. Leguggolt mellém és nagyot sóhajtott. – Nehéz eset vagy, Sidney.

-          Tudom, már többen tájékoztattak róla – konkrétan nem hozzá beszéltem, csak mondtam a magamét a semmibe. Feltápászkodtam és felkaptam a táskámat is. Szóltam Stewie-nak, hogy indulunk haza és ráerősítettem a pórázt a nyakörvére. – Menj haza, Joseph.

Ezzel sarkon fordultam és elindultam hazafelé. Lassan lépkedtem és közben azon filozofáltam, hogy találhatott meg, hiszen nem akartam, hogy bárki is megtaláljon. Sajnos Stewie meglátott egy macskát, és ismét elszakadt a póráz. Ahogy Stewie futni kezdett, magával rántott engem is és egy tócsában végeztem.

-          Nyugodtan hagyj itt, nem számít. Már ÉN se szeretlek annyira – kiabáltam Stewie után, hátha sikerül hatnom rá. Tévedtem. Stewie még inkább futásnak eredt, és rám se hederített. Kimásztam a tócsából és végignéztem magamon. A kedvenc selyemszoknyám volt rajtam, épphogy kikandikált belőle a térdem, viszont így, a fürdőzésem után már nem voltam benne biztos, hogy még egyszer viselhetem. A felsőmről nem is beszélve! Orgona lila áttetsző blúzt húztam magamra, amit a múlt héten vettem a Champs-Elysées-n. Ez alkalommal örültem, hogy Párizsban kevesen tudnak angolul, mert iszonyatos káromkodásba kezdtem. Úgy látszott ez az este tévedések sorozatából áll, mert abban a pillanatban, hogy megkönnyebbültem volna, egy férfi szólított meg.

-          Egy hölgynek nem illik ilyen cifrán beszélnie – mondta komor tekintettel és tökéletes angol kiejtéssel.

-          Elnézést – válaszoltam kurtán és már kész voltam Stewie után iramodni.

-          Kérem, várjon! – az öklét az ajkához emelte, ahogy én láttam, bele is harapott. Másodperc törtrésze alatt elkapta a kezét a szájától és mutatóujját az ég felé tartotta és az egész alkarját mozgatni kezdte előre és hátra. – Nem szoktam ismeretlen amerikai nőket így leszólítani, de… van önben valami. - Na, ne szórakozzon már velem! Elmosolyodtam, mert nem is tudta, mennyire beletrafált a dolgokba.

-          Igazán? – oké. Tőlem csak ennyi tellett.

-          Szeret táncolni? – felhúzta a szemöldökét, de a tekintete merev maradt. Egy kis gyermeki csintalanságot láttam megcsillanni a szeme sarkában.

-          Túlságosan is – bárhova is akar vinni, elmegyek vele.

-          Eljönne velem valahova? – áh, tudtam. Egy sorozatgyilkossal van dolgom. Ki fog belezni és felakaszt függönynek a fürdőszobában.

-          Honnan tudjam, hogy nem akar majd berángatni az első sikátorba?  - kérdeztem merészen, és közben összefontam a karjaim a mellkasom előtt. A férfi elnevette magát.

-          Miért, az előző barátja ezt tette magával? – ó, de drága, azt hiszi, hogy Stewie a barátom. Végül is igen, ő a legjobb barátom.

-          Szeretne vele találkozni? – ekkor még nem láttam, hogy négylábú barátom közeleg. A pasi szóhoz sem jutott, talán még a lélegzete is elakadt. Mutogattam felé, jelezve, hogy ha megfordul, találkozhat a „barátommal”. Lassan megfordult, halványlila gőzöm sincs, mire számított. Kissé merev volt a testtartása, de mikor meglátta a kutyát, leengedte a vállait, szóval megkönnyebbült. Nem láttam az arcát és a reakcióját, de szerettem volna. Szerintem ezt a vállrángatást el lehetett volna kerülni, mert Stewie gondolt egyet, és rányomta sáros mancsát a férfi krémszínű zakójára. A kezemet a szám elé kaptam, próbáltam ezzel leplezni a meglepetést, amit drága kiskutyám okozott. Hiába próbáltam bármit is mondani, egy szó sem hagyta el a számat. Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak-e vagy nevessek. Aztán előbújt belőlem az angyal.

-          Kérem, ne haragudjon a Barátomra, kissé neveletlen. Hadd kárpótoljam, itt lakom a szomszéd lépcsőházban, jöjjön fel és segítek kiszedni a foltot.

-          Erre semmi szükség – mondta a férfi szerényen.

-          Ragaszkodom hozzá – próbáltam erélyes lenni, nem tudom, sikerült-e. A férfi nem túl hosszas gondolkozás után úgy döntött, végre hajlandó megszólalni.

-          Alexander vagyok – nyújtotta felém a kezét. Kissé meglepett ezzel a gesztussal. Csak azt nem értettem, miért gondolkozott eddig. Vagy nem tudta mi a neve, vagy egy másik nevet mondott, nehogy megtalálják, ha esetleg felnégyel.

-          Sidney? – próbáltam mosolyogni, de körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy hároméves kislány, amikor nem ízlik anya főztje.

-          Most ez tényleg kérdés? – bámult rám Alexander értetlenül.

-          Ó, persze, hogy nem. Sidney a nevem – mondtam határozottabban, mint az imént.

-          Örvendek a szerencsének – mosolygott rám vakítóan fehér mosolyával. – Most, hogy nem vagyunk már teljesen idegenek, elfogadom a segítségét.

-          Rendben – visszamosolyogtam Alexanderre és elindultam a lépcsőház ajtaja felé. Nem szerettem volna kínos csendben felmászni a negyedik emeletre, ezért beszélgetést kezdeményeztem az idegennel. – Honnan származik, Alexander?

-          A családom Olaszországból származik, de én Bordeaux-ban születtem. És Ön, kedves Sidney?

-          Én Chicagóban születtem, most pedig itt élek. Van egy házam Los Angelesben, de nem áll szándékomban visszaköltözni – csak úgy jöttek belőlem a szavak. Úgy beszéltem, mintha Joseph hallhatná, amit mondok, pedig ez szinte lehetetlen.

-          Érdekes… - mondta elgondolkozva, miközben felfelé igyekeztünk. – Ha lehet egy olyan kérdésem… messze vagyunk még?

-          Nem – válaszoltam kedvesen, majd odasiettem az ajtóhoz és beillesztettem a kulcsot a zárba. Csakhogy nem kellett elfordítanom, mert nem volt bezárva. Benyitottam, de minden ugyanúgy volt, ahogy hagytam. Beinvitáltam a vendégemet és adtam Stewie-nak friss vizet. – Megkínálhatom valamivel?

-          Egy pohár vizet kérnék. Köszönöm – válaszolt udvariasan, majd elfordult és levette a zakóját és a székre terítette. Gyorsan a konyhába siettem, kikaptam egy poharat a szekrényből, de előtte még leellenőriztem, hogy tiszta-e, és vizet töltöttem bele. A víz mellé egy tál kekszet is a tálcára tettem és kiviharoztam a nappaliba. Alexander a zongora előtt ült és a festményt nézte, ami két alakot ábrázol, amint flamencót táncolnak.

-          Sok mindent elárul Önről ez a kép – jelentette ki olyan hanglejtéssel, amit még életemben nem hallottam. E pár szó hallatán az egész életem lepergett a szemem előtt. Nem csak az a része, amire ebből az életből emlékszem, hanem minden. Minden egyes mozzanat, az a sok rossz dolog, amit tettem, egészen a mai napig.

-          Úgy gondolja?  - úgy éreztem muszáj rákérdeznem. Nem tudom, nem emlékszem, hogyan kell használni az „angyali képességeket”, ezért csak a sötétben tapogatózom. Sejtettem, hogy Alexander nem egy egyszerű halandó, de nem voltam benne biztos.

-          Határozottan. – szünetet tartott. Egyik kezét a térdén pihentette, másikkal a koromfekete hajába túrt. – Az a véleményem, hogy Ön egy szenvedélyes nő, aki nem tud egyedül megbirkózni az élet adta nehézségekkel.

-          Erre miből jött rá? – Most megvagy! – gondoltam, és próbáltam csőbe húzni, hátha elárul valamit magáról.

-          Nézze a nőt a festményen – azzal a kezével, amivel az előbb a hajába túrt most a festményen található női alakot rajzolta körbe - Az egyik keze a magasba emelkedik, a másikkal viszont a földet érinti. A fejét oldalra fordította, tehát nem akarta, hogy lássák a tekintetét vagy a szemeit. A legvégső dolog pedig az, hogy teljesen aláveti magát a partnerének azzal, hogy egyik kezével sem tartja annak vállát, nyakát vagy akármiét. Tehát vakon bízik benne.

-          Vagy azért bízik benne, mert nincs más választása – tettem hozzá Alexander szavaihoz. Alexander felém fordult és elismerően bólintott.

-          A vörös pedig a szenvedély színe. A flamenco pedig egy szenvedélyes tánc. A férfi testtartásáról pedig nem is beszélek… - elvarázsolt ez a férfi. Nem a kisugárzásával, hanem a modorával. Azzal a könnyed eleganciával, amivel képes volt a hatalmába keríteni másokat. Éreztem, hogy ez nem evilági, ezért nem tudtam megállni, meg kellett kérdeznem.

-          Ki maga, Alexander?

-          Az őrangyal – válaszolt kurtán.

Vélemény?!

Már sokan kérdezték, hogy mi a véleményem a fanficről. Hát... eddig még kevés olyan fanficet láttam, olvastam, ami különbözött volna az előtte lévőtől, illetve az utána következőtől. Tessék, meg lehet kövezni, nekem a tömeggyártású szar nem jön be - bocsi a kifejezésért, és persze tisztelet a kivételnek. Elismerem, hogy lehetnek eredetiek is, csak én még ilyennel nem találkoztam :) Hogy megpróbáljuk megérteni, pár hasonló érzelmű emberrel írtunk ilyen jellegű történetet. Itt az enyém, jó olvasást :)
UI: Nem érdekelnek a divatbloggerek véleményei :*

Abszurd fanfiction

Hétfő reggel... azt hiszem ebben a két szóban elmondtam mindent, ami a lelkemet nyomja. Csak van még egy kis probléma. Mielőtt megkezdeném a heti rohanást, el kell mennem a bankba, mert állítólag valami baj van a hitelkártyámmal.

                A bankban szokás szerint nagy a felfordulás.  Már vagy egy órája itt szobrozok, de még egy centit nem haladt előre a sor.  Ahogy látom, valami Jack Sparrow KAPITÁNYnak öltözött degenerált fiatal - akinek tuti nincs munkája vagy bármilyen elfoglaltsága hétfő reggel - tartja fenn a sort. Tudom, hogy már elkéstem, és nem tudom, hogy fogom ezt megmagyarázni a főnökömnek, anélkül, hogy megint elkezdene szexuálisan zaklatni. Na, de ez más lapra tartozik.

                Elfutott a méreg és a kis piros körömcipőmben előretipegtem és megveregettem a pasas vállát. (Nem vagyok se sztriptíztáncos, se prostituált, a szexuális zaklatás és a piros körömcipő egyezési lehetősége csupán véletlen.)

-          Uram, elnézést! – a fickó rám se hederített. Először. – Uram, kérem, már egy órája várok, és már  húsz perce dolgoznom kellene. – a pasi még mindig nem figyelt. Másodszor. – Kérem figyeljen. Nem jókedvemből álldogálok itt, sietek, ahogyan mások is. – Még mindig nem nézett rám, de az ujjait már idegesen kopogtatta a pultnál. Szóval harmadszorra is ignorálva lettem.  Én próbáltam udvarias lenni. – Maga pöcsfej! Nem látja, hogy az ilyen beképzelt tuskók blokkolják a haladni vágyókat? Leszarom, hogy hány éves, leszarom, hogy ki maga, de takarodjon a sorból, vagy nem állok jót magamér‘! – A pasi még mindig nem nézett rám. Idegesen magam mellé csaptam a kezeimet, majd megperdültem a saját tengelyem körül úgy 180 fokban. Ekkor vettem észre, hogy minden sor ennyire hosszú, és minden sor elején egy beöltözött alak foglalja le az intézőket. Állítólag kötélből vannak az idegeim, de ez már nekem is sok. Elindultam a legmagasabb Jack Sparrow irányába és ráordítottam: Te nyomi! Azonnal vedd le azt a csuklyát a tetves fejedről és mutasd az orrod, aztán majd eldöntöm kell-e plasztika! Siker. A pasas végre méltóztatott felém fordulni és kipréselt magából egy mondatot, amit aztán a vékonyka, szinte női hangján el is nyögdécselt. Komolyan, nem tudtam eldönteni, hogy ez most meg akar ijeszteni, vagy elélvezett. Elnevettem magam. Szerintem ez nem tetszett a többi csuklyásnak, ezért csendben, de  nevettem tovább. Próbáltam egyenesen menni, de nem igazán sikerült. A könnyeim is kicsordultak a nevetéstől. Visszaálltam a sorba és vártam.

-          Ez egy bankrablás! – hallottam ugyanazt a vékony hangot, amit az imént. Megfordultam és a csávó képébe nevettem.

-          Ugyan, fiam, te nem lehetsz több 18-nál. Mutasd az arcod! – odaléptem a nyurga gyerekhez és lerántottam az arcáról a maszkot. Elképedtem. A srác egy bandatag volt, méghozzá abból a nyálas szarból, tudjátok, az... aa One Direction. – Ugye most csak szórakoztok velem?  - Az öt srác összenézett, de nem szóltak semmit. Levették a maszkjukat és csendben álltak, amíg az egyik elő nem vett egy pisztolyt. Hirtelen nagy sikoltozás tört ki. – Most komolyan? Egy pisztoly? Na, és mit mondasz majd a páncélszekrénynek, ha nem fogják neked elmondani a kódot? Elkezdesz énekelni, hogy baby you light up my world like nobody else? Na, ne szívassatok! – elindultam az ajtó felö, miközben erősen a fejemet ráztam. Kibuktam, mert egy csapat fiatal hülye gyerek megpróbált bankot rabolni.

-          Ha elmész, lelövünk! – mondta egy hang a háttérből. Odanéztem és remegő kézzel fogta felém a játék pisztolyt. Rámosolyogtam a szőke kissrácra: Szívem, a helyedben inkább egy melegbárt próbáltam volna meg kirabolni. És különben is Guetta menőbb.

Mosolyogva fordultam meg és folytattam utamat a kijárat felé. Még mielőtt elhagytam volna a bank épületét, rázendítettem: You shot me down, but I won’t fall, I am TITANIUM!

Testvéri szeretet (16. rész)

Az ágyon ültem és harcoltam magammal. Éreztem, ahogy egy gonosz erő próbál meg hatalmába keríteni. Nem akartam magam átadni neki, nem akartam, hogy ő vezessen. De sajnos már emlékeztem midnenre. Emlékeztem, hogy amikor levágtam  Gabriel szárnyait, arra lettem kárhoztatva, hogy emberként kell élnem, emlékek nélkül. Ez magában elég kegyes büntetés lett volna, ha nem lett volna mindkét énem egy testbe zárva. Arra is emlékeztem, hogy úgy szólt a büntetésem, amíg az emlékeim vissza nem térnek, az erősebbik énem fogja uralni a testet.  Csakhogy én összetörtem, erőtlennek éreztem magam... és a gonosz megtalálta a kiskaput. Éreztem, hogy át akarja venni az irányítást, én pedig átengedtem neki.  Kész voltam, hogy megfizessek a bűneimért. Kamatostul. Sosem tudtam, hogy hagyhatja el egy angyal a testét, vagy hogy el tudja-e hagyni egyáltalán. A földre rogytam, becsuktam a szemem. Pár perc múlva felébredtem, s amikor kinyitottam a szemem, majdnem megállt a szívem. Saját magamat láttam, amint üldögéltem az ágyon, és ruhákat válogattam. Felálttam és berohantam a fürdőszobába. Behunytam a szemem, nem mertem a tükörbe nézni. Összeszedtem minden erőmet, kinyitottam a szemem, és legnagyobb meglepetésemre én néztem vissza a tükörből. Megtapogattam az arcomat, minden vonásom olyan volt, mint azelőtt, hogy találkoztam volna... Joseph! Ő lehetett az, aki miatt az életem fenekestül felfordult? Meg kell beszélnem vele!- gondoltam. Kinyitottam az ajtót és határozott léptekkel elindultam kifelé. Viszont arról az aprócska dologról megfeledkeztem, hogy most kettő van belőlem. A másik nő, aki teljesen úgy nézett ki, mint én, az ágyon heverő ruhák között válogatott.  Próbáltam elmenni mellette, mintha észre sem vettem volna, hogy ott van.

-          Hová mész hugi? – kérdezte, de közben rám sem nézett.

-          Hát... megkeresem a házigazdát – válaszoltam félvállról.

-          Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam – megfordult és ugyan úgy nézett ki, mint én, csupán annyi különbséggel, hogy nekem zöld szemeim vannak, az övéi viszont koromfeketék voltak, mint az apámé.

-          Szívesen meghallgatlak – válaszoltam barátságosan, de úgy látszik, nem tetszett neki a dolog. Gyors léptekkel az ajtóhoz ment, bezárta, a kulcsot pedig elrejtette a melltartójába. Ennél tökéletesebb első találkozást el sem tudtam volna képzelni a testvéremmel. Igazából testvér az ilyen? Aki ugyanúgy néz ki, mint te, osztozik veled az emlékeidben, fájdalmadban, viszont van egy tényező, ami megváltoztathatja az egész elméletet, méghozzá az, hogy egy testen is osztoztatok huszonkét évig.

-          Tudod, Sid, én nem vagyok teljesen gonosz. Az a helyzet, hogy mindkettőnkben van gonoszság, csak belém egy csipetnyivel tőbb szorult. De nem kell aggódnod. Amíg titokban marad, hogy vissztértek az emlékeink és végre nem kell egy testen osztoznunk, senkinek nem esik baja. Amíg nem állsz az utamba, azt csinálsz, amit akarsz, oda mész, ahova akarsz, azzal akivel akarsz. Csak az az egy kikötésem van: el kell tűnnöd ebböl a házból minél előbb. Világos?

-          Ó, drágám, én nem megyek sehova! – mondtam szinte mérgesen. Tudtam, hogy nem szerethetek bele Josephbe, de nagyon megkedveltem. Őszintén szólva, bíztam abban, hogy ha az énem két felé szakad, az „átkom is megtörik“.

-          Tökéletes! Reméltem is, hogy ezt fogod mondani – a szeme gonoszan csillogni kezdett és előkerült egy ezüst tőr, hasonló, mint amit Gabriel kezében láttam. Nem ijedtem meg... Igazából, nagyon féltem. Tőle – nem tudtam, hogy nevezzem – szerintem számíthattam volna arra, hogy szíven szúr a tőrrel és akkor nemcsak képletesen... de tényleg meghalt volna belőlem egy darab. Ekkor Will képét láttam a szemem előtt. – Á, majdnem elfelejtettem! Will, vagy hogy is hívják... nagyon szemrevaló. Nem értem, miért nem nézted el neki, hogy Alessandra is bejött neki, hogy így fogalmazzak. Nem akarok  nagyon bunkó lenni, végül is testvérek vagyunk, vagy nem?

-          Honnan tud... – nyelnem kellett egyet. Nem értettem, honnan a jó büdös francból tudta, hogy épp Will jár az eszemben.

-          Onnan, drága testvérkém, hogy amit te látsz, ha akarom, láthatom én is, amit hallasz, ha akrom, hallhatom én is. Folytassam? – felemeltem a kezem, jelezve, hogy elég volt. Leültem a székre, ami a könyvespolc előtt szinte várta, hogy ráhuppanjak. Olyan sok dolog volt, amit nem értettem, köztük például, hogy hol élnek az angyalok, ha vannak angyalok, akkor démonok is létezhetnek-e, szellemek, vérfarkasok, vámpírok.

-          Még mielőtt tovább mennénk a családi dolgokkal, hogy szólítsalak? – szemmel láthatóan meglepődött és elmosolyodott.

-          Mindig mindenki úgy szólított, ahogy téged, úgyhogy ezen még nem gondolkoztam. – játsazni kezdett a tőrrel a kezében. Erősen gondolkozott a nevével kapcsolatban. – Legyen mondjuk Danielle. Az olyan aranyos. – Aranyos, mi? Pont mint ő!

-          Rendben Danielle. Kérlek, mesélj nekem az angyalokról.

-          Oké – leült az ágyra. Felrakta maga mellé a lábait, pont ahogy én szoktam és piszkálni kezdte a haját. – Az angyalok olyan teremtmények, akik arra születtek, hogy segítsék az embereket. Viszont, ha egy angyal engedetlen lesz és hibázik, akkor megbüntetik és általában le kell élniük egy emberi életet úgy, hogy nem ismerik az angyalok vliágát. Mikor az emberi angyalok meghalnak, visszatérnek az angyalok közé és ha nem tanultak a hibájukból, akkor kezdődik minden elölről. És nem! Nincsenek se vámpírok, se vérfarkasok, sem ilyen szarságok, amiket manapság a média sugároz. Viszont vannak sötét angyalok, akiket, igen, nevezhetnénk démonoknak is. De úgy, mint az Odaátban, úgy nem léteznek démonok – kiváncsian figyeltem, ahogy Dany darálja a szöveget. Kezdtem megkedvelni, annak ellenére, hogy tudtam, hogy gonosz. Vagyis gonoszabb, mint én. Mindig is akartam egy lánytesót. Egy ideig azt gondoltam, hogy milyen hülyeség az, ha van még egy olyan ember, aki teljesen úgy néz ki, mint te. Most már tetszik a dolog – Ironikus, nem?

-          Gondolom – válaszoltam, mert fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni.

-          Nem tudod, mire gondolok, igaz?

-          Hát, nem egészen – vallottam be őszintén.

-          Megmutatom! – felpattant az ágyról és megpördült. – Ugyanúgy nézek ki, mint te. Ugyanúgy beszélek, mint te, csak más a... természetünk. – elnevette magát és megfogott egy tűzpiros ruhát. Magához igazította és rám mosolygott. – Megfelel a ma esti partira?

-          Nem! – kiáltottam rá, de mintha észre sem vette volna. – Én megyek arra a partira.

-          Azt mondtad, hogy nem mész innen sehova. Meggondoltad magad, hugi?

-          Ó jaj! – most jöttem rá, mekkora hülyeséget mondtam.

-          Bizony! – mosolygott Dany ördögien. Azt hiszem, rémlik valami. Ha két angyal megállapodást köt nem szeghetik meg. Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatom el a szobát, legalábbis addig, amíg Dany vissza nem jön.

-          Várj! Ha te látod amit én, akkor én is láthatom, amit te látsz – jutott eszembe, amikor már Dany felvette a piros ruhát, – ami mellesleg fantasztikusan állt neki – kisminkelte magát és indulásra kész volt. Nem válaszolt, csak mosolygott és kiment a szobából.

Ültem az ágyon és teljes erőmből Danyre koncentráltam. Olyan volt, mintha én is vele lettem volna, csak éppenséggel nem beszélhettem és nem is próbálhattam megmenteni a többi résztvevőt a nővéremtől. A parti kertben zajlott, amikor Danielle bevonult Joseph-fel a balján. El sem hinnétek, mennyire összepasszolnánk. Mármint én és Joseph. Dany körbenézett a kertben, mindenhol számomra ismeretlen emberek álltak. Nem is értettem, hogy miért veszek részt egy partin, és hogy milyen parti ez egyáltalán. A látvány viszont elképesztő volt. A rózsák mintha vörösebbek lettek volna, a fű talán zöldebben fénylett a lábuk alatt, a sás halkan susogott a háttérben. Hangokat is hallottam! Sam Nate-tel susogott, amikor Joseph és Dany elsétáltak mellettük.

-          Sidney megváltozott. Szerinted tudja?

-          Látom, valami nem stimmel rajta – Nate mosolyogva végigmérte Danyt és elismerően pillantott rá. Úgy láttam, tetszik a látvány a férfiaknak. De ezek szerint ők ketten is angyalok. És sejtik, hogy rájöttem, ki is vagyok valójában. Jól álcázták magukat, mert rá nem jöttem volna, hogy egy üzletember talán angyal lehet. Róluk, mármint az üzletemberekről inkább a démonok jutnak eszembe. Egy pillanat. Az ott Will és Aaden? Az nem lehet! Danielle, ne!- kiáltottam hangosan, hogy ő is hallja, bár nem voltam biztos benne, hogy sikerrel jártam.

-          Joseph, megbocsátasz? – kérdezte Dany jólnevelten, majd továbbállt. Egyenesen Will és Aaden felé vette az irányt. Féltettem őket. Aaden apa lesz, de ezt Dany is nagyon jól tudta.  Ki szerettem volna menni, de nem mertem kimenni még a teraszra sem, nehogy megszegjem a szavamat. Az ablakból figyeltem és bentről szurkoltam a fiúknak.

-          Mit kerestek ti itt? – kérdezte Dany hihetetlen dühvel. Nagyon hitelesen alakított. Le a kalappal. Talán még én is elhittem volna, hogy én vagyok.  – Te! – mutatott Aadenre – Nem tartozol többé a bizalmasaim közé. Miért kellett ide jönnötök? – már majdnem el is felejtettem, hogy üzentem Aadennek, hogy hol vagyok. Úgy tünik nem kellett volna.

-          Sidney, kérlek bocsáss meg! – egyre közeledett Will Dany felé. Dany nem mozdult. Letérdelt elé és egy kis dobozkát vett elő. Kinyitotta és egy gyönyörű gyémántgyűrű csillogott a dobozkában. Dany megfogta Will kezét és kérte, hogy álljon fel.

-          Én azt hiszem, a kocsinál várok – jelentette ki Aaden.

-          Te, pedig velem jössz, beszélnünk kell – mondta Dany szigorúan. Will mintha örült volna, hogy kettesben lehet velem. Szegény honnan tudhatta volna, hogy nem én vagyok? Megálttak a nappaliban. Dany a kezét Will vállára tette majd elkezdett beszélni: Will, én nem tudok neked megbocsátani. Megcsaltál, nem egyszer és nem kétszer. Én nem egy játékbaba vagyok, akivel kedvedre játszadozhatsz és akkor használod fel, amikor akarod. Azt szeretném, ha kiköltöznél a lakásomból, amire visszaérek LA-be.

-          De Sid, én szeretlek – mondta Will könnyes szemmel. Istenem, el ne küldd. Gondoltam magamban. De hiába. Dany megrázta a fejét, és elküldte Willt. Will még egyszer visszanézett, majd becsukta az ajtót maga mögött. Kinyitottam a szemem és nem voltam kíváncsi arra, mi történik tovább. Nem tudtam Danielle  mire készül, de éreztem, hogy az életem szétrombolása is a listáján szerepel. Lefeküdtem az ágyra, és arra gondoltam, ennél már csak rosszabb lesz, amikor megjelent Danielle.

-          Hogy játszottam el, hogy én te vagyok?

-          Élethűen – válaszoltam röviden.

-          Rendben, most már elválnak útjaink. Búcsúzz el Josephtől és minden visszatér a normális kerékvágásba. Ha nem akarsz, nem is kell ezekre a dolgokra emlékezned.

Danielle mosolygott, amikor kiléptem a szobából. Füttyentettem Stewienak és kinyitottam neki a hátsó ajtót. Olyan gyorsan mentem el Joseph házától, hogy észre sem vették, hogy valaki távozott. Reméltem, hogy Dany igazat mondott, és az életem visszatér a normális kerékvágásba.