Vad parti (4. rész)

Hosszú ideje először éreztem magam igazán jól. Határozottan élveztem a zenét, a táncot, pont úgy, mint rég. Na, jó, teljesen nem ugyan az, de… nagyon hasonlít. És tetszik.  Azt hiszem, tényleg eljött az ideje, hogy tovább lépjek. Tudom, hogy Rick is ezt akarná.

-          Te vagy Sidney Smith, nem igaz? Emlékszem rád a két évvel ezelőtti Amazing Dance nevű rendezvényen kaptál nemzetközi elismerést a tehetségedért. Ne haragudj a faragatlanságomért, Mason MCKinley vagyok, ott…

-          Már régóta Sidney Carter – mosolyogtam rá, szerintem azt gondolja, totál bekattantam. Nem számít, azért folytatom: - Emlékszem rád. Ott voltál a zsűriben, az AD Smith táncverseny zsűrijében.

-          Irigyeltelek is, amiért rólad neveztek el egy táncversenyt. Igaz, hogy megmaradt az Amazing Dance név is benne, amit mellesleg én találtam ki, igaz, csak rövidítve, de ez is valami.

-          Kérlek… Ha csak… hmm… a képembe szeretnéd dörgölni, hogy lepipáltalak, kihívlak egy táncversenyre. Aki győz, meghívja a másikat egy italra.

-          Ezt nevezem. Gyerünk.

***

-          Látjátok Sidet?

-          Táncol egy idegen pasival – ujjongott Lizzie.

-          Annyira nem idegen neki – vigyorgott gonoszan Kathy. – A srác már akkor bele volt zúgva Sidbe, mikor Sid karrierje csúcsán állt és elneveztek róla valami versenyt is.

-          Áh, igen, benne volt a zsűriben, már én is emlékszem – tette hozzá Will.

-          Nem mert nyomulni Sidre, aztán amikor már majdnem odament hozzá, Rick megelőzte.

-          Jaj, Aaden. Ne legyél gonosz – mondta Lizzie és oldalba bökte Aadent. – Már akkor is épp eleget emlegettétek azt a jelenetet. Nekem is nagyon tetszett, akkor, de most más a helyzet.

-          Ja. Rick „lelépett” és itt hagyott nekünk egy Ribanc Sidneyt – mérgelődött Kathy.

El sem telt két perc, miután Kathy szépen leribancozott, odament hozzá egy elég dögös srác. A nyakamat rá, hogy Aaden keze van a dologban.

-          Szia. Nincs kedved táncolni?

-          Szia. Nincs-e? Veled? Hmm… irány a táncparkett!

Hát igen. Ez az én barátnőm alkohol hatása alatt. Legalább 20 éve ismerem Kathyt. Nem mehettünk el a nélkül bulizni, hogy ne ivott volna egy keveset előtte. Nem szeret ismeretlen emberek társaságában lenni. Elég félénk a maga módján, de a szája az annál nagyobb.  Ha megismer valaki, és nem tetszik neki az illető, nem fogja magát törni, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz. 

***

Lizzie is rátalál ma a szőke hercegére fehér lovon, és biztos vagyok benne, hogy a fiúk is találnak valakit maguknak. Ahogy őket ismerem… Csak egy kis bibi van… Willnek barátnője van. De én nem szólok bele. Mindenki azt csinál, amit akar, úgy éli az életét, ahogy akarja. Majd úgyis rájön, ha valamit nem jól csinált. Ilyet az ember megérzi. Félrebeszélek! Már abba a pillanatban tudja, ha hibázott.

Jó kis hely ez. A DJ király, a lehető legjobb számokat játssza. Mason is elég jól táncol, ahhoz képest, hogy alig látok. Elismerem, sok volt a pia. De hát meg kell ünnepelni, ha az ember betölti a 21. életévét. Mason egyre közelebb táncolja magát hozzám. Szinte nincs is közöttünk semmi, a ruhákat leszámítva, persze. Közben leselkedek körbe is, hogy merre lehetnek a lányok. Nettit és Meát látom radarozni a pultnál. Úgy látom, jól érzik magukat és rajtam nevetnek. De nem számít, majd visszaadom nekik, kamatostul! Mason észrevette, hogy elfordítottam a fejem és alig hallhatóan a fülembe ordít:

-          Keresel valakit?

-          Nem, csak odapillantottam, hogy a lányok élnek-e még – bólintott egyet és táncoltunk tovább. Egyik pillanatban megfogtam a kezét és közelebb táncoltam hozzá. Bejön nekem ez a pasi. Belenéztem a szemébe, de amint észbe kaptam, hogy mit is csinálok, hátráltam. Nem voltam elég gyors. Mason nem hagyta, hogy elmenjek, elkapta a derekam és… a szája rátapadt az enyémre és veszettül csókolta. Nem tudtam nem viszonozni. A nyelve lassan, érzékien az enyémhez simult. Egyik kezével az arcomat fogta, másik a derekamon pihent. Mikor megérezte, hogy szabadulni akarok szoros öleléséből, a kezével, mellyel addig az arcomat simogatta, beletúrt a hajamba és ölelését szorosabbra fogta. A légzésem felgyorsult, az ereimben száguldozott a vér, a szívem kalapált, már-már azt hittem szívrohamot kapok. Addig kell leállnom, míg el nem vesztem a fejem. Véglegesen. Mikor másodszor próbáltam meg elmenekülni tőle, elengedett. Egy lépéssel hátrább léptem. Ránéztem. Megláttam a vággyal teli kék szempárt és elszégyelltem magam. Még nem vagyok kész erre. Még nem.

-          Valami baj van? – kérdezi tágra nyílt szemekkel.

-          Ne haragudj, csak ki kell mennem a mosdóba – sarkon fordulok, de mielőtt a mosdóba mennék, a pultnál legurítom Mea és Netti megmaradt tequiláját. Rájuk nézek és hang nélkül ezt mondom : MEGHALOK! Nekik nem is kellett több, jöttek utánam a WC-be.

-          Kitekerem a nyakad! – rontott be Mea kissé kiakadva.

-          Jó volt nézni, hogy végre kikapcsolódsz – Netti sem hagyta szó nélkül. Csalódottságot éreztem a hangjából.

-          Én… ezt… nem… - mondtam lassan, rekedtes hangon. Nem mertem tovább mondani, féltem, hogy úrrá lesz rajtam a sírás.

-          Oké, értjük. De… - Mea nyitotta a száját és szokásához híven, nem is hagyta Nettit befejeznie mondatát.

-          Sid, az Isten szerelmére! Felnőtt nő vagy, aki gyerekként ment férjhez és nem bír túllépni a gyerekkori szerelmén. Ezt így nem lehet.

-          Jó, elég a fejmosásból. Mehetünk – szipogtam és mélyeket lélegeztem. Kicsit megmostam az arcomat, felfrissítettem magam. Megtöröltem a nedves arcom, majd egy kis púdert vittem fel az arcomra, ne csillogjon annyira a bőröm. Bevágtam magam mögött az ajtót és a pult felé vettem az irányt, ahol Mason ücsörgött. Leültem mellé és kértem egy dupla whisky-t. A pultos srác gyorsan reagált a kérésemre, pár másodperc múlva előttem hevert a pohár. Sóhajtottam egyet, megfogtam a poharat és a fenekére néztem. Mikor lenyeltem, lehunytam a szemem. Vártam. Miután kinyitottam a szemem ránéztem Masonre:  

-          Ne haragudj. Ez… csak simán… bonyolult…

-          Ezt a szót ismerem – kortyolt egyet az italából.

-          Még egy kört légy szi’! Az új barátomnak is – biccentettem és halvány mosolyt villantottam Mason felé.

-          A következőt én állom – mondja monoton hangon. Nem értem, miért akadnak ki a pasik, ha a csajok akarnak fizetni valamit. Pedig még csak nem is randizunk!

Csak ültünk némán egymás mellett. Annyira kínos volt. Kóvályog a fejem.  Leugortam a bárszékről és majdnem orra buktam. Szerencsére Mason ott volt, és elkapott. Nagyon szégyelltem magam. Több mindenért is. Lazán ült a bárszéken. Még mindig fogta a kezem. Várta, hogy felegyenesedjek, de nem ment. Óvatosan felemeltem a fejem, félve ránéztem. Arca semmitmondóan merev volt. Viszonozta a pillantásom. Ekkor erőt vettem magamon és megszólaltam:

-          Mason, nem akarsz egy kicsit kimenni?

-          Ó, a nagy táncos csaj elfáradt – próbált viccelődni Mason.

-          Nem egészen. Tudod, ma vagy tegnap, vagy nem tudom, szülinapom van, vagy volt és… hát, hogy finoman fogalmazzak, becsíptem.

-          Mondták már neked, hogy cuki vagy részegen?

-          Nem vagyok részeg, kikérem magamnak!

-          Elnézést kis asszony. Kikísérhetem a szabad levegőre?

-          És még, engem tetszett részegen cukinak nevezni. Vagy cuki részegnek. Mindegy – és akaratlanul is elnevettem magam.

-          Akkor most ki is a részeg?

-          Szerintem… Én! – ismét önkénytelen nevetésben törtem ki. Nem tudom, mi van velem ilyenkor, de esküszöm, sokkal jobban szeretem magam józanul. Igaz, ilyenkor sokkal lazább vagyok és tudom kezelni az ilyen helyzeteket, de kezdem érezni, hogy olykor-olykor meginog alattam a talaj. Ha Mason erős, férfias keze nem fogná át a derekamat, valószínűleg a padlón hevernék, és nem bírnék megmozdulni. A lábamat kikezdte a cipőm, a sminkem tönkrement…

-          Sidney?

-          Tessék…

-          Szeretnék mondani neked valamit.

-          Hallgatlak.

-          Azért merem neked elmondani, mert reménykedek benne, hogy holnapra elfelejted.

-          Még mindig nem értek semmit – semmit sem tanulva az előbbiből incselkedve elindultam a part felé.  Elhagytam a cipőm, nem volt rá szükségem. A homok lágyan cirógatta a talpamat, a lágy szellő a hajamba kapott. Lassan engedtem szét a hajam, a hullámos tincsek egyenként omlottak a vállamra. Élveztem, ahogy a szellő simogatja arcomat, s idő közben elfelejtettem, miért is vagyok itt. Hallok egy hangot, de nem tudom kivenni, hogy mit is mond. Még érzem, hogy már a bokámat is finomat csapkodják a tenger hullámai.  Megállok. Hirtelen képek villannak fel, érzem, hogy nem érzem.

-          Sidney, jól vagy?  - kérdi kissé aggodalmasan Mason.

-          Jól! Vagyis… nem igazán!

-          Melyik hotelben szálltatok meg?

-          Az Arizonában.

-          Visszaviszlek.

-          Ne, még ne. Hadd élvezzem a pillanatot még egy kicsit. És különben is, mondani akartál valamit.

-          Sidney – suttogja lágyan a nevemet. – Tudnod kell valamit! – megfordulok és Ricket látom. Nem hiszem el. A szívem majd kiugrik a helyéről. Nem bírom, nem teheti ezt velem. El fogok ájulni.
A parton fekszem egy pokrócon. A gyűrűm a helyén van. Esküdni mertem volna, hogy levettem, mielőtt elindultam volna bulizni. Fel akarok kelni, de egy kéz megállít. Ismerős a tapintása.  Azt sem tudom, hol vagyok, fáj a fejem.

-          Sid, szívem.

-          Hol vagyok? Rick?

-          Sid, ne add fel! Ne hagyd el azt a fantasztikus énedet, akit én is elhagytam. Ha tudtam volna mit fog történni, elvittelek volna Párizsba, csak ne történt volna velünk ilyen. Annyira hiányzol.

-          Szeretlek Rick – végigsimítom a kezem ránctalan, merev arcán. Eszembe jut minden emlék, minden fájdalmas perc, amit nélküle kell átélnem. Hiába gondolom azt magamról, hogy erős vagyok, hiába hazudok magamnak, hogy túl vagyok rajta, a szívemnek nem tudok hazudni. Nem tudom megváltoztatni az érzéseimet.

-          Én is szeretlek Sidney!

-          De hisz meghaltál, elhagytál… nem számoltál azzal, hogy a mostani megjelenésed felkavarja az életemet, újra! Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem!

-          Sidney! Fel kell kavarnom az életed. Sosem tudhatod, mikor, hol, kivel találkozol.

-          Sidney! Jól vagy?

-          Hol vagyok? Mason?

-          Igen, miért, kire számítottál? – mosolyog kisfiúsan.

-          Ne haragudj…

-          Semmi baj, és hogy válaszoljak a kérdésedre, visszahoztalak a hotelbe.

-          Uram Isten! Mondd azt, hogy nem másztam rád.

-          Jaj dehogy is! Kint voltunk a parton, felém fordultál, beszéltem hozzád és elájultál. Aztán hívtam egy taxit és elhoztalak ide. A kanapén aludtam. Biztos akartam lenni, hogy nincs bajod. De most ha nem haragszol, mennék.

-          Mason! Most komolyan? Hol van LA-ben a leghomokosabb tengerpart?

-          Sidney! – elkezd nevetni és fülig érő mosollyal folytatja – Ilyen felmérésről még nem is hallottam.

-          Mindegy. Nagyon szépen köszönöm!

-           Mégis mit?

-          Azt, hogy hazahoztál. Találkozunk még? – rám néz, kacsint egyet és elindul az ajtó felé. Vissza sem néz, de hozzáteszi:

-          Viszlát Sidney!

Döbbenet (3. rész)

Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy én ezt akarom.  Megint úgy fogok kinézni, mint egy sikkes modell, aki most lépett le a kifutóról. Nem.  De Lizziet nem lehet ilyen téren megállítani. Hiába. Látni az arcán sminkelés közben, hogy mennyire szereti azt, amit csinál. Teljesen odavan érte. Pont úgy, ahogy én szerettem táncolni, mielőtt Rick elment. Igen, hivatásos táncos voltam, de annak az időnek most már vége. Azóta pincérnőként keresem a kenyeremet. Nem a legjobban jövedelmező állás, de még egy ideig megfelel.

-          Sidney!  - szól Lizzie, de az érdekes hangsúly megrémít.

-          Sidney! Jössz már??? El akarsz késni, vagy mi?

-          Megyek már, ne aggódj annyit. Árt a szépségednek – elindultam a sminkasztalhoz és ledobtam magam, azzal a gondolattal: Essünk túl rajta. Míg Lizzie az én sminkemen dolgozott, a srácok beszélgettek. Mivel a főnök nem engedte, hogy sminkelés közben beszéljek, én ebből szépen kimaradtam.

-          Én ezen már szerencsére túl vagyok – szólalt meg Kathy.

-          Nekünk pedig szerencsére smink nem kell. Max ha Will úgy dönt, hogy homokos lesz!

-          Hahaha, nem tudom kinek nincs most barátnője? Ja, hoppá, mindkettőnknek van.

-          Hát Will, ez a poén visszafelé sült el, mert abszolút nem volt vicces – jelentette ki egyértelműen Kathy.  És ahogy azzal a tipikus bunkósággal mondta, olyan töltetet adott a mondatnak, hogy annak ellenére, nem akartam ujjat húzni Lizzievel, még én is elnevettem magam.

-          Oké Kathy, ha harc, hát legyen harc – és nyúlt Will a habos sütiért, hogy belenyomja Kathy arcába, de ekkor Lizzie közéjük állt:

-          Ebből elég! Te, ha megpróbálod elcseszni a sminkjét, letépem a fejed!  És te! – fordul Katherine felé - Ha megpróbálod elcseszni a sminked, Will mellé fogunk temetni!

-          Lizzie, nem gondolod, hogy…

-          Nem, nem veszem halálosan komolyan. Csak egy kicsit. De sokat dolgoztam vele, ezért tessék megbecsülni a munkámat. Sid, te pedig mehetsz öltözni. És ajánlom, azt a fehér Versace ruhát vedd fel, mert ha nem téged is eláslak e mellé a két idióta mellé, akik nem becsülik a dolgozó munkásembert – ránéztem Lizziere a na-ezt-tuti-nem-gondolod-komolyan arckifejezésemmel, de nem merek nevetni. Amint látja, hogy egy kicsit túlzásba esett, zavart nevetésben tört ki. 

-           Legyél bombázó, irány hódítani! – csapott a fenekemre Will.

-          Ó, Sid, el sem hiszem, hogy az elmúlt két év alatt egyáltalán nem volt szexuális kapcsolatod senkivel! – szállt be Netti is a szívatásba.

-          Na, jó… me…

-          De siess, mindenki készen van már, csak te nem. Indulni akarunk minél előbb – jelenti ki Mea és összevonja a szemöldökét.

-          Induljatok el, két perc és megyek.

-          Hahaha, lent megvárunk – mondja Aaden.

A hajam jó, a sminkem extravagáns a saját stílusomhoz képest, de most egyszer kibírom. A ruhám pedig annyira gyönyörű, nem is tudom, miért nem ebben akartam elmenni. A cipőmről ne is beszéljünk. Egy nagyon különleges darab, Ricktől kaptam az első teltházas fellépésünk után. Egy eredeti ezüst Jimmy Choo szandál. Nagyon kevésszer volt rajtam, az utolsó szülinapomon viseltem először és utoljára. Eddig a pillanatig. A mindenségét! De dögös vagyok!

-          Sidney! Letelt a fél óra! – szól be az ajtóból Lizzie.

-          Limuzinnal megyünk, kb. 15 perc az út innen a Heavenbe. Nézegesd a várost kivilágítva, mert…

-          Holnap nem jövünk! – fejezi be Lizzie Aaden helyett a mondatot. – Majdnem eljárt a szád, nagyokos – próbálja meg súgni Aadennek, de nem igazán sikerült. Én is meghallottam és ezt nem hagyhatom szó nélkül:

-          Miről járt el a szája??? Vagyis miről NEM járt el a szája?

-          Áááá, semmiről, majd holnap, a buli után megtudod – szól közbe Will.

-          Annyira, de annyira utálom, amikor mindenki tud mindent, rajtam kívül! De most kivételesen nem leszek semmi rossznak az elrontója.

-          Skacok?! Hallottátok, hogy Sid mit mondott??  - kezdi megint a szokásos Aaden.

-          Ad. – kezdi nyugodtan Kathy. Már látom, hogy ebből semmi jó nem ígérkezik. Tudniillik, Kathy csak és kizárólag akkor hívja Adnek Aadent, ha valami nagyon nagy baj van. – Sidney még otthon elmondta, hogy most nem lesz zombi. Világos?!

-          Hányszor elmondtam neked Katherine, hogy ne szólítsd Adnek. – Éreztem, hogy valami nem stimmel.  Kathy és Aaden már 4 éve egy pár. Eddig a napig ők voltak a példaképeim. Annyira különbözőek, de mégis összeillenek. Együtt tudnak működni, kompromisszumot tudnak kötni.  Vagyis tudtak… Mostanáig…  - Amint kiszálltunk a limuzinból beszélni akarok veled. Négy szem közt. – az utolsó három szóban elfojtotta az elkövetkezendő fél óra kérdésözönét, ami az agyam legmélyebb zugában megfogalmazódott a párbeszédük lefolyása alatt. Nem szeretem, ha nem értek valamit. Az számomra egyenlő a teljes vaksággal.  Nem szeretném elrontani egyikük estéjét sem, de… :

-          Szakítani fogtok, ugye?? Tudtam, hogy nem stimmel veletek valami! Soha nem voltatok az a tipikus édi-bédi párocska, akik úton-útfélen nyalják-falják egymást, de legalább egy hónapja nem láttam egy árva puszit sem, amit adtatok volna egymásnak. Hova lett köztetek a kémia?

-          Sid. Nyugodj meg. Aadennel már legalább két hónapja nem járunk.

-          És nekem miért nem mondtátok el?

-          Elmondták – állt Kathy pártjára Mea.

-          Mi is ott voltunk nálatok – Netti is megerősítette a tényt, hogy abszolút nem figyeltem oda a barátaimra.

-          Mi?

-          Csak, nem lehetett veled beszélni, annyira lefoglalt még mindig az önsajnálat és a Rick utáni vágyakozásod.

-          Egyetértek Willel, Sid. Ne haragudj, hogy nem mondtam többször, de nem akartalak felzaklatni.

-          Ez lehetetlen! – kiáltottam fel, és azon kapom magam, hogy már a klub előtt várakozunk. – Nem hiszem el, hogy ennyire rossz barát vagyok. Csak magammal foglalkoztam ahelyett, hogy …

-          Fejezd be most azonnal! Nem vagy rossz barát. Elmúlt köztünk a szerelem, nem volt fájdalmas szakítás. Nem volt szükségem arra, amire neked. A te szerelmed Rick iránt még nem múlt el, nem akartad, hogy elmúljon. Elvették tőled.  Szükséged volt ránk, nekem nem volt szükségem rátok. Aadennek se volt szüksége ránk. Igaz, Cicus? – kérdezi mosolyogva Kathy Aadent.

-          Igen, Cicus, igaz – válaszol Aaden mosolyogva és átkarolja Kathyt.

-          A legjobb barátom volt, amellett hogy a szerelmem is. A szerelem elmúlik, de nekem szükségem van a barátságára. Szükségem van arra, hogy ha gondolok egyet, lemehessek vele a Baarba és megihassunk együtt egy sört, hogy megbeszélhetem vele azt, amit másnak soha nem mertem elmondani.

-          Olyan büszke vagyok rátok – indultam el feléjük, de Lizzie visszarántott:

-          Ha most elsírod magad, visszamegyünk és kapsz új sminket! - Rögtön elment a kedvem az érzelgősségtől. Nem hiányzott, hogy még extravagánsabb sminket kapjak.

-          Jó, rendben, semmi baj. Jól vagyok – rámosolyogtam a srácokra és akarva-akaratlanul előbújt belőlem a 16 éves énem egy darabkája:

-          És most, induljon a parti! Mehetünk jól érezni magunkat!

-          Ennek most mi baja? – a srácok összenéztek és elindulnak utánam, hogy egyáltalán el tudjanak érni. Azt hiszem most értettem meg valamit. Nem szabad rágódni a múlton. Az életnek tovább kell mennie akkor is, ha összetörtem, ha úgy érzem, nem vagyok képes felkelni és tovább csinálni bármit is. Ilyenkor kell, hogy eszembe jussanak a barátaim. Mindig is ők adtak nekem erőt, mindig mellettem álltak, vigasztaltak, ha kellett felvidítottak, mikor látták, hogy szükségem van rájuk, ott voltak. Számomra ők olyanok, mint a levegő. Szükséges, nélkülözhetetlen, és ha nincs, a hiányába belehalsz. Végül is, mit ér az ember barátok nélkül? Pontosan annyit, mint a természet az élőlényei nélkül, mint a tavasz a virágai nélkül, vagy mint a tél, hó nélkül.           

De ha elmegy… a hiány, a hiány az ott marad. Ott van, tudjuk, hogy ott van. Nem múlik el. Felemészt. Érzed, ahogy egyre jobban vágysz vissza a múltba, amikor még voltak neked ők, hallod a hangjukat, rád törnek az emlékek és nem bírod tovább.  Sikítanál, menekülnél a végzeted elől. Elfutni nem tudsz. Utolér.  Elbújni nem tudsz. Megtalál. Hiába szeretnél minél jobban megszabadulni tőle, nem tudsz. Csak az életed árán. Érnek ők ennyit? Nekem… Határozottan érnek.  A barátaim… Kathy, Aaden, Lizzie, Will, Netti, Mea. Ahogy kimondom, rögtön átjár az érzés, ők az én életem igazgyöngyei. 

Repülő? Még mit nem! ( 2. rész)

            Nincs semmi baj, nem félek, nem félek!  Nem hiszem el, hogy hagytam magam erre rábeszélni! Nem soká leszállunk. Azt kibírom. Talán. Még soha nem ültem repülőn, és azt gondoltam, soha nem is fogok. A tenyeremmel tartom a homlokom, nem merek körbe nézni. A többiek nem mernek hangosan röhögni, de érzem, sőt tudom, hogy legszívesebben torkuk szakadtából röhögnének azon, mennyire is félek a repüléstől. Lassan leengedem a kezem, már az egyik szememmel látok. Legnagyobb szerencsémre én kaptam az ablak melletti helyet. Most per pillanat nem számít, mivel az izé, ami ott van, le van húzva és nem látok ki rajta. Már csak az kéne! Te jó ég, gondolkozni is alig tudok. Ha most valaki belelátna a fejembe, megijedne. A gondolataim száguldoznak, nem törődve az okozott káosszal. Basszus, miért is nem ittam meg azt az üveget, amit a srácoktól kaptam?!    

-          – Juuj, cica? Élvezed az utat? – felhúzta Aaden a szemöldökét, majd rám kacsintott. Esküszöm, egyszer kinyírom.

-         – Naná, nem látszik? – amint hátrafelé fordultam és ránéztem Aadenre, elmúlt a félelmem. Azon csodálkozom, miért is nem vettem erőt magamon és fordultam meg előbb. Lényegtelen, jobb később, mint soha. Nézek balra és Lizzie arcát a tenyerébe temetve szinte fekszik a saját combján. Azt hittem valami baj van egészen addig, amíg egy hatalmas lélegzetet nem vett és elkezdett röhögni. – Te szőke! Azt hittem, már valami baj van!

-          – Baj… bizony, mindjárt…. meg…fulladok… - alig tudta kimondani, amit akart. Még be sem fejezte a mondanivalóját, Elizabeth újra elkezdett röhögni. És ha ő röhög, akkor Katherine sem maradhat ki a sorból. Már ketten nevettek úgy, mint a veszett egerek.

Will már felszálláskor elaludt. Mi ketten vagyunk azok, akik ódzkodnak a repüléstől. Én azért, mert még sosem repültem és féltem, Will pedig egyszerűen nem szeret repülni.

            Végre megérkeztünk. Az út borzalmas volt. Nem szeretnek túlozni, de az első fele tényleg borzalmas volt. Aztán már elhülyéskedtünk a srácokkal.

-          – Sid! A te dolgod taxit fogni! – szemétkedett Will.

-          – Ne már! Nekem van a szülinapom, nem?

-         –  Pont azért fogsz TE taxit - nevetett Aaden.

-          – Ez nagyon nem az én napom – sóhajtottam és nekifogtam a taxi keresésnek. Úgy tettem, mint aki még élvezi is. Elkezdtem hadonászni a kezemmel, mint egy sík idióta. – Taxi! Taxi! – ugráltam az út szélén vagy tizenöt percig, de egyetlen taxi sem állt meg. Már kezdtem elkeseredni, hogy nem jutunk el a hotelig. – Ez sokáig fog tartani, érzem – mondtam a csajoknak, amikor megállt előttem egy hatalmas fekete limuzin.

-         –  Ez meg mi? – úgy tett Will, mintha csodálkozna, kissé teátrális mozdulatokkal igyekezett jelezni meglepetését  - csak nem a szülinapi ajándékod másik fele?!

-          – Ú, sosem ültem még limóban! – felkiáltok és elindulok a limuzin felé. Nagyon izgulok, most érzem úgy először, mióta Rick elment, hogy élek. Valami tényleg érdekel. És nem szeretnék a barátaimnak csalódást okozni, sőt, szeretném egy kis időre elfelejteni az elmúlt két évet. 

-         – Nézd, hogy vonszolja a nagy seggét! – gúnyolódott Aaden és mutatóujjával felém mutatott.

-          – Aaden! Nem hiszem el hogy végig a seggemet bámultad! – megindultam felé, és ahogy egyre közelebb értem Will lecövekelt közém és Aaden közé:

-         – Sidney Smith! Nem hagyhatom, hogy megfojtsd a legjobb barátomat, amikor én is megcsodáltam a formás popsidat – jelentette ki a lehető legnyugodtabb hangon és még csak nem is szégyellte magát. Ráadásul a csajok sem maradhattak ki a sorból. Ők négyen egymásra néztek és olyan hangos röhögésben törtek ki, hogy a mellettünk elhaladó járókelők is bolondnak nézték őket (már ahogy a tekintetükből látszott), ahogy jómagam is. Nem értettem őket. Eddig semmi bajom nem volt a súlyommal, edzőterembe is jártam, sőt még járok is. Bértelem van, de most már nem tudom, mit gondoljak magamról. Most komolyan a popsimon röhögnek??

-          Egy fehér egyszerű, szűk szárú nadrág van rajtam. Vagyis eddig azt hittem. 

      – Mi olyan vicces??

-          – Az, hogy még a sofőr is megnézte a „formás” hátsó feled – és újabb nevetés tört ki.

-         —  OKÉ! Indulhatunk, vagy röhögtök még? – kezdek egy kicsit mérges lenni, pedig nem szokásom. Én szállok be először a limóba, és elvakít a fehérség. Mindenhol hófehér lufik és szalagok és egy tábla, amin ez áll: „Sidney. Ez egy üzenet a jövőből. Élvezd a 21. szülinapodat, mert 78 évesen nem sok minden van, amit élvezhetsz. A 78 éves Sidney, 2000 valahányból.”

-          — Na, cicus? Hogy tetszik a dekoráció? Nézd meg, mögötte is van valami – az állával a tábla felé bökött.

-          — Jaj, Aaden! Tudtam, hogy …. Lányok! Uram atyám!

-          — Boldog szülinapot Sid! – mondta Mea és átadott egy apró dobozkát és lenyomott két puszit az arcomra.

-          — Boldog szülinapot, szívem! – Nettitől a puszit kaptam, majd egy papírtáskát nyomott a kezembe. Megpróbáltam belelesni, de annyi papír volt benne, hogy nem láttam az égvilágon semmit.

-          — Köszönöm, mindenkinek. Most már megleshetem? – a lányok bólogattak, én meg alig tudtam leplezni az örömömet. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de féltettem a sminkem, amivel Lizzie annyit vacakolt. A kis doboz egy gyűrűt rejtett, egy ezüst gyűrűt kis sárga kővel, amibe a nevemet gravírozták. A nagyobb táskában egy combközépig érő gyönyörű királykék koktélruha. – csajok, ezek gyönyörűek, köszönöm! – még egyszer megöleltem a lányokat és leültem melléjük – Rég láttalak benneteket. Meséljetek, mizujs?

-          — Sid, hányok tőled! – Kathy barátnőm visszatért, hurrá! Kinyitotta a száját és a mutatóujjával a szájába mutatott. Felhúztam a szemöldököm, hogy tudassam vele, nem egészen értem mire reagált ilyen hevesen. Erre ő kacsintott egyet és megbökte Aadent. Odahajolt hozzá és valamit a fülébe súgott, amire Aaden hangos nevetésben tört ki. Megráztam a fejem, és újra Meára és Nettire figyeltem.

-          — Bocsi csajok, ismeritek Kathyt.

-          — Semmi gond – mosolygott Netti.

-          — Mi is veletek tartunk a hotelbe, de a buli után már nem maradunk.

-         —  Miért? Mi lett Portlanddel? – néztem kikerekedett szemekkel Meára. Ekkor belém hasított a felismerés! – Na, ne!

-          — De! – felém nyújtotta a gyűrűsujját, arcáról lerítt a boldogság.

-         — Ez gyönyörű! Gratulálok! – mondtam hatalmas mosollyal az arcomon. El sem hiszem, hogy Mea is férjhez megy. Boldog vagyok, hogy végre ő is boldog.

-          — Soha nem jártam még Los Angelesben. Ez a Beverly Hills egész jó helynek tűnik. Minden olyan pörgős. – mondja Will. Azt sajnálom, hogy a lányok, mármint Mea és Netti nem igazán érzik jól magukat ebben a társaságban. Lehet, hogy elsőre ez elég hülyén hangzik, de megértem őket. Kathy és Liz… elég féktelenek és sokszor nem úgy viselkednek, ahogy egy huszonkét évesnek kellene viselkednie.

-          — Waaah! Nem férek el ezektől a lufiktól! – morgott Lizzie és veszettül elkezdett mocorogni.

-          — És előbb még Sid seggére mondtam, hogy hatalmas! – nevet Aaden. Erre a „beköpésre” mindenki éles hahotázásban tört ki. Ismét. Nagyon élvezem az utat, és reméltem, az érkezés sem lesz rosszabb. Azt gondoltam, hogy ha rajtam múlik, az egész ilyen jókedvűen zajlana. De mint tudjuk, sosincs olyan, hogy minden tökéletes.

-          — Irány a Hotel Arizonaaaaa! – kezdett el énekelni Kathy. Azt hiszem kicsit becsípett a sok pezsgőtől, amit a limuzinban ittunk. Nem csak ő, én is ittam, de nekem még sem volt az égvilágon SEMMI bajom.

Csendesen utaztunk, már amennyire egy félrészeg társasággal utazni lehet. Annyi görkorist látok erre, lassan meg is irigylem a kitartásukat és az egyensúly érzéküket.  Még tini koromban én is szerettem görkorizni, csak volt egy kis balesetem. Imádtam a nagyinál nyaralni Lizzievel és Kathyvel. Az egészben az volt a kedvencem, ha éjfélig kaptunk kimenőt a nagyitól.  Minden áldott nap kimentünk a töltésre a kis folyó mellé, és órákon át korcsolyáztunk. Tinédzserkorom legszebb nyarai voltak. Aztán 14 évesen lefelé jövet a töltésről egy kavics beleakadt a görkori kerekei közé és sikeresen „beleszaladtam” az első betonkerítésbe.  Nem tudtam mit csinálni, minden olyan hirtelen történt.  Feküdtem a földön, nem sűrűn emlékszem utána mi is történt.  Alapos agyrázkódást kaptam és az óta nem tudok görkorizni.  Otthagytam a fogam, szó szerint. Szerencsére nagyobb bajom nem történt.

-         —  Sidney! Csak nem az jutott eszedbe, amikor majdnem kitörted a nyakad a nagyidnál?

-         — De, azon gondolkoztam, hogy lehettem olyan szerencsétlen…

-         —  Mindig is az voltál cicus – kacsint rám Aaden.

-          — Abbahagyhatnád ezt a cicusozást végre! – Aaden bólintott. – Nagyon helyes – válaszoltam és elismerő képpel néztem rá, majd kiöltöttem a nyelvem.

-         — Rendben vadgalambom! – kacsintott rám Aaden és elmosolyodott.

-         — Egyszer kinyírlak, ugye tudod?  A saját véredben hagylak megfulladni! – néztem rá komolyan, de nem bírtam túl sokáig és elnevettem magam.

Még nem meséltem, hogy Aaden Rick öccse. Sosem volt túl jó a kapcsolatuk, de az enyém és Aadené annál inkább.  Még emlékszem, amikor Rick és én nem ismertük egymást annyira, Aadent sokkal jobban bírtam. Rick mindig az a visszafogott jófiú volt, Aaden az ellentéte.  Annyira mások, mégis túl egyformák. Aztán, tizenhat éves koromban Kathy tizenhetedik szülinapját ünnepeltük nagyi farmja mellett, a közeli tónál. Kempingeztünk. Összesen tizenöten lehettünk kint, mivel Aaden is hivatalos volt, Rick is eljött vele.  Fürödtünk a tóban, énekeltünk a tűz körül, mályvacukrot sütöttünk. Tökéletes este volt.  Leültem a tópartra és néztem a csillagokat. Pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy valaki jön felém. Elég sötét volt azt hittem Matt az, egy osztálytársunk, de nem. Rick volt. Odaült mellém és elkezdtünk beszélgetni. Úgy elszaladt az idő, akkor vettük észre, hogy mennyire nagy a csend, mikor már a Nap is felkelt. Időnk aludni nem volt, én voltam felelős a reggeliért. Miután minden elkészült, lefeküdtem a partra és elaludtam. Rick ébresztett fel, hogy ideje indulnunk, mert a többiek már össze is pakoltak, és csak rám várnak. Azt nem is kell mondanom, hogy legalább hat órát aludtam a tűző napon… Olyan voltam, mint egy rák. De csak elölről, a hátam pedig olyan fehér volt, mint a frissen hullott hó.  Nagyon ciki volt. Szerencsére nyár volt, és volt időm lebarnulni rendesen. És arra is tisztán emlékszem, mikor hívott először…

-          — Megjöttünk. Ideje kiszállni – Will zavarja meg a gondolatmenetemet, nem is emlékszem arra, mit akartam előbb mondani. De sebaj, itt az ideje kipakolni és meglesni a szobákat.

-          — Jó napot hölgyeim és uraim. Segíthetek valamiben? – kérdezi egy ismerős hang, de nem tudtam honnan ismerős.

-          — Köszönjük, lefoglaltunk négy francia ágyas szobát, és…

-          — 316-tól a 319-ig. köszönjük, hogy a mi szállodánkat választották, érezzék jól magukat. – a recepciós csaj, miután befejezte a monoton mondanivalóját, Lizzie kezébe nyomta a négy szoba kulcsát. Mindenki elindult a lift felé.  Szerencsére a lift üres volt és kényelmesen elfértünk benne. Miután behúzódott az ajtó Will megszólalt:

-          — Ennél bunkóbb csaj nem is dolgozhatna a recepción! – mondta mérgesen Will.

-         —  Megvan! – kiáltottam hirtelen.

-          — Mégis mi? – kérdezte Netti meglepődve, majd a többiek is rám néztek, de mintha U.F.O lennék. Elnevetem magam.

-         —  Tudom honnan volt ismerős a csaj hangja. – még mindig értetlenül néztek rám. – ne már! Kaptam egy telefont. A csaj ilyen gépi hangon beszélt hozzám, amikor meghallottam, le is tettem.

-          — Ki volt az az idióta, aki Sid számát is megadta a recepciósnak? – kérdezi dühöngve Kathy. Körbenéz, amerre siklik a pillantása, az én figyelmem is arra terelődik. Lizzie zavarában csak egy kis „hehe”-t tudott kinyögni. Mielőtt Kathy leharaphatta volna szegény lány fejét, megszólaltam:

-          — Ne aggódj, nem sejtettem semmit. Ahhoz túlságosan is el voltam foglalva az önmarcangolással.

-          — Sid! Ugye nem? – kérdezte Mea.

-          —De még mindig. Sajnálom, oké?

-          — Ez most nem erről szól! – vágott közbe Netti. – Próbáljunk meg arra figyelni, amiről ez az egész szól. És az nem a múlt, hanem a jelen és a jövő!

-         —  Rendben – mondtam Nettinek, és Mea felé fordultam – erről majd később beszélünk, oké?

-         — Persze –mosolygott rám Mea. Egyszeriben kinyílt az ajtó. Megérkeztünk a harmadik emeletre. Will bátran indult el megkeresni  szobákat.

-          — Oké, enyém a 316-os. Ide a kulcsokkal. – amint megkapta a kulcsot el is tűnt a szobájában. Kathy szétdobálta a kulcsokat, és mindenki követte Will példáját.

A legjobb barátom...

...egy kutya. Egy fehér szőrű rővid lábú amerikai pitbull terrier. A Luna névre hallgat, és persze az összes létező becenévre, ami idáig eszembe jutott :)
Alapjáraton elég kerge, de nagyon szelíd jószág. Ha valaki közel áll a szívéhez, azt ki is mutatja. Képzeljétek el, hogy ültök a lépcsőn, a bejárati ajtó előtt és mit sem sejtve kötitek a cipőtöket. Egyik pillanatról a másikra az öletekben landol ő, majd ész nélkül elkezdi nyalogatni az arcotokat. Mikor már azt gondolnátok, hogy sikerül levakarni magatokról a kis aranyost, kicsit hátrább tolat, majd megindul felétek ismét, és most a hátatokra ugrik. Mikor már ott sem tud mit kezdeni, akkor a copfomat kezdi el harapdálni, vagy a felkaromon a bőrt. Ez Lunának nem elég. Mindenki tudja, hogyan vakaródzik a kutya, mikor bolhás. Nem a hagyományos vakaródzásra gondolok, hanem arra, amikor a kis - vagy éppen eléggé hatalmas - fogaival elkezdi magát csipkedni, enyhítve a viszketést. Luna ezzel a módszerrel szokott engem is "megvakarni". Ilyenkor szoktam neki elmondani, hogy vele ellentétben én nem szoktam megbolhásodni. :)
Tavaly februárban találkoztam Lunával először. Síelni voltam a Szlovák - érchegységben, ezért nem tudtam az érkezéséről. Mikor hazaértem és beléptem a kapun, egy apró jószág futott felém a hóban. Bár akkor még nem is sejtettem, hogy miféle teremtmény lehet, a fekete füle kilátszott a hóból. Az első pillanattól kezdve a legjobb barátom.
Beszari kis jószág, azt meg kell hagyni, de abban biztos vagyok, ha úgy hozná a sors, képes lenne az életét kockáztatni értem.
Szeressétek a kutyátokat, hisz ő az egyetlen olyan élőlény, aki még saját magánál is jobban szereti a gazdájáz :)

Emlékek (1.rész)

Mellette ülök az autóban, ő vezet. A rádióban a kedvenc dalom szól, sőt a kedvenc dalunk. Mindketten éneklünk, élvezzük az utazást annak ellenére, hogy egész nap esett. Ránézek és akaratlanul is elmosolyodom.  Olykor-olykor eszembe jut, hogy a születésnapom is ma van, de ha Ő velem van, ez sem tud érdekelni. Csak ő számít. Soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megtalálom az igazit, a Nagy Őt…

                Egészen besötétedett. Még mindig elég rossz idő van, még mindig szakad az eső.  Szerencsére kiértünk az autópályára, innen már csak egyenesen Los Angeles felé kell mennünk. Az új otthonunk felé, amit együtt építettünk fel és rendeztünk be.

-          - Kicsim, - szólt Rick – ébren vagy?

-          - Most már igen! – elmosolyodtam.

-         - Szeretlek – mondta halkan, azzal a kisfiús mosolyával, amivel levett a lábamról még a gimiben.

-          - Én is szeretlek – súgtam óvatosan a fülébe, és nyomtam az arcára egy puszit. Éppen csak visszadőltem a helyemre, már kényelmesen el is helyezkedtem, mikor egy kamion fényszórója vakított el mindkettőnket. Kiáltani akartam Ricknek, de késő volt. A kamion frontálisan belénk ütközött…

Egy újabb rémálom, újra Vele. Már lassan két éve, hogy elment, de éjjelente még mindig hallom a szuszogását magam mellett, még mindig érzem csókjait a számon. Emlékszem rá teljes egészében, arra a mogyoróbarna szempárra, a gesztenyebarna hajára, izmos testére, bársonyos hangjára, érintésének puhaságára, szerelmünk lángolására. Ő volt a mindenem, az egész életemet feláldoztam volna érte… Az eszmefuttatásomat Kathy és Lizzie zavarták meg, a lakótársaim.

-          — Sidney, jól vagy?

-          – Hallottuk a sikítást, ismét Rickkel álmodtál? – Lizzie kisöpörte arcából a kósza tincseit és leült az ágyam szélére.

-          – Én csak azt nem értem, miért nem én haltam meg - és zokogás lett úrrá rajtam. Amikor felébredtem éreztem a párnámon a könnyeimet. Álmomban mindig sírok, mikor Rickkel álmodom. Minden egyes alkalommal érzem a tátongó ürességet, amit maga után hagyott. Azt gondolná az ember, hogy az idő múlásával minden egyre könnyebb lesz. Várná, hogy a fájdalom mértéke egyenlővé váljon a levegővel, s mikor már minden kötél szakad, átlépjen a súlytalanság gondatlan mezejére és lebegjen. Érzelmek nélkül. Mindenki – köztük persze én is- abban reménykedik, hogy egyszer elmúlik az a lüktető fájdalom, eltűnik az a kongó üresség, a tátongó űr. De az idő nem old meg semmit… Sőt, a fájdalom egyre erősebb, s a hiány belülről emészt fel. Amikor erre rájössz, mikor végre megérted, hogy a fájdalmat nem lehet megszüntetni, azt kérdezed: „Miért én?”

-          – Sid! Mi lenne velünk nélküled?

-         –  Kathy!  - szólt rá Lizzie, eléggé mérges tekintettel. Kathy lesütötte a szemét, mellyel végigpásztázta a telihold fényében úszkáló szőnyeget a szobám közepén. Mikor sikerült végiggondolnia mi is lehet a legmegnyugtatóbb válasz a számomra, megszólalt és nagy barna boci szemeit rám szegezte:

-          — Jaj, ne haragudj. Én csak arra gondoltam, hogy lehetsz még szerelmes, találhatsz magadnak más pasit. Én tudom, hogy szeretted, sőt szereted is Ricket, de nem ragaszkodhatsz hozzá örökké. Tovább kell lépned.

-          – Ebben igazatok van, de én nem tudok tovább lépni – válaszoltam búskomor tekintettel és letöröltem az arcomon letóduló könnyzuhatag maradékát.

-          – Nem tudsz, vagy nem akarsz? – szólalt meg Kathy azzal a bunkó modorával, amit ki nem állhatok. Ebben a pillanatban legalábbis. Máskor viszont eléggé vicces, ha nem engem vesz célba.

-          — Nem akarok. Emlékeztek rá mi volt ő nekem? – mordultam rá a lányokra.

-          – Persze hogy emlékszünk. Sosem volt ránk időd, mindig vele voltál. Tizenhat éves korunk óta talán most vagyunk újra olyan barátnők, mint azelőtt. El sem tudod képzelni, hogy mennyire hiányoztál, és hogy akkor mennyire utáltam Ricket.

-         – Igen, tudom – önkénytelenül elmosolyodtam, eszembe jutott az este, amikor kibékültek egy üveg tequila mellett.

-          – Most komolyan?! – mosolygott rám Kathy. Ő is nagyon jól tudja, mi jutott eszembe.

-          – Igen, komolyan! Az éjszaka kellős közepe van, menjetek vissza, aludni. Nem kérhetem, hogy mindig, amikor újraélem, álmomban, azt a rettenetes éjszakát itt üljetek mellettem és vigasztaljatok.

-        –  Ezért vannak a barátok, szívem! – legyintett Lizzie. Pár másodpercig csak bambán nézett rám, majd elmosolyodott és átölelt.

-  mindketten a bőgésedet akarjuk hallgatni! – jött Kathy beszólása. Most már felültem rendesen. Kihúztam a nedves párnát a hátam mögül és hozzávágtam Kathyhez.

-         –  Itt maradunk veled, és együtt fogunk aludni, mindhárman – néztem Kathyre, majd Lizziere.  Gimis korunk óta nem aludtunk együtt.

-          – Rendben – fogtam rövidre a válaszadást. Örültem neki, hogy itt vannak mellettem. Több dologban is igaza van Kathynek. Főleg abban, hogy Ricknek köszönhetően eltávolodtunk egymástól.

-          – Jóéjszakát! – tettük hozzá mindhárman. A csajok viszonylag hamar elaludtak, nekem csak hosszas forgolódás után sikerült mély álomba zuhannom.  Ez az álom olyan mélyre sikerült, hogy nem emlékszem belőle egy másodpercre sem.  Dél lehetett, amikor megcsapta az orromat a lekváros francia palacsinta illata. Ez a kedvencem!  Lassan leslattyogtam a földszintre, és akkor láttam, hogy Kathy, Lizzie, Will és Aaden ebédet készítenek. Itt valami nem stimmel…

-         –  Jó reggelt! Boldog születésnapot Csipkerózsika! – viccelődött Aaden.

-          – Jó reggelt nektek is, és köszönöm, de nagyon jól tudjátok, hogy utálom a születésnapomat!

-         –  Pont azért fogjuk együtt megünnepelni, ma este a Heavenben.  Csak mi öten – tette hozzá Kathy és letett elém az asztalra egy nagy rózsaszín dobozt még nagyobb piros masnival.

-          – Na de srácok! – mondtam mérgesen – Öt belépő a Heavenbe! Basszus, az Los Angelesben van! Oda több mint fél napos az út kocsival, és nincs is nagyon kedvem szórakozni – közben elkezdtem kicsomagolni az ajándékomat.

-          – Meglepetés! – kiáltotta Lizzie, mikor észrevette, hogy már én is tisztában vagyok a doboz tartalmával.

-         – Ti nem vagytok normálisak! – kiáltottam a srácokra. Úgy éreztem mosolyognom kell. Évek óta nem láttam ehhez fogható ruhát. Gyönyörű, hófehér Versace koktélruha.  És annak örültem a legjobban, hogy nem beszéltem soha senkinek erről a szenvedélyemről, ők mégis tudták, mire vágyom. – Nagyon, nagyon köszönöm! Ígérem, ma nem leszek semmi jónak az elrontója!

-          – Túl hamar kiabáltad el, cicus! – nevetett Aaden. – A mi ajándékunkat még nem kaptad meg. De ha ennyire akarod, akkor… - felvonta a szemöldökét és idétlen grimaszt vágott. -  Tessék, és boldog szülinapot!

-          – Ne mááár!- kinyitottam a borítékot és 5 első osztályú repülőjegyet vettem ki belőle. A szemeim kikerekedtek és majdnem rosszul lettem - Engem ti nem tuszkoltok fel egy repülőgépre sem!

-          – Azért van itt ez! – és meglengeti a szemem előtt a negyedik ajándékot, ami nem más, mint egy üveg Jameson. A kedvenc whiskym.  – Ez majd segít neked ellazulni! És ráadásul a reptérre négykor indulunk, addigra készülj el!

-          – Elég lesz, ha holnap akadok ki, vagy most rögtön kezdjek el hisztizni?  - már én is elengedtem magam és elkezdtem velük viccelődni. Atya ég! Mintha egy tonnás kő esett volna le a szívemről.

-          – Légysziiii, most akaroooom! – mondta Will, és hozzátette: - Tudjuk mi történt az éjjel. Nem akarom elrontani a szülinapod,- felhúzta kócos szemöldökét, megvakarta a homlokát és folytatta - de az újságban láttam Rick képét és egy cikket róla. Elolvasni nem akartam, csak a címét láttam: Most kiderül az igazság! Sid, szeretném, ha elmesélnéd mi is történt. A rendőrség ki fog kérdezni, újra.

-         –  Oké, semmi gond. Elmesélek mindent, pontosan. Vagyis mindent, amire emlékszem. Szóval, elindultunk hazafelé Vegasból, és egész végig szakadt az eső, semmi probléma nem volt, amíg el nem aludtam. Akkor nem tudom mi történt, valószínűleg eltévedtünk. Mikor felébredtem adtam Rick arcára egy puszit és visszaültem rendesen a helyemre. Ekkor egy kamion jött velünk szembe, és Rick hirtelen elrántotta a kormányt. Az autó megpördült, én kirepültem az oldalsó ablakon, a kocsi pedig belezuhant egy mély kanyonba. A helyszínelők azt mondták, Ricknek esélye sem volt túlélni a zuhanást. A hazaút ennyi volt. És életem legboldogabb hete is.

-          – Sid, húsz éves voltál!

-          – És akkor jöttem haza nászútról, és szülinapom volt! Boldog voltam! Nagyon boldog – ismét előbújtak a könnyeim. A srácok összenéztek, és szinte egyszerre elindultak felém, hogy átöleljenek.

-          – Tudjuk Sid, tudjuk – tette hozzá Will és gyengéden megsimogatta az arcomat.

-          – Na, de hanyagoljuk ezt a témát, szerintem épp itt az ideje összecsomagolni! – mosolyog Kathy. Ekkor már tudtam, hogy itt nem lesz minden rendben.

-          – Csomagolni? Azt hittem csak jövünk-megyünk.

-          – Álljon meg a menet! Ilyet senki sem mondott! – mind a négyen elkezdtek huncutul vigyorogni.